Aki nem a győzelemre játszik, az nem is nyerhet

július 12., hétfő 13:39

1976 után újra tizenegyesdráma, kiváló hangulat, lüktető iram, látványosan megforduló meccs, érdekes változtatások mindkét szövetségi kapitánytól, kiemelkedő egyéni teljesítmények, mennybemenetel és pokoljárás – az idei remek Eb lezárást is olyat kapott, mint amilyen az egész torna volt. A kontinensviadal döntőinek leggyorsabb góljával vezetést szerző angolok végül kapott akciógól nélkül a németek után a másik mumusukon, az olaszokon nem tudtak átlépni. Az olaszok jelentős mértékben Southgate konzervatív felfogása miatt egyre inkább magukhoz ragadták az irányítást, és végül megérdemelten szerezték meg tizenegyesekkel történetük második Eb-címét. Mivel lepte meg kezdetben az olaszokat az angol válogatott, hol fordult meg a meccs, és miért nem volt bátrabb Southgate? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben az elemzésben.

A kezdeti angol fölény

Az angol szövetségi kapitány lett az, aki jócskán belenyúlt a csapata alapjátékába. Southgate az előzetes várakozásokkal szemben visszatért a németek elleni meccsen használt 3 védős felállásra, Saka került ki a csapatból, Trippier került be.

Pragmatikus gondolkodásmód, és látszik rajta például a spanyol-olasz tapasztalata: elsősorban a cél az volt, hogy a 3 támadónak köszönhetően 1v1-ben tudják abajgatni a 3-2-5-ben építkező olasz labdakihozatalokban a középhátvédeket, miközben elkerülik azt, amit a spanyolok nem tudtak – hogy Emersonnal szabad emberként kiforogva a presszingből enyhüljön a nyomás.

Éppen ezért került be Kieran Trippier arra az oldalra, hogy a hasonló megindulásokat egyből fel tudja venni.

A két kezdőcsapat

Ennek köszönhetően Southgate csapata képes volt a meccs elején

  • hosszú labdákra kényszeríteni az erősen meglepett ellenfelet,
  • illetve labdaszerzések után is megvoltak jócskán a felállás előnyei, amit mutatott a korai gól is.
Az első 20-25 percre végtelenül jellemző meccskép: túltöltik Kane visszalépésével a baloldalt az angolok, 7 (!) olaszt a pálya egyik felére rántva, míg a Spurs támadója már forgat is a felrobogó Trippier felé, aki elől a félterületben befelé húzó Sterling viszi el Emersont.

A meccs elején a sokszor koordinálatlan olasz letámadást egy oldalra rántva

szinte folyamatosan felszabadították Trippiert a gyenge oldalon, aki így folyamatosan üresen kapott labdát, mivel az olasz védősorban 5v4-ben voltak az angol támadók, és a visszalépő, szinte hamis kilences – amivel ugye már a spanyolok ellen is meggyűlt Manciniék baja - Kane vagy a két, lábbal remek belső védő így zavartalanul tudtak forgatni felé.

A játékelem megkoronázása természetesen az egyik szárnyvédőtől a másik felé átívelt assziszt volt a 2. percben, Shaw gólja előtt.

Szenvedő olaszok

Azonban ezt követően itt most nem nyomták addig az angolok ezt a pontot, amíg eldőlne a meccs, hiába volt az az ember érzése hogy ez is egy lehetséges szcenárió – az egész első félidőben nem is volt több lövésük a gólon kívül, ehelyett 5-3-2-be visszahúzódva próbálták állni az egyre erősödő olasz rohamokat, miután a letámadásukon jóval könnyebben tudtak átmenni az olaszok, mint tették azt az elődöntőben.

Itt még magasan támad le az angol csapat, ám itt is látszik, azzal hogy Verratti kilép a blokkból magával húzza Phillipset, aki mögé pedig rendszeresen Insigne tudott belépni, akit így Walker követ nagyon mélyen.
A másik gond Jorginho volt, akit igazán senki nem tudott felvenni, anélkül hogy máshol ne hagyta volna el a saját emberét. Az eredmény: Jorginho a szörnyű elődöntőjéhez képest ismét 100+ passzt kísérelt meg, és fontos szerepe volt a labda előrejuttatásában.

Emellett azonban ha az ellenfél térfelére jutottak az olaszok, ott már alig-alig találtak fogást a fegyelmezetten védekező angolokon, így pl. az első félidőt csupán 6, alacsony minőségű lövéssel zárták, amik közül Chiesa átlövése volt a legveszélyesebb; és többnyire lassú beadások és kombinációk maradtak, mindenféle sebességváltás nélkül, amit az első félidő passztérképe is jól mutat.

Hamis kilencesek Eb-je, sokadik rész

A meccset végül a – Southgate-tel ellentétben – kimondottan agresszívan cserélő, a csapatába már az 55. percben belenyúló Mancini billentette ki az egyensúlyi pontról, és ezzel tudtak az olaszok veszélyesebbé válni, miközben Anglia egyre vészjóslóbban csúszott hátrébb és hátrébb, egyre kevesebb valós kontralehetőséggel.

Az 54. percben Domenico Berardi váltotta az egyenes kiesési szakaszban nem sokat mutató, a meccset mindössze 25 érintéssel záró Ciro Immobilét, és ezáltal Chiesa átmozoghatott a kedvelt baloldali szélső posztjára jobbról, Insigne lett a hamis kilences és Berardi cselezett befelé jobbról. Így az olaszok egyre inkább ki tudták használni a kimozgatott angol középpályások mögötti területeket

Rice ímmel-ámmal támadja csak Verrattit, de mögötte így is probléma keletkezik: Stones csak késve követi Insignét, Phillipsnek megosztja a figyelmét a magasra tolt jobb oldali nyolcas, Cristante, Walkert (és Trippiert) leköti Emerson, így pedig Chiesa is szabadon mehet a lekészített labdára.

Ennek köszönhetően – az addig is remek - Chiesa is egyre inkább megérkezett a meccsbe, és vele együtt az olasz válogatott is – a Juve klasszisa lecserélésekor végül 4 kialakított lövéssel, 3 próbálkozással, 7/5 sikeres csellel és a legtöbb kapott progresszív passzal zárt, ő volt szinte az összes veszélyes olasz támadás katalizátora.

Itt megint csak Phillips félúton, Walker lekötve, így pedig Verratti megint megtalálja a vonalak között Chiesát.

Emiatt aztán

Southgate-nek is változtatnia kellett, és a Saka-Trippier, majd Henderson-Rice cserékkel érkezett is egy klasszikus 433, amiben Phillips takarított a két nyolcas mögött, akik pedig így Jorginhot és Verrattit vehették fel.

Kirajzolódik az angol 4-3-3, amiben épp a csapatot labdaszerzésekben (7-tel) vezető Phillips takarít.

Ezzel a váltással többé-kevésbé visszahozta nagyjából ikszes szintre a meccset Southgate, amit a hosszabbításban még Grealish becserélése kavart meg, akinek a viszonylag szabad szerepköre okozott káoszt az olasz hátsó vonalban.

Grealish ugyan balra szállt be a nyolcasnak visszatolt Saka elé, ám itt áthozta keresztbe a labdát, majd a visszapassz után Sterling lép ki, akit Chiellini bravúrral szerel.

A meccset végül – ki ne tudná – büntetőkkel az olaszok nyerték, és ha megnézzük a helyzeteik minőségét, aligha elvitatható a növekvő nyomás és a teljesen beszakadó angol támadójáték:

Southgate végül inkább ismét a biztonságra és az 1-0 megőrzésére játszott (lásd a középcsatár Kane érintéseit), és az olaszok változtatásait lassacskán reagálta le, míg a csapat a kezdetben tervezettnek tűnő visszaállásból egyre inkább szorult a kényelmetlen védekezésbe a saját tizenhatoson, egyre kevesebb végigvezetett akcióval.

A tizenegyesrúgók kiválasztása miatt lesz minden bizonnyal inkább kritika tárgya, de ha megnézzük, sokkal megkérdőjelezhetőbb, hogy az agresszívan cserélő Mancinivel szemben ő későn cserélt, sőt: Sanchót és Rashfordot mindössze a büntetőpárbajra cserélte be.

A centikre megtervezett torna így végül egy apró banánhéjon csúszott el, de ez könnyen elkerülhető lett volna egy fokkal bátrabb meccstervvel.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt