„Egy schwábista volt az, a ruhájából ítélve a Dózsa György út szemközti oldalán álló irodaházból. A nyakába akasztott abrakos tarisznyából 1x1x7 centiméteresre vágott répa-, karalábé- és zellerszárhasábok kandikáltak ki.” A Néprajzi Múzeum éhezésről szóló kiállítására indultunk, de a végére 3 tárlatot néztünk meg, és valaki éhen is halt.
Eljött a pillanat, amire vártunk, Orbán lépett a mikrofonhoz. Ami azután elhangzott, arra azóta sem találok magyarázatot. A Néprajzi új állandó kiállítása viszont olyan jó, hogy minél előrébb haladsz, annál erősebb az érzés, hogy nem is 2024 Magyarországán vagy, hanem valami sokkal nyugodtabb, lazább, okosabb, kedvesebb, szabadabb országban.
1998-ban lufiztam először, a Garancsi-tó partján, a domboldalon ülve, miközben DJ Titusz a Ruffnecket játszotta a Freestylerstől. „Ilyen jó számot soha életemben nem hallottam” – gondoltam, aztán legurultam a dombról. 2024-ben Budapesten félmillió lufiból rendeztek kiállítást. Megnéztem, hogy érdemes-e elmenni rá, azóta is gurgulázik a szemem.
Hogyan lesz az emberből egyik napról a másikra világhírű festő? Nem kövezik-e azt meg Amerikában, aki gátlástalanul viccel bármivel és kedvenc motívuma a szexi fehérneműt viselő nő magassarkúban? Pulpbrother kiállítását én nyitottam meg, ennyire emlékszem az estéből, ami a Margitnegyed-beli Start galériát rátette a világtérképre.