11-12 éves lehettem, magnóm sem volt, csak egy Tesla táskalemezjátszóm, amin a mamám keresztanyjának a 78 fordulatos gramofonlemezeit is le tudtam játszani, amiken herélt férfiak énekeltek kuplékat vicces fejhangon, de a Kádár-kor popzenéjének meglepő sokarcúságával mégis a saját bőrömön szembesülhettem. Ötödikes lehettem, amikor vendégségbe mentünk a papám egykori válogatott kosaras barátjához, akinek éppen otthon volt a kamasz fia, Péter. Nálunk, mivel a szüleim festőművészek voltak és otthon dolgoztak, mindig templomi csend uralkodott, kivéve, amikor mindenki egyszerre kiabált, ezért sem lehetett magnóm. A lemezjátszóra is csak nem sokkal korábban tudtam szert tenni - lomtalanításon találtam - , ezért a friss zenerajongók lelkesedésével bólogattam, amikor Péter elmesélte, hogy fú milyen jó koncerten volt. Annyira baró koncerten, hogy a végén kijött a rendőrség és menekülni kellett!

Én szabadidőmben ministráltam és a kedvenc dalszövegem az volt, hogy

"Repesztünk már jó ideje,
Jó lenne valami friss twist zene!
Zsebrádióm előveszem,
A hullámsávon ezt keresem."ezért őszinte naivitással kérdeztem, hogy miért kellett menekülni.

"Hát mert CPG-koncert volt és azt énekeltük, hogy Rohadt büdös kommunista banda / Mér nincsenek ezek felakasztva"válaszolta Péter, akit nagyfiúként addig is csodáltam, de innentől úgy gondoltam rá, mint egy Szaxi Maxiba oltott Supermanre.

De hogy adhatott ki a Hungária 1980-ban lemezt "Rock and roll party" címmel és hogy léphetett föl bárhol a CPG 81-ben, hogy a tagok nem sokkal később már börtönben üljenek ugyanezekért a szövegekért? És egyáltalán, hogyan jutott be a rock and roll és.a punk a kommunista Magyarországra? Ezekre és hasonló kérdésekre ad meglepően szórakoztató választ a Magyar Zene Házának első nagy időszakos kiállítása, ami a Kádár-kor popzenéjével foglalkozik. A címe: "Nekünk írták a dalt! - A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai, 1957-től a rendszerváltozásig."

2023-ban vagyunk, ezért kivételesen tényleg releváns információ azzal kezdeni, hogy a kiállítás NEM milyen. Nem vonalas, nincs vörös farok, Nagy Feró-oltár, Szikora Robi-ikon, Ákos-apológia, L. Simon László rozmáragyarból faragott diákkori fenékfurulyája vagy más hasonló ízléstelenség, az sem derül ki, hogy az Európa Kiadó számait titokban a fiatal Orbán Viktor írta.

Ártatlanabb vizekre evezve: ez a tematikája ellenére még csak nem is igazán zenei kiállítás, úgy értve, hogy a lényegét tekintve nem a zeneszámokkal vagy stílusokkal foglalkozik (bár egy csomó számot meg lehet hallgatni közben), sőt valójában nem is az előadókkal (pedig százával tűnnek fel álló- és mozgóképeken), hanem sokkal inkább a popzene mint szociális-kulturális jelenség magyarországi megjelenésével és annak Kádár-kori államhatalmi kezelésével.

Nemcsak átgondolt, de racionális döntés is volt szűkebbre venni a fókuszt annál, minthogy úgy általánosságban próbálják bemutatni a műfaj hazai történetét. Azt, hogy mire számíthatunk, dicséretes módon lényegében három lépésen belül megtudjuk, amint áthaladtunk a bejáraton. Egy, a tárlat alapkoncepcióját ügyesen összefoglaló, rövid szöveg és a belépőtér segítségével. Utóbbi olyan, mintha egy filmgyári díszletbe csöppentünk volna, ahol felépítettek egy jellegzetes, hatvanas évekbeli budapesti utcaszakaszt, benne egy komplett eszpresszóval, Röltex bolttal, Keravillal. A múltidézés nem minden részlete hibátlan - a Keravill logója például nem ilyen lekerekített volt, hanem szögletes - de a dolog egyrészt működik másrészt jól előre jelzi, hogy innentől mi vár ránk: erősen vizuális alapú, látványos szórakoztatás, némi fejtágítással kombinálva.

Az ki ne maradjon, hogy legeslegelső dolog, amit a belépő megpillant, még a tájékoztató tábla meg a fantáziautca előtt, az egy olyan vörös csillag, ami néha váratlanul színpadi működöt fúj ki magából.