Egy hétig a lányaim iskolai menzáján ebédeltem, és már mindent értek

Papa, éhes vagyok! - mióta a gyerekeim iskolások, nem volt még olyan délután, hogy az első három közlendőjük egyike ne ez lett volna. A feleségemmel eltérő a megküzdési stratégiánk, ő eleve péksütivel érkezik, én viszont kételkedem, aztán amikor könyörgőre fogják, érzéketlen, szigorú tahónak érzem magam, és rossz lelkiismerettel hagyom, hogy válasszanak valamit a kisboltban vagy a pékségben, amivel kihúzzák estig. De tényleg sose értettem, hogy ha reggel esznek valamit, csurig töltött többrekeszes elemózsiás dobozzal távoznak, bent kapnak tízórait, ebédet és uzsonnát, akkor hogy az úristenbe tudnak délután 4-re farkaséhesek lenni. És nem bármit elpusztító kamaszokról, hanem egy hét- és egy kilencéves kislányról van szó.

Egy II. kerületi állami általánosba járnak, ahol az étkeztetést, mint mindenhol máshol, meghagyták önkormányzati feladatnak. A menzákról alsó tagozatos korom óta, azaz több mint 40 éve nincs saját tapasztalatom, akkor utáltam meg egy életre a paradicsomos krumplit, a paradicsomos káposztát meg a káposztás kockát. Ezért is lettem lelkes, amikor levelet kaptunk az előfizetést bonyolító iMenzán keresztül az önkormányzat cégétől, hogy egyhetes ebédkóstolást szerveznek a szülőknek az iskolában, és csak annyi a dolgunk, hogy minden nap ki kell töltenünk egy nyomtatványt. A levélben azt írták, hogy a tesztről sem a szolgáltató Hungast Kft-t, sem az iskolai melegítőkonyha dolgozóit nem értesítik előre, amit, bár szkeptikus voltam, utólag simán elhiszek.