„Magyarországon az embert sose hagyják nyugodtan szurkolni. Jönnek sorban

• a fociutálók,
• a csürhézők
• a lélegeztetőgépezők
• a Fidesz-fóbiás matekosok, akik szerint foci = Orbán
• és a többi károgó.

De velem nem fognak kicseszni! Ez semmi más, mint nagybetűs SZÓRAKOZÁS vagy kisbetűs dili” – mondtam magamban, aztán egy negyed köbméternyi plasztik hulladékot tartalmazó PR-küldeményből kibányásztam egy Hawaii legszebb piros, fehér és zöld művirágaiból összeállított, nyakba akasztható virágfüzért, egy másik PR-csomagból kihalásztam egy rózsaszín üvegű szponzorszemüveget, hogy virágos hangulatban vághassak neki a magyar–portugálnak.

Na nem egyből a stadionnak, hanem előbb a Hősök terének, hogy megnézzem a szurkolói menet elindulását.

link Forrás

Háromra hirdették meg az indulást, háromnegyedre értem oda, de a menet addigra már, ha lassan is, de megindult. Az eleje valahol az épülő Néprajzi Múzeum fájdalomtól meggörbült óriásflódnira emlékeztető tömbjénél járt, amikor becsatlakoztam. A tömeg több tízezres volt, elöl a fekete pólós kemény maggal, utánuk a jellemzően piros válogatott mezbe öltözött polgári közönséggel. Az emberek láthatólag azt élvezték a legjobban, hogy rengeteg más embert látnak egyszerre. Én is így voltam ezzel.

link Forrás

Amikor odaértem, a hosszúnak ígérkező felkészülés jegyében éppen az állóképességet fejlesztő tömeges etnofitneszelés folyt, amennyiben több ezren ugrándoztak ritmikusan, mintegy kardio jelleggel, az „egy-két-há-négy” egyik ismert szinonimáját, a „Ki nem ugrál, büdös román, hej, hej!”-t skandálva. Sose gondoltam volna, de a látottak alapján a tömeg durván egynegyede magyar válogatott mezbe öltözött, mosdatlan románokból állt. Úgy is éreztem magam, mint aki időgéppel visszarepült a Monarchia virágkorába. A lassan vonuló tömeg pár másodpercenként új slágerre gyújtott, volt minden, az Éjjel soha nem érhet véget-től a hagyományos lelátói skandálásokig, sőt a válogatott szurkolói gyors geopolitikai brainstorming után még egy kiérlelt határmódosítási koncepcióval is előálltak, pedig még csak negyed négy tájban járhattunk.

link Forrás

Bemelegítésnek okés, de ebben ennyi volt, gondoltam, aztán párhuzamos utcákon a tömeg elé kerültem, hogy a stadionba bejutva megkezdhessem az önfeledt bulizás második fejezetét.

A nagy magyar futballíróra, Pörge Bélára, a Sörárak Hemingwayére emlékezve az első Keleti környéki dohányboltban vásároltam egy 350 forintos Borsodi Bivalyt, amit az arénáig hátralévő pár száz méteren el is fogyasztottam, hogy a fermentált vakond ízét felidéző folyadék a melegben jól fejbe is verjen, a kifejezés legjobb értelmében.

Először jártam az Új Puskásban, ezért fogalmam sem volt, mire számítsak bejutáskor, de köszönhetően a baromi kedves önkéntesek seregeinek, a dolog annak ellenére könnyen ment, hogy a külső kapuk feliratai és nyilacskái eléggé félrevezetőek. A Puskásban tényleg véget ért a járvány, hiszen a kapuban nem kértek se védettségit, se igazolást: az első áteresztőponton csak a karszalagot, a másodikon csak a telefonon tárolt jegyet nézték.

Sose érkeztem még másfél órával korábban semmiféle meccsre. A lassan megtelő aréna hangulata eleve remek volt, a szinte üres megastadionban pedig egy csomó mindennel lehetett szórakozni. A hatalmas, ekkor még üres vécékben például tökéletes horrorfilm-intrókat lehet forgatni, illetve átélni. A krómacél piszoárok fotocellái ugyanis annyira érzékenyre vannak állítva, hogy a hozzád legközelebbi már több méter távolságból bekapcsol, ha pedig lassan haladsz a vizeldefal előtt, egymás után kezdenek csobogni a szökőkutak, mintha egy rakás Láthatatlan Szurker húzná le sorban a sliccét.

link Forrás

A következő minőségi szórakozás életem legdrágább magyarországi sörének megvásárlása volt. Eleve 1250 a Heineken, de az elsőnél még a 400 forintos repoharat is meg ki kell fizetni mellé. A smucigságomból eredő eufóriát azzal fejeltem meg, hogy 5 percenként bekukkantottam a pályára, hogy újra meg újra megdöbbenjek, hogy itt mindent jól látni, minden alkalommal egy másik kilencvenes évekbeli kínos válogatott meccset idézve fel, amit annak idején csak az tett valamennyire elviselhetővé, hogy a különféle törpeországok minket megalázó játékosait a távolból maximum bolhaméretűeknek láttam.

Közben befutott R., akitől a jegyet kaptam születésnapi ajándékként.

Fél óra sem volt hátra a meccs kezdetéig, épp a szektorunkhoz legközelebbi vécé környékén ténferegtem, nyakamban a piros-fehér-zöld művirágkoszorúval, amikor egy vizesblokkból kilépő fickó megkérdezte, hogy én vagyok-e az, mert olvasni szokta a cikkeimet. Pont azon merengtem, hogy egy ilyen válogatott meccsen, ahol szinte mindenki a hazai csapatnak szurkol, mennyire más a tömeg hangulata, mint egy sokkal konfrontatívabb klubmeccsen, sőt azon belül is éppen az az euforikusan lebegő érzés töltött el, mint amikor 2006-ban Rómában az utcán néztük a francia-olasz vébédöntőt, majd 600 ezer boldog rómaival együtt tébláboltunk a városban órákig. Ennek megfelelően bárgyú mosollyal válaszoltam neki, hogy igen és kis híján megöleltem. Mázli, hogy nem, a férfi ugyanis hirtelen egészen közel lépett hozzám, az arcát az arcomba tolta, mint médiaérzékeny bokszoló a mérlegeléskor és leverte az isteni szponzorszemüvegemet, miközben valami olyat mormogott egészen furán merev tekintettel, hogy nem gratulálni akar, hanem leszámolni velem. És hogy ő egy kis felvidéki faluból érkező jobboldali, aki undorodik tőlünk, balosoktól, mindjárt meg is mutatja, hogy mennyire.

A jelenet sokkoló volt, de nem a fenyegetés miatt, végül is egy rendezőkkel teli stadionban voltunk, a fickó meg jó fejjel kisebb volt nálam. Az volt a nagyon ijesztő pillanat, amikor rájöttem, hogy az első tippemre rácáfolva a fickó egyáltalán nincs brutálisan bedrogozva, hanem kizárólag a benne izzó indulat miatt olyan merev a szeme, mint a Sáska Preparátorműhely kirakatában kiállított, kitömött borzoké.

Gondoltam, mulatni jöttem, nem feszülni, így verekedés helyett beszélgetni kezdtem vele, hogy kiderítsem, mi a problémája. Azt azonnal eldöntöttem, hogy az egyszerűség kedvéért tök őszinte leszek vele. Már csak azért is, mert a fickó – azzal együtt is, hogy láthatólag el akart taposni, mint valami büdös csikket – igazából kapásból rokonszenves volt, olyan arc, akivel bármikor elmentem volt horgászni ismeretlenül is.

Hogy miért volt ennyire dühös rám? Azt mondta, hogy azért, mert direkt csak azért jöttem ide, hogy a magyar válogatottat gyalázzam. Mivel alapvetően mindennek ellenére épeszűnek tűnt, visszakérdeztem, hogy szerinte létezik-e olyan ember, aki annyira le akarja alázni a magyar válogatottat, hogy magánpénzből baromi drága jegyeket vesz, hogy ezt megtehesse, illetve felidéztem neki, hogy milyen kormányok alatt jártam ki a nyomorult Régi Puskásba. De az emberemet nem lehetett ilyen könnyen megvezetni. Főleg egy olyan, Dobrev Klára által személyesen irányított figura hogy vezette volna meg, mint én. Itt már képes voltam vigyorogni, sőt majdnem röhögni, úgy mondtam neki, hogy bármibe fogadok vele, hogy jobban és régebben rühellem Dobrev Klárát, mint ő. Ekkor jött a legjobb rész, szurkolótársam ugyanis egy, a klasszikus liberalizmus és a libertarianizmus határmezsgyéjén billegő középnyugati farmer lendületével azt kezdte magyarázni, hogy milyenek a jobbosok és milyenek a balosok. Előbbiek magukban bíznak, az egyéni felelősségvállalásban hisznek, ezért nem külső segítségre várnak, hanem keményen dolgoznak a gazdaságukban, az utóbbiak – például én – viszont pont ellenkezőleg, mindig csak arra várnak, hogy valaki segítsen rajtuk.

Öt perccel korábban még azon morfondíroztam, hogy verekedés lesz-e ebből, erre pár kanyarral később csodás politikafilozófiai diskurzusban találtam magamat! Felvillanyozva próbáltam hasonlatot találni arra, hogy én aztán mennyire nem vagyok baloldali, és mennyire pártolom az egyéni felelősségvállalást, jóllehet eredeti terveim szerint ezen a ponton maximum a baloldali védelmünket elemeztem volna.

Arra végig nem tudtam rájönni, hogy ez a jóravaló fickó miért gyűlöl olyan veszettül, főleg, hogy ennyire hasonló politikai alapon állunk, de a végén, ha nem is barátokként, de szolid hátlapogatás kíséretében váltunk el egymástól. Az mondjuk egyedien tragikomikus színezetet adott a beszélgetésünknek, hogy minél őszintébb voltam, annál inkább olyannak hangoztam, mint egy bőrét menteni akaró gyáva nyúl.

A remek felvezetés után már kezdődött is a meccs.

Mielőtt önfeledten átadtam volna magam a portugál csatároktól való rettegésnek, egy pillanatra még eszembe jutott a külvilág, amennyiben euforikus örömmel konstatáltam, hogy a legutóbbi magyar–portugálhoz képest, amin kint voltam ezen a telken, most nem skandálják azt ezrek, hogy „Krisztiánó homoszexuál”. Annyira örültem ennek, hogy szerencsére nem szúrtam ki az egyik fekete pólós néző által a magasba tartott, „ANTI LMBTQ” feliratú molinót.

Az új Puskás szurkolói szempontból remek stadion, a rálátás tökéletes, a közelebbi szektorok hangját jól felerősíti az akusztika, így az sem probléma, hogy a kapu mögötti tábor hangja egy kissé elnyelődik a távolsággal. A közönség, amely a fekete pólósokat kivéve jól láthatóan nagyrészt olyanokból állt, akik rég nem jártak meccsen, vagy hozzám hasonlóan most ismerkedtek az arénával, eleve pozitív hangulatban volt attól, hogy ilyen őrülten sok ember társaságában lehet ennyi idő után. Ezért akkor is virágos lett volna a hangulat, ha a pályán ujjbáboperát mutatnak, de ehhez képest szerencsére igazi nagyszabású drámát láthattunk, életnagyságú szereplőkkel.

Nem minden meccs olyan, mint egy színdarab, de amelyik igen, az nagyon. Most például az első perctől világos volt a szereposztás: a lelkes, szorgalmas Kicsi harcol a blazírt Naggyal, akinek minden egyes lépésén érezni, hogy biztos abban, hogy nem győzhet más, csak ő. És mi pompásan alakítottuk a szerethető, tök esélytelen, mégis tökösen bekkelő Kicsit az őrülten ügyes és labdabiztos portugálok ellen. Leginkább ebben más a helyszíni és a tévé előtti meccsnézés: a stadionban nem számítanak a részletek, az elbénázott labdák, csak az alaphangulat változásai. És itt 1 és 9/10 félidőn keresztül sistergett a feszültség, miközben a legszkeptikusabb néző is elkezdte azt érezni, hogy ez meglehet. Hogy a 80. perc után jöjjön a katarzis, vagyis a nem sokkal korábban becserélt Schön álomgólja, ami miatt két férfit öleltem meg pattogva, bár csak az egyiküket ismertem. Amilyen gyorsan jött a kirobbanó eufória, olyan gyorsan érkezett a kijózanodás. Bal oldali szomszédom, a két megöleltből az ismeretlen, mondjuk eleve nem ölelt vissza olyan népszínműves hévvel, ahogy vártam volna tőle, mint kiderült azért, mert ő velem ellentétben jól látta, hogy a partjelző vadul lenget.

A pillanatokra átélt katarzis után annyira hamar jött a peches összeomlás, hogy a meccs vége a helyszínen maga volt a totális lelki-érzelmi tornádó. Meg sem tudtam emészteni, hogy mégsem lett egy pillanat alatt országos kedvenc egykori MTK-s kedvencemből, Schönből, már be is kaptunk 3 olyan gólt, amelyek egyike sem igazán volt benne addig a meccsben.

De a közönség nem hagyta, hogy a nyomasztó tények elrontsák a kedvét: 3-0-ás vereséget nem nagyon ünnepeltek még úgy, mint mi ezt.

Úgyhogy a végén csak sikerült jól szórakoznunk, bónuszként azt is megtudtam, milyenek a baloldaliak.