Hogy zseniális ellenpontozás a műsorszerkesztésben vagy puszta véletlen, nem tudom, de egyáltalán nem tűnt triviális húzásnak, hogy a nyolcévados őrület végjátékában tomboló Trónok harca-láz közepén tolja be az HBO – mint egyszeri nukleáris mérnök RBMK-reaktorba a grafit szabályzórudat – a csernobili atomkatasztrófáról szóló minisorozatát. A Csernobil május 6-án indult, egy nappal a GOT 8/4 után, utolsó, ötödik része pedig Amerikában hétfőn, Magyarországon június 4-én, kedd este ment le.

Talán az volt a terv, hogy lehozzák a közönséget a sárkányos-boszorkányos-óriásos-törpés Grimm-mesevilágáról, de arra aligha számíthattak, hogy a Csernobil már a nyitóepizód után tönkreveri a GOT-t (és a Drótot, a True Detective-et, a Breaking Badet, az összes nagy kedvenc tévésorozatot) a mindenféle népszerűségi listákon.

Apró öröm is öröm (bár, hogy őszinte legyek, nem is olyan apró): nem csak annak örül az ember, hogy IKEA-subaszőnyegekbe bújtatott, műanyag kardokkal hadonászó mesefigurák helyett valódi drámát és valódi arcokat lát, hanem már annak is, hogy nem kell óvodásmódon „szpoilerveszély! szpoilerveszély!” feliratokat elhelyeznie a cikkek elején, megelőzendő a fel- és elmeháborodott olvasói reakciókat. (Szpoiler: igen, felrobbant.)

Az élet a legnagyobb forgatókönyvíró – így szól a filmszakma (=tévésorozatszakma) új nagy közhelye, mert ugyan ki az úristen tudna erősebb sztorit kitalálni, mint például a kolumbiai kokaincsászár Pablo Escobaré? A Narcos alkotóinak azért könnyebb dolguk lehetett, mint a Csernobil-stábnak. Az atomerőmű-katasztrófa története egyáltalán nem kalandregényszerű, az egész sztori magva mégis egy rendszer, a kommunista rendszer végtelen romlottsága, ostobasága, kegyetlensége. Ezt kellett fölfejteni valahogy. Craig Mazin forgatókönyíró-producer és csapata a világ legnagyobb ámulatára fölfejtette.

Már az első epizód után leesett az állam: soha nem láttam nyugati filmet, amely ennyire hitelesen lett volna képes fölidézni kelet-európai helyzeteket, arcokat, mondatokat. Minden részletet megpróbáltak tökéletesre csiszolni: a folyosók lambériája éppen annyira mélykommunista, mint Legaszov professzor szemüvegkerete, Scserbina elvtárs mondatai és arckifejezései, az épületek, az utcák, a levegő.

(Egyetlen egy magyar filmben éreztem valaha ilyen aprólékosságot: Gothár Péter 1982-es Megáll az időjében minden részlet, a félhomályos tornaterem bordásfalától, a fiúöltöző fogasain át a lakásbelsőkig és Rajnák köpenyéig – minden tökéletes 1963.)

Még az sem tette tönkre a tökéletesen megalkotott atmoszférát, hogy a szereplők végig brit akcentussal, angolul beszélnek. Miközben egyébként minden ex-szovjet (litván és ukrán) helyszíneken forgott, minden részlet tökéletes volt, az erőműváros, Pripjaty és maga a Lenin Atomerőmű ezerszer bemutatott, a Google Mapsen is körbenézhető részleteit hajszálpontosan lemásolták, és bevágtak eredeti hangokat, tévéhíradórészleteket, rádióforgalmazásokat is. Elbírt volna egy orosz szinkront, na. (De legalább elkerülte az amerikai tömegfilmek teljesen beteg megoldását, amikor orosz szereplők béna orosz akcentussal, lágyított l-ekkel beszélgetnek egymással – angolul.)

Nem éltem soha a Szovjetunióban, de éltem húsz évig egy szovjet mintára kreált rendszerben, sőt, az utolsó két komenista évben még sikerült behúznom egy kellemes sorkatonaságot, az pedig a szovjetséghez talán a legközelebbi élmény. Rögtön úgy éreztem, hogy a Csernobil megragadott valamit a lényegből, a kelet-európai lényegünkből. Budapest, Szolnok és a lenti gépesítettlövész-dandár persze nem a Szovjetunió (az utóbbi kettő azért nem volt messze), így volt bennem némi kétség, jól érzem-e. Aztán láttam, hogy a Nyugaton élő oroszok/fehéroroszok/ukránok (ex-szovjetek) szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták a filmet, majd megjelent a Meduza angol nyelvű, orosz ellenzéki híroldalon interjú egy Baltimore-ban élő moldáv (ex-szovjet) származású újságíróval, Slava Malamuddal, aki twitterén szinte percről percre hasonlítgatta a Csernobil jelenteit az ismert vagy kevésbé ismert történelmi tényekkel. És arra jutott, hogy a film elképesztően pontos. Valamint arra, amit én is éreztem: Craig Mazinék világa minden atomjában (bocs) hitelesen idézi meg a nyolcvanas évek Szovjetunióját.

Az interneten aztán összehasonlítgatóverseny alakult ki, gyorsan előkaparták a történet valódi helyszíneinek, főszereplőinek fotóit, és a film megfelelő képei mellé rakosgatták. Cikkek, twitter-threadek, subredditek tucatjai indultak rá. (Hosszú oldalakon át lehetne sorolni az érdekesebb érdekesebb részletek hasonlóságait, különbségeit. Akit érdekel, nézzen bele ebbe a Vice-cikkbe, és akit még jobban érdekel, kövesse a Vice-cikk linkjeit.)

link Forrás

Craig Mazin, a Csernobil kitalálója, forgatókönyvírója és producere, aki korábban olyan felkavarónak aligha nevezhető hollywoodi produkciókban dolgozott, mint a Másnaposok 2-3, Scary Movie 3-4 (Horrorra akadva 3-4) egycsapásra kultuszsztár lett, és az elmúlt hetekben legalább harmincszor mesélte el, hogyan, hány évig kutatott, mielőtt nekilátott volna a filmnek, hogyan találtak helyszíneket, mennyire használták Szvetlana Alekszijevics nagyszerű, egyébként 2016-ban magyarul is megjelent, Csernobili ima című riportkönyvét. (Megint csak egy Vice-cikket, ezt a Mazin-interjút érdemes elolvasni.)

Még egy érdekes részlet: bár Mazin mellett kevésbé került rivaldafénybe (bocs-bocs), de eléggé meglepődtem, amikor láttam, hogy a kilencvenes évek MTV-sztárja, a Stakka Bo kellemes és vicces svéd danceduó – még megvan a CD valahol a garázsban: Here We Go – énekes-dalszerzője, a később kliprendezővé lett, majd az amerikai mozis-tévés iparba került Johan Renck a Csernobil rendezője.

link Forrás

Mazinnak (és Rencknek) sikerült messzire elkerülnie minden olyan előítéletes, felületes közelítést, ami szinte minden Szovjetunióval foglalkozó amerikai közönségfilmnek sajátja. Nem ellenséges, nem lenéző, nem ítél, és egy pillanatra sem ironizál.

Minden figurája valósnak tűnik. Még Gorbacsov sem az a lendületes reformer, akinek szerették látni Nyugaton, hanem inkább a düledező birodalmat egyben tartani próbáló, kissé tanácstalan szuperbürokrata, akiben nem annyira a jószándék vagy a „demokratikus elkötelezettség” munkál, mint a félelem, a túlélési ösztön. (Éppen Gorbacsov mondta már húsz évvel a katasztrófa után, hogy talán éppen Csernobil volt az az esemény, ami a Szovjetunió végső összeomlásához vezetett.)

Mazin figurái ott állnak a lángoló erőmű előtt, kissé megtörve, fáradtan, félszegen, átgázoltak már rajtuk a történelem legkegyetlenebb, tömeggyilkos diktatúrái, háborúi, éhínségek, járványok, és most farkasszemet néznek egy olyan vésszel, amellyel addig még nem volt dolga az emberiségnek.

A Csernobil legerősebb karaktere nem a tragikus főhős, Legaszov professzor, hanem a saját maga által is jelentéktelen apparátcsiknak tartott Borisz Scserbina, a minisztertanács alelnöke (mai terminológiával: miniszterelnök-helyettes) egy igazi, hithű kommunista káder a második vonalból, egy buta bolsevik, a kárelhárítás legfelső politikai vezetője, akinek 10 000 röntgen/óra sugárzásban kell szembenéznie azzal, hogy egész életében hazudott, és körülötte minden hazugságra épült. És hőssé kell válnia.

A film legjobb jelenete pedig az, amikor Scserbina néhány órával a reaktor felrobbanása után Pripjatyban rövid beszédet tart az erőmű dolgozóinak, és három önkéntest kér egy olyan feladatra, amiről azt gondolták, hogy biztos halált jelent: az éppen leolvadó, 1200 fokos reaktormag alatti víztárolórendszerbe kellett lemenni, hogy kinyissák a beszorult zsilipeket, és leengedjék a tárolókban felgyűlt vizet, különben, ha a reaktormag átolvad a betonfödémen, és eljut a tárolókig (és ez néhány órán belül bekövetkezhetett), olyan gőzrobbanást okoz volna, amely levegőbe repíti az egész megmaradt erőműépületet, a még működő három másik reaktorblokkal együtt. Legaszovék számítása szerint négy megatonnás erejű robbanás lehetett volna (körülbelül hússzorosa a Nagaszakira dobott atombomba erejének), és annyi radioaktív hulladékot szórt volna szét, hogy Ukrajna és Belaruszia teljes területe, Oroszország Uralon inneni területének jó része, Lengyelország, Csehország, Kelet-Németország sőt akár Magyarország egy része is évtizedekre lakhatatlanná válik. (Ebből elég jól érezhető azért, hogy a kommunista atomipar csúcsteljesítménye, az „atombiztos” RBMK reaktor illetve az egész erőmű milyen színvonalú mérnöki alkotás volt. Bizonyos lehetőségekkel mintha nem számoltak volna.)

Scserbina beszédét nem tudom szó szerint idézni, de a faarcal elmondott, erőltetetten szenvtelen, kissé parancsoló, kissé megtört, lemondó szövegben benne volt az egész film és a szovjetség lényege: itt vagyunk együtt, létrehoztuk ezt a szart, egy gyilkos, hazug, ostoba rendszert, ahogy apáink és nagyapáink is ilyen rendszerekben éltek, de mindegy, mert így kell élnünk, ha beledöglünk is, és feláldozzuk magunkat egymásért és a hülye rendszerünkért, ahogyan az apáink is feláldozták magukat.

Ananyenko, Bezpalov és Baranov jelentkeztek, és sikeresen leeresztették a reaktor alatti tározót. Sőt, csodával határos módon túl is élték az akciót. (Ketten közülük még ma is élnek.)

És ha már legjeleneteket vesszük: a leggyöngébbre vagy legdidaktikusabbra talán az a jelenet sikerült, amikor a negyedik epizódban a kiürítést felügyelő katona próbálja valahogy rávenni a tehenét fejő öreg parasztasszonyt, hogy induljon a teherautóhoz. A készítők itt úgy érezték, nagy szükségük van egy rezonőrre, úgyhogy néhány egy-kétszavas tőmondatban mondatták el az öregasszonnyal, ami egyébként a film minden eddigi jelentéből – például a Scserbina-beszédből is – kiderült: fehérek, vörösök, Hitler, Sztálin, háborúk, rendszerek, halottak, szenvedés. Maradtunk. Minek menni?

Az amerikai közönség számára talán kevésbé tűnt szájbarágósnak a jelenet, mivel ők sejthetően nem ismerik túl jól a kelet-európai történelmet, és kevésbé értik a kommunista logikát.

Ugyanígy átismétli a korábbi tanulságokat az utolsó részben a főhős, az egész rendszert bíróság előtt leleplező Legaszov. Ez tényleg hozza az amerikai bíróságos-ügyvédes filmek pátoszát, bár lehet, hogy az igazi tárgyalás is hasonló hangulatú volt. Az viszont hatalmas bravúr, ahogy alig tíz percben, tökéletesen érthetően és ultratömören elmagyarázza a film (illetve konkrétan: Legaszov), miért és hogyan robbant föl a négyes blokk. Kötelező fizikaanyag lehetne középiskolában.

Éppen a második hidegháborúban élünk, Putyin rendszere szorgalmasan restaurálja a szovjet múltat, így az ellenségképet is, ahogy Amerikában is újraéledt a mindenért felelőssé tehető orosz mumus. Elég valószínűtlen dolog történt tehát, amikor egy amerikai, Craig Mazin csaknem harminc évvel a Szovjetunió bukása után hősi emlékművet állított a Szovjet Embernek. Mindezt úgy volt képes megtenni, hogy közben egyetlen szimpatizáló gesztusa sincs a szovjet rendszer, a bolsevik diktatúra felé.

A dolog annyira zavarba ejtő, hogy az ellenzéki Moscow Times kedden arról írt: amíg az orosz közönség érezhetően lelkesen fogadta a Csernobilt, a putyini média igyekszik valami oroszellenes provokációnak vagy az orosz állami atomtröszt, a Roszatom elleni lejáratókampánynak beállítani. A Moscow Times szerint „nacionalista féltékenység” szülte a heves reakciókat, Putyin hívei egyszerűen megalázónak érzik, hogy egy amerikai film foglalkozik az orosz történelemmel, és mindent elkövetnek, hogy hiteltelennek, sematikusnak és rosszindulatúnak tüntessék fel a filmet.

Oroszországban egyáltalán nem ünneplik Csernobil hőseit. A kommunista múlt restaurációja ezt eleve lehetetlenné teszi. Az orosz NTV csatorna máris bejelentette, hogy elkészíti saját Csernobil-sorozatát, amely arra a „történészek által nem cáfolt” elméletre épül, hogy a CIA-nak sikerült beépítenie egy ügynököt, egy szabotőrt az erőmű dolgozói közé.