Nem is az van, hogy sokadik reneszánszát éli a zombizsáner a szórakoztatóiparban. Igazán sosem csitult el: több mint egy évtizedig futott a tévében a Walking Dead, az élőhalottak magát Brad Pittet kergették a World War Z-ben, és a PlayStation egyik legsikeresebb címe volt a Last of Us már akkor is, amikor még nem csinált belőle sorozatot az HBO. A videójátékok piacán is mindenki megtalálhatta a téma számára kedves feldolgozását, így lehetett búskomor apokaliptikus világokban dolgozni a megmaradt civilizáció megmentésén, vagy fejhangon ordibálni a barátainkkal egy Left 4 Dead 2 multiban, miközben a savköpő zombihorda éppen szanaszéjjel tépett minket.

Az utóbbi, mondjuk úgy, hogy könnyedebb vonalat képviselte a 2011-es Dead Island is, ami ugyan nem volt a játéktörténelem csúcsa, de szofisztikáltan kretén humorával és kellemes trópusi atmoszférájával hosszú órákra lekötötte az agyatlan kaszabolásra vágyó gamereket. Ezt a fáklyát kívánta továbbvinni a kiadó Deep Silver, amikor 2014-ben bejelentette a játék folytatását, azonban több fejlesztőstúdió-váltás, átütemezés és újrakezdés után inkább tűnt úgy, hogy nem lesz az egészből soha semmi. Kívülről már Duke Nukem Forever szintű volt a töketlenkedés, amikor tavaly hirtelen kijött az új trailer, idén áprilisban pedig a játék, komolyabb halasztás vagy fennakadás nélkül.

A Dead Island 2 elődjável ellentétben nem is egy szigeten játszódik, hanem Los Angelesben, amit majd 20 évnyi GTA San Andreas, és 10 évnyi GTA 5 után szinte már úgy ismerünk, mint a tenyerünket. Viszont pont emiatt látványos, mennyi mindent ki lehet hozni az új generációs konzolokból és a legújabb videókártyákból, hiszen a Venice Beach-i tengerparti sétány videójátékban még sosem volt ilyen gyönyörű és részletgazdag. És azon kívül is legutoljára talán a Baywatchban.

A sztori kiindulópontja talán túlságosan is - de minden bizonnyal iróniából - hasonlít az összes klasszikus zombifilm és játék alapkonfiktusára. A hirtelen kitörő zombijárvány idején a kalamajka kellős közepén találjuk magunkat, és miközben próbálunk menekülni és minden szembejövő mellékszereplő összes baján segíteni, még az ellenszer felkutatása és az emberiség megmentése is a mi vállunkat nyomja.

Szemben viszont a mély, emberi sorsokkal és drámával operáló világvége-eposzokkal, a játék szereplőinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a totális pusztulás felé halad az egész életük. Talán csak azért, mert a történet a celebvilág mekkájában játszódik, vagy a társadalmunk már amúgy is inkább egy South Park / Idiocracy / Don’t Look Up epizód, de tényleg mindenkit az érdekel inkább, hogy jól álljon a haja, semmint, hogy letépik a fejét a zombik. Ennek köszönhetően megannyi bolondos küldetésben lehet részünk: segíthetünk a content creator villában megbúvó youtubereknek zombikaszabolós vágóképeket felvenni a legújabb videójukhoz (miközben nincs is internet), vagy a helyi Hugh Hefner hasonmásnak antik italokat és szivarokat lootolni Bel-Airben, mert a kommerszt nem veszi be a gyomra. A pályákat is a teljes dilinyó szellemében találhatták ki, így láthatjuk azt is, hogy néz ki, amikor egy esküvőre feldíszített báltermet talál gyomorszájon a zombiapokalipszis, ahol a hotel medencéjében zölden világító vegyszerekben oldják fel a fertőzött vendégeket, mögötte egy inspiráló “Things will be fine” neon felirattal.

Ez a sötét, fanyar humor a játék egyik nagy erőssége, tele kikacsintásokkal és utalásokkal, korrekten megírt párbeszédekkel és pont jól adagolt ízléstelenséggel.

Hollywoodi ramazuri

Rögtön a játék elején választanunk kell 6 irányítható karakter közül. Ebben vajmi keveset segít a pár perces kisfilm, ami bemutatja a szereplőket. Habár mindenki szuper menő, Z-generációs jampec, nehéz a statisztikákat elemezve rábökni a számunkra tökéletes avatarra anélkül, hogy kipróbáltuk volna őket. Pedig a döntésünk végleges, így jól válasszuk ki, hogy inkább lassú de kemény, vagy futkározós a játékstílusunk, köztes megoldás lehet például Carla és Jacob is.

Hiszen a fő feladatunk, sőt, a játék lényege összetákolt fegyverekkel lekaszabolni több ezer zombit, miközben átküzdjük magunkat egész Los Angelesen. Természetesen a zombik először erőtlenek és lomhák, akikkel könnyű elbánni, két támadás között bőven hagynak időt arra, hogy megpüföljük őket. Idővel viszont egyre erősebb mutánsok formájában állnak elénk Hollywood-Alsón, akik más bánásmódot igényelnek. A hústorony vadállatok elől jobb elugrani, és távolról gyengíteni őket, igazán nagy problémát pedig csak a masszív túlerő jelent. A megoldás egyszerű: ne hagyjuk, hogy sarokba szorítsanak minket, inkább szaladjunk el messzebbre, és kezdjük újra, ahol abbahagytuk. És habár korábban mindenhonnan azt tanultuk, hogy a fejre kell menni, ez a tézis nem mindig igaz - sokszor jobban járunk, ha a zombik végtagjait lenyesve hatástalanítjuk őket, mivel utána már nem tudnak bennünk annyi kárt okozni.

Széles palettán válogathatunk, ha az ízlésünknek megfelelő zombiszaggató eszközt keressük. Gyorsabban használható, de gyengébb, kis pengehosszúságú késektől kezdve, a húsklopfolón és golfütőn keresztül egészen a brutális falbontó kalapácsig terjed a skála, amivel kezelésbe vehetjük az élőhalott kollégákat. De a fegyvereken túl sokszor érdemesebb a környezetünket figyelni: egy tanker tövében, szügyig benzinben dagonyázó zombikra egyszerűbb tüzes dárdát dobni, ami látványos robbanás keretében végez akár egy tucatnyi ellenféllel is. Ugyanakkor ezek a veszélyforrások ránk is ártalmasak lehetnek, ezért figyeljünk oda, hogy még véletlenül se sétáljunk át egy pocsolyán egy autóból frissen kiszedett akkumulátorral, mert megrázó élményben lehet részünk.

Hogyan működik ez a gyakorlatban? Miközben éppen egy kisebb horda készül arra, hogy elfogyasszon minket reggelire, és próbáljuk közülük először a legnagyobbat és legkártékonyabbat hatástalanítani, szinte képtelenség figyelni arra egy sötét csatornában szaladgálva, hogy éppen melyik fegyvert használjuk, jobbára az első kezünkre esőt. Aztán ha véletlenül rávágunk egy olajos hordóra a lángoló szamurájkardunkkal, amitől gyorsan elhalálozunk, akkor legközelebb már okosabbak leszünk.

Már megint a menüben vagy?

Könnyen abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy ha ránk nyitnak játék közben, nem azt kérik majd számon, hogy miért vágtuk le a tengerparton fejszével a bikinis zombilány fejét, hanem azt, hogy miért mindig a menüt bámuljuk. Az ok prózai: a játék olyan mennyiségű mikromenedzselést és készletgazdálkodást igényel, ami a kb. 20 órás sztorira simán rátesz még 5 óra menüzést.

Az új, egyre erősebb fegyvereinket folyamatosan fejleszthetjük, miközben a régieket érdemes eladni vagy alkatrészekre bontani. Mivel használat közben erősen kopnak, a kedvenceinket megjavítjuk és számolgatjuk, melyik lesz erősebb és hatékonyabb. Ha felelősen szeretnénk kialakítani a gépparkunkat, vegyesen illik ráaggatni a fegyverekre a tüzes- és elektrosokkoló kiegészítőket. Idővel megnyílnak a lőfegyverek is, azoknak is kell helyet szorítani a véges inventory-ban, és a megtanult extra képességek közt is mindig mérlegelni kell, melyik a leghasznosabb a játékstílusunk szempontjából.

Az a része igazából dicséretes, hogy ennyi lehetőségünk van variálni a kis összetevőkön, de az teljesen nonszensz, hogy egy ilyen viszonylag rövid játék szemmel látható részében csak azon filózunk, hogy meddig használhatjuk még a kedvenc hentesbárdunkat, mielőtt túl erősek lesznek hozzá a zombik, ahelyett, hogy konkrétan aprítanánk a fent említett hentesbárddal.

Ami még először ugyan bosszantó, de az újrajátszhatóságban fontos szerepe van, az az, hogy sokszor lehet belefutni bezárt ajtókba, kincsesládákba és megközelíthetetlen épületekbe. Állhatunk ott értetlenkedve és kereshetjük a megoldást vagy a kulcsokat a bejutáshoz, de ezeket általában jóval később, akár a sztori végigjátszása utáni barangolások közben találhatjuk csak meg. Ami nem vigasztal, miközben lelkesen fedeznénk fel a horrorfilmforgatások helyszínét egy elhagyatott filmstúdióban, és nem biztos, hogy csak ezek kedvéért később leporolnánk az amúgy már félig kipörgetett játékot.

Pedig a főküldetések mellett sokkal több, habár jóval egyszerűbb mellékfeladatot kaphatunk a frissen született ismertségeinknek köszönhetően, amik újabb fegyverekkel, képességekkel és lóvéval jutalmazhatnak. Néha csak egy lelkes baseballkártya-fanatikust kell kiszabadítani, aki inkább visszament a gyűjteményéért a fertőzöttekkel teli mélygarázsba, vagy éppen egy csapdákkal telepakolt rendőrségre kell betörni, hogy felfegyverezzük a tengerparti büfében menedéket talált gyúrós spanokat.

Haláli hullák hajnala

Ha a helyén kezeljük a Dead Island 2-t, és nem számítunk óriási világmegváltásra, igazából egy rendkívül szórakoztató, jó humorú játékot kapunk. Több, mint egy egyszerű, tisztességes iparosmunka, ráadásul komoly bugok nélkül sikerült megjelennie, ami manapság nagy szó. Sok újdonsággal nem kecsegtet, olyan, mint egy játék, amit már sokszor játszottunk, ami nem feltétlenül baj, hiszen akkor szerettük.

Ha belejövünk a zombimészárlásba, és kitanuljuk a mozdulataikat, néha ugyan monoton lehet, de könnyen kerülhetünk olyan helyzetekbe, ahol a túlerő, a lángcsóvák és a robbanó hordók között lavírozva komoly kihívásokba ütközhetünk. Néha viszont elég lenne egy kicsit kevesebbet craftolni és a fegyvereinket rendezgetni, hogy több időnk maradjon a lényegre: a gondtalan és agyatlan kaszabolásra, darabolásra és páros lábbal fejberúgásokra.