Rendhagyó elemzéssel jelentkezett Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes a rendtagok blogján. Írásának van egy rejtett, belső drámája is, ugyanis nyíltan beszél arról a félelemről, hogy még a kormány visszafogott kritikája is pénzmegvonással és bosszúhadjárattal járhat. Márpedig ez az írás pont ezt teszi: kiegyensúlyozott politikai kritikát fogalmaz meg.

Mindenkit ez érdekel

A Szólj be a pápának! című rendezvénnyel indít, amiről mi is tudósítottunk, és ahol a – gyaníthatóan zömmel vallásos – fiatalok kérdéseit válaszolták meg jezsuiták. Ezek legtöbbje, bizony, a magyar egyház és az állam kapcsolatát firtatta.

Koronkai először is tisztázza, hogy ez a magánvéleménye, majd felidézi a 2010 előtti kormányok hibáit. Az egyházak és a baloldal történelmileg terhelt viszonyát és azt, hogy a Gyurcsány-kormányok alatt „az állami szervek részéről bizalmatlanságot és akadékoskodást tapasztaltunk. A Vatikánnal kötött szerződések ellenére a normatív támogatások késése vagy megkurtítása volt jellemző.”

Aztán alaposan számba veszi a Fidesz–KDNP-kormány erényeit, azt, hogy „számos törekvése átfedést mutat a katolikus egyház szociális tanításával. Állást foglal a család mellett, támogatja a házasság intézményét és a gyermekvállalást. Fellép a családot bomlasztó ideológiák ellen, és igyekszik őrködni a gyermekek egészséges szexuális fejlődése felett.”

Aztán jön a sok támogatás: „Templomok, iskolák, közösségi és lelkigyakorlatos házak, sportlétesítmények épültek vagy újultak meg, Az állam támogatja a hitéleti tevékenységet is, fizeti a hitoktatókat, és fizetéskiegészítést ad a lelkészeknek, ami főleg a kistelepüléseken dolgozó papságnak jelent sokat. Jelentősen bővült az egyházi szociális és különösen az oktatási intézményrendszer.”

De a sok pénznek ára van

Idáig semmi extra, megszokhattuk, hogy egyházi emberek dicsérik a kormányt. De a jezsuita szerzetes ezek után rátekint a kormányzati intézkedések árnyoldalaira is. Ezek olyan dolgok, amiket én katolikus papokkal, szerzetesekkel, egyházi alkalmazottakkal beszélgetve folyamatosan hallok, de névvel és nyilvánosan nem ildomos kimondani őket.

• „Az első a figyelem fókuszának anyagiassá válása. A megnyíló pénzbeli források az egyházakat az építkezés és az intézményi bővülés irányába vezették. Papjaink figyelmének jelentős részét az építkezésekkel kapcsolatos ezernyi tennivaló kötötte le” – kezdi Koronkai.
• „A könnyen jövő állami támogatások miatt megfigyelhető az is, hogy a hívő közösségek elkényelmesednek, mondván: majd állami pénzből minden megoldódik.”
• „Érthető módon nehéz volt ellenállni a csábításnak, hogy »most van itt a nagy lehetőség«, de ennek következménye az lett, hogy a fejlesztések gyakran nem szerves módon valósultak meg. A kő sokszor fontosabbá vált, mint a lélek.”
  
• „A legnagyobb gond az, hogy az iskolai hitoktatás elterjedésével a legtöbb helyen megszűntek a plébániai hittanórák, ahol pedig a közösségépítés folyt, és élő kötődés jött létre a fiatalok és a templom között.”

Koronkai mérlege: „Nyertünk tehát valamit, de sajnos rengeteget veszítettünk. Az élő hit továbbadása szempontjából a jelek szerint nem igazolódtak be az iskolai hitoktatás evangelizációs lehetőségeire vonatkozó várakozások.”

Az egyházi tanítás szerint a békét legjobban az igazságossággal lehet szolgálni, írja a szerzetes, és ezzel is gondok vannak: „Az egyháztól távol állókat irritál[ja], amikor az egyházi támogatásokat összevetik a nem felekezeti intézményekével. Ez a helyzet joggal veti fel az igazságosság kérdését. Mindez megosztottságot és indulatokat szül azokban, akikre nem mosolyog rá az állam. Hosszú távon ez időzített bomba, amely erős egyházellenességbe torkollhat, és esetleges kormányváltás után az inga az ellenkező irányba lendülhet.”

Uram-bátyám világ

A jezsuita szerint a fiatalok jogosan vetik fel, hogy az egyházak ritkán szólalnak meg társadalmi kérdésekben, és akkor is inkább a kormányzatot támogató módon teszik. Márpedig vannak kérdések, amelyekben az egyház erkölcsi iránymutatása segítség volna az egészségesebb társadalom felé vezető úton, írja Koronkai:

„ilyen például a közbeszéd állapota. Évek óta háborús retorikában élünk, állandóan új ellenségképek tűnnek fel.”

De az ellenzék kritizálása és a kormány méltatása mellett a szerzetes a NER problémáit is felveti, még ha nem is ezt a szót használja.

„Mintha nemcsak a vármegyék és főispánok tértek volna vissza, hanem az uram-bátyám világ is, amikor bizonyos dolgokat csak kapcsolatokon keresztül lehet elintézni. Ismét tapasztalható a félelem sokakban, hogy politikai véleményük miatt majd megütik a bokájukat, vagy elesnek valamilyen támogatástól. A jobboldali sajtóban jogosan kritizálják a nyugati politikai korrektség gyakorlatát vagy az amerikai woke ideológia veszélyeit, de más téren, más kérdésekben mintha hasonló jelenségek uralkodnának nálunk is.”

Az oktatás helyzetéről úgy véli, annak kezelése, például „a bérek kezdetben ígéretesnek mutatkozó, hosszabb távra tervezett rendezésével, jól indult, a kormány és a pedagógusok kapcsolata mára mégis elmérgesedett. Mi lehet az oka annak, hogy a kabinet nem tekinti stratégiai partnernek a tanárokat?”

Koronkai idézi az 2019-es püspökkari körlevelet: „Korlátokat kell szabni annak, hogy a Föld vagyona kevesek kezében koncentrálódjon (...). Megfelelő törvényhozással meg kell fordítani a vagyonkoncentráció jelenlegi irányát”. Majd kérdez: „De nálunk talán nincsenek ilyen jelenségek? Mondjunk neveket, köröket? Vagy miként tekintünk arra, hogy ma a mezőgazdaságban a földbirtokok kevesebb ember kezében koncentrálódnak, mint a 30-as években a félfeudális nagybirtokrendszer korában”?

A szerzetes hangsúlyozza, hogy a fiatalok nagyon érzékenyek a hitelesség kérdésére, és a keresztény politikából való kiábrándulás rávetülhet az egyházra is, amelyet szerves kapcsolatban állónak látnak az állammal.

Miért hallgatnak?

Egyházi körökben állandó téma, amit igazán felsőbb szinteken nyíltan talán csak Beer Miklós püspök mondott ki, és ő is csak a nyugdíjazása után, hogy a kormányzat emberei még egy püspökre is nyíltan rászólnak, hogy „fogja be a száját”, ne beszéljen politikáról.

Koronkai is felteszi a kérdést: miért hallgatnak az egyháziak a fenti kérdésekről? Három választ ad:

a kormánnyal közös értékek, az ellenzéktől való idegenkedés – és a pénzelvonástól való félelem miatt.

Azt írja, hogy sok egyházi ember azért nem fogalmaz meg kritikát, mert „nem szeretne muníciót adni az ellenzéknek, és hozzájárulni egy olyan politikai fordulathoz, ami esetleg a mostaninál is nagyobb problémákhoz vezetne.”

De arról is szó van, hogy „ma az államtól való egyházi függés sokkal erősebb, mint korábban. A kiterjedt intézményhálózat jelentős kormányzati támogatás nélkül nem fenntartható. Sok múlik a politikai szereplők jóindulatán is, a normatív támogatásokon túl viszont a felújítások, extra támogatások átláthatatlanok és kiszámíthatatlanok.”

Azt is szóba hozza a hallgatás egyik okaként, hogy még a pápa tekintélye sem volt elég, amikor a kormány érdekeivel ellentétesen beszélt, zúdult rá a szenny a kormánypárti médiából, de például Hodász András is kapott rendesen. Egy erős mondat:

„Talán mi, egyháziak is félelmet érzünk, hogy ha kimondanánk, amit látunk, és amit egymás között azért ki is mondunk, akkor lefagy majd az állami arcról a mosoly, és véletlenül pont a mi intézményünkhöz nem érkezik meg időben a felújításhoz szükséges pénz.”

Mi a megoldás?

A jezsuitának erre is vannak javaslatai, ebből csak kettőt idézek, a többiért érdemes elolvasni az egész bejegyzést:

• „Önmérsékletre is szükségünk volna, mert bár hazánk keresztény hagyományú ország, a keresztények ma kisebbség – ennek megfelelően az erőforrások elosztásában mi is felhívhatnánk a figyelmet arra, hogy másoknak is jusson. ”
• „Az államnak is önmérsékletre volna szüksége, jobban figyelni arra, hogy az egyházaknak mire van valójában szükségük, és jobban támogatni minden más alulról jövő kezdeményezést is.”