Kifejezetten stílszerűre sikerült a világ legnagyobb utazó űrkiállításaként marketingolt produkció sajtóbemutatójának eleje. Némi izgatott várakozás után megjelent ugyanis a szervezőcég képviselője, a díszvendég Farkas Bertalan és egy dinnyepocakos amerikai kamuűrhajós, a kedélyes Mike Flachbart, aki egyébként a kiállítást a világban utaztató amerikai űrmúzeum, az US Space and Rocket Center alkalmazottja.

Az sem volt rossz, hogy a főszereplők arcára ismeretlen okból diát vetítettek, de az igazi buli azután kezdődött el, hogy a magyar szervezőnő bemutatta a vendégeket. A fejmikrofont viselő szereplőket furán és gyengén hangosították ki, de Illés Gabriella és a Pocakos Űrhajós magyar és angol beszédét odafigyelve azért érteni lehetett. Farkas Bertalan viszont a földlakóknak érthetetlen szíriuszi dialektusban kommunikált. A szíriuszi nyelv, mint kiderült halk, fojtott, recsegős-csipogós hangok monton sorából áll, amit időnként magyar jövevényszavak dobnak föl. Farkas beszéde kábé így hangzott:

makk-hrr-csipiri-hoo-bung-első-kaa-makmak-momomo-hi-magyarként-hroa-brof-mohh

Ez persze igencsak feltüzelt, főleg azután, hogy elmondták, a mindjárt kezdődő bejáráson Farkas mindenféle érdekes emlékeket oszt majd meg velünk az űrről. Velünk és két unokájával, akik szintén ott szaladgáltak díszvendégi minőségben. Valaki közben megsúgta, hogy ki lesz állítva egy űrvécé is, úgyhogy külön drukkoltam, hogy a Leghíresebb Magyar Bertalan azelőtt is lassítson majd le, valami szaftos anekdota végett.

Ekkor láttam utoljára Farkas Bertalant.

Az esemény főszereplőjét ugyanis nem láttuk többé. Nem tűnt fel se a magyar blokknál, se az orosznál, se a szimulátoroknál, se semmikor. A végén megkérdeztem a tolmácsot, aki maga is tanácstalan volt, hiszen korábban megbeszélték és el is próbálták, hogy hol akar majd megállni Farkas egy-egy anekdotára. Később visszatelefonáltam, és a szervezők is csak annyit tudtak, hogy Farkas a bejárás elején állítólag még leállt beszélgetni pár újságíróval, aztán hopp, nyoma veszett.

Remélem a Szíriuszig azért nem jutott el már így délelőtt 11 tájban!

A kiállítás persze nem olyan regényes, mint Farkas személyisége, de végül is amiatt jöttünk, így a Legismertebb Magyar nélkül forgattuk a fejünket végig.

Gyakorló apaként azt hiszem okkal vagyok gyanakvó, sőt, bevallom, kifejezetten előítéletes minden utazó kiállítással szemben. Úristen, micsoda túlárazott, szuperbéna gagyiszauruszokat kellett bámulnom egy jó időben lekötött családi fapados túra áráért! Milyen nyomasztó alufóliapáncélos-pozdorjapajzsos kitömött lovagok vettek le súlyos ezresekre!

Az Űrkiállítás belépő része a legrosszabb félelmeimet látszott igazolni. Áthajtottak minket egy zegzugos, szándékosan koromsötét folyosószerűségen, aminek az elején egy tábla a Nemzetközi Űrállomás kupolamodulját ígérte. A folyosó közepe táján találtunk is egy nagy mélyedést a falban - mintha valaki belenyomott volna egy hatalmas, mély salátástálat - aminek a belső felére vázlatosan ablakszerűségeket maketteztek, amikben kék és fehér pixelek látszottak, Ez lett volna az egyedülálló illúzió arról, hogy miként látják a Földet az űrhajósok az állomásról. Jellemző, hogy a sűrű sorokban vonuló riporterekből, miután ideértek és pár másodperc bamba rámeredés után realizálták, hogy tényleg ez a beharangozott űrillúzió, spontán kitört a nevetés. Mutatom a Mélyedést:

Később kiderült, hogy ez a bevezető volt a mélypont, és a kiállítás azért messze nem az az átverés, amiben itt még biztos voltam.

A produkció két részre oszlik: van egyrészt a szigorúan vett kiállítás, illetve vannak a szimulátorok. A tárlatrész nem az a színvonal, amitől leesne egy felnőtt álla, de nem is túl béna. Nagy fotók, kevés, de érdekes eredeti tárgy és elég sok kisebb-nagyobb, valamint pár óriási makett, videók, illetve szövegek segítségével megyünk végig az űrkutatás történetén, Werner von Braun német majd amerikai rakétatervező első, gyerekkori rakétakocsijától - egy kis fakocsira szerelt tűzijátékrakétákat - az űrsiklókig. Ez a kézműves von Braun-játék egyébként az egész kiállítás legjobb tárgya. Megható, személyes, és a későbbi események fényében különösen pikáns. Íme:

Drámai erő szempontjából a kísérleti majomkiképző kabin a legerősebb darab, ami lényegében egy nyomasztóan klausztrofób acél minibörtön, ami nem tud semmit azon kívül, hogy igen szűk és szupernyomasztó, így ezen lehetett a bezártság fizikai és pszichés hatásait vizsgálni a majmokon. Legalább megtudják a gyerekek, hogy az űrkutatás nem csak izmos, jóképű űrhajósok integetéseiből áll!

Űrhajós Mike egész érdekesen mutatta be a kiállítást, a csúcsra pedig akkor jutott, amikor a szemünk előtt, látható élvezettel megujjazott egy holdkőzet-darabot, miközben, hogy nehogy véletlenül elsikkadjon a poén, a fingering kifejezést használta. Ujjazni azért kellett, mert a kőzetdarabot egy plexi tárlóban állították ki, amin egy kis lyuk volt, ahol be lehetett nyúlni tapogatás végett. Az újságírósereg az egész kiállításból persze ezt élvezte a legjobban.

A sajtóanyagban a világ 3 létező holdjárójából ígértek egyet. Ott helyben persze kiderült, hogy nem eredeti darab, hanem 1:1-es makett, de ez speciel érdekes volt, mert testközelből tökéletesen át lehetett érezni, hogy a korai amerikai holdjárókat a magyar népi járműipar bájos termékeiről, a csettegőkről mintázták. Ennek a példánynak az alapját például egy fém ágykeretre hegesztett két olcsó horgászszék alkotta. Ha én lennék a NASA, ezek alapján a következő fejlesztőmérnök-generációt a Ráckevei dunaág-menti hobbitelkeken keresném.

A legnagyobb makett, a MIR űrállomás részlete az eltűnt Farkas Bertalan nélkül nagyon csupasznak és elnagyoltnak tűnt, annél érdekesebb volt az űrkólaautomata és az űrvécé. Utóbbit vizsgálva megállapítottam, hogy az űrhajósok legfontosabb kiválasztási szempontja az lehet, hogy kis fokhagymaseggük legyen. Én sem hatalmas kuffert hordok, de erre a fél farpofám sem férne rá.

A gyakorló anyák és apák tuti ki fogják szúrni, hogy a magyar vonatkozású űrtárgyak blokkja közelében kiállított Szojuz parancsnoki kabint - elég béna makett - a Közlekedési Múzeum Pecsa-beli lerakatából kölcsönözték, a hozzávaló kasírozott információs táblával együtt.

Most sok kép jön, de utána folytatódik a szöveg!!!

Most jön a lényeg

Ha gyerekkel mész, úgyis a kiállítási blokk után következő szimulátorteremben fogod tölteni az idő nagy részét. Ennek a résznek a királya a Felnőttszopató, vagyis az az űrhajósedző eszköz, amibe belekötöznek, majd minden elképzelhető irányba kezdenek összevissza forgatni, míg a közönség vágyait beteljesítve le nem hányod magad vagy a gépkezelőt. Most a bejáráson a szerkezet a legmerészebb álmainkat is überelte, az elsőként beleálló kolléga ugyanis elfelejtette levenni a kapucnis pulcsiját, így a vad forgás közben annak két kötőmadzagja a szemgolyóját kezdte ütögetni, aminek ő hangot is adott. Kár, hogy igen rövid egy-egy menet!

A legnagyobb sor gondolom ez előtt lesz majd. Van itt még egymás mellett hat darab beülős harcirepülő-szimulátor, egy dupal üléses űrrepülőgépleszállás-szimulátor is, de én a neve alapján az Öt Szabadságfok Szimulátort választottam kipróbálásra.

Végül is nem csalódtam. Ez a világ legmegtévesztőbb nevű eszköze. Felülsz egy magasított fémváz tetején trónoló ülésbe, aztán becsatolnak egy hiperbonyolult biztoságiöv-szerűségbe, aminek az összes karja egyetlen, kemény csomópontban találkozik, pont a gyomorszájadnál, majd előrebillentenek, hogy teljes testsúlyoddal erre a pontra támaszkodva lógj. Van ennél kellemetlenebb? Hogye! Az, amikor a tréner ebben a pozitúrában megragadja a kínzószéked hátát, és elkezd rázni, mint foxi a patkányt.

Praktikus szempontból az az érdekes, hogy az élményhez képest megéri-e elhozni ide a gyereket. Egy felnőttnek és egy kisgyereknek hétköznap 4900 forint a kétórás belépő, ami 5200-ra emelkedik, ha a gyerek idősebb 10 évesnél. A hétvége drágább, ekkor ugyanez a buli 6000 vagy idősebb gyerekkel 6500 forint.

Ugyanitt, a mIllenárison a Millipop játszóházban a felnőtt + gyerek belépés hét közben 2500, a hétvégén 3000 forint, de ehhez még akárhány ezresért kell kuponokat venned, ha a gyerek rákattan a pénznyelő csalinak kirakott játékgépekre.

Adja magát az összehasonlítás a Csodák Palotájával, aminek részben hasonló a profilja és régen ugye itt volt ennek a kiállításnak a helyén. Oda 4200 forintba kerül a gyerek és egy felnőtt jegye.

Ha pedig moziba vinnéd, olyan 3700 körülire jön ki egy felnőtt+gyerekjegy a közeli Mammutban. Vagyis az Űrkiállítás egyszeri élménynek simán elmegy, főleg, ha sikerül többször felülni a szimulátorokra, ami fogalmam sincs, hogy éles helyzetben megvalósítható-e.

Ha pedig te találnád meg az eltűnt Farkas Bertalant, az összeg egészen nevetségesnek fog tűnni.