A legérdekesebb kérdés: mi az a legfőbb idea, ami bennmaradt az íróban?

Hogyan írja felül az alkotás iránti vágy a berögzült társadalmi elvárásokat? Milyen árat kellett megfizetnie annak, aki fiatal nőként úgy döntött, hogy csak azért is művész lesz a századelő Budapestjén? Hét rendkívüli nő történetén keresztül keresi ezekre a kérdésre a választ Koniorczyk Borbála nemrég megjelent könyvében, a Női szörnyetegekben.

Giuliano da Empoli a hatalom belső tereiből tudósít, és az új Borgiák és új konkvisztádorok gondolkodását akarja megfejteni. Könyvében arról ír, hogy senki se tudja, mi vár ránk a gátlástalan politikusok és az AI által létrehozott új világrendben.

Nagyon megörült viszont egy gyulai ablakba kirakott feliratnak, a 444 pedig egy igazán különleges helyi kezdeményezésről is be tud számolni.

Hogyan lehetséges kiengesztelődés ott, ahol a „nemzetiszocialisták minden kétséget kizáró igazságát a bolsevikok minden kétséget kizáró igazsága” váltja? Visky Andrást új regényéről, a diktatúrákról és a fegyverként használt nyelvről kérdeztük.

A kommunizmus kritikája és a katolicizmus dicsérete most először olvashatók Szerb Antal regényének új kiadásában.

A két irodalmi Nobel-díjasunk irodalomtörténeti jelentőségű dokumentumaiért külföldre kell menni. Van még két magyar prózaírónk, akik nemzetközi szinten is klasszikusnak számítanak, de ők szintén inkább Berlinbe vitték az örökségüket.

Sokan felháborodtak, hogy a világ legnagyobb könyvvásárán a friss Nobel-díjasunk alig látszott a magyar standon. A felelős vezető szerint a marketing nem is olyan fontos.

Olvasónk talált néhány nem elhanyagolható különbséget a magyar nemzeti stand és a német kiadó standja között.

„Ha most újraolvassuk a Sátántangót, az, hogy hamis prófétáról van szó, az nagyon a mai világ egész Európában” – mondta a 444-nek a Nobel-díjas író német fordítója. Heike Flemming szerint Krasznahorkai fordításakor nem az indaszerűen tekergő hosszú mondatok jelentik a legnagyobb kihívást.

„Magyarország, Európa, a világ számára nagy kiváltság, hogy ilyen alakok járnak az élők között” – írja a Nobel-díjas író ukrán fordítója.

Az író a Nobel-díj odaítélése óta először posztolt a Facebook-oldalán.

„1986 november huszonharmadikán népszavazás volt Romániában. A békét kellett támogatni” – ezzel az apropóval írt húsz éve novellát Dragomán György. Ma, a békepártinak mondott aláírásgyűjtés elindításának napján aktuálisabb, mint valaha.

A Nobel-díj odaítélése óta kiderült, hogy több millió olvasója és többezer közeli barátja van a mi Lacinknak. De mihez kezdjenek azok, akik most akarják megismerni, és kapálózva próbálnak kikecmeregni a szégyen mocsarából?

„Ha kikerült egy leprás tócsát, sugárfertőzött pocsolyában találta magát, s megint egy tócsában, aztán újra egy pocsolyában, s így tovább a végtelenségig. Fent kormos felhők kergettek nikotinsárga ködöket a hányáslila »mennyeknek kapujában«. A csatornabűzt nem érezte a dögszagtól. Nyuszika háza elől az utolsó busz is elment már vagy tizenhárom éve. Innen, hol a »cukor ecetízű«, s apró szüneteket sem tart a hanyatlás nagy koncertje, »a hidegre való tekintettel«. Sáros volt a koszos mocsok.”