A terv egyszerű volt: fogom magam és egy, a magyar közélet iránt betegesen érdeklődő budapesti lakos bőrébe bújva végigjárom az összes március 15-ei politikai eseményt, amit csak meghirdettek. Mindenhol eltöltök fél-egy órát, beleszagolok a hangulatba, aztán hátha kisül belőle valami érdekes.
Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a NER 2010 óta íródó történetének legizgalmasabb napja, amikor olyan dolgok történnek a budapesti utcán, amik egy hónappal ezelőtt is annyira elképzelhetetlenek voltak, mintha 1985-ben azt mondták volna valakinek, hogy mindjárt megbukik a Kádár-rendszer és az Orvostörténti Múzeum senki által sem ismert igazgatója lesz a miniszterelnök a többpárti magyar parlamentben.
A Petőfi-szobor előtt 4 lelkesen kergetőző kutyát, 4 kutyagazdát és 4 álmos operatőrt találok a csodás reggeli napsütésben. Gyorsan befut az MSZP 2 társelnöke, Kunhalmi Ágnes és Hiller István féltucatnyi aktivista társaságában, a kutyák és gazdáik távoznak, ezzel ki is alakult a napot indító tömegrendezvény mezőnye. „Ez csak egy sajtótájékoztató lesz” – mondja Kunhalmi Ágnes a tekintetemet látva, de ami következik, az megtévesztően olyan, mint egy március 15-ei pártmegemlékezés, amire nem tudtak közönséget szervezni: a két politikus megáll a Petőfi-szobor előtt, majd a kamerák felé fordulva felolvas egy-egy beszédet, kérdések vagy más, sajtótájékoztatókra jellemző elemek nincsenek, koszorúzás annál inkább.
Kunhalmi beszédéből azt a találó megállapítást jegyzem meg, hogy nem mindegy, hogy milyen a polgári társadalom, Hilleréből pedig azt, hogy mi az MSZP jövőképe. Az MSZP jövőképe az, hogy a pártok újra együtt ünneplik március 15-ét. „Akkor inkább a kőkemény, sztálini típusú diktatúra” – gondolom magamban és indulok is Orbán Viktorra.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!