Beszökött a városba a cikkcakk-dekoráció

Idén ősszel jelent meg Bolla Zoltán hatalmas gyűjtésére alapuló könyve, A magyar art deco építészet második kötete.

Ahhoz képest, hogy a két kötet több mint kétezer fényképen keresztül mutatja be ezeket épületeket, sokáig az sem tűnt magától értetődőnek, hogy a magyar építészetben egyáltalán jelen volt az art deco: miközben a hazai szecesszió kutatására a hatvanas évektől kezdve egyre nagyobb figyelem jutott, és azóta is sorra jelennek meg a témáról szóló kötetek és albumok, a magyarországi art deco művészetre sokáig szinte alig figyelt valaki, az irányzatról a legtöbb embernek leginkább a háborúközti amerikai felhőkarcolók juthattak eszébe.

Az első tematikus iparművészeti kiállítást csak 1985-ben rendezték meg az Iparművészeti Múzeumban, az építészeti hatásokat pedig Ferkai András kezdte ebben az időszakban kutatni. Több cikk után végül az 1995-ben megjelent Buda építészete a két világháború között című könyve volt az első olyan mű, melyben már konkrétan az art deco irányzatába tartozó budapesti épületek is fel voltak tüntetve.

Az azóta eltelt 20 évben ugyan több tanulmány és könyv is foglalkozott a hazai art deco építészet történetével (fontos kiemelni Ferkai 2001-es művét, a Pest építészete a két világháború között című könyvet), de az a sok évtizedes meggyőződés, hogy Magyarországon nem volt art deco építészet, nagyon lassan szorult csak vissza. Bolla Zoltán gyűjteménye jelentette az első olyan munkát, melyben nagyméretű képekkel, részletesen dokumentálva lehet végignézni az irányzat számos felbukkanását.

Arról még bőven lesz szó, hogy milyen stílusjegyek alapján lehet az art deco stílushoz sorolni egy épületet, de érdemes egy példával már most megmutatni, mire is kell gondolni. Bolla szerint az egyik épület, ami a leginkább magán viseli az art deco stíluselemeit Magyarországon, az az Izraelita Hitközség számára épített bérház Debrecenben, a Hatvan utcában, amit Sajó István épített 1928 és 1931 között.

„Németországi és amerikai munkák után bőséges tapasztalatot szerzett építész első nagyobb itthoni munkája, melyben mindkét ország hatását felfedezhetjük a klinkertégla-használatban és cikcakk motívumokban. Egyediségével és világvárosi hangulatával kilóg Debrecen egyik fő utcájának házsorából, de úgy, hogy még Budapest is irigykedhet rá”

– mondta el az építészről és az épületről Bolla, akinek személyes története is van ezzel a bérházzal: miközben szecessziós épületeket fotózva járta az országot 2008-ban, a debreceni központi Piac utca közelében futott bele az épületbe, ami később könyve első kötetének címlapjára is került.

A két kötet története ugyanis úgy indult, hogy az építészet világába laikusként beleszerető Bolla szecessziós épületek nyomába eredt az országban. Így akadt rá a debreceni mellékutcában álló épületre, ami persze korábban is ismert volt, ugyanakkor Sajó István épületét a legtöbbször az expresszionista építészet egy példájának tekintették. De Bolla számára feltűnő volt, hogy az épület mennyire ellenáll annak, hogy szimplán az expresszionista épületek közé sorolják be. Jóval több irányból merítő motívumokat tartalmaz ennél: a homlokzat erőteljes vízszintes sávozása, a töredezett cikcakk és ékformák mind ilyen motívumok voltak.

Nem sokkal ezután kezdte el Bolla a kutatást az art deco magyarországi megjelenései után, ami 20 ezer kilométernyi utazás és sok ezer fénykép elkészítése után vezetett előbb egy e-könyvhöz, majd az e-könyv nyomán kialakított két kötethez.

Arra a kérdésre, hogy mitől lesz egy épület art deco épület, Bolla szerint azért nehéz pár szóban válaszolni, mert az art deco három nagy forrás vagy 30 kisebb művészettörténeti alirányzatából merít. Az art decót épp azért szokás stílusok közötti irányzatnak is nevezni, mert az antik hagyományok elemei, egzotikus motívumok (benne a magyar népművészet) és az avantgárd hatása is tetten érhető az irányzat alkotásaiban.

Az art deco volt az első ténylegesen globálissá váló művészeti stílus. Az iparművészetből indult el az 1910-es évek elején, és számos műfaj érintésével érkezett meg az építészetbe. Az irányzat a két világháború között élte csúcsidőszakát, de az összművészeti stílust ekkor még nem hívták art decónak, csak a hatvanas években, utólag aggatták rá ezt az elnevezést. Mint Bolla említi, a korabeli magyar sajtó is küzdött a megnevezés problémájával, és sokszor egyszerűen cikk-cakkos dekorációnak nevezték.

Bolla elmondása szerint az art deco kialakulásához a kulturális térben is egymásnak feszülő nagyhatalmak vetélkedése vezetett: a XX. század elejére a gyors iparosítás, a modern gyártásszervezés és az iparcikk-promóció korai feltalálása révén rövid időre a német kultúra képes volt a művészeti innováció otthonává válni. Az arts and crafts stílusánál leragadó angolok és a technikai, valamint művészeti világelsőségük gondolatába kissé belekényelmesedő franciák mellett tört előre az új német és monarchiabeli esztétika, amire elsőnek a párizsi Őszi Szalon látogatói csodálkozhattak rá 1910-ben. Itt találkozhatott először a francia művészeti elit a müncheni iparművészeket összefogó Deutsche Werkstätten für Handwerkskunst alkotásaival.

A minőségi, de sorozatgyártható modern bútorok megjelenése új helyzetet teremtett, mire válaszul francia bútortervezők André Vera vezetésével 1912-ben egy kiáltványban álltak ki egy új stílus szükségessége mellett, melyet a szecesszió stílusjegyeivel szemben határoztak meg: egyszerre akarták a régi udvari stílusok folytatását (de nem fantáziátlan ismétlését), az antik hagyományok kiemelését, hangsúlyozták a szimmetria, a matematikai tervezés és az élénk színek használatának fontosságát.

A francia iparművészet felől megfogalmazott felvetések szivárogtak át a többi művészeti területre: együttműködve a korszak fauvista és kubista képzőművészeivel, illetve Paul Poiret-tal, a korszak legnagyobb hatású divattervezőjével, egy összművészeti stílusmozgalom alakult ki, ami a világháború kitörése miatt megkésve megtartott, 1925-ös párizsi világkiállításon mutatkozott be nemzetközileg.

A stílus csúcsteljesítményének az amerikai felhőkarcolókat szokás tartani, de nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a nyugati országok építészetében is elmondható, hogy az ott megvalósult art deco sokkal nagyobb teret engedett a modern épülettömegeknek, nagyobb teret kaptak az új építőanyagok, mint a vasbeton, terjedtek a lapostetős épületek, a dekorációk pedig bátrabban merítettek az avantgárdból, meghatározóbb volt a kubizmus formavilága, a gépi tervezés áramvonalassága.

Ehhez képest Magyarországon történelmi, gazdasági és művészetpolitikai okokból az art deco egy szegényesebb változata jelent meg, ez is magyarázhatja, hogy sokáig nem is számolt ezzel a hazai építészettörténet. Nálunk továbbra is sokszor faszerkezetes, magastetős bérházak épültek ebben a korszakban is, inkább ornamentális, növényi motívumok stilizálása jelenik meg rajtuk. Pár 1929-1931 közötti külvárosi épület alaprajza is olyan, mintha 1880-as években tervezték volna őket, sokszor szinte csak a dekoráció módja változott meg a XIX. század végéhez képest.

Azaz míg a nyugati art decóról inkább el lehet mondani, hogy több volt dekorációs szemléletnél, és az épület szerkezetére is hatással volt ez a szemlélet, ez a megállapítás nálunk csak az art deco elsővonalbeli épületeire igaz. Nem véletlen, hogy említett könyveiben Ferkai is „jobb híján art deco” néven emlegeti a hazai példákat, amiket viszont mégsem lehetne beilleszteni a korszak két meghatározó irányzatába, a konzervatívabb neohistorizáló vagy a progresszív, modernista irányzatokba.

A történeti okokra kitérve, fontos hangsúlyozni, hogy az art deco a magyar építészet nagy korszaka után érkezett meg az országba. A dualizmus korában számos tényező együtt volt ahhoz, hogy jelentős épületek sora bukkanjon fel a fővárosban: komoly tőkebefektetések jelentek meg, beindult az iparfejlesztés, fellendült a gazdaság, és számos nyugati innováció, például a vasbetonszerkezetek használata korán megjelent nálunk.

Mint Bolla elmondta, miközben az építészetben is hol lelkesen, hol görcsösen kerestük a nemzeti stílust, zseniális alkotók emeltek épületeket Magyarországon: : Lechner Ödön mellett Lajta Béla, Árkay Aladár, Pogány Móric, Medgyaszay István, Kós Károly és Kismarty-Lechner Jenő voltak a korszak jelentős építészei.

A gazdasági fellendülésnek köszönhetően egyre nagyobb befolyásra szert tevő polgárság pedig vágyott egy új, saját, nemzetközi példákból is merítő stílusra. Ezt végül a szecessziós építészetben találták meg, a századfordulón Budapesten virágzott az akkori progresszív építészet.

Jelentős társadalmi problémák ettől még megmaradtak: a szecessziós épületek a nagypolgárság számára épültek, a munkásosztály lakhatási válsága súlyos probléma maradt. És ez a probléma tovább súlyosbodott a világháború kitörésekor, ami a korszak minden idealizmusát tönkre vágta. Trianon után pedig tovább mélyült a válság, miután a nyersanyagforrásait is elveszítette az ország, egy virágzó középhatalomból gazdaságilag amortizálódott félperiférikus országgá váltunk.

Ezt a korszakhatárt jelzi szinte szimbolikusan a századforduló két legjelentősebb magyar építészének halála is: Lechner Ödön 1914-ben, Lajta Béla 1920-ban halt meg. A népi-nemzeti romantikát képviselő Kós Károly pedig a trianoni döntés után szülőföldjére, Erdélybe költözött vissza.

A háborús előkészületek és traumák miatt a bérházépítés 1912 és 1925 között jelentősen visszaesett, csak az 1925-ös amerikai Speyer-kölcsönnel és a bethleni konszolidáció után indultak be újra az építkezések. Viszont érezhetően más hangulatban: a korábbi liberális-progresszív városvezetést 1920-ban egy keresztény-konzervatív kurzus váltotta, és a konzervatív építészlobbi közbenjárására törvényekkel kezdték el megakadályozni a szecessziós és premodern építészeti stílusok továbbgondolásának terjedését. A főbb útvonalakra és terekre innentől kizárólag „nemesebb”, azaz a történelmi stílusépítészet hagyományaiba passzoló épületeket engedélyeztek.

Ezért hiába jutott el Magyarországra is a két világháború között az art deco személete, az ebben a szellemben alakított épületeket mellékutcákba száműzték, míg a korszakban szintén jelentőssé váló Bauhaus villák a budai hegyvidék szabad telkein épülhettek fel.

A magyar art deco építészet ezért a korszak két legnagyobb irányzata, a nagyjából 1920 és 1932 között meghatározó konzervatív, illetve az 1929 és 1942 között jelentős modernista építészet mellett csak visszafogottan lehetett jelen: az irányzat forgalmasabb utakon vagy egységes utcafrontokon nem jelenhetett meg.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne épült volna számos art deco épület a fővárosban, illetve nagyobb városokban, Bolla gyűjtése épp ezekre hívja fel a figyelmet. De ez az épületállomány mértékét tekintve messze elmarad mind a századfordulós szecessziós épületek, mind a két háború közötti „neohistorizáló” és modernista épületek számától. Ráadásul mivel nem egy erőteljesen berobbanó divatirányzatról volt szó, a korabeli konzervatív kritika is sokkal kevésbé nézte ki magának ezeket az épületeket.

Vannak fővárosi területek, ahol frekventáltabban is megjelent az irányzat: ilyen például a Kosztolányi Dezső tér, amit ekkor még Lenke térnek hívtak, és gyakorlatilag külvárosnak számított, így a hatóságokat nem érdekelte annyira, hogy milyen épületek kerülnek oda.

1932 után jött ugyan egy enyhülés a budapesti építészeti szabályozásban, de a világválság ekkor kicsit ismét visszavetette az építkezési hullámot, a válság tetőzése után pedig már egyértelműen győzedelmeskedett Magyarországon is a klasszikus modern a magánépítkezésekben, art deco motívumok ekkor már csak nyomokban voltak fellelhetőek.

A modernizmus nemcsak az amúgy is visszafogottabban jelenlévő art decót szorította vissza, de 1932 után már a historizáló, neobarokk építészettel szemben is diadalmaskodott. Az art decóra jellemző művészi megoldások a homlokzatokról ekkor maximum kapualjakra és zászlótartókra szorultak vissza.

Bolla szerint 1938-tól látható még egy kisebb feltámadás, az első bécsi döntés után feléledő nemzeti büszkeség és a neonacionalizmus ismét nyitott a népművészet felé, amit már a szecesszió is felkarolt, és ami az art deco első éveiben is jelen volt. Ekkor ezek a motívumok sokszor inkább külső díszítőelemként térnek vissza a modern épületekre, például Kellerman László építményein.

A frontvonal közeledése ismét visszavetette az építkezéseket, 1944 után az újraépítésekre és a felújításokra ment el minden erőforrás, mígnem nem jött a kommunista hatalomátvétel, majd a szocreál programja, végleg felszámolva az art decót is Magyarországon.

Ezzel párhuzamosan az art deco nemzetközi lendülete is alábbhagyott: a húszas évek második felében Franciaországból és az Egyesült Államokból évek alatt terjedt szét az akkori nagybirodalmak gyarmati városaiba, így aztán az art deco igazi világstílussá vált, de mindez csak másfél évtizedig tartott: a modernizmus terjedése és a második világháború kitörése világszerte az irányzat végét jelentette.

A magyar art deco építészet I. és II. része mellett megjelent egy kisebb alakú útikönyv is, amivel segítségével az egyes kerületekre lebontva lehet megismerkedni Budapest art deco épületeivel. A könyvekről és a témáról többet a Budapest Art Deco honlapján lehet megtudni. A második részről készült egy bemutató videó is.

A címlapi montázs fotóit Bolla Zoltán, Bálint Imre, Stewie1980 (Flickr) és Andreas Praefcke (Wikipedia) készítette. A szobrok sorrendben: Hamburg (1908), Budapest (1909), Utrecht (1924), Los Angeles (1930).