A Nagy VHS-trauma

Azon agyaltam, hogy a karácsonyi szünetben mit nézzek a gyerekkel, ami megfelel az életkorának (4 éves), és én se hányok tőle sugárban (Mancs őrjárat).

És akkor beugrott az Emlék.

Kábé ugyanennyi idős voltam, apám napközben tanított, éjszakánként taxizott. Én már akkor is hajnalban kelő típus voltam, nyilván a legnagyobb örömére. Ő hazaért, kidőlt a kanapén, én felkeltem, kitipegtem hozzá, és a fülébe csicseregtem. A nyolcvanas évek végén jártunk, videómagnónk már volt, és pár kazettánk is hozzá. Kettőn volt csak mese, az egyik a Szaffi, amit kevésbé szerettem, a másik a Macskafogó, amiért rajongtam. Értelemszerű, hogy apám mindig ezért a kazettáért nyúlt. Rutinból nyomtuk.

Ő lefekszik aludni, én ülök a tévé előtt a földön, és nézem a mesét. Eleinte minden nagyszerű. A közepénél már be-bevillan, hogy nemsokára valami nem annyira vicces jön majd. A vége felé közepes szorongás fog el. Mire befejeződik, már tudom, hogy nem kerülhetem el a sorsom. Mert apám mögöttem horkol, a kazetta pörög tovább, jön a következő film. Mennydörgés, eső, rossz arcú katonák.

„Bemutatjuk, Clint Eastwood, Kovács István.”

Meg nem tudnám mondani, hányszor láttam így a Kelly hőseit. 4 évesen. Utóbb kiderült, hogy ez egy afféle szatirikus (~vicces) háborús film, de ahogy visszaemlékszem, egy másodpercet se nevettem rajta. A sztoriból semmit nem értettem, csak azt, hogy sok a katona, mindenki ideges, és lőnek. Sokat. Meg káromkodnak – jelenlegi, míves szókincsemnek egy jelentős részét akkoriban szedhettem fel. Nyomasztó volt az egész, pláne a Macskafogó színes-szagos élménydömpingje után.

Egyszer fellázadtam, és megpróbáltam visszatekerni a mesére. Nem sikerült, a gombok kapkodó nyomogatása katasztrófába torkollott, és onnantól volt egy kis oda nem illő részlet is a Kelly hőseiben, soha nem mertem elmondani senkinek (apu, ha olvasod, innen is bocs). Elég sok szorongáson fakadt ebből az egyetlen kazettából.

A videókazetták sajátossága ugyebár az volt, hogy Tarr Bélából egy negyed, átlagos filmekből jó esetben kettő fért rájuk, meg ha az ember ügyesen kezelte a távirányítót (később azért én is belejöttem), akkor még ide-oda egy-két videóklipet is közéjük tudott szuszakolni. Elég sokat trükköztünk ezzel, és persze jól meg is kellett gondolni, hogy mikor és mit veszünk fel, mégse lehetett végtelen mennyiségű kazettát tárolni a tévé alatti polcon.

Sajnos (szerencsére) a Macskafogó-Kelly hősei kazettaszörny már nincs meg, de sikerült előtúrnom még egy pokoli darabot a padlásról. Ezen a Micimackó az első film, tökre szerettük, a második viszont a Legyetek jók, ha tudtok, aminél dermesztőbben szájbarágós, patetikusabban didaktikus „drámai filmvígjáték” (nem én mondom, hanem a Wikipédia!) a világon nincs, szerintem gyerekek tömegeit traumatizálták vele a kilencvenes években. És hát igen, ezt is elég sokszor kellett végigszoronganom, miután lepörgött a Micimackó (egyem a kis husi pocakját), mert még nem voltam abban a privilegizált helyzetben, hogy a távirányítót kezeljem, a szüleim meg már rég bealudtak.