Akár szabadulhat is a fekete fegyveresről hazudozó gyerekgyilkos anya

Michael Smith hároméves, öccse, Alexander tizennégy hónapos volt, amikor alámerült velük anyjuk burgundiszín Mazda Protege autója a dél-karolinai John D. Long tó mélyére 1994. október 25-én. A kocsi gazdája, Susan Smith eközben a kezét a fülére tapasztva rohant el a helyszínről - ahogy később vallotta, nem akarta hallani, hogyan gurul be a tóba az autó, benne a két, gyerekülésbe szíjazott kisfiával.

A gyerekgyilkosság és a kilenc napon át tartó színjáték, ami ekkor a kezdetét vette, Amerika egyik leggyűlöltebb nőjévé tette Susan Smith-t. A harmincéves évforduló és a feltételes szabadlábra bocsátás kérdéséről döntő, közeledő meghallgatás miatt felkavarodott az emléke a bűnügynek, amely egy országot háborított fel.

A 22 éves Susan Smith-t úgy ismerték meg a tévéből az amerikaiak, mint a kétségbeesett édesanyát, akivel filmbe illő borzalom történt: egy idegen elrabolta az autóját, miközben benn ült a hátsó ülésen két gyereke. Smith ezt a történetet először egy találomra kiválasztott háznál adta elő, ahova feldúltan bezörgetett segítségért, és ahonnan felhívták a rendőrséget. A mese egy harminc és negyven év közötti, fekete férfiról szólt, aki egy piros lámpánál fegyverrel a kezében rátámadt a békésen autózó nőre, benyomakodott az autóba, majd néhány kilométer megtétele után a hátul ülő gyerekekkel nem törődve arra kényszerítette Susant, hogy szálljon ki, és végül
elhajtott a fiúkkal együtt.

Miközben Smith a gyerekek apjával az oldalán a fiúk elengedéséért könyörgött sírós hangon, de könnyek nélkül a tévében, és a tízezer lelkes kisvárost, Uniont felforgatták a gyerekek és elrablójuk után kutatva, a rendőrök egyre inkább gyanakvóan néztek az anyára. Például azért, mert nem volt következetes, az általa elmondottak változtak. A támadó hol baseball sapkát, hol kötött sapkát viselt. Ennél is nagyobb probléma volt a támadás állítólagos helyszínével. Smith azt vallotta, hogy az adott pillanatban éppen egyetlen másik autó sem volt a közelben, csakhogy ha így lett volna, a nő nem kaphatott volna piros lámpát, mert a szóban forgó kereszteződésnél úgy volt beállítva a lámpa, hogy csak akkor váltson pirosra, ha
keresztirányban feltűnne egy kocsi.

A nyomozók a viselkedését is furcsálták. Utólag az egyikük azt vallotta a bíróságon, hogy különös módon érdektelennek tűnt a gyerekekkel kapcsolatban, arról kérdezgette őt, hogy látta-e a tévében, ha igen, hogy nézett ki, és azt tervezgette, hogy kimegy a strandra lerázandó a riportereket.