2 pontos passz 18 perc alatt – Anglia megszerezte a vezetést, majd lemondott a futballról, így segítve vb-döntőbe jutni Argentínát

Miután Anthony Gordon az 55. percben megszerezte a vezetést Angliának a világbajnoki elődöntőben, Thomas Tuchel csapatának az argentinok 85. percben szerzett egyenlítő góljáig mindössze 12 százalékos volt a labdabirtoklása.

Ez az adat mindennél világosabban mutatja, mi vezetett az angol vereséghez. Nem egyszerűen beszorultak, tudatosan mondtak le a labdáról, a kontrák lehetőségéről és arról is, hogy bármilyen veszélyt jelentsenek Argentína kapujára.

Az angol szövetség éppen azért szerződtette Tuchelt, hogy az ilyen mérkőzéseken másképp viselkedjen, mint elődei. Az Athletic és a Guardian is felidézte, hogy az előző kapitány, Gareth Southgate csapatait rendszeresen azért bírálták, mert a fontos kieséses mérkőzéseken megszerzett vezetés után elvesztették a kezdeményezést, túl mélyre húzódtak, és képtelenek voltak reagálni az ellenfél változtatásaira. Tuchel kinevezésének logikája az volt, hogy az egyenes kieséses párharcok specialistájaként felismeri az ilyen helyzetekben rejlő lehetőségeket.

Gordon gólja után a helyzet kifejezetten kedvezett Angliának. Argentínának ki kellett nyílnia, így nagy területek keletkeztek a védelme mögött. Leandro Paredes lecserélése után kevesebb védelem maradt az argentin középpályán, Nicolás Otamendi beállásával pedig különösen kézenfekvő lett volna gyors angol támadókat küldeni a pályára. Bukayo Saka, Marcus Rashford és Noni Madueke egyaránt a kispadon ült.

Egy ekkora tétű mérkőzésen, egygólos előny birtokában aligha meglepő, ha egy csapat visszaáll, és igyekszik a lehető legkisebbre csökkenteni a kockázatot. A modern futball egyébként is ebbe az irányba tart: elég az Arsenal játékára vagy a Jürgen Klopp vezette Liverpoolra gondolni, amely ugyan a gegenpressingről és a támadófociról vált ismertté, de a Tottenham elleni 2019-es BL-döntőben mégis azonnal visszaállt a korai vezető gól után.

Norvégia és Mexikó ellen bejött ez a taktika Angliának. Csakhogy Tuchel most a védekező cseréivel nem a védelmet erősítette meg, hanem a csapata támadóerejét semlegesítette teljesen. Gordont Ezri Konsa váltotta, később Dan Burn és Nico O’Reilly is érkezett, így Anglia ötvédős rendszerben, egyre mélyebben próbálta átvészelni a hátralévő időt. Ezzel az angolok megszüntették az Argentínára nehezedő összes fenyegetést. Lionel Scaloni csapatának nem kellett attól tartania, hogy egy labdavesztés után az angolok létszámfölényben vezethetnek rájuk támadást. Az argentin védők nyugodtan felléphettek, a középpályások a tizenhatos köré zárkózhattak, Messi szabadon kereshette a réseket a büntetőterület előtt.

A Guardian azt is megjegyezte, hogy az angol védekezés nem egyszerűen mély volt, hanem passzív is. A sok védő jelenléte önmagában nem jelentett kontrollt. Miközben öt angol hátvéd zsúfolódott a tizenhatoson belül, Enzo Fernándeznek többször is maradt ideje és helye távolról próbálkozni. Jordan Pickford az első lövését még a léc fölé tolta, a következő próbálkozásából azonban megszületett az egyenlítés.

Tuchel később azzal indokolta az átállást az ötvédős rendszerre, hogy Argentína sorra nyerte a fejpárbajokat, és folyamatosan beadásokkal veszélyeztetett. Az Athletic elemzése szerint ez az érvelés összekeveri a tünetet az okkal. Argentína azért tudott megszakítás nélkül támadni, beadni és újabb akciókat felépíteni, mert Anglia nem tartotta meg a labdát, és semmilyen veszélyt nem teremtett. A 66. perctől az egyenlítésig eltelt 18 percben összesen két pontos angol passzt jegyeztek fel. Tuchel több védőt küldött be annak a nyomásnak a kezelésére, amit részben saját döntéseivel idézett elő.

Scaloni eközben az ellenkező irányba indult el: csapata hátrányban volt, így nem volt veszítenivalója. Kivette a védekező középpályás Paredest, Nicolás Gonzálezt küldte be, majd Rodrigo De Pault, Lautaro Martínezt és további támadó szellemű játékosokat. A La Nación kiemelte, hogy Argentína négy védővel kezdett, a hajrára azonban gyakorlatilag minden rendelkezésére álló támadóját bevetette.

Az argentin lapok a fordítást elsősorban mentalitásbeli különbségként értelmezték. A Clarín szerint Anglia „megijedt a sikertől”, miközben az argentin játékosok Scaloni nyugalmából merítettek erőt. A La Nación azt hangsúlyozta, hogy a csapat képes szenvedni és meginogni, de nem hagy fel a küzdéssel. Ez nem pusztán nemzeti karakterekről szóló közhely: a két edző cseréi konkrétan megmutatták, melyikük próbálta irányítani az eseményeket, és melyikük húzta volna az időt.

Messi szerepe is azért vált egyre hangsúlyosabbá, mert Anglia maga teremtette meg számára az ideális környezetet. A tizenhatoson belül felsorakozó védők mögött nem volt terület, előttük annál több. A Guardian szerint Messi ekkor kezdte maga köré rendezni a mérkőzést: szabadon mozgott a büntetőterület előtti zónában, és nem kellett komolyan tartania attól, hogy Anglia gyors ellentámadást indít. Lautaro Martínez győztes góljánál is Messi ismerte fel elsőként, hová kell ívelnie a labdát, majd tökéletesen a csatár fejére tette.

Az egyenlítés után Anglia már nem tudott újra támadni. Az előző harminc percben a játékosok azt a feladatot kapták, hogy rúgják el a labdát, zárják a területeket, húzódjanak vissza. Nem lehetett egyik pillanatról a másikra átkapcsolni arra, hogy ismét megtartsák a labdát, építkezzenek, helyzeteket dolgozzanak ki. Az utolsó percekben már csak a céltalan felívelések maradtak Dan Burn és Ivan Toney irányába.

Tuchel a vereség után azt mondta, nem bánja a döntéseit, és a körülményekhez képest talán Anglia legjobb világbajnoki mérkőzését látta. A Guardian ezzel szemben úgy foglalta össze az elődöntőt, hogy

Argentína elszántságot mutatott, Tuchel félelmet.

A Southgate-korszak nagy vereségeinél még lehetett arra hivatkozni, hogy egy fiatal, tapasztalatlan csapat ösztönösen hátrál a nyomás alatt. Az Athletic szerint ezúttal ilyen magyarázat nincs. Sok angol játékos nyolc év alatt már a negyedik elődöntőjét játszotta, vagyis tapasztalatlanságra aligha lehetett hivatkozni, a kispadon pedig minden korábbinál több támadó lehetőség állt rendelkezésre. A visszavonulás tehát nem kényszerű reakció volt, hanem tudatos stratégia. A másik oldalon Scaloni nem valamiféle megfoghatatlan argentin misztikummal, hanem kockázatvállalással, jól működő cserékkel és proaktív játékkal fordította meg a mérkőzést.