Zavarba jön az ember ennyi fekete kendős asszonytól, mintha mi késtünk volna el már megint a temetésről, ráadásul vagy száz évet. Elöl a koporsó mellett kisfiú szorítja imára a kezét, katonakorú ember talán csak egy van a gyászolók között. Háborúban nagy a nőtöbbség, a férfiak a fronton, egy meg a faládában, ő már nem kel fel, pedig szépen ki van fésülve a bajsza. A rokonok a fényképész utasításait lesik: ravatal van, elhívták a városi fotográfust, a halál még nem akkora tabu, a megboldogultnak is jár a csoportkép, ha már egyszer miatta vannak itt ennyien.

Az 1910-es években Kiskundorozsmán készült ravatalképbe a korabeli Magyarország búcsúztatóját is beleláthatja, aki nagyon szeretné: néhány éven belül a királyságnak és az addigi országnak is annyi, a férfiak, ha haza is vergődnek, úgyis csinálnak majd valami újabb hülyeséget, megölik egymást egy szerda délután, vagy csak összeesnek kapálás közben; errefelé a dolgok nem szoktak különösebben jól végződni. Ha van pár jó képünk, már jók vagyunk.

A Néprajzi Múzeum Vágatlanul című kiállítása erős anyagból dolgozik: a múzeum fotótárában 25 ezer korabeli üvegnegatív maradt meg, nagyrészt a I. világháború éveiből. Ez volt az akkor a Nemzeti Múzeum részeként működő néprajzi osztály első nagyobb akciója Trianon után – ha már önálló gyűjtésre évekig nem volt mód a világfelfordulásban, legalább a fotográfusoktól minél több, néprajzi szempontból érdekes felvételt akartak összeszedni.

„…igazán az utolsó órában fogtunk hozzá a mentéshez, sőt sok helyen el is késtünk vele. Voltak olyan esetek, amikor a fényképész 10–50 000 darabnyi lemezanyagát potom áron eladta üvegkereskedőknek és tükörcsiszolóknak, vagy melegházas kertészeknek, vagy kocsiszámra kihordta a város végére, vagy fuvarköltség kímélése végett kertjében elásta, padlásra, pincébe hordatta stb., mert a háború alatt szinte epidémiává vált fényképeztetés annyi lemezt halmozott föl raktárukon, hogy a régiektől mindenáron meg kellett válniok.”

– győzködte a múzeumot igazgató Bátky Zsigmond a minisztériumot, hogy miért kell feltétlenül támogatni az akciót.

A néprajz szokásos, „24. órában vagyunk, amikor a népi kultúra éppen elenyészik” érvelése működött, így 1921-ben kezdhették járni a vidéki fényképészműhelyeket, hogy kiválogassák a néprajzi szempontból legérdekesebbnek gondolt üvegnegatívokat.