Egy sorozat a dúsgazdag családról, ami amerikaiak millióinak írta föl receptre a heroint
A Painkiller, magyar címén A gyilkos csodaszer minden egyes epizódja azzal kezdődik, hogy valaki beolvassa a kamerába, hogy a műsor valós eseményeken alapul, de dramaturgiai célokból szerepelnek benne fiktív karakterek, nevek, események, helyszínek és párbeszédek. Ezután a szöveg olvasója felemeli a fia vagy lánya fényképét, és elmondja, hogy abban nincs semmi fikció, hogy az ő gyereke belehalt a függőségbe.
Ez a bevezetés alapozza meg a Netflix új, hatrészes minisorozatának hangulatát, ami az elmúlt két évtized egyik legdurvább botrányának és társadalmi válságának történetét meséli el: hogyan árasztotta el az Egyesült Államokat az OxyContin, egy fájdalomcsillapító, ami a heroinhoz hasonló függőséget okoz, és a heroinhoz vagy a crackhez hasonló társadalmi válságba sodorta Amerika szegényebb környékeit. Egyes becslések már legalább 300 000 ember halálát okozta. És azt is elmeséli a sorozat, hogy hogyan tette ez a pirula dúsgazdaggá a Sackler-családot: agresszív marketingkampánnyal és hazugságra kiképzett utazó ügynökök hadseregével győzködte az orvosokat, hogy minél több embernek írják föl a csodagyógyszerüket minél nagyobb dózisban, miközben pontosan tudták, hogy amit a szerről állítanak, az egy veszélyes hazugság.
A sorozat néha drámai, néha szatirikus, néha finom, néha viszont eléggé szájbarágós eszközökkel igyekszik bemutatni az amúgy még mindig zajló tragédiát. Ez a hangulati ingadozás, ami borús családi drogdrámából vált a valószínűleg a Nagy Dobást koppintó vicceskedő abszurditásba, nem mindig áll jól a sorozatnak, amely szinte végig keresi, de sosem találja meg egészen, hogy hol van ezek között az egyensúly. A “gonosz” karakterekre pedig olyan hevességgel mutogatnak a készítők és más karakterek, hogy az ember elgondolkodik, tényleg lehet-e valaki ennyire gonosz a való életben. Ennek ellenére a Painkiller összességében hatékonyan, izgalmasan és valósághűen mutatja be, mi történt. Egy ennyire felháborító sztorinak pedig nem is biztos, hogy árt egy kis szájbarágás és ujjal mutogatás, mert anélkül talán azt gondolná az ember, hogy mindez túl abszurd ahhoz, hogy tényleg megtörténjen.
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!