Sokan fanyalognak az angolokon, de Southgate-nek precíz terve van

július 6., kedd 16:58

Az angol válogatott remek helyzetben van: a szépen lassan beérő, utánpótlás szinten sikert sikerre halmozó aranygeneráció (Mount, Foden, Saka pl.) pár igazán remek veteránnal (Kane, Maguire, Sterling) kiegészülve igazán nagy esélyesként futhatott ki egy nagy tornára, ahol ráadásul a meccseik nagyját a Wembleyben játsszák.

Az eredmények egyelőre a helyükön vannak, Gareth Southgate Alf Ramsey (1966, 1968) után először egymást követő két tornán legalább elődöntőig vezette a csapatot. Ám a mindig kritikus angol médiában és a közvéleményben így is találhatunk negatív, a csapat kockázatkerülő játékstílusát bíráló hangokat. Adódik a kérdés: miért játszik így ez az angol csapat, és vajon lehet-e úgy nyerni, hogy halálra untatod az ellenfeleid?

Korábbi tornák tapasztalata

Már-már frázissá merevedett az utóbbi években az állítás, hogy nagy világ- és kontinenstornákat elsősorban a játék összes fázisában stabil védekezéssel, és erős egyéni kvalitásokkal lehet nyerni.

Így jutott sikerre a 2016-os portugál, illetve a 2018-as francia csapat is: Fernando Santos és Didier Deschamps egyaránt arra fűzte fel a csapatának az alapjátékát, hogy a meccsek nagy részét kontroll alatt tartsák, miközben végig megvan a kellő egyensúly támadás és védekezés között. Így a portugálok például többnyire 4-1-3-2-es felállásban - ahol egyszerre volt 5 támadó és 5 védő - találták meg a megfelelő balanszot a sokszor ikszes meccsek megnyeréséhez 2016-ban. A vébégyőztes franciáknál Blaise Matuidi szerepköre – illetve Giroud és Griezmann mezőnymunkája, és a visszavontabb szerepkörét fegyelmezettebben ellátó Pogba - volt a kellő kapocs, amivel ellensúlyozni tudták az Mbappé vezette halálos kontrákat.

Ez Southgate stábjának sem kerülte el a figyelmét: egy FA által összerakott brutális méretű, edzőkből, játékosmegfigyelőkből és adatelemzőkből álló analitikai csapat folyamatosan az összes meglévő információ összegyűjtésén és szintetizálásán tevékenykedett. Így Southgate-nek – és Steve Hollandnek – jóval több ideje van törődnie a játékosok fizikális és mentális állapotával, a morál szinten tartásával, miközben igyekeznek kivonni őket a médiától nyomása alól.

Az így összegyűjtött adathalmaz kirajzolja az említett csapatok sikerének titkát: a stabilitás mellett a cél a minél több kapott gól nélküli meccs lett. 2016-ban Rui Patrício mindössze 4 gólt kapott, a 2018-as vébégyőztes Lloris csak hármat. A mostani Eb-n Pickford at angolok kapujában még gólt sem kapott.

Az előzmények

Viszont az, hogy erre fog terelődni a hangsúly a tornán, korántsem volt magától értetődő. Míg a 2018-as vébén még indokolható volt az, hogy a 3 belső védős rendszerből kiindulva az angolok elsősorban a stabil védekezésre, és a pontrúgások okozta veszélyre építenek, mivel Southgate-nek a mostaninál gyengébb emberanyagból kellett dolgoznia.

Azóta viszont beérett, mit beérett, berúgta a felnőtt foci ajtaját egy teljesen új generáció, akik közül Phil Foden már háromszoros (!) angol bajnoknak vallhatja magát Guardiola Cityjében, Mason Mount a BL-győztes Chelsea húzóembere volt, Bukayo Saka a fájdalmasan középszerű Arsenalban világló reménysugár, vagy például a még fiatalabbakat nézve a 2003-as születésű Jude Bellingham ilyen fiatalon játszik végig kezdőként éles európai kupamecccseket Dortmundban.

Foden a 2017-es U17-es vb legjobbjának járó díjjal Fotó: DIBYANGSHU SARKAR/AFP

Ezzel párhuzamosan Southgate is megpróbált elmozdulni egy kezdeményezőbb, pozitívabb játék felé, ami teljesen sikeresnek is nézett ki. A csapat már korszerű 4-3-3-ban játszott látványos támadófocit, aminek eredményeképpen csak úgy szárnyaltak az Eb-selejtezőkön. Meccsarányosan a legtöbb gólt szerezve hasítottak, amíg jött pár védelmi megingás (2-1-es vereség Prágában a csehektől, 3 beszedett gól Koszovó ellen), illetve nem sokra rá a COVID, ami teljesen átalakította a focit.

A pandémia hatása

Ezzel az aranygenerációnak ígérkező korosztály összeérése a látványos focival elnapolódott. Southgate a vírust követő második meccsen Dánia ellen máris a 3 védős rendszerhez nyúlt 2 védekező középpályással, elsősorban azzal a céllal, hogy a csapat minél több, védekező célú labdabirtoklási fázissal fárassza az ellenfeleit.

Az átalakult körülményekhez nem csak ő nyúlt így: a tavalyi összesűrített szezon két, talán legsikeresebb angol csapata, a Guardiola vezette Manchester City és a Tuchel alatt feltámadó Chelsea egyaránt sok hasonló jellegű, pihentető labdabirtoklási fázissal élt a meccsein; és a megfelelő pozíciós struktúra, illetve a kellő számú játékos okán a labda mögött hatékony visszatámadások az ellenfél kontráit is csíráiban fojtják el.

Csoportbeli passzivitás

Ezt remekül illusztrálja főként a skótok elleni csoportmeccs.

A McGinn fellépése miatt 5212-ben letámadó skótok szűk blokkja gyors forgatásokkal könnyedén körbejáratható lenne, ám a szélső védők – elsősorban kontrák elleni védekezés miatt - konzervatív szerepköre okán nincs meg az áttörési pont.

A masszív, örök ellenség skótok letámadási struktúrája látszólag könnyedén átjátszható lett volna, ám Southgate csapata még annyi kockázatot sem vállalt föl, hogy magasabbra tolja a védőit – az eredmény egy végtelenül unalmas 0-0, ami után Southgate már-már elégedetten nyilatkozott arról, hogy a cél a továbbjutás és a torna menedzselése, amihez az egy pont bőven elég volt. Kulcs, hogy ezt megértsük a szövetségi kapitány gondolkozásában: egy hasonló tornán a legkisebb dolgokon múlhat a siker, így az alapvető cél, hogy lehetőleg az összes kontrollálható dolgot kontroll alatt is tartsák, ezzel minimalizálva az óhatatlan szerencsefaktort. Akár az ősi rivális elleni spórolás árán is.

De ha a másik két csoportmeccset megnézzük, szintén nem kapunk merőben más képet: mindegyik meccsen voltak erős etapjai az angol csapatnak – pl. a horvátok elleni első 15’ -, de szintén jellemző volt periodikusan a terület átadása és középmagas blokkba rendeződés, vagy a már említett védekező labdabirtoklás, ami a tornán megszokottá vált angol passztérképen is kirajzolódik.

U-alakú lassú járatás, szinte 0 vertikalitás (ebben egy kicsit Maguire segített, aki 3 meccs alatt is a legtöbb labdát juttatta el az ellenfél védőharmadába).

Az eredmény: a torna leglassabban felfejlődő csapata, ahol a belső középpályások szinte semmit nem tesznek hozzá a buildupokhoz; ám egyúttal a torna egyik legnehezebben feltörhető csapata is.

Változékonyság

Másik oldalról viszont, az előre összeállított ,,kiskönyvek” az összes potenciális ellenfélről remek alkalmazkodóképességre adnak lehetőséget Southgate-nek. Az edző(i stáb) így minden meccsre tudott változtatni, finomhangolni a csapat alapjátékát; amire a legékesebb példa a sokak által várt 3 védős rendszerre váltás volt a németek elleni meccsen.

Southgate letükrözte a német felállást, így jócskán megnehezítve a Nationalelf szélen való labdafelhozatalát – a második gól előtt például hasonló szituációból az immár agresszívan a korábbiakhoz képest magasabbra tolt Shaw szerzett labdát.

Ezzel a német támadások élét tudták elvenni: a szárnyvédőkre folyamatosan jutott egy-egy ember, így azok nem tudták hasonlóan széthúzni az angol védelmet, mint tették azt a portugállal. Ezzel ugyan a legnagyobb veszélyt elhárították, ám – a már korábban is tapasztalt módon – Southgate a meccsbe nem feltétlenül tudott időben belenyúlni, miközben a Goretzka fel- vagy a Havertz/Müller duó visszalépéseivel ledominált angol középpálya elcsúszásaival Wernernek lehettek volna lehetőségei.

De szintén finom változtatások voltak tetten érhetőek a csoportban is, ahol félve a vb-elődöntőn óriásit játszó Vrsaljkot beadásaitól ráragasztotta az Atlétiben nagyot fejlődő, 1/1-ben egészen jó Trippiert a horvátra; vagy éppen a csehek ellen, akiknek az erősen emberfogásra építő letámadását Saka és Grealish cselezési képességeivel, és Sterling remek beindulásaival zilálták szét az angolok.

Teljesen egyértelműen rajzolódnak ki az angol térfélen a párok, ám egyúttal az is látszik: ha a szélsővédő Coufal felveszi Shawt, mögötte üres terület nyílik; illetve ha 1v1-ben levesznek valakit az angolok, borul a struktúra.

Az ukránok kivideózása sem maradhatott el. Itt egyrészről a svédek ellen először bevetett 5-3-2 jobb oldalán találták meg az angolok az üthető pontot, ahonnan Forsberg is remek meccset hozott.

Shaw és Sterling rendszeresen egymással helyet cserélve lekötötte Karavajevet, így a másik üresen kaphatott labdát a szélen, kihasználva a 3v2-es szituációt. (Hasonló szituációban kapott labdát az első gól előtt Sterling, míg a harmadik előtt Mount hozta fel a labdát)

Az ezen az oldalon játszó Jarmolenko gyatra védőmunkáját kihasználva itt sokszor Maguire tudott felpasszokat tenni a folyosóba, míg a remek formában lévő Sterling-Shaw páros két gólt is összehozott hasonló szituációból előkészítőként. Emellett a középmagas angol presszing tökéletesen fojtotta le az ukrán támadásokat, a német meccshez hasonlóan a szélekre terelve Sevcsenko csapatának kihozatalait; sőt, végre a híres angol pontrúgások is előkerültek, 2 gólt is eredményezve.

Hogy a futball hazatér-e, nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy Southgate személyében végre olyan szövetségi kapitánya van Angliának, aki egyrészt végre valódi vezérként képes saját kudarcain is felülemelkedve az élére állni egy új, a korábbi lebőgéseket nagyrészt csak tévéből követő generációnak. Másrészt pedig tervvel bír a folyamatos, média által hajtott beszuszakolások helyett. Ez ugyan közel sem olyan látványos, mint a dán vagy olasz példa, de logikus, és megvannak a sikeres előzményei – még ha az angolok éppen főleg labdával védekeznek, és nem anélkül.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt