Az osztrák csapattal szemben az utóbbi években mindig nagy volt a várakozás, elég, ha visszaemlékezünk az 5 évvel ezelőtti, éppen az ellenünk vívott Eb-nyitómeccs felvezetésére. (Amit aztán el is veszítettek.)

Olyan szinten tömve vannak Bundesliga kezdőjátékosokkal, amiről sok hasonló méretű ország – így mi is - csak álmodhat; és van egy igazi, lassan egy évtizede világklasszis szinten teljesítő, hihetetlenül univerzális játékosuk David Alaba személyében.

A torna első két meccsén épp ez az univerzalitás okozott fejtörőt a szövetségi kapitány Franco Fodának: ugyan az észak-macedónok ellen megszerezte a válogatott története legelső Eb-győzelmét, viszonylag sokáig úgy tűnt, leikszelnek a kizárólag a Nemzetek Ligája (és annak D divíziója) miatt kvalifikáló csapattal; míg a hollandok végtelenül simán verték meg őket Amszterdamban.

Alaba eközben sodródik a szerepek közt, és az az ember érzése, hogy így nem fog fény derülni az osztrák csapat valódi potenciáljára.

A 2018-ban a korábbi sikeredző, az Eb-re a csapatot először kivezető Marcel Koller helyett kinevezett német szakvezető egyébként sem örvend olyan népszerűségnek Ausztriában, mint elődje: a korábban a Sturm Graz élén komoly sikereket arató (bajnoki cím, kupagyőzelem) Fodát sokszor az a vád éri, hogy a túlzott pragmatizmusa aláássa a válogatott esélyeit, és a sokszor túlzottan védekező játék sem imponál a szurkolóknak.

Pedig az osztrákoknál kis túlzással a Hugo Meisl vezette, 1931 és 1932 között 14 meccsen veretlen, olyan tragikus sorsú klasszisokat, mint Matthias Sindelar a csapatban tudó, a Duna-menti iskolára építő Wundermannschaft óta mintha először alakult volna ki egy fajta sajátos – természetesen nem annyira innovatív - identitása a csapatnak.

Az akkori rövidpasszos, sok elmozgásra építő játékstílushoz képest most más számít kuriózumnak az osztrákoknál: mivel valamelyik Red Bull-csapatnál vagy Ralf Rangnick valamely egykori tanítványa alatt a csapat szinte minden tagja megfordult (nehéz is lenne felsorolni, de csak az alapemberek közül Ilsanker, Hinteregger, Lainer, Dragovic, Baumgartlinger, Sabitzer és Laimer is mind ilyennek számít), így a csapat nemzetközi szinten hihetetlenül agresszívan támad le; ami az energiaitallal átitatott osztrák foci sajátja lett klubszinten is, elég csak ha Salzburg mellett sikeres klubjaikat nézzük az EL-ben (AC Wolfsberger, vagy a LASK Linz).

Ehhez képest viszont annyira mégsem tudott kiforrottá válni a válogatottnál ez a játékstílus, főleg Foda folyamatos variálásának köszönhetően, amit tökéletesen megmutat Hinteregger nyilatkozata is, aki szerint pár órával a kezdés előtt tudták meg, hogy milyen, alig gyakorolt felállásban játszanak majd hátul.

link Forrás

Ezt az oldalát Foda a tornára sem tudta (akarta) levetkőzni, hiába mutatja az utóbbi tornák tapasztalata, egy sikeres válogatotthoz alapvetően egy dolog kell: egy olyan, az összes játékos által unalomig ismert rendszer, amiben mindenkinek fix szerepköre van, ahol a legtöbbet tud hozzáadni a csapatjátékhoz.

Így dobta a szövetségi kapitány korábban felkészülési meccseken látott, a fent említett Red Bull-iskola alapjának számító 4-4-2/4-2-3-1-es felállást, és a 3-5-2-t vette elő az Észak-Macedónia elleni meccsre – ami egyrészt a csapat 3. különböző felállása volt 5 meccsen belül, másrészt viszont Alaba ezen belül legalább annyit volt mozgatva, mint a csapat körülötte.

A Real Madrid újdonsült játékosa tehát szinte az összes poszton megfordult a válogatottban, csak a közelmúltat nézve: játszott belső középpályást, balhátvédet, szélső támadót, bal szárnyvédőt – egyedül a Bayernben közelmúltban ellátott belső védő szerepkörében nem szerepeltette Foda. Eddig.

link Forrás

Remekül rámutat az edző eredménycentrikusságára, hogy a várhatóan kontrából is csak mérsékelten veszélyes észak-macedón csapat ellen egyből teljesen hátra vonta a legjobbját.

Ezzel a túlbiztosítással azonban éppen a saját támadójátékát tette teljesen fogatlanná: Alaba középről nem – vagy csak alig, akkor viszont kilométeres lyukat hagyva a centrumban labdavesztés esetére - tudott a középpályára fellépve létszámfölényt kialakítani, így segítve az osztrák labdakihozatalokat.

Miközben a védelem két szélén szereplő, a labda előrejuttatásában így nagyon fontos szerepet kapó Hinteregger-Dragovic páros nem elsősorban a dinamikus megindulásokban jeleskedik, miközben középről mindketten, főképp a frankfurti, viszonylag jól tudnak osztogatni. Így viszont Sabitzernek kellett mélyen hátrajárnia felvenni a labdákat, hogy aztán feljátssza őket – miközben ő éppen az ilyen passzok fogadó oldalán tudna hatékony lenni.

Az áttörést egy Alaba-Hinteregger csere hozta meg a második félidő derekán, remekül rímelve a fáradó, de egyébként sem éppen Cattenaccio-szintű (2 meccsen 27 lövést engedtek, és 6,12-tes xG-re 5 gólt kaptak) mély macedón blokk egyre gyakoribb elcsúszásaira, így területek nyíltak meg a három belső középpályás két oldalán.

A baloldalon így már folyamatosan feljáró, végül 2 kulcspasszt és egy asszisztot kiosztó Alaba vezérletével – akinek sokszor éppen Sabitzer csinált helyet, azzal, hogy lekötötte az azon az oldalon helyezkedő Kosztadinovot - végül megnyerték a meccset az osztrákok.

Teljesen érthetetlenül azonban Foda nem vonta le a mérkőzés kellő tanulságait, és a hollandok elleni csoportrangadón maradt az Észak-Macedónia elleni kezdőnél, Alabával középső védőként, amivel ismét csak teljesen kinyírta a csapat buildupjait, de immár egy jóval erősebb ellenfél ellen.

A holland csapat kényelmesen visszaállhatott az előny birtokában, látva az osztrák csapat fogyatékosságait; és a belső védőket sem tolták fel addig, mint az ukránok ellen (ahol voltak is veszélyes kontrái az ellenfélnek).

Így fordulhatott elő, hogy ugyan az osztrákok többet birtokolták a labdát (53 százalék), de nagyságrendekkel kevésbé voltak veszélyesek Stekelenburg kapujára, mint fordítva: a hollandok többet is lőttek kapura (14-9), és a helyzeteik minősége is jócskán felülmúlta az osztrákokét (átlagban a lövéseik 25 százalékos eséllyel értek volna gólt, míg a szomszédainknál ez mindössze 8 százalék volt).

Ehhez már csak slusszpoén, hogy az első holland gól előtt Alaba hozta össze a tizenegyest; míg a második előtt ő lépett ki nem elég határozottan Depayra, aki indította is mögé Malent. A meccs utolsó negyedórájában aztán persze Alaba ismét magasabbra tolva játszott, amiből volt is egy veszélyes átlövése – de mindez már késő volt.

A tanulság tehát elég egyértelműnek tűnik: Franco Fodának olyan poszton kell játszatnia Alabát, ahol többet tud hozzátenni a csapat támadójátékához, és akkor ez az izgalmas csapat akár az ukránok elleni rangadón túl is tekintgethet; ha azonban nem teszi, a torna egyik legnagyobb csalódása lehet az osztrák csapat.