A kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik, és utána valami még vadabb, sötétebb jön

Szabó Tibor Benjámin írása

Ezer jele van annak, hogy a kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik. Az írott kultúra művészei jórészt körbetapsolják a hanyatlás tüneteit, vagy magukban kárörvendenek. Mert viszolyognak Demetertől, utálják őt. Az öröm indokolatlan. Ami mögüle gomolyog elő, az sokkal vadabb, árnyalatlanabb, sötétebb. A horizonton már masíroznak az új keretlegények.

Négy év telt el azóta, hogy a kormányzati kultúrpolitika akkor újnak tekinthető irányairól, azok természetéről és funkcióiról, valamint lehetséges következményeiről néhány állítást fogalmaztam meg. Ebben a közel fél évtizedben hatalmas teoretikus és politikai kivitelezői munkát végzett el a kormányzat mögötti apparátus, és teljes mozdulatlanságban, bénultságban maradt a művészeti alkotói közösség. A Petőfi Irodalmi Ügynökség megkezdte a Fidesz központi politikai praxisának érvényesítését a kultúrában – vagyis hozzálátott a kulturális élet szereplői közül kiválasztani a fizikai jellegzetességeik, ösztönös viselkedésük vagy a testhez társított kulturális stigmák alapján idegenként megjelölhető (és ebből következően megvethető, megbélyegezhető, majd az egyenlő állampolgári jogokkal rendelkezők köréből száműzhető) ágenseket. Hagyományosan ezt a biopolitikai kiválasztást mint az uralom gyakorlásában alkalmazott rutint nevezzük posztfasizmusnak¹. Békés Márton Kulturális hadviselés című munkájában pedig teljes körű elméleti keretet adott ehhez, megkísérelve (1) a posztfasiszta működést egy általa rekonstruált konzervatív hagyomány magától értetődő folytatásaként megfogalmazni, (2.) a gramsciánus hegemóniaelméletre épített erős behatolási szándék bejelentésével a kirekesztést és a pusztítást passzív forradalomként újrafogalmazni, valamint (3.) a permanens rendkívüli állapot és az ebből adódó állandó kulturális háború fenntartását és fokozását előírni, mindaddig, amíg akár csak egyetlen, a normálisnak (egészségesnek, helyesnek stb.) tekintettől különböző mű, gondolat létrejön, vagy akár csak egyetlen, ezeket képviselő alkotó létezik.

Mindeközben a kulturális élet mindenféle értelemben szervezetlen szereplői (főleg a művészeti kultúra alkotói) ebben a négy évben egyetlen lépessel sem kerültek közelebb bármilyen, a rendszerrel szembeni megküzdési stratégiához, sem közös állásponthoz, sem a posztfasiszta valóság megismeréséhez és megértéséhez, viszont a korábbinál jelentősen nagyobb arányban váltak és válnak kollaborációkban érintettekké, és maradtak, maradnak tömegesen passzívak politikailag. Ebben az értelemben vett árulásuk az egyik legdrámaibb szegénységi faktorunk (nekünk mint az országot alkotó közösségnek), továbbá az árulásból következő társadalmi eljelentéktelenedésük mindannyiunk számára veszteség.

Van egy nagyon lényeges különbség a kormányzati kultúrpolitika és a vele szemben álló vagy legalább tőle gondolatilag független kulturális elképzelések (rendszerezett nem-kormányzati kultúrpolitika jelenleg nincs) között. A különbség a szellemmel és a nyelvi formába öntött szellemmel, vagyis az eszmékkel szembeni elköteleződés az orbáni hatalomgépezetben, és annak hiánya szinte minden más színtéren. Ez az elköteleződés figyelemben realizálódik. MCC, Kommentár Alapítvány, XXI. Század Intézet, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – intézmények egész csoportja vizsgálja a kulturális jelenségek természetét, igyekszik megismerni működésük logikáját, próbálja elkülöníteni, leírni és megnevezni összetevőit. Teszi mindezt azért, mert határozott képe van a kultúra társadalmi funkciójáról, és nagyon pontosan megfogalmazott elvárása van a kultúra közösségi hatásával szemben. Az orbáni uralom² kultúrpolitikailag kifejtett. Ami nyilván következménye annak, hogy a kultúra-fogalom nemcsak szerves része, de magja, legfontosabb összetevője az Orbán-rendszer államelméletének. A Kulturális hadviselés alapvető felismeréseket összegez, és ezekre építi fel a politikailag kivitelezhető cselekvési tervet:

• 1.

Belátja a társadalmi folyamatok hegeli közvetítettségét és részben ebből adódó rejtettségét (vagyis elfogadja, hogy a közösségi történéseket absztrakt, láthatatlan, mert fogalmi összefüggések irányítják; ezek csak teoretikusan megismerhetőek – ezért alkot elméleteket).

• 2.

Belátja, hogy a politikai uralom egy, vele szemben álló kulturális környezetben hosszabb távon életképtelen, ezért célul tűzi ki a kultúra elfoglalását és irányítását. Miközben a kultúra fogalmát másképpen, tágabban értelmezi, mint ahogyan a hétköznapokban jelentést tulajdonítunk ennek a szónak. A kultúra itt nem annyi, hogy miféle verseket írnak a költők. Nem önmagában a művészeti kultúrát jelöli. Békés Márton Kulturális hadviselésében a kultúra azoknak a vélekedéseknek, hiteknek, gesztusoknak, nyelvi fordulatoknak, reakcióknak és tranzakcióknak az összessége, amelyeket az egyén nem önállóan von el a környezetéről szerzett tapasztalataiból, hanem amelyeket közvetlenül a közösségtől kap a szociális életét gyerekkorától átszövő metanarratívákon keresztül.( Ezeknek a jelenségeknek egy speciális, a manipulációra és kisajátításra alkalmas szegmensét hangsúlyozza Békés, mivel számára a kultúra a hatalom megragadásának és megtartásának egy eszköze.) Kultúra a politikusra legyintés, a nadrágos embertől való félelem, Kis Grófó mulatós zenéje, a disznókörömből ivott pálinka, a kurucos önérzet, a nők lealacsonyítása, a cifra káromkodásban a szexizmus, a roncsolt nyelv, a népi búsongás, az örök rettegés az éhezéstől, a meghunyászkodás az erő előtt, és igen, kultúra Erdős Virág verse is³. De ebben a megközelítésben Erdős Virág verse nem másként, nem inkább kultúra, mint a szittya öntudat vagy a zsigeri idegengyűlölet.

• 3.

Felismeri, hogy a fenti értelemben vett kultúra hatóereje a konszenzusteremtő erejével egyértelmű. A valóság bizonyos módozatú érzékelése, az ezekhez kapcsolódó bizonyos típusú érzelmek és az előbbiek egymással létrejövő reakciójából sarjadó bizonyos irányú morális késztetések, valamint a késztetésekből következő cselekvési igények egyetlen, összefüggő közös érzéssé, sensus communissá képesek összeállni nagy tömegek tudatában. Az orbáni kultúrpolitika célja ennek a sensus communisnak a kontrollálása. A kettes pontban definiált kultúra minden eleme diskurzusokban kialakuló kisebb-nagyobb konszenzusok folyamatos mozgásában, a konszenzusok egymással versengésében, erősödésben-gyengülésben léteznek. A kormányzati politika kulturális kontrolltevékenysége első lépésben egy meghatározott jellemzőkkel bíró konszenzus erősítése az összes többivel szemben, második lépésben pedig a további diskurzusok ellehetetlenítése, hogy a már kialakult konszenzus stabil maradjon. Ezt a konszenzuális fölényt nevezi a Kulturális hadviselés (Antonio Gramsci után) hegemóniának, a kialakulásához vezető, a korábbi konszenzusok érvényességét megszüntető aktivitást behatolásnak.

A korábbi konszenzusok ilyen, tehát nem intézményes, nem adminisztratív, hanem nagyon is informális eszközökkel történő, hosszú távon, beszűrődéssel elért legyűrését és felszámolását mint a harc eredményét Gramsci passzív forradalomként azonosítja. A kulturális konszenzus mint hegemónia hatása messze túlmutat a kultúrán (pláne a művészeti kultúrán). Itt most csak két, egymásra épülő hatástényezőt emelek ki. Egyrészt a hegemón kulturális konszenzus elfogadása egyben az ebbe illeszkedő össztársadalmi működési mód elfogadását is jelenti. Ez a mód az egyén számára társadalmi objektivitásként jelenik meg, és elismertséget élvez abban az értelemben, hogy meggyőzi az egyént a móddal szembeni személyes megküzdés lehetetlenségéről (vö. ilyen ez a világ, így működik, a fideszesek mindig nyernek, nincs vele mit tenni, az országot sajátként adják-veszik, velük kell együttműködni, ha nem akarod, hogy ellehetetlenítsenek és a többi és a többi).

A mód társadalmi elfogadása (elfogadása annak, hogy ilyen működés egyáltalán lehetséges) rövid idő alatt azt eredményezi, hogy ez a kulturális konszenzus minden társadalmi folyamatba belemossa a saját DNS-ét, azokba is, amelyeknek első megközelítésben nincsenek direkt politikai/ideológiai megkötöttségei (az állami felügyeleti engedélyek beszerzésétől, a beszállítói üzletkötéseken keresztül az ismerten fideszes kapcsolatokkal rendelkező bármilyen tisztviselő megszólításáig – az égvilágon minden fideszesen működik, és elismerten csak így működik). Ennek a hatásnak a totalizálódása Guy Debbord inkorporációs elméletének az érvényesülése a folyamaton: a hegemónia a vele szemben fellépő gondolatokba, törekvésekbe, aktivitásokba szintén belemossa saját DNS-ét, és ezzel minden kritikáját saját növekedésévé és erősödésévé változtatja át, amennyiben minden antifideszes létezőt is fideszesen működővé tesz (ezzel még elismertebbé írja át a működési módot, lásd a morális pánik eszközének ellenzéki alkalmazását, vagy az előfeszített kérdéses véleménymanipulációt a budapesti Lakógyűlés kezdeményezésben – a fideszes létezéssel szembeni fellépés maga is fideszes, vagy legalábbis NER-logikájú).

Másrészt, az előbbi, általános tendenciáknak a művészeti kultúrában való megjelenésének tekinthetjük azt, hogy a hegemónia a művészek számára is objektivitásként tünteti fel önmagát, amivel letöri az ellenállás minden formáját, és meggyőzi az egyes alkotót az együttműködés elkerülhetetlen szükségszerűségéről. Ezért kokettálnak a posztfasiszta uralom gyakorlóival olyan alkotók is, akik különben a nyilvánosság előtt is vállalják, hogy toxikusnak gondolják a kulturális hegemóniát (érdemes meghallgatni például a következő beszélgetést Kukorelly Endrével a Klubrádióban). Az együttműködésnek egyelőre direktben, produktív módon nem része a fideszes ideológia behatolása az életművekbe, hanem csak az állami források és egyéb lehetőségek elfogadását jelenti (az indirekt hatás, vagyis az elhallgatás a legtöbb esetben nem vizsgálható).

Miközben a posztfasiszta uralom valamelyik nyúlványa korlátozza a biopolitikailag kiválasztottak szociális jogait, és miközben a „magyar életmód”-dal összefüggő törvényjavaslatot készít (ezek teljesen nyíltan, gondolatukban és nyelvükben is fasisztoid törekvések), egy másik nyúlványa állami eredetű pénzen utaztatja Tóth Krisztinát Mexikóba, finanszírozza Jászberényi Sándor nemzetközi irodalmi misszióját, a The Continentalt, vagy szintén állami eredetű forrásokból a Lipcsei Könyvvásárra utaztatja Kukorelly Endrét. Az együttműködés nem kényszer (senki nem tart puskát a művészek fejéhez, hogy állami pénzen teljesítsék ki alkotói törekvéseiket), hanem önkéntes igazodás. Amivel azonban legitimálják a másik nyúlványon ordas eszméket mozgató uralmat, és példát mutatnak a többi alkotónak is, hogy végül elfogadható az MMA-ösztöndíj, az NKA-támogatás, az ilyen-olyan lehetőségek meg a többi. Hiszen a velük szemben álló hegemónia úgyis társadalmi objektivitás, nincs vele mit tenni, vagy nem nekik kell vele mit tenni. Gondoljunk csak Petőfire, gondoljunk bárkire, nyilvánvaló, hogy az türanniával szembeni fellépés elismert, az elfogadhatatlannal való együttműködés következménye pedig a teljes társadalmi érvénytelenség történelmi értelemben (mondjuk, történeti és társadalmi megközelítésben Petőfit tekintjük érvényesnek, róla nevezünk el utcákat, intézményeket, és nem a forradalom elől elmenekülő Barabás Miklóst, és ez még akkor is így van, ha esztétikailag ugyanolyan értékesnek fogadjuk el mindkét életművet; társadalmi értelemben Barabás érvénytelen; ahogy társadalmi és történelmi értelemben a fent említett és minden más együttműködő alkotó érvénytelen, ha és amikor az uralom posztfasiszta vagy egyéb módon zsarnoki).

Hogy az együttműködést az ilyen uralommal milyen klisékkel fogják magyarázni az érintettek, azt már a négy évvel ezelőtti elemzésben, előre megírtam: „nagyon hamar előkerül majd az az érv, hogy a PIM osztotta pénz, az végül is az ő pénzük, nem a Fideszé, adófizetők ők maguk is, tehát miért ne lehetnének ennek az elosztott forrásnak a kedvezményezettjei”. A kulturális hegemónia inkorporációs ereje magányüggyé teszi ezeket a kollaborációkat, a benne részt vevők emiatt nem képesek politikailag affirmálni egzisztenciális megalkuvásaikat – bár ezek következménye attól még nagyon is politikai lesz, marad (a vakság nem ment fel történelmileg egyetlen művészt se). Miközben az önkéntes igazodás impaktja az ellenállásra való általános hajlandóságon rendkívüli mértékű lehet.

A harácsolás lehetőségének feltétele a hegemón konszenzus

Az az (ellenzéki politikai oldalon nagyon népszerű) vélekedés, hogy az orbáni uralom alatt, mögött nincs semmi bonyolultabb dolog, egyszerűen csak megmérik az aktuális ösztönfeszültségeket, meghatározzák az indulati triggereket, majd irgalmatlan tömegű pénzzel-médiafelülettel és rendeletekkel rátolják mindezt a populációra, (vagyis az a feltételezés, hogy a fideszes működés annyi, amennyinek látszik, nincs ezen mit megérteni) – nem helytálló.

Attól még, hogy az államilag finanszírozott és funkcionálisan az orbáni uralom által beárazott rendszeralkotó ellenzék tagjainak az anyagi zsákmányszerzés, a kordonbontás, a kiszámíthatóan a Fidesz nyelvén megszólaló Facebook-kommunikáció és egyéb, hasonlóan fontos teendők mellett nincs idejük, kedvük vagy képességük olvasni a megfelelő dokumentumokat, és megérteni a kormányzati teoretikusok által végzett munkát – attól még azok a dokumentumok és a munka léteznek, a vélekedéssel pedig (mármint, azzal a vélekedéssel, hogy a Fidesz országlásán nincs mit mélyebben megérteni) csak újabb alkalmatlansági bizonyítványt állít ki magáról a rendszerbe ágyazott ellenzéki politika (nem mintha bármi jelentősége lenne még annak, hogy mit tesznek vagy nem tesznek vagy gondolnak vagy nem gondolnak).

Nyilván, Németh Szilárd vagy Mészáros Lőrinc vagy Jászai Gellért nem a hegeli közvetítettséget mérlegelik, miközben újabb és újabb társadalmi alrendszereket kebeleznek be. De ahhoz, hogy csillapíthatatlan éhséggel lenyelhessék az közvagyonelemeket, szükség van ennek a nyilvánvaló disznóságnak a társadalmi elfogadására, megengedésére. Azt, hogy milyen módon kell a metanarratívákkal a disznóságok miatti rosszérzést ellentételezni, az érzékelést visszaegyensúlyozni, illetve hogyan lehet részben egységes, masszív, részben mégis nagyon rugalmasan átírható kerettörténeteket létrehozni (amely kereteken belül Rogán Antal gépezete majd keresheti, mérheti a gyűlölet-triggereket), azt a Békés Márton-félék tárják fel, teoretikusan.

A harácsolás lehetőségének feltétele a hegemón konszenzus – ami kulturális természetű. Ezek könnyen beláthatók. Egyetlen ellenzéki politikus sem tudja értelmesen megmagyarázni, feloldani azt az ellentmondást, hogy a lopások mindenki szeme előtt történnek, a fideszes választótömegek szeme előtt is, ezek a bűnök nem élveznek, nem élvezhetnek elismertséget, az ilyen tapasztalatok mégsem változtatják meg az orbáni uralom megítélését. Békés Márton ezt az ellentmondást oldja fel teoretikus gondolataival – és erre a feloldásra a Fidesznek nélkülözhetetlen módon van szüksége. Mert nélküle hosszabb távon szétrázódik, leáll az örökjáró pénzmalom (az elismertséget nem élvező, kerettörténet nélkül hagyott bűnök ugyanis diskurzusokat generálnak, ezzel roncsolják a konszenzust).

Az ellenzéki politika egyetlen érzékelhető teoretikus tevékenyége eközben a jelen diszkontálása: saját alapvető feladatukat (a posztfasiszta uralom megdöntésének elgondolását) önmagukon kívülre helyezik, tevékenységük megítéléséből ezt a szempontot eliminálják olyan mondatokkal, hogy minden birodalom elbukik egyszer, semmi sem tart örökké, majd egyszer úgyis elrontják, túllopják és túlbornírtkodják magukat, megöregszenek és meghalnak, a fiatalok majd mások lesznek. Bizonyos értelemben ezek a teoretikus megfontolások működnek, persze. Egységet, egyenlőséget teremtenek a felelősség nélküli szellemi restségben, a legalacsonyabb nívón.

De akkor mit kellene tenni vagy gondolni, ami teoretikusan megalapozott és társadalmilag érvényes?

Annyi bizonyos, hogy érdemes gondolni valamit arról a kultúraképről, amelyet Békés Márton alkotott meg, és érdemes lenne teoretikusan hasonló mélységben kifejtett, de morális intuícióinknak megfelelő kultúrafogalmat megalkotni, és ennek működési módját, szabályait, feltételeit legalább önmagunkra nézve kötelezőnek elfogadni. Erre építve például explicit módon meghatározható lenne az, hogy hol van az az állami fasizálódási pont, amely elérésekor kultúrember számára már nem elfogadható az uralommal történő bármilyen együttműködés.

Az a jellegzetesség, hogy az orbáni uralom államelméletében a költőknek is szerepe van, nemcsak lánc és béklyó, hanem lehetőség is. A totális rendbe szabadgondolkodó ágensek vannak beépítve. (Igen, akit lehet, kézhez szoktatnak, konszolidálnak, korrumpálnak – őket nem is tekintem szabadgondolkodónak. Azonban a rendszer elmélete nem a saját, vagy valahogyan együttműködővé tett művészekre, hanem a kultúrára mint minden más kommunikációnak alapot és hátteret adó gondolati/fogalmi/érzelmi keretre épül. Ebben szükségszerűen benne vannak a meg nem alkuvó művészek, valamint a másfajta kultúrát magukba építő befogadók is. Békés elmélete nem tudja kiiktatni ezt a hibát, mert a hiba, szándékolatlanul bár, de magából az elméletből fakad.) Az mindegy, hogy ezek a szabadgondolkodók most nem képesek hatást elérni, magának a hatásnak az elméleti lehetősége benne lakozik a szisztéma káoszelméleti meghatározottságában: minden végtelenciklusos rendszerre jellemző az, hogy a kicsi hibák, rendetlenségek, a rengeteg ismétlődés miatt, hosszabb távon képesek ráterjedni az egész rendszerre. A szabadság mint hiba fertőzővé tud válni, és az elharapódzó rendezetlenség kiszámíthatatlanná teheti a kiszámítottat. A posztfasiszta gondolkodás semmitől sem irtózik jobban, mint a nem megjósolhatótól.

Esély és lehetőség az is, hogy a Demeter Szilárdot lépésről lépésre kiszorító Békés Márton-i gondolkodás a szellemmel szemben ugyan tiszteletet mutat, de a szellemtörténet vonatkozásában borzasztóan gőgös, tiszteletlen.⁵ Önhittségében azt képzeli, hogy a szellemtörténet kontrollálható hegemóniával, vagy meghatározott útra irányítható bármivel. Ez azonban még soha senkinek nem sikerült. Mert teoretikusan is lehetetlen. Hiába minden. Sztálin írói eltűntek, Bulgakov maradt. És nem Sztálin ellenében maradt, hanem attól teljesen függetlenül. Sem totális uralom, sem tervezettség, sem lefizetett művészek, sem börtönbe vetett, megkínzott és megölt művészek, sem semmi más nem befolyásolhatja a szellemtörténet öntörvényű, legyőzhetetlen hatalmát: a kiszámíthatatlanságot, ami az autonómia akaratlan, de nagyon értékes mellékterméke. (Persze, mivel a kultúra szereplői nem a szellemtörténet későbbi állapotában, hanem a saját, jelen idejű életükben élnek, amit az intézményrendszer és a biopolitikai gyakorlat korlátozottá, akár megalázóvá tehet, és amivel mint valósággal a művésznek is van dolga – a szellemtörténet későbbi, szükségszerű „igazságszolgáltatása” nem ment fel senkit a cselekvés felelőssége alól.)

Meg tudjuk mondani, mi a kultúra. Meg tudjuk mondani, hogy Békés Márton voluntarista gépezetével szemben mi valójában a kultúra. A kultúra az autonómia létezésének bizonyítéka egy hierarchizált, a strukturális életmódot minden ágensre rákényszerítő, rab világban. A kultúra szabadságzárvány. Ez a szabadság önmagáért való, vad és szelídíthetetlen, és semmilyen módon nem munkára fogható, de akaratlanul is munkát végez. Nem hasznossága miatt létezik, de van hasznossága. Olyan ismeretekhez és felismerésekhez juttathat, amelyek semmilyen más módon nem (tudományosan sem) elérhetők. Modellezni képes társadalmi helyzeteket és következményeket fizikailag megvalósuló kísérletek nélkül (biztonságosan). Kiszámíthatatlanul megjelenő igazságokkal képes segíteni önmagunk (mint egyén és mint közösség) jobb megismerését. Az autonómia, szükségszerű és végletes diszkurzív jellege miatt, segít megakadályozni a zsarnok hegemóniák kialakulását, a permanens diskurzus és ciklikus kiegyenlítődés fennmaradását. A nyelvre épülő művészeti kultúra a nyelvi és gondolati színességével, fogalmi árnyalataival eszközöket, észjárásokat és szellemi teret ad a nem kulturális természetű diskurzusok számára is. Hogy mást ne mondjak, megtaníthat a hegemóniától független regiszterekben beszélni a közmegszólalásokban (ez jelenleg csak alig néhány szereplőnek sikerül). És még rengeteg jóság, előny származhat a kultúrából, amelyek kutatandóak, leírandóak, és magunkévá teendők.

De ezek a javak csak akkor jönnek létre, ha megmarad a kultúra autonómiája, vagyis az irányítatlansága és kiszámíthatatlansága, és szabadságának minden értelemben vett érintetlensége. A szellemtörténet akkor ad nekünk, ha hagyjuk működni a maga öntörvényű módján. Békés Márton sosem fogja megérteni, hogy a teoretikus konstrukcióival igába tört kultúra nem tud a gazdái számára valós javakat termelni, és épp teoretikusan lehetetlen, hogy ez megtörténjen. Nem marad más számára, mint az intézményesített represszió és erőszak egyre növekvő alkalmazása.

És a legfontosabb lehetőségünk az orbáni posztfasiszta uralommal szemben, az maga a világ. Hogy van. Hogy létezik valóság. Az autonómia állandó diszkurzív viszonyban áll a valósággal is. Bizalmatlan, kételkedő, de soha nem szakad el tőle teljesen. A posztfasiszta uralom, kiszámítottságából is eredően, nagyon hamar a valóság falaiba ütközik, és elkerülhetetlenül valóságellenes állításokba, ellentmondásokba, csak az ideológiájának megfelelő, de a ténylegesen létező jelenségeknek ellentmondó igazságillúziókba kergeti magát. A posztfasizmus legnagyobb gyengesége a róla leválaszthatatlan valósághazugság (amelyet a napi hírekben abszurditásokként azonosítunk: a posztfasizmus naponta állítja, hogy esőerdők vannak a Szaharában).

Sokféle úton elindítható a hegemóniával szembeni ellenállás, de az biztos, hogy minden út a diskurzusra épít. És minden út összefonódó, kisebb utakból áll össze: szirmokból virágok, virágokból csokrok, csokrokból koszorúk. És egészen bizonyos az, hogy a posztfasiszta uralommal kapcsolatos viszony morálisan nagyon szigorúan meghatározott: minden együttműködés érvénytelen társadalmilag és történelmileg. És tessék az utolsó mondatot megfelelő absztrakciós készségekkel értelmezni: Erdős Virág meg érvényes.

A szerző szerkesztő, könyvkiadási szakember.

Jegyzetek

A címben szereplő utalás: „[R]ajtam is múlt rajtam múlt / tegnap kezdő- / dött a múlt / elkezdődött vége van / borzalom és / béke van” (részlet Erdős Virág Van egy ország című verséből)

¹A posztfasizmus nem ideológia, hanem egy (sokféle ideológia számára eszközt nyújtani képes) uralmi politikai gyakorlat. Ennek a praxisnak az alaplogikája az, hogy az álam a teljes népességgel szembeni kötelezettségeinek (a jogszolgálatnak, a szociális ellátásnak és a képviseletnek) a kedvezményezetti körét szűkíti, vagyis nem tekinti érvényesnek minden elemében és a teljes populációra vonatkozóan. Tehát a gyakorlat mélyén mégiscsak találunk egy ideologémát, azt az intertextuális, absztrakt módon elvonható kapcsolóelemet, gondolatot, hogy az egyetemes emberi jogok teljes birtoklásának állapota és az emberi állapot egymástól különbözhet: lehetséges olyan emberi létezési mód, amelyben az egyén nem jogosult az alapvető emberi jogaira, vagy legalábbis nem ugyanúgy, mint a többiek.

A posztfasizmus kizárólagos tevékenysége a szeparáció. A szolgáltnak, ellátottnak, képviseltnek tekintett populációból leválaszt halmazokat, amely halmazok elemeinek (mármint a halmazokba kerülő embereknek) az állampolgári és/vagy szociális jogait korlátozza.

Ennek a politikai gyakorlatnak fontos jellemzője, hogy szeparációs tevékenységének feltételei (hol közvetítetten, hol direkt módon, de minden esetben) biológiai alapúak, a populáció tagjai fizikai jellegzetességeihez, ösztönös viselkedéséhez vagy a testhez társított kulturális stigmákhoz kapcsolódnak, illetve azokból fakadnak. Mivel a biopolitikai kiválasztást a történelemben először a különböző fasiszta berendezkedések tették vállaltan államelméletük szerves részévé, Tamás Gáspár Miklós posztfasizmus néven hivatkozik a praxisra, és a megnevezést (jobb híján) ez a szöveg is átveszi. Jelzem ugyanakkor, hogy a posztmodern politika korszakában, vagyis akkor, amikor a közösséget érintő döntések meghozásának (vagyis a politikának) a környezete a teljes információsság, a totális kapitalizmus (vagyis a spektákulum), az immateriális gazdaság és az ezek felfoghatatlanságára válaszként megjelenő tömeges pszichózis, amelyet mindannyian politikai és episztemológiai irracionalizmusként érzékelünk – szóval ebben a korszakban a történelmi fasizmusok számos fontos eleme nem bír jelentőséggel (például jelenleg még az intézményesített, nyílt erőszak), vagy egyáltalán nem is jelenik meg (például a nagy taglétszámú pártok, egyesületek, mozgalmak és egyéb tömegszervezetek közösségirányító tényezővé válása). Ráadásul a történelmi fasizmusok konnotációs mezőjében szükségszerűen benne van önnön megismételhetetlensége mint asszociatív jelentéselem, ezért bárki, bármilyen módon újrahasznosítja a terminust, az valahogyan az eredeti fasizmusok áldozataival szembeni tiszteletlenségként olvasódik és értelmeződik. Ezek miatt a posztfasizmus nem szerencsés név, de ebben a szövegben nem kísérlem meg a nevezéktan felülvizsgálatát, mert az elterelné a figyelmet a mondandóm lényegéről. A későbbiekben talán prekluzívnak, vagyis kirekesztő elvűnek lehetne nevezni ezt a gyakorlatot.

A szeparáció funkciója a szűkített, képviselni kívánt populáció (a normálisok, egészségesek stb.) identitásának erősítése, és e populáció mozgósítása, mozgásban tartása az „idegenek” mint szembenállók kijelölésével és démonizálásával. A képviselni kívánt populáció természetesen nagyobb, mint a posztfasiszta uralmat gyakorló politikai alakulat szavazóbázisa, vagyis ez a barát-ellenség bináris oppozíció a kirekesztés konszenzusával szavazatszerzésre is alkalmas, miközben a mozgósítás önmagában is társadalomirányító erő.

Ahogyan Szilágyi Botond, Borbély András és Tamás Gáspár Miklós közösen értelmezték a jelenséget, abból világosan látható, hogy a posztfasiszta gyakorlatnak van két absztraktabb funkciója vagy következményes hatása is. Egyrészt azzal, hogy a „normálisok” vs. „nem normálisok” törésvonal hangsúlyozásával, metanarratívába építésével a populáció érzékelését az egyébként totálisan kapitalista környezetben is sikeresen elemeli az osztályharctól, vagyis elfedi azt a társadalmi érdekellentétet és alapvető konfliktust, amely a munkáltatók és a munkavállalók között feszül. Másrészt azzal a lépéssel, hogy az emberi állapotot megkülönböztethetőnek tételezi az alapvető emberi jogokra jogosultságtól (a posztfasizmus szerint nem mindenki jogosult), valójában tagadja az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, illetve áttételesen a teljes felvilágosodást, és mindent, ami abból következik.

A Fidesz, uralmának kezdete óta rendszeresen szervez posztfasiszta behatolásokat a társadalom szövetébe, nem kulturális területen, hol jogszabályokban is rögzítetten, hol csak végrehajtási gyakorlatként (ilyen volt a tranzitzónákba zárt idegen etnikumúak jogkorlátozása; az örökbefogadási törvény, a meleg párokat kirekesztő módosításai; az anyakönyvi eljárásról szóló törvény olyan értelmű módosítása, hogy a transz- és interszexuálisok könnyebben megfoszthatóak legyenek azoktól a jogoktól, amelyek mindenki más megilletnek; és ilyen lett volna a Hende Csaba által 2023. április 6-án benyújtott T/3089/11. törvényjavalat is, amelyet végül a köztársasági elnök visszaküldött a Parlamentnek).

A kultúrában és az állami kultúrpolitikában ez a gyakorlat több mint tíz évig nem jelent meg nyíltan, sőt, Demeter Szilárd, saját bevallása szerint azzal a mondattal vállalta a PIM főigazgatói posztját (azt mondta Orbán Viktornak, mielőtt benyújtotta főigazgatói pályázatát), hogy „nemzeti író az a magyar író, aki magyar olvasónak ír, és támogatandó, ha ezt magas színvonalon műveli”. Ezzel egy normatív irányt jelölt ki a kultúrpolitika számára, és még 2022-ben is, e sorok szerzőjének direkt felvetésére utasította vissza a főigazgató, hogy a PIM-nek szándékában állna bármilyen tartalmi kérdésbe beavatkozni a művészetet illetően.

Azonban a kultúrpolitika nem maradhatott örök időkig érintetlen a kormányzat egészének posztfasiszta gyakorlatától. Mivel maga a PIM/PIÜ ezt nem kezdeményezte, elindították nélküle a behatolást. 2021 júliusában, lakossági bejelentést követően a Pest Megyei Kormányhivatal 250.000 Ft-os büntetést szabott ki egy könyvesboltra, mert az üzlet anélkül tartotta polcon a Szivárványcsaládokért Alapítvány Micsoda család! című kiadványát, hogy jelezték volna a boltba betérők számára, hogy ott olyan könyvekkel találkozhat, amelyek a hagyományostól eltérő nemi szerepeket és családállapotokat ábrázolnak. Az eljárást később megismételték, akkor már egymilliós büntetéssel. Ekkor kerültek ki a könyvesboltok ajtajára azok a táblák, amelyek figyelmeztetik a vásárlót, hogy a boltban a hagyományostól eltérő szociális viszonyokat ábrázoló tartalmakat is találhatnak. (Magát a büntetést végül nem kellett kifizetnie a könyves vállalatnak, mert egy hosszú jogszolgálati procedúra végén az eljárásban olyan részleteket tártak fel a fellebbviteli szervek, amelyek a büntetés törléséhez vezettek.) 2023 januárjától pedig, már új módszerrel, szintén lakossági bejelentések alapján, de már a fogyasztóvédelmi hatóság eljárásában, az 1997. XXXI. törvény 2021-es módosításaira hivatkozva indított az állam eljárásokat könyvesboltokkal szemben. A törvénymódosítás kimondja, hogy „E törvényben foglalt célok és gyermeki jogok biztosítása érdekében tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Ez a jogszabályi hely korábban a pornográf tartalmak eléréstől védte a kiskorúakat, a jogszabály újabb verziója azonban különbséget tesz a heteroszexuális és a nem heteroszexuális intimitás ábrázolásának megítélésében. Heteroszexuális intimitás ábrázolása esetén csak akkor kell elzárni a kiskorú elől a tartalmat, ha az ábrázolás öncélú, de szabadon forgalmazható, ha egyébként, mondjuk, egy ifjúsági romantikus történetről vagy kalandregényről van szó, amelyben különben szexelnek is. Más a helyzet, ha egy ugyanilyen ifjúsági romantikus történetben vagy kalandregényben bármilyen homoerotikus esemény történik (akár csak annyi, hogy két fiú vagy két lány ad egymásnak puszit). Ebben az esetben a tartalom forgalmazására ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a pornóra, szigorúan véve ez az jelenti, hogy csak befóliázva, a kiskorúaktól elzártan forgalmazhatóak az ilyen tartalmak. A biopolitikai kiválasztás itt egyértelmű: a heteroerotikára más típusú korlátozások vonatkoznak, mint a homoerotikára. És mivel az írott kultúra maga narratívák halmaza, ez a biopolitikailag specifikus korlátozás nem a szerzőre, a művészre irányul, hanem direktben a tartalomra.

A PIM/PIÜ, úgy tűnik, a kívülről, de legalábbis tőle függetlenül indult kezdeményezések után lépéskényszerbe került, és miután 2023 tavaszán, a Bolognai Könyvvásár magyar standján megjelent a Meseország mindenkié című antológia észt fordítása, amelyet a PIM korábban műfordítási támogatásban részesített, a főigazgató, vállaltan emiatt a támogatási döntés miatt feloszlatta a műfordítási dotációkat odaítélő kuratóriumot, majd a nyilvánosság előtt bejelentette, hogy ezentúl minden, támogatásra szánt tartalomnak „előzetes alkotmányossági vizsgálat”-on kell átesnie, amely vizsgálat megállapítja, hogy megjelenik-e a műben homoerotika vagy megjelennek-e benne nem hagyományos szociális viszonyok bármilyen módon. A PIM ezzel a lépéssel beszűrte magát a posztfasiszta gyakorlatba.

Fontos hozzátenni, hogy ahogyan a történelmi fasizmusok sem kizárólag fasisztoid gyakorlatokat folytattak, és attól még fasiszták voltak – a posztfasiszta uralom sem azt jelenti, hogy az állam minden lépésében posztfasiszta. Hanem azt jelenti, hogy nem elfogadhatatlan számára a biopolitikai kiválasztásra épülő praxis, és azt alkalmazza is, ahol szükségesnek látja.

² Szemben a hatalommal, amely azoknak diskurzusoknak és tranzakcióknak az összessége, amelyek a társadalmi objektivitást konstituálják a nyilvánosságban (tehát az a gondolat, amely egyezményesen és áttételesen előírja, hogyan élhetünk), az uralom egyszerűen valakinek vagy valakiknek a rendelkezési képessége, irányítási hatásköre.

³ Erdős Virág a rendszerrel való szembenállás egyik szimbóluma, amennyiben a nyilvánosság előtt is vállaltan elutasít minden együttműködést az állam mostani formájával, illetve a közösségi médiában is megmutatva polgári foglalkozását (ételfutárként dolgozik) demonstrálja, hogy ennek az ellenállásnak az egzisztenciális költségeit is vállalja. Az ő ellenállása még a NER-en belül is elismertséget élvez.

⁴ Legyen világos: Demeter Szilárd visszaszorulása a kultúrpolitikában az utolsó olyan ember marginalizálódása, aki időnként még képes az uralkodó államelméleten kívüli gondolatok megfogalmazására, és aki, a maga torz, exhibicionistán székelykedő (bőcsködő) és riasztóan bárdolatlan módján, de mégiscsak univerzális, leláncolhatatlan létezőnek tekinti a művészetet. Ő egy vándorfilozófus, aki minden kérdésről valami nagyon határozott dolgot gondol, és amellett a végsőkig érvel, akár egy kocsmában, forró szívvel, indulatosan, időnként bunkón, de mindig erős, valódi meggyőződéssel. Az ilyen embernek nem igénye, hogy győzzön a vitában, mert maga a vita a lételeme. (Bár azt ő se fogta fel, hogy vezető tisztviselőként minden erős mondata az állam kimondott mondataként rezonál, és ezért iszonyatosan tolakodónak hat.) Az, hogy a PIM belépett a biopolitikai gyakorlatba, kudarca a főigazgató karakterének. Demeter visszaszorulása nem azzal kezdődött, hogy az MTVA felmondta a PIM érdekeltségébe tartozó Petőfi Media Group műsorkészítési szerződését (formálisan közös megegyezéssel), és nem is azzal, hogy a Hajógyári szigeti ingatlanfejlesztéseit leállították, hanem azzal, amikor 2021 októberében a Magyar Kultúra Alapítvány kuratóriumába be kellett vinnie Békés Mártont. Békés nem vitatkozik, nem indulatos. Írásaiban nem találkozni kulturális élménnyel, a kultúra számára egy konstrukció, egy gépezet, amelyet munkára akar fogni. Amit ő alkot, az jéghideg logika. Három részes kultúrpolitikai könyvsorozatában (Gerillaháború, Fordul a szél, Kulturális hadviselés) a kulturális hegemónia megszerzését harcászati kérdésként írja le, a jövő kultúrharcában megjelenő elkerülhetetlen erőszakot mint társadalmi diadalt ünnepli, és módszeresen felépíti minden jelenleg létező, szerves kulturális hagyomány elpusztításának teoretikus tervét.

A miniszterelnök az ő téziseit idézve hirdette meg a programot, hogy a politikai hatalmat kulturális korszakba kell ágyazni. Demeter egy túlmozgásos entellektüel, szerintem van értelme vitatkozni vele. Vagy legalábbis volt értelme. Békés másféle figura. Bár régebben, skinheadként (mint a Savaria Skins galeri tagja végzett közösségi tevékenységet) nyilván ő is tudott indulatos lenni. De ez már a múlt. Történészként mutatkozik be, pedig valójában inkább mérnök: maga a két lábon járó posztfasizmus.