Élelmiszert osztanak, szállást és fuvart szerveznek, tolmácsolnak, útba igazítást adnak, lefoglalják a gyereket, megitatják a kutyát, utánajárnak, telefonálnak, intéznek naphosszat.

Valaki reggel, mások késő este, néhány óráig vagy egész nap, puszta jó szándékból segítik az Ukrajnából érkező menekülteket a Keleti és a Nyugati pályaudvaron. Lelkes civilek, akik pár nap alatt építettek fel komplett rendszert az emberek fogadására.

„Ha meglátom, hogy valaki ténfereg, odamegyek, összekötöm a tolmáccsal, elviszem a jegypénztárhoz, mosdóba, a reptéri buszhoz, a melegedőhöz, ami kell neki. Most épp a kutyapártosokkal vagyok, de voltam már kint a reformátusokkal is, holnapra a Migration Aidhez vagyok beírva.”

Andrea általában reggel nyolctól délután kettőig önkénteskedik valamelyik pályaudvaron. Múlt héten egy éjszakára elszállásolt egy családot, másnap utaztak is tovább. „Anyuka, apuka, egy egyéves és egy hároméves gyerek. Az anyuka nyolc hónapos terhes volt. Nálunk térdig ér otthon a játék, a gyerekeim is örültek, hogy vendégek jöttek.”

„Ez nagyon kommersz, de azzal, hogy adsz, rögtön kapsz is. Mindenki hálás minden szóért, simogatásért. Mindenki faarccal jön, üresek a tekintetek, és olyan jó, amikor picit feloldódnak.”

A 17 éves Daniel csak néhány napja érkezett Magyarországra a háború elől. Kijevből menekültek el a családdal, miután látták összeomlani a szomszéd házat. Előbb Moldovába mentek, onnan Bukarestbe, majd Budapestre, most itt van a család nagy része, de többen Nyugat-Ukrajnában maradtak. Nem akartak eljönni, mert azt gondolják, ott biztonságos.

Daniel mindenképp tenni akart valamit, amikor látta, hogy sok más menekült támogatásra szorul. Oroszul segít nekik eligazodni, és angolra is fordít.

„Itt áll meg a vonat. Kijöttem, megkérdeztem, tudok-e segíteni, és egy hete itt vagyok minden nap.” László, a solymári néptánctanár a Nyugati pályaudvar civil sátrában talált magának feladatot. Ott gyűjtik össze a magánadományokat, majd osztják tovább az érkezőknek, az viszont zavarja, hogy időnként olyanok is próbálnak hozzájutni, akik nem Ukrajnából jöttek.

Menekültek közt még sosem önkénteskedett, de tartott már táncházat beteg gyerekeknek, és járt betlehemezni öregek otthonában, kórházakban is. „Ez emberi szükséglet, segíteni.”

„Az első nap után hazamentem, megöleltem a gyerekeimet, beálltam a zuhany alá, aztán este kérdezte a férjem, hogy na milyen volt. És akkor szakadt rám az egész, akkor jött ki, hogy atyaúristen.”

Dóra egy ismerőse Facebook-posztjában olvasta, hogy a Migration Aid önkénteseket keres a Nyugati pályaudvarra. Az ő dolga, hogy összekösse a keresletet a kínálattal: igyekszik mindenkinek megfelelő helyet találni a magánemberek által felajánlott szállások közt. Az első napokkal ellentétben úgy látja, most már azok vannak többségben, akik 1-2 napnál tovább maradnának.

Normális esetben napi 4-5 órát van kint, de lehúzott már egyszerre 14-15-öt is. Sosem végzett még ilyen típusú munkát, de úgy éli meg, mint a drogot: „ha az ember belekóstolt, pörgeti előre”.

Találkozott már daganatos beteg, idős nővel, akinek Magyarországon kellene folytatnia a kemoterápiát, és 14 éves fiúval is, akinek az apja Ukrajnában maradt harcolni. „Az én vállamon sírt, az anyja előtt nem mert.”

Szilárd ugyanazt a munkát végzi a Keletiben, amit Dóra a Nyugatiban, néha este 11-től hajnali 5-ig, néha napközben. Eredetileg a Kutyapárthoz jelentkezett, de a Migration Aiddel közösen dolgoznak.

Bár nem szokott önkénteskedni, mentálhigiénés tanácsadóként és coachként ingyen is elvállalja a hozzá közel álló feladatokat. Fontosnak érezte, hogy most is itt legyen.

„Én itt ilyen lótifuti vagyok” - mondta Márti néhány órával azután, hogy megkezdte első napját önkéntesként a Keletiben. „Ma szabadnapom van, úgyhogy 9-től 3-ig itt vagyok. A következő napokban 1-től 3-ig leszek, utána mennem kell a gyerekekért.”

Sosem csinált ilyesmit korábban, de mivel csak négy órában dolgozik, és együttérez a menekültekkel, úgy gondolta, belefér az életébe. „Jó nagy káosz van, senki se tudja, kit, hova küldjön, mindenki rohan ide-oda, mint egy mérgezett egér, hogy úristen, most szerezz egy taxit, vagy most szállás kell valakinek.”

Alex öt éve hagyta el Ukrajnát, azelőtt legfeljebb káromkodni tudott magyarul. Most már jól beszéli a nyelvet, Vácról jár be dolgozni a gödi Samsung-gyárba. Édesanyja és húga most is szülővárosában, Ungváron vannak, apját pedig behívták katonának, egyelőre nem kellett elhagynia Kárpátalját. Kijev mellett is laknak rokonai, „ott folyamatosan bombáznak, pincékben vannak”.

Harcolni nem mehetett haza, de látta, hogy szükség van tolmácsra, úgyhogy heti három napot a Nyugatiban tölt, amikor épp nem kell dolgoznia. „Lehet, hogy azoknak, akik idejönnek, már nincs is házuk Ukrajnában, mert lebombázták. Muszáj mutatni nekik valahogy, hogy mi is itt vagyunk, és tudunk nekik segíteni.”

„Futár vagyok, és ez a hobbim, az állatok” - mondta Anikó, miközben épp szájkosarat keresett egy bulldogforma kutyának. Gazdája, egy ukrán nő aggódott, hogy enélkül nem fogják felengedni a vonatra, amivel továbbutazna.

„Annyi bajuk van ezeknek az embereknek, regisztrálni kell, szállást keresni, nem mindig jut eszükbe, hogy hol a szájkosár, vagy hogy nincs miben vizet adni a kutyának. Ebben próbálunk segíteni.” Társával, Csillával közösen működtetnek egy dunakeszi állatvédő Facebook-csoportot, és a Keletiben is együtt hozták létre az állatsarkot.

Ha minden igaz, lassan a nagyobb állatvédő szervezetek is kivonulnak majd, addig ők osztják a magánadományokból összegyűjtött ivóedényeket, játékokat, macskahordozókat és kutyapelenkákat.

Ha már megvan a szállás, Gergő segít fuvart szerezni a menekülteknek, szintén önkéntes felajánlásokból. Édesanyja ukrán, de ő nem beszéli a nyelvet, legfeljebb megérti, amit hall. Ezért mindig maga mellé vesz egy önkéntes tolmácsot, hogy segítsen kommunikálni.

Nyaranta gyermekfelügyelőként vesz részt a Református Szeretetszolgálat táboraiban, de most leginkább azért hordja a szerelésüket, hogy könnyen felismerhető legyen zöld ruhájáról.

Kriszta épp januárban költözött ki Németországba. Éppen csak elkezdett berendezkedni, még munkát sem talált, amikor elkezdődött a háború. Orvos barátjával hiába kerestek egészségügyi szervezetet, ahol önkénteskedni tudnának, végül a Migration Aidhez jelentkeztek, és úgy döntöttek, amíg kell. itthon maradnak.

„Szolgálatba állítottuk magunkat, és ami kérdés van, abban segítünk.” Az egyik nap például Hollandiából kaptak felajánlást, hogy akár 50 embert is befogadnának egy faluban, erre keresett jelentkezőket. De előfordul, hogy a SIM-kártyával vagy más aprósággal kapcsolatban segít az érkezőknek.

Számára nem újdonság az önkénteskedés, a Budapest Bike Maffiánál szokott kenyeret kenni, és az előző menekültválság idején Görögországba is elment adományokat pakolni egy gyárépületbe. Szerinte most az a legnagyobb gond, hogy nincs 5-10 ember, akik a számítógép előtt ülve rendszereznék a beérkező információkat, így nagyon gyakran előfordul, hogy „nem találkozik két ember, akiknek találkozniuk kéne”.

„24-én reggel arra ébredtem, hogy anyukám reggel hétkor írt, hogy háború van, utána sírtunk egy nagyot.”

Mária rögtön keresni kezdte, hogyan tudna segíteni, így jutott el a Máltai Szeretetszolgálathoz, ahol tolmácsra volt szükség. Bár ő Budapesten született, édesanyja ukrán, ezért személyesen is érintettnek érzi magát. Nem bírja ki, ha otthon kell ülnie, úgyhogy jelentkezett a Migration Aidhez is, hogy az új, Madridi úti szállón segítsen fordítani.