Azok a régi szép idők, amikor a férfiak még úgy dughattak meg bárkit, ahogy csak akartak

Amikor egy filmről olyanokat írnak, hogy

• a filmtörténet egyik legzseniálisabb gengszterfilmje,
• epikus drámája,
• egy igazán monumentális alkotás,
• a szerelem, az árulás és a melankólia elsöprő, elégikus íve,
• vizuálisan lenyűgöző és stilisztikailag merész,
• nagyszerű színészi alakításokkal,

akkor azt gondolhatjuk, ebbe rohadtul nehéz lesz belekötni. Még akkor is, ha ez a film negyven évvel ezelőtt, 1984-ben készült, és egy jóval régebbi korban, a húszas, harmincas, majd hatvanas évek Amerikájában játszódik. Pedig Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikája sok esetben sajnos iszonyúan egysíkú és buta, a bűnözőket és a nemi erőszakot romanticizáló, nőgyűlölő műalkotás.

(Már ezen a ponton is örömmel fogadom a feminácizó leveleket és kommenteket, de ha valakit mégis érdekel, hogy milyen problémák vannak ezzel az úgynevezett gengsztereposszal, az próbálja meg végigolvasni, és csak utána megírni, hogy miért nincs igazam.)

Miután én is csak pár hónappal ezelőtt vettem rá magamat, hogy megnézzem ezt a négyórás filmtörténeti remeket, valószínűleg bőven lehetnek még olyanok, akik nem látták. Hogy valamennyire ők is képbe kerüljenek: a sztori a húszas évek New Yorkjában, azon belül is a zsidó negyedben indul pár kölyök, Noodles, Max, Cockeye, Dominic és Patsy barátságával, majd folytatódik ugyanott pár gyilkossággal, egy kis szervezett bűnözéssel, börtönbüntetésekkel, évtizedek utáni visszatérésekkel és egymás gyűlölésével. Szerepel benne Robert De Niro, James Woods, de még Joe Pesci is, illetve Elizabeth McGovern és az akkor még csak kislány Jennifer Connelly.Ennyi alapján is azt lehet mondani, hogy ezt nehéz elrontani. Mégis sikerült, és nem azért, mert belekerült a filmbe a filmtörténet egyik leghosszabb és legpusztítóbb, nemi erőszakot bemutató jelenete, hanem mert ez a jelenet bántóan öncélú volt, és azzal a konklúzióval zárult, hogy a nézőnek az elkövetőt, a bántalmazót kell sajnálnia. Az olasz Sergio Leone több mint tíz évet ült a film sztoriján, vagyis Harry Gray The Hoods című könyvén, még a Keresztapa rendezését is visszautasította, állítólag azért, mert nem akart a maffiával szimpatizáló filmet készíteni. Ezek szerint Noodles karaktere már nem zavarta, pedig a Volt egyszer egy Amerika főszereplője sok szempontból rosszabb, mint bármelyik Corleone.

De a probléma nem ott kezdődik, hogy egy történet főszereplője szörnyű bűnöket követ el. Ezzel csak akkor van probléma, ha a főszereplő bűneit a történet mesélője, ebben az esetben a rendező úgy mutatja be, mint aki azt szeretné, ha minden szörnyűség ellenére vele szimpatizálnánk.

Bármennyire is négy hosszú órája van rá Leonénak, hogy kibontsa nekünk Max, de leginkább Noodles karakterét, a film végére sem tudunk meg róluk túl sokat azon túl, hogy szegény körülmények közt felnőtt, piti bűnözőkből lettek profi bűnözők. Nem kapnak olyan mélységet, mint a Maffiózók Tony Sopranója, akinek karaktere a sorozat első része alatt többet fejlődik, mint Noodles négy óra alatt. Tony Sopranót lehet szeretni, de lehet nagyon utálni is, amikor iszonyatos hülyeségeket csinál. Noodlest ezzel szemben a Volt egyszer egy Amerika szerint csak sajnálni lehet, a történetszálak minden esetben oda vezetnek, hogy szegény, a körülmények áldozata. Pontosabban ott van az a szál, amikor embert öl, emiatt pedig börtönbe kerül. Igaz, itt is úgy mutatták be a nézőnek a történteket, hogy végülis valahol jogos volt a gyilkosság, mert megölték a barátját, kiborult, bosszút állt, és hát különbenis gyerek volt még. Ez egy érthető magyarázat is lehetne, de fontosabb, hogy megkapja érte a büntetését: börtönbe zárják. Viszont amikor ugyanez az ember, a történet főhőse –akivel a rendező szerint nekem, mint nézőnek, továbbra is szimpatizálnom kellene, akinek drukkolnom kell, hogy megússza azt a rengeteg borzalmat, amit elkövetett – megerőszakol egy nőt, méghozzá következmények nélkül, már az a pont, amikor nem tud érdekelni, hogy „de hát ez egy filmtörténeti remek, aminek Ennio Morricone készítette a zenéjét”.

Mert ennek a nemi erőszaknak nemcsak a főszereplő nem érzi a súlyos következményeit, de ebben a tálalásban a néző sem. Nem magyarázza meg a film, hogy ez mennyire nem oké, nem látjuk a nő későbbi reakcióját, ebben a szituációban nem az áldozatot helyezik a középpontba és a főszerepbe, nem az ő szemszögéből látjuk a szenvedést. Az elkövető, a bántalmazó, az erőszakoló szenvedését látjuk.

Ez a kétperces jelenet semmi másra nem volt jó, minthogy szexualizálja és szinte már romanticizálja a nemi erőszakot, és ebbe a rettenetes régi szép idők nosztalgiába csomagolva mutassa be, mintha azt akarná mondani, hogy „jaj, milyen szép is volt, amikor a férfiak még úgy baszhattak meg bárkit, ahogy csak akartak”. Leginkább következmények nélkül.