Ez egy elbaszott nap

Egyetemista korom óta nagyjából minden évben láttam legalább egyszer a Sátántangót. Tavaly kánikula volt épp, amikor adták, jól esett leballagni a Cirkóba, mindig van pogácsa és szörp (meg bor) a szünetekben, rituálé az egész, csak az rontotta el kicsit, hogy előttem egy csávó végigröhögte az egészet. Nem viccelek. Az olyan mondatoknál, mint a „Maga cigány?", vagy a baktattak és baktattak, meg lőporról volt szó, oké, ha az ember nevetget, de hogy mi az isten nevetnivaló van azon, hogy a doktor előveszi a füzetét, hát én nem tudnám megmondani.

Estike halálánál azért nem nevetett. Micsoda megkönnyebbülés.

Mindegy, a lényeg, hogy hevenyészett számításaim szerint az életemből kábé egy hetet nettó csak ezzel filmmel töltöttem.

Ami már csak azért is érdekes, mert cserébe a Werckmeister harmóniákat viszont soha nem tudtam végignézni. Egyszerűen nem és nem. Nem ment, most sem menne, egyszerűen elkezdődik a film, és hopp, nekem végem van, elalszom. Szerintem 20 percnél többet sosem láttam belőle. Nem tudnám megmagyarázni, miért van ez, de együtt tudok vele élni.

Ha kedvencet kéne mondanom, talán a Családi tűzfészekre szavaznék, az az egyik legjobb magyar film, amit láttam. De a Sátántangó – az egy teljesen más liga. Más tudatállapot. Más, mint bármi, amit valaha láttunk vagy látni fogunk a filmvásznon.

Utoljára akkor láttam Tarr Bélát, amikor pár éve a Cinema Niche és a Magyar Hangya levetítette Hu Bo letaglózó filmjét (An Elephant Sitting Still, 2018). Hu Bo Tarr Béla tanítványa volt, egyetlen filmje, az Elefánt pedig a maga 4 órás játékidejében több fájdalmat vonultat fel, mint amennyit ép ésszel el lehet viselni. Monumentális alkotás, olyan, ami képtelen kimenni az ember fejéből. Nem sokkal a film elkészülte után a rendező öngyilkos lett.

Tarr a vetítés előtt szólt néhány szót a közönséghez. Érezhető volt, hogy mennyire fáj neki, hogy a fiatal tanítványa hamarabb ment el, mint ő. „Nem nekem kéne most itt állnom, hanem neki” – mondta akkor, és a végén valami olyasmit is, hogy ne lopjuk a napot, mert Hu Bo sem lopta. Megrendítő volt.

Mit lehet írni egy rendező haláláról, aki leforgatta a valaha volt egyik legnagyszerűbb mozgóképes műalkotást a valaha volt egyik legnagyszerűbb regényből?

Semmit. Semmi olyat, ami méltó lehetne egy ilyen életműhöz.

Tarr Béla Jancsó Miklós halálának napján vette át a Magyar Filmkritikusok életműdíját. Akkor azt mondta, hogy ez egy elbaszott nap.

Hát, a mai is az.