Arany Pálmás lélektani krimi, amiben nem az a lényeg, hogy ki a gyilkos
November 30-án mutatják be a mozikban Egy zuhanás anatómiája című lélektani krimit, amely Cannes-ban elnyerte az Arany Pálma-díjat. A díj teljesen megérdemelt, végre nem a szokásos műfaji kliséket durrogtatta. De aki körömrágós izgalomra és véres részletekre vágyik, az nézzen inkább Stephen King-adaptációt.
A tárgyalás nem az igazságról szól
A francia rendezőnő, Justine Triet filmje bizonyos értelemben nagyon hasonló a streaming szolgáltatókon fellelhető végtelen mennyiségű krimihez. Az alaptörténet tehát nem túl eredeti:
Sikeres német írónő francia férjével és látássérült gyerekükkel a francia Alpok egyik kis falujában él. A férfi váratlanul lezuhan a ház felső emeletéről, és meghal, azonban nem egyértelmű, hogy baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság történt. A feleséget, Sandrát meggyanúsítják, ártatlanságát hosszú, rendkívüli érzelmi, mentális megpróbáltatást jelentő eljárásban kell bizonyítania.
Ezt az átlagkrimiktől alig különböző történetet viszont egyedi módon dolgozza fel Triet: nem arra épít, hogy kétségek között tartsa a nézőt, hanem azzal foglalkozik, hogy Sandra és az ügyvéd hogyan bizonyítják a bíróságon, hogy a nő ártatlan. Amikor Sandra először mondja ügyvédjének, hogy nem ő ölte meg a férfit, akkor hangzik el a film alaptétele az ügyvéd szájából: nem ez számít, a tárgyalás nem az igazságról szól.
Innentől kezdve pedig már mindegy, hogy Sandra azt gondolja, valójában baleset következtében zuhant le a férje az emeletről. Az ügyvéd szerint a holttest helyzetéből és az ablakpárkány magasságából ítélve lehetetlen, hogy bebizonyítsák, baleset történt, ezért ráállnak arra a narratívára, hogy a férfi öngyilkos lett. Sandra először tiltakozik, hogy ez történt volna, de később egyre több részlet ugrik be neki, amik arra utalnak, hogy a férje öngyilkossági kísérleteken gondolkodhatott.
Az viszont sokáig nem derül ki, hogy a Sandra által felidézett események ténylegesen annak a bizonyítékai, hogy öngyilkosság történt, vagy már Sandra emlékezetét is irányítja az öngyilkosságnarratíva.
Sandra ugyanakkor maga is kételkedik. Akkor is, amikor az ügyvéd a bíróságon éppen azt vezeti le, hogy a férj mennyire lehetett depressziós, ami aztán az öngyilkossághoz vezetett, Sandra odasúgja, hogy a férje egyáltalán nem ilyen típusú ember volt, mint amilyennek az ügyvéd lefesti. Az ügyvéd azonban csendre inti Sandrát, hiszen ebben a perben nem az igazság a fontos.
Mintha dokumentumfilmet néznénk
A Sandrát játszó Sandra Hüller minden arcrezdülése kifejező, miközben remekül hozza a kissé merev, távolságtartó németet. Karakterének összetettségét jól adja vissza: gyilkossággal gyanúsított nő, érzelmes anya, sikeres írónő és megfáradt, gyászoló feleség egyszerre. Szintén remek az ügyvédet alakító Swan Arlaud, de még a legkisebb mellékszerepban látható színészek is.
Az Egy zuhanás anatómiájának ugyanakkor nem hibátlan film. Túl sok időt szentel magára a tárgyalásra, a nézőt a tárgyalótermi hallgatóság közé helyezi: így aztán szinten minden részletet bemutat, még az ügy olyan mozzanatait is, amelyek mind a tárgyalás, mind az egész film szempontjából teljesen lényegtelenek.
Például felolvasnak Sandra könyvéből egy részletet, amelyben egy szereplő elképzeli, hogy milyen lenne megölni a férjét. Vagy ugyanilyen jelenet a látássérült fiuk, Daniel vallomása, aki a maga ártatlanságával mesél el egy történetet az apjáról és fejti ki, hogy szerinte azt kell megvizsgálni, hogy miért történt az, ami történt. Ez a vágatlanság érzetét keltő felépítés és a szándékoltan remegő, kapkodó kamerakezelés is azt az érzetet kelti, mintha dokumentumfilmet néznénk.
Könnyen elunhatja magát a néző, miközben a vizsgálóbíró kevéssé objektívnak tűnő érvelését hallgatja.
A film végén is elmarad a katarzis. Sandra ugyanis rájön, hogy bármi is legyen a tárgyalás kimenetele, ebben az ügyben nincsenek győztesek, nincs jutalom, hiszen a férje meghalt, és az ő hiányával kell tovább élnie.
A film bár az elején nagyon ígéretesnek indul, és tényleg vannak kiemelkedő értékei, amik díjat érdemeltek, mégis hagy hiányérzetet. Ennek könnyen lehet az az oka, hogy mostanában láttam egy nagyon hasonló történet feldolgozó sorozatot, az Utolsó lépcsőfokot. Ez Michael Peterson író igaz történetét dolgozza fel, akinek a felesége leesik a lépcsőn és meghal.
A HBO MAX minisorozata Colin Firth és Toni Colette főszereplésével nyolc részen keresztül dolgozza fel a nyomozás és a tárgyalás menetét. Itt sem az a lényeg, hogy Peterson gyilkos-e vagy sem, hanem, hogy hogyan bizonyítható az ártatlansága, és a per közben hogyan alakulnak a családi viszonyok. Itt is sok időt töltünk a tárgyalóteremben, de mégsem válik unalmassá a történetét, noha sorozat jellegéből kifolyólag sokkal részletesebben dolgozza fel, mint a két és félórás Egy zuhanás anatómiája, aminek a története belefért volna 90 percbe is.