Hosszan és szerteágazóan elemezte a világ nagy dolgait éves tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor, annál is hosszabban és szerteágazóbban, ahogy egyébként szokta. Annyira hosszan és szerteágazóan, hogy mintha a saját közönségét is jobban megviselte volna a szokottnál. Németh Zsolt Fidesz-alapítónak, harcostársnak, konferansziénak többször noszogatnia kellett a miniszterelnököt: haladjon, lehetőleg ne nyúljon kétórásra a beszéd, maradjon befogadható minden hallgató számára.

Kezdésként Orbán saját – keresztény kötelességből végigvitt – békemisszióját méltatta: mellékesen megjegyezve, hogy mióta beutazta a világot, beszélt egymással az amerikai és az orosz külügyminiszter, Zelenszkij hívta Trumpot, Peking fogadta az ukrán külügyminisztert, vagyis elkezdődött a háborúpárti erjedés. Bár komikusnak tűnhet, hogy egy kis ország ekkora ambíciókkal lép fel a világpolitika színpadára – tette hozzá –, mégiscsak ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő európai vezető; látott már mindent és annak fordítottját is.

Pedig nem is annyira komikusnak hatott ez, inkább kissé talajt vesztettnek.

A magyar kormány vezetője úgy próbál megakadályozni egy világháborút, hogy közben a rábízott állam alapszolgáltatásait sem képes biztosítani. Amikor pedig a sajtó emlékezteti erre a helyettesét, az hahotában tör ki, azzal, hogy fontosabb a küldetésük a magyar betegek jóléténél: a világbéke.

Orbán rendszerint figyel arra, hogy átlátható és érthető tagolása legyen az előadásának, ezt rendszerint a beszéd elején jelezni is szokta, mára mintha ezt is elengedte volna. A beszéd elején most is felskiccelt egy tervet, hogy három nagy, a háború köré csoportosított témáról fog beszélni, de negyed órával később már úgy ütött fel újabb és újabb epizódokat, hogy „piros bogyó, hatodik pont”.