ázsiai

2018. szeptember 25.
2016. november 18.
2016. november 10.
2016. május 15.
2013. november 21.

Full Contact

fullcontact00.jpgA hongkongi mozinak a John Woo 1986-os Szebb holnap című fegyverbalett-eposzával elstartolt heroic bloodshed korszaka rövid életű, viszont annál emlékezetesebb volt. Elsősorban persze éppen Woo filmjei miatt, de azért akadt még egy-két rendező, aki be tudott dobni a közösbe egy klasszikust. Mint Ringo Lam, akinek ultraerőszakos Full Contactja (Xia dao Gao Fei, 1992) nem egyszerűen egy a korszak hasonló darabjai közül, hanem konkrétan magának a korszaknak a lezárása. Nem csak azért, mert a közönség ekkorra elfordult ezektől a stilizált akciómoziktól (a Full Contact óriásit bukott, de már Woo egy évvel korábbi mesterműve, a Hard Boiled sem volt túl sikeres), és a stúdiók ezután inkább más irányba mentek, hanem azért is, mert a film egyfajta tematikai hattyúdala azoknak a témáknak, amikre a Szebb holnap és követői a véres golyóorkánjaikat felfűzték.

Jeffnek és barátainak sürgősen szükségük van egy nagyobb összegre, hogy lelépjenek a városból, amiben egy helyi gengsztervezér vadászik rájuk. Szövetkeznek a hírhedt Judge nihilista bandájával (kihívóan melegen és félőrülten, Simon Yam simán ellopja a filmet), hogy kiraboljanak egy ékszerboltot, de az akció közben Judge elárulja őket. Jeff épphogy megússza, hónapokig épülget sérüléseiből, barátnőjét pedig később elszereti kis csapatának árulója, Sam – de Jeff nyilván nem hagyja annyiban a dolgot. Igényt tart a pénzre, a nőre és a bosszúra.

A Full Contact sztorija Richard Stark briliáns Parker-sorozatának első kötetét, a The Huntert követi (ahogy a Lee Marvin-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó), bár a stáblistán hiába keresnénk ennek nyomait. Hogy a hasonlóságot nyúlásnak, véletlennek vagy homage-nak tudjuk be, az mindegy is, mert – ha már a Kelet és a Nyugat oda-vissza hatásáról van szó – akárcsak a City on Fire és a Kutyaszorítóban relációjában, a film túl sok hangsúlyos ponton különbözik az eredetitől, hogy ne tudna stabilan megállni a lábán. Lam főhőse egy bőrdzsekis, motoros, a harcban jéghideg, de a saját morális kódját következetesen betartó vagány (némileg szokatlan szerep a jellemzően öltönyös-napszemüveges Chow Yun-Fat számára), aki a cselekmény során feloldhatatlan konfliktusba kerül az őt körülvevő világgal.

fullcontact01.jpgWoo heroic bloodshedjeinek karakterei olyan emberi értékekért éltek és haltak, mint a becsület és a tisztesség, és ez nem egyszer még a rosszfiúkra is igaz volt. Nála a legelkeseredettebb ellenségeket is összekötötte egy közös értékrend, egy hasonló világnézet, és részben ettől tudtak ezek a filmek olyan eszméletlenül erőteljesek lenni. Lam azonban keményen megtapossa ezt a férfias macsópátosszal felpumpált morális rendszert.

A Full Contact úgy viszonyul a heroic bloodshedhez, mint a Vad banda a klasszikus westernekhez. Peckinpah és Lam főhősében is megvan az a szilárd, férfias erkölcsi tartás, ami immár dinoszauruszokká teszi őket a modern, sem istent, sem embert, sem törvényt nem ismerő, állatias világban. Judge többször is explicite kifejti, hogy az életben semmi más nem számít, csak az erő – nincs morális kód, nincs becsület, a gyengék farkastörvények által hullanak, és annál jobb, az erősek pedig kedvükre uralkodnak. Lam még a szexen keresztül is érezteti ezt a bestialitást. Judge és pribékjei – élükön a már-már röhejesen kurvás, rúgóscombú Virginnel – mindenhol, mindig, mindenkivel. A Kelet ugyanúgy és ugyanazért bukik el, amiért annak idején a Nyugat, ráadásul Jeff és Judge tipikusan westernjellegű szembenállása duplán aláhúzza a párhuzamot.

A két karakternek a film klasszikus hármas felosztásához időzített három párbaja (egymás kóstolgatása az első találkozáskor, összecsapás a bárban, és a végső leszámolás) briliánsan emeli ki a köztük lévő erkölcsi ellentétet, ami sokkal fontosabb, mint maga a pénz vagy a bosszú – a Full Contact a régi és az új világ, a morális értékek és állatias ösztönök összeütközéséről szól.

fullcontact04.jpgAz összeütközés pedig brutális, hideg, kíméletlen, és hajlamos hatalmas (nem csak képletesen értett) robbanássorozatokban kulminálódni. Noha a Full Contact a heroic bloodshed értékeinek bukásáról szól, Woo akciófilmes forradalma azért nem csak revizionista, hanem hagyományos módon is otthagyta rajta a kézjegyét. Lam korábbi filmjei, így pl. a City on Fire nyers, szinte dokumentarista akcióit itt már dögös megvilágítások és virtuóz kameratrükkök vadítják, a véres kést lemosó esőcseppektől a kilőtt golyót követő nézőpontig, ami ezután még rengeteg akciómoziban tér majd vissza. Mindezzel együtt a Full Contact messze nem olyan stilizált, mint pl. a The Killer. Itt a halálban nincs semmi szépség és vizuális költészet, az emberek nem lassítva, elrepülő galambok és látványos törmelékfelhők közepette dőlnek el, hanem véres homokzsákként zuhannak össze, vagy kegyetlen naturalisztikussággal, villámgyorsan lövik agyon őket –folyton egyetlen pillanat választ el a potenciális vérfolyamtól, nincsenek előjelek, felvezető motívumok.

Ezért tűnik a Full Contact sokkal erőszakosabbnak még a Hard Boilednál is, a lényegesen alacsonyabb bodycount ellenére. Lam egy zsánert végzett ki benne, durván, brutálisan, illúziók nélkül – és ami a legfontosabb, kurvára emlékezetesen.

2013. november 6.
2013. szeptember 2.

Mothra

mothra01.jpgBő fél évszázad távlatából a Mothra létezése, mint filmtörténetei klasszikus, és a japán kaiju mozik egyik leghíresebb darabja, már olyan magától értetődő, hogy bizonyos, egyébként nagyon is releváns kérdések még csak véletlenül sem merülnek fel. Pl., hogy az óriásgyík, az rendben van, meg az óriás repülő dinoszaurusz is, de hát, bazmeg óriás molylepke? Komolyan? Mégis mi a francot szedtek, szívtak és ittak azok ott a Tohónál a ’60-as évek elején? És ez még nem minden.

Az óriás molylepke egy Infant Island nevű, az atombombakísérleteknek köszönhetően erősen radioaktív szigeten honos, ahol rajta kívül többek közt 30 centiméter magas, dalolászó nők élnek. És Mothra, a hely istene és védelmezője kicsit bepöccen, amikor utóbbiakat egy japán expedíció pénzéhes tagjai elrabolják, hogy jó pénzért, vásári különlegességként mutogassák őket a civilizált világban. Igen, a Mothra (Mosura, 1961), egy meglehetősen szégyentelen King Kong ripoff, ráadásul még csak nem is túl jó, és még a honi filmgyártás keretein belül maradva sem valami eredeti – de a maga banális módján, a többséghez hasonlóan szórakoztató.

1961-ben a repülő kaijuk voltak a legmenőbbek. A második Godzilla-film, a Godzilla Raids Again ugyan még egy lábakon közlekedő, földhözkötött, mutáns, sugárzásfertőzött, óriásizé dinoszauruszt (Anguirus) küldött a címszereplő ellen, de a Toho stúdió első, a híres óriáshüllőtől önálló kaiju filmjében (már ha nem számoljuk a méltán feledésbe merült, jetis Half Humant) már egy repülő bestia riogatta Japán jámbor polgárait. A Rodan még Amerikában is igen szép sikert aratott az RKO forgalmazásában (ettől függetlenül a jenki szinkrontól/vágástól, mint az ázsiai produktumok esetében általában, óva intenék mindenkit), úgyhogy mikor a föld és a levegő után a Toho egy vízi szörnnyel próbálkozott (Varan), és befürdött (bocs), inkább visszatért a korábban bevált recepthez.
A Mothrát, ahogy az összes többi említett filmet, Ishiro Honda rendezte, és akkora siker lett, hogy a címszereplőt, az első nőstény szörnyet, és az elsőt, aki a film végén békésen hazarepül, ahelyett, hogy a hadsereg egy új szuperfegyverének áldozatául esne, három évvel később rá is eresztették a kaijuk atyjára, Godzillára (Mothra vs. Godzilla).

mothra02.jpgA film legfőbb erénye, hogy képes egyfajta disztinktív személyiséggel felruházni Mothrát, aki, noha az atombombaellenes propaganda ezúttal is igen hangsúlyos, egy alapvetően jóindulatú, de jogos haragjában rettenetes természeti erőként, és nem nukleáris melléktermékként jelenik meg. Lárvaként kel ki egy óriástojásból a szigeten, majd napalmban fürdés és csiklandozó tankütegek sorozata után egy hatalmas selyemgubót épít magának Tokió közepén, a Tokiói Torony romjain (ez a Toho egész, nem kicsi kaiju-karrierjének abszolút leghatásosabb díszlete), hogy végül Mothra a végső, molylepke-formájában keljen ki belőle, és szuperszonikus szárnycsapásai puszta erejével romba döntse a fél várost (akárcsak elődje, Rodan). Aranyos, ahogy a gigászi szélvihar falevelekként sodorja a matchboxokat a Tokióként pózoló parányi kartonépületek közt. Én is játszottam ám hasonlót a kisautóimmal gyerekkoromban – azok se húzták tovább ellenem, mint a filmbeliek Mothra ellen.

Sajnos a stúdió mindig is hajlamos volt még a bábszörnyek tombolásánál is sokkal banálisabb mellékszálakkal hígítani a filmjeit (erre a legjobb példa a szintén Honda kezei alól kikerült Dogora, aminek amúgy mai szemmel is impresszív óriás-űr-medúzáit – I shit you not – egy fárasztó krimis-komikus gyémántrablásos szállal nyomták agyon). Itt sem állták meg, hogy ne passzírozzanak bele egy teljesen felesleges vállalati-újságírói konfliktust, ami ugyan az elrabolt 30 cm-es hölgyek körül forog, tehát dramaturgiailag nem éppen irreleváns, de akkor is, kit érdekel?

Mindenestre Mothra cool, ami figyelemreméltó, ha azt vesszük, hogy egy óriás, rikító szárnyú molylepkéről van szó – bár, ami a koncepciót illeit, egyáltalán nem biztos, hogy ez gázabb, mint az amerikaiak óirásmadara The Giant Claw-ban (megéri utánanézni, higgy nekem).

2013. június 28.

Drug War

drugwar01.jpgHa olyan filmet akarsz, ami pofátlanul és gátlástalanul kibaszik veled, mint nézővel, és aztán kényszert érzel rá, hogy köszönetet mondj neki ezért, akkor Johnnie To Drug Warjánál tovább egy lépést se tegyél. Próbálom összeszámolni, hány éve nem láttam kínai filmet, ami ennyire feszes, okos, tökös, gonosz, izgalmas és vicces, de vagy matekból vagyok gyökér, vagy Kína muzsikál nagyon gyéren mostanában – de mindegy is, mert még ha jó kommunista munkaerkölccsel, két kézzel szórnák is a remekműveket a vörös nagyhazából, a Drug War akkor is kiemelkedő teljesítmény lenne.

Pedig az alapfelállás már-már sértően egyszerű: egy kábítószerellenes rendőrcsapat elfog egy nagybani droggyárost, aki tudja, hogy szeretett hazájának igazságszolgáltatási rendszere nem csinál lelkiismereti kérdést az ilyesmiből. Kábszert gyártasz? Megdöglesz. Úgyhogy Timmy Choi megegyezik Zhang kapitánnyal: utóbbi megkapja aranytálcán az ország egyik legnagyobb drogüzletének fejeseit, előbbi pedig megtartja életét. Majdnem minden simán is megy. Egy pontig, amin túl meg már semmi nem megy sehogy, csak vér van, káosz és halál.

A cselekmény, minden sallangot, magánéleti, drámai szálat mellőzve, tudatos csőlátással fókuszálva a police procedure-ra, egy-két nap alatt játszódik le, amely során Zhang inkognitóban találkozik Timmynek az életük nagy dobását végrehajtani készülő üzlettársaival. A szűk időkeretek közé szorított sztoriban mindig minden és mindenki mozgásban van, az autók, az emberek, az érdekek, a lojalitások, de ami a legnagyobb bravúr, hogy a nézőnek a karakterekről kialakult képe is. Akik először komikus mellékzöngének tűnnek, azokból megállíthatatlan rendőrhentes lesz, és az egyetlen szereplő, akihez a metodikus történetvezetés érzelmileg közel enged, a leggusztustalanabb rohadék véglényként lepleződik le.

Ami meg halálosan komolynak indul, azt fokozatosan egyre több gonosz, cinikus és szemét humor szövi át,   alapjaiban változtatva meg hozzáállásunkat a karakterek életéhez, sorsárhoz, drámájához és véletlenjeihez. To és írói (a szokásosak) a slapstick és a paródia felé is kacsintgatnak (Zhang kényszerű bedrogozása frenetikus, a szituáció egyszerre vicces és pattanásig feszült), de a legjobbak azok a jelenetek, amiken azért nem tudsz sem sírni, sem röhögni, mert azt próbálod eldönteni, hogy melyik lenne a helyénvaló. Mint amikor egy lőtt sebektől haldokló nő legnagyobb problémája az, hogy visszahúzza lecsúszott csizmáját, ami miatt a golyókat bekapta, és amit azért vett fel, hogy ne zokniban kelljen tűzharcba keverednie (mert tűsarkúban sokkal praktikusabb). A „hölgyek előre” udvariassági formula egyébként pofátlan sovinizmussal érvényesül: az elsők közt dőlnek ki mindkét oldalon (néger szereplő biztos nem volt kéznél).

drugwar02.jpgAkciójelenet csak kettő van a filmben, és már az első intenzitása is kisebb meglepetésként hat az első egy óra feszültségre és átveréssorozatra építő, gőzkieresztést nem engedélyező dramaturgiája után, a finálé viszont ténylegesen letaglózó erejű. A mindenki mindenki ellen szcenárióban a veterán To vad mesterrendezői garázdálkodással osztja a végtelenül sötét humorral fűszerezett, egészen az abszurditásig fokozott hiriget, és gyönyörű, hogy az egészben van valami esetlenség és véletlenszerűség, valami olyan orrfacsaró életszagúság, ami mérföldekre áll John Woo tökéletesre komponált golyóballadáitól.

A film egészen az epilógusig tesz mindenféle nézői elvárásra – és amikor végre megfelel egynek, addigra már azt várod, hogy egy gonosz csavarral megint szőnyeget húzzon a lábad alól. De nem teszi, és pont így baszik ki veled még egyszer, utoljára.

2013. május 23.

Journey to the West - Conquering the Demons

journeyto01.jpgA négy nagy klasszikus kínai regény egyikét, a Nyugati utazást, ami a Majomkirály legendáját dolgozza fel, már számtalanszor filmre vitték. A világnak ezen a felén a legtöbben valószínűleg az amerikai piacra készült kiherélt változatot, a Disney családi mozidélutánná silányított The Forbidden Kingdomot (izé, Tiltott királyság) ismerik, amit nemhogy Jackie Chan és Jet Li duója, de még a túlzásba vitt filmes utalgatások sem tudtak megmenteni a teljes középszertől. Az "én már minden filmet láttam" típusú két lábon járó enciklopédiák persze megemlíthetik az 59-es japán Monkey Sun-t és a '66-os hongkongi Monkey Goes Westet, a hozzám hasonló, gyógyíthatatlan hongkongifilm mazochisták a 2005-ös Chinese Tall Story-t (ami a 90-es évek PC-s játékaira hasonlító animációs betét mellett leginkább a Charlene Choi testsúlyát kábé 1 kilóval megnövelő sminkmennyiségről volt emlékezetes), míg a szerencsések (és úgy általában az ázsiai filmek rajongói) elsősorban a legendás, két részes, 1994-ben forgatott Stephen Chow változatot ismerhetik.

Ez utóbbi miatt tört ki hatalmas várakozás, amikor híre ment, hogy a hongkongi film legnagyobb nevettetője új feldolgozáson dolgozik. Ezzel egyidőben elindultak a pletykák is, hiszen mostanában Chow mester termelékenysége igencsak megcsappant, az utóbbi 10 évben ugyanis ez mindössze csak a harmadik filmje. A rosszindulatúbbak szerint ennek egyik fő oka, hogy a sikerek miatt kicsit nagyon nagy lett az arca és mindenkivel összeveszett Hongkongban, még a régi haverral, korábbi állandó sidekickjével, Ng Man-tat-tal is. Hogy ebből mi igaz és mi nem, nem lehet tudni, ám minden valószínűség szerint nem véletlen, hogy az aktuális trendekhez alkalmazkodva, a Journey to the Westet már Kínában, a mandarin piacra fókuszálva forgatta le. A felfokozott várakozások viszont elkezdtek csalódottságba átcsapni, amikor a mester nem tűnt fel az első trailer-ben és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak a kamera mögött vesz részt a forgatási munkálatokban (de ott igen tevékenyen, ő volt a geggyáros, az egyik forgatókönyvíró és a segédrendező).

journeyto03.jpgEz azonban ne tartson vissza senkit a filmtől, ugyanis annak ellenére, hogy maga a mester nem jelenik meg benne, ez bizony egy ízig-vérig Stephen Chow blődli, megspékelve az új idők jellegzetességeivel. Szó sincs Disney családi mozidélutánról, rögtön a kezdő nagyjelenet színtiszta horror, démonvadászokkal, szörnyekkel, halállal és nagy sikolyokkal, miközben a leírhatatlanul debil Chow poénokon vigyorog az ember. Ez a kettősség pedig meg is marad egészen addig, amíg színre nem lép a Majomkirály. Onnantól kezdve a humor szinte teljesen eltűnik, és szó szerint elszabadul a pokol, amit csak egyvalaki tud megállítani. Mindezért kárpótolhat a látvány, bár a '90-es évek hihetetlenül kreatív, rendkívül szórakoztató és abszolút egyedi filmes trükkjeit már régen kiváltották a digitális technika használatával (számomra a Kung Fu Hustle is emiatt vesztett rengeteget a varázsából), de meg kell hagyni, hogy (a fegyvereket és a csúcspontnak szánt Majomkirály csatát kivéve) a felhasznált technika nem rossz, egy ilyen könnyed fantasybe tökéletesen beleillik, főleg a démonok megvalósítása sikerült nagyon jól.

Az utóbbi időben általánossá vált, hogy a mandarin piacra forgatott, hongkongi mesterek által készített filmek csak gyenge utánzatai a nagy klasszikusoknak (lásd A Chinese Fairy Tale). Chow azonban semmit sem bízott a véletlenre, egy pillanatig sem érezhető az "ezeknek a gagyi is jó lesz" arrogancia, minden egyes részletre igyekeztek a lehető legjobban odafigyelni. A színészek összeválogatása telitalálat, a főszereplő, a naiv és tapasztalatlan démonvadász szerepére Wen Zhang tökéletes választás, volt, a fiatal színész nem vallott szégyent, ügyesen bebizonyítja, hogy harsány grimaszolás nélkül is el lehet játszani egy ilyen szerepet (és még jól is táncol). Cheng Sihan jópofa Ng Man-tat/Lam Suet pótlék, Huang Bo bohóckodásai sem rosszak (kár, hogy Majomkirályként nem ő van jelen), a bikinimodellből mára celebistenséggé vált Chrissie Chau ezúttal is hozza azt, amiért szerződtették (és jól játszik Shu Qi alá), a sokszor irritáló Shu Qi pedig ezúttal testhezálló szerepet kapott, nem is emlékszem, melyik filmben volt utoljára ennyire megigéző (és még énekel is, nem is akárhogyan!). Inkább ilyen szerepeket kellene vállalnia az A Beautiful Life stílusú drámák helyett.

journeyto04.jpgA film szinte minden pillanatában benne van a mester stílusa. Elég csak a piros löttyben fürdő emberkére, vagy a naiv démonvadász fogságba kerülésére gondolni, a Sun Wukong barlangjában történtekről nem is beszélve, egytől-egyig jellegzetes Chow marhaságok. De ugyanez elmondható a keserédes szerelmi szálról is, ami szintén jellemző a nagy nevettető korábbi munkáira, bár ennyire szépen és kidolgozottan talán még nem sikerült bemutatnia. A Majomkirály nagyjelenete okozhat talán egyedül némi csalódást a sablonos megoldások miatt, de ez állítólag azért van, mert igyekeztek aránylag hűen követni a regény eseményeit (és itt ki is derült, hogy nem olvastam). A lezárás viszont tökéletes, gyönyörű és felettébb nosztalgikus hangulatba ringatja a nézőt, ahogy a jellegzetesen 60-as évekbeli zene dallamaira Tripitakáék nekiindulnak az útnak.

A végére pedig a lényeg: hiányzik-e ebből a történetből a hongkongi film legnagyobb nevettetője? Ha a kreativitása és frissessége csúcsán levő, fiatal Stephen Chow-t vesszük abból az időből, amikor a Chinese Odysseyt, a Love on Deliveryt, vagy a From Beijing with Love-ot készítette, akkor igen, nagyon is. De az a megfáradt és megöregedett Chow mester, aki a Kung Fu Hustle-ban és főleg a CJ7-ben erőlködött, már nem hiányzik, még annak ellenére sem, hogy azóta sem tudták átvenni a helyét, hiába próbálkozott ezzel többek között Nick Cheung (ő nagyon bele is bukott), Ronald Cheng, vagy éppen Wong Cho-lam. Ezért is remélem, hogy a következő Stephen Chow agymenésre nem kell újabb öt évet várni.

2013. április 30.

Kurosawa retrospektív: Rejtett erőd

hiddenfortress00.jpgA popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.

Kurosawa a mestere volt annak, hogy a szerzői és a mainstream film jellemzőit úgy mossa össze, hogy mindkét tábor hívei elégedetten álljanak fel a játékidő elteltével. Elég csak leghíresebb művére, A hét szamurájra gondolni, ami egy grandiózus akciókalandot súlyosbít a társadalomról, az osztálykülönbségekről, a korszakról, a morális értékekről megosztott gondolatokkal. Nála az említett két kategória egyszerűen értelmét vesztette. A műfajiságba nem félt magvas tartalmat vinni, a „művészetet” pedig nem felhígította, hanem megtámogatta a szórakoztatás eszközeivel.

A Rejtett erőd azonban, noha nem teljesen nélkülözi az író-rendező társadalomtudatos hozzáállását, kissé kakukktojás, lévén Kurosawa egyik legegyszerűbb filmje, ami tényleg „csak” annyi, amennyinek látszik: egy izgalmas, látványos kaland. Ráadásul egész életművének legkedélyesebb, legvidámabb darabja, meseszerű sztorielemekkel, kinccsel, hercegnővel, és jó, nemes emberekkel, akik végül mind elnyerik méltó jutalmukat. Sőt, még azok is, akik se nem jók, se nem nemesek. És itt jön a csavar.

hiddenfortress03.jpgKurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.

A két paraszt, Tahei és Matashichi a történelem viharai által ide-oda dobált szerencsétlenek, akiket folyton elfognak, dolgoztatnak, kihasználnak, de feléjük érzett szimpátiánkat gyakran kikezdi pitiáner, acsarkodó mivoltuk, főleg, hogy az folyamatosan éles kontrasztban áll a többi szereplő hősiességével, lojalitásával és bátorságával. Kurosawa azonban erős komikus felhangokkal ábrázolja a parasztokat, vagyis az emberi természet sötét oldala nem drámát, hanem kacagást, elnéző mosolygást, buksisimogatást és „szegények nem tehetnek róla” attitűdöt szül. Az alattomosság és az önzés nagyjából a banánhéjon elcsúszás ekvivalensévé válik.

hiddenfortress06.jpgÍgy Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.

Kurosawa azért persze játszik kicsit a moralitással és a miliővel is. Tahei és Mataschichi már önmagukban is egyfajta kritikái a társadalomnak, annak tipikus képviselőiként, de mint minden rendszer, ez a feudális is a fejétől bűzlik: ahol egy tinédzser lánynak, csak mert történetesen hercegnőnek született, rettenetes terhet és felelősséget kell cipelnie a vállán, és ahol az uralkodóhoz való vakhűség jegyében a legközelebbi vérrokon is gondolkodás és megbánás nélkül feláldozható, és feláldozandó, ott nyilván nincs minden rendben. De ezek ezúttal inkább csak a karakterek érzelmi világát mélyítik, mint a kor- és társadalomrajzot/kritikát.

hiddenfortress05.jpgA Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.

Kurosawának bevált a kalandos, eposzi történet és annak komikus felhangja, a Rejtett erőd ugyanis addigi legnagyobb sikere lett (bár csak három év kellett neki, hogy ezt megfejelje A testőrrel), a következő évben a rendezői díjat is elhozta Berlinből, és máig a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít.

2013. március 7.

Godzilla

gojira1.jpgSzeretem az 1950-es éveket. Még mielőtt bárki bármiféle magyar vonatkozásba helyezné ezt a mondatot, ki is egészítem azzal, hogy szerettem volna Japánban moziba járni az 50-es években. Nemcsak azért, mert akkoriban volt pályája csúcsán a világ valaha élt legjobb filmrendezője, és nemcsak azért, mert abban az időben alakultak ki a modern japán mozit jellemző zsánerek. Sokkal inkább azért, mert lenyűgöző lehetett figyelni azt a hatalmas változást, ami az évtized eleje és vége között zajlott le, szinte megreformálva a helyi filmipart. Vajon észrevették-e ezt már akkoriban is, vagy csak visszatekintve tűnik annak? Ekkorra már rég túl voltak az első, botrányokat kiváltó csókjeleneten és az első japán színes film (Carmen Comes Home) már tartalmazta mindazt a természetes, játékos pajzánságot, ami a későbbiek során a pinkuk egyik jellegzetessége lett. A kis stúdiók kiválása az anyacégekből utat nyitott a korábban tabunak tekintett zsánerek (horror, sci-fi, akció) felé, miközben a tradicionális nagy stúdiók megpróbálták a 3 órás Technicolor csodákkal elnyomni a kicsiket. Békésen megfértek egymással a régi nagyok háború utáni nyomort, szegénységet bemutató, szívszorító drámái (Naruse Mikio, Mizoguchi Kenji, Ozu Yasujiro, alkotásai), a történelmi témákat feldolgozó szamurájfilmek, az új időket, a háború utáni vágyálomvilágot bemutató, elsősorban a fiatal közönséget megcélzó ún. taiyouzoku-k (pl. Nakahira Kou Crazed Fruit-ja), valamint a bűn és a társadalom számkivetettjeinek legmélyebb bugyrait különféle zsánerek útján boncolgató rendezők (pl. Imamura Shouhei, Suzuki Seijun). Mégis, ebből a hatalmas, színes, lenyűgöző forgatagból leginkább emlékezetessé válni egy ekkor még 91 kilós gumiruhának sikerült, amire ráaggatták a Godzilla nevet.

Minden óriásszörny ősatyja, King Kong természetesen Japánban is tarolt. 1933 augusztusában mutatták be, két hónappal később pedig a Shouchiku már elő is állt egy rövidke, 20 perces vígjáték spinoff-fal, amit (többek között) 1938-ban egy, az Edo-érában játszódó King Kong változat követett. Mind a figura, mind a szörnyes téma úgy általában nagyon népszerű volt, ám közbeszólt a háború, az újabb és immáron saját kútfőből származó, eleinte a történetet tekintve csak mellékszereplő óriásra egészen 1954-ig kellett várni. A King Kong stop-motion technikájáról azonban a kezdetektől lemondtak, mondván, egész Japánban nincs élő ember, aki értene hozzá.

gojira2.jpgAz 50-es évek nemcsak a filmek terén hoztak óriási változásokat. A háború sokkja után Japán hatalmas, öles léptekkel fejlődött, ám a gazdagok csillogó autói, hatalmas házai és a nagyvállalatok lenyűgöző épületeinek árnyékában még ott voltak a nyomortelepek, ebből következően magas volt a bűnözési ráta, valamint főleg a nyugati országrészben még nagyon érezhetőek voltak a Hiroshimára és Nagasakira ledobott bombák utóhatásai. Mindeközben az amerikaiak békésen robbantgattak a Bikini-atollnál (amiért máig fizetik a kárpótlást az ott élőknek), igyekeztek fejleszteni atom- és hidrogénbombáik hatékonyságát. Az 1954 március elsejei detonációt (amiről előzetesen értesítették a japán hatóságokat is, hogy a halászhajók tudják, honnan kezdődik a veszélyzóna) alaposan elszámították, és a robbanás a vártnál mintegy kétszer nagyobb lett. Az amerikaiak ugyan igyekeztek volna a botrányt elsíbolni, de a környéken tonhalra vadászó Daigo Fukuryuu-maru (ha úgy jobban tetszik, Lucky Dragon 5) hajó mégiscsak bekerült a hírekbe, hatalmas felindulást kiváltva szerte Japánban. A 23 fős legénység intenzív sugárfertőzést kapott, a rádiós, Kuboyama Aikichi fél éven belül belehalt a szövődményekbe, őt tartják a Bikini-atollnál felrobbantott bombák első áldozatának. Az amerikaiak elleni ellenséges hangulatot tovább növelte, hogy a japánok határozott kérése ellenére sem segítettek az áldozatok gyógyításában, illetve kivizsgálásában. A hajó történetéről később (1959-ben) film is készült Kaneto Shindo rendezésében, Tokióban pedig egy egész múzeumot szenteltek a történteknek.

gojira3.jpgA halászhajó tragédiája megihlette a Toho trükkmesterét, Tsuburaya Eijit is, aki úgy vélte, hogy a hidrogénbombát leginkább egy óriásszörnyként lehetne "életre kelteni". A fiatal, szépreményű rendező, Honda Ishiro ekkoriban legújabb mély mondanivalójú drámájára, a Sanshiro the priest megrendezésére készült, azonban a filmből végül nem lett semmi, őt pedig átirányították a Godzilla projekthez (a zseni, aki ezt összehozta, Tanaka Tomoyuki volt, a Toho egyik leghíresebb producere). Godzilla végül nem csak a hidrogénbomba, hanem az atombomba szimbóluma is lett, egyben alanya a kőkemény háborúellenességnek. Honda saját maga úgy nyilatkozott erről, hogy a tűzokádó sárkány segítségével tették a radioaktív sugárzást láthatóvá és remélte, hogy ezzel hozzájárulhatnak egy anti-nukleáris egyezmény aláírásához. “Akár hiszik, akár nem, mi naívan hittünk abban, hogy a Godzilla film végre a nukleáris tesztek leállításához vezet”. A híressé vált képsorok, ahogy Godzilla végigrombolja Tokiót, a mai trükkökhöz képest primitívnek hatnak, de akkoriban nagy hatást gyakoroltak arra az országra, amelyik mindössze 9 évvel korábban élte át az óriási pusztítást. A film óriási siker lett, mintegy 10 millió néző váltott rá jegyet, egyúttal megmentette a Tohót a csődtől, ami egyre fenyegetőbben közelített a stúdió felé, mert mind a Godzilla, mind a vele egyidőben zajló Hét szamuráj forgatása jócskán túllépte az eredetileg tervezett költségvetést.

gojira8.jpgHonda több tekintetben ideális választás volt a Godzilla megrendezésére. A film készítése során ugyanis nem a fantáziára támaszkodott, hanem a korábbi háborús filmjeire, amik egyáltalán nem voltak szentimentális darabok, valamint saját második világháborús élményeire. “A képi világot a háborús tapasztalataimból építettem fel. A háború után nem csak Tokió, hanem egész Japán romokban hevert. Ha Godzilla csak egy ősi, nagydarab dinoszaurusz lett volna, egyetlen golyóval megölhették volna. De ha egyenlő lett volna egy atombombával, fogalmunk sem lett volna, mit tegyünk vele. Így fogtam egy atombomba jellegzetességeit és felruháztam vele Godzillát”. Itt érdemes megemlíteni még Ifukube Akira nevét, aki nemcsak a pattogós, katonás, nagyszerűen eltalált főcímzenét komponálta meg, hanem sok-sok kísérletezés után találta meg Godzilla mindmáig védjegyként funkcionáló hangját.

A későbbi Toho kaiju filmek már nem vették annyira komolyan magukat, de a legelső Godzillának pont ez a végletekig komoly hangvétel az egyik legfőbb erénye. Tökéletesen átjön a feszültség, a terror és a félelem, amit átélnek a szereplők, valamint a kétségbeesett megoldáskeresés, hogy az addig ismeretlen veszélyt megszüntessék, a történet lezárása pedig a háborúellenesség mellett egyértelműen a hatalommal szembeni kiállás. Paradox módon a tokusatsu trükkök is jobbak, mint az akár 10 évvel későbbi produkciókban. Ennek egyik oka, hogy a film még fekete-fehérben készült, és így nem látszik a vetített háttér technika egyik rákfenéje, hogy a háttér jóval fakóbb, mint az előtérben látható események. A másik pedig a költségvetésből fakad, hiszen itt még nem törekedtek a terepasztalok teljeskörű használatára, amit csak lehetett, igyekeztek "eredetiben" leforgatni, azaz láthatunk valódi helikoptert, valódi teherautókat, valódi helyszíneket, sőt a katonákat több jelenetben valódi katonák alakították, akiket a stáb gyakorlatozás közben filmezett le. Harmadrészt pedig a maketteket is igyekeztek minél élethűbbé tenni, ami ugyan nem minden esetben sikerült, ám a Godzilla pusztítása utáni, a hiroshimai robbanás következményeire hajazó tüzes romhalmazok látványa nagyon hatásos. Említésre méltó még egy apró fun fact is, mert van egy kevés magyar vonatkozása a sztorinak: a film elején a randi helyszíne egy magyar zenekar koncertje lenne, csupa nagy betűvel írva a bu-da-pe-su-to karaktereket a jegyen.

gojira5.jpgA Godzilla sikeréig Japánban úgy tartották, hogy a speciális effektek az amerikai filmek privilégiumát képezik, a helyi filmstúdiók nem vehetik fel velük a versenyt, így nem is érdemes ilyesmire építő filmekre pénzt pazarolni. Valóban, átütő sikert egyik korábbi alkotás sem hozott, a legtöbb mára feledésbe merült, hiába volt köze már azokhoz is Tsuburaya-nak. Godzilla azonban a stáb szinte minden tagjának kiugrást biztosított, megteremtette a tokusatsu műfaját, ami évtizedekig meghatározta a Toho irányvonalát, valamint a későbbiekben a tévé előretörésével a japán mindennapok részévé vált. Honda pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag beskatulyázták szörnyfilmrendezőnek, amiből sokáig nem is tudott kitörni, élete legjobb filmjének mégiscsak Godzillát tekintette. Híressé vált mondata, “A szörnyek túl magasnak, túl erősnek és túl nehéznek születtek, ez a tragédiájuk” bizonyította, hogy a kaiju filmjei nem csak primitív szörnyfilmek voltak, megpróbálta mindegyiküket valamiféle személyiséggel is ellátni.

Godzilla igazi ikon lett, a japán popkultúra egyik legismertebb része és sikerült "neki" a lehetetlen, azaz ismertségben utolérte ihletőjét, King Kong-ot. 1962-ben még össze is csapott vele a 27, már inkább a szórakoztatásra fókuszáló folytatás egyikében, de kapott robot ellenfelet, volt a gyerekek barátja, földönkívüliek importálták a saját bolygójukra, majd az 50 éves saga méltó zárásaként 2004-ben újra összecsapott az összes korábbi ellenfelével. Mégis, az összes rész közül egyértelműen a legjobb az eredeti, 1954-es változat, ami csak mellékesen szörnyfilm, jóval inkább háborúellenes kiállás.

2013. február 4.

Million Dollar Crocodile

milliondollarcrocodile1.jpgMint már többször is említettük, a kínai filmipar szépen fejlődget, de egyelőre még több hátráltató tényező miatt sem tart ott, ahol a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőforrások révén tarthatna. Emiatt pedig kevés olyan mozi készül, ami Kínán kívül is számottevő érdeklődésre tarthat számot, pláne olyan, ami tényleg felkelti a várakozásokat. Ezen ritka darabok egyike a Million Dollar Crocodile, ami egy filmtörténeti jelentőséggel bíró alkotás, hiszen ezzel a produkcióval lépett be Kína a digitális szörnyfilmek világába.


Sajnos nem nagyon vagyunk elkényeztetve jó óriásszörnyes filmekkel mostanában. Amióta a maketteket romboló, fura maskarákba öltözött szakiknak leáldozott, azóta Japán gyakorlatilag leállt a zsánerrel (jelentkezzen, aki látta a 2006-os Gamera-t, míg a Big Man Japan sok minden volt, csak éppen "hagyományos" szörnyfilm nem), inkább Dél-Korea vitte a prímet, elsősorban a szintén 2006-os The Host-tal, valamint olyan, nem túl ismert, viszont szórakoztató darabokkal, mint a Sector 7 és a Chaw. Kis túlzással tehát a zsáner nélkülöző rajongóit bármivel le lehet kenyerezni, ha végre készül valami, így Lin Lisheng mozija jó eséllyel pályázott az érdeklődésre, amit az is mutat, hogy az előzetesét vetítették a Cannes-i Filmfesztiválon, valamint bekerült a Montreali Filmfesztivál műsorába is.

milliondollarcrocodile2.jpgMillió dolláros krokodil. Egy krokodil... Belefér a "szörnyfilm" kategóriába egy 8 méteresre nőtt krokodil? Ha a Chaw-ból indulok ki, amiben egy nagyra nőtt vaddisznó garázdálkodott, akkor mindenképpen, de a Godzillán és társain szocializálódott nézőknek unalmas lehet. Pláne úgy, hogy Kínában készült, ahol köztudottan nincs korhatár besorolás, ráadásul a cenzorok nem csak a politikailag kényes témákat szokták előszeretettel betiltani, így túlságosan horrorisztikus végeredményre nem szabad számítani. Ennek megfelelően Lin Lisheng filmje valójában egy vígjáték, amiben a krokodilfarmról egy egzotikus ételeket kínáló étterembe szállítják el a hüllőket, ám ahogy az lenni szokott, a legnagyobb, Amao, "aki" ráadásul egy környékbeli kissrác legjobb barátja, kereket old, felbolydítva ezzel az idilli környék életét.

milliondollarcrocodile3.jpgMint óriásszörnyes horrorfilm, a Million Dollar Crocodile abszolút bukás. A CG ugyan egész korrekt, nem nagyon lehet belekötni, viszont tulajdonképpen semmi extra, ráadásul a krokodilt olyan szempontból valódi állatként valósították meg, hogy általában inkább menekülőre fogja, mintsem vérengző fenevadként fogyasztja el a lakosságot (bár ebből is kapunk egy kis ízelítőt). Félelemérzetet egyáltalán nem vált ki a nézőből, a feszültségérzet sem túlságosan nagy, így csak a hiányérzet lesz magas. Mint óriásszörnyes vígjáték, felemás a végeredmény, mert a poénok a kínai ízlésre vannak hangolva, innen nézve túlságosan harsányak és helyenként erőltetettek a gegek, a karakterek pedig túlságosan tipikusak, némely tulajdonságuk ismerős lehet máshonnan (azért valljuk be, a biztosítási ügynökös geg nem rossz!).

milliondollarcrocodile4.jpgA felemás teljesítményt nyújtó szereplők között feltűnik egy-két nagyobb név is, ám ez nem egy olyan kaliberű film, ami a nagyszerű színészi alakításokról lesz emlékezetes. A tajvani származású Barbie Hsu állítólag ezzel a szereppel mutatta be először komikai képességeit (ami csak azért fura, mert én egy rakat vígjátékban láttam már játszani, igaz, legtöbbször csak eye candy volt), de túlságosan erőltetett a játéka, véleményem szerint ezt a karaktert egy kevésbé intelligens, ám kihívóbb színésznő (pl. Chrissie Chau) sokkal jobban tudta volna megformálni. A balek rendőrt alakító Guo Tao nem rossz, ahogy a szokás szerint saját magát adó Lam Suet sem. Mégis a kedvencem a szinte szótlan, magába fordult krokodilfarm tulaj, Shi Zhaoqi volt, valahogy ilyennek képzelhet el mindenki egy embert, akinek a krokodil a mindene.

A Million Dollar Crocodile tehát pont olyan, mint az angol címe (a filmben százezer euróról van szó, nem millió dollárról), megtévesztő. Nem mint óriásszörnyes film érdekes, hanem mint modern kínai mozi, hiszen benne van mindaz, amiről a hétköznapi kínai mozinéző álmodozik. A fullasztó levegőjű Peking, vagy Shanghai helyett egy idealizált trópusi álomvilág, amiben kedvesek a helyiek, a "gonoszok" szánnivalóan idióták, ahol még a pénzéhes nagyvárosi leányzó is "megszelidül", stb. stb. Megannyi, erre a sémára épülő, kissé naív alkotás született arrafelé mostanában (pl. Believe in Love, Good-for-Nothing Heros, Holding Love, Love You You, stb.), ám végre a romantikus vígjátékok kliséi közül kiszakadtak egy rövid időre. Ha pedig egyszer leállnának a cenzorok és lenne korhatár besorolás, akkor elszabadulnának a kínai óriásszörnyek is, hiszen az irodalmuk telis tele van ilyen teremtményekkel.

2013. január 30.

Journey to the West

Az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Journey to the Westnek csak főszereplője vagy rendezője is a zseniális Stephen Chow (a Playlist blog szerint társrendező, de az IMDb erről nem tud), az előzetes alapján viszont pont olyan lesz a film, mintha A pofonok földjét újraforgatták volna különféle, nagyon gonosz pszichoaktív kábítószerek hatása alatt. A történetről nem sok minden derül ki belőle, a rendező (mármint a másik) személye viszont jót ígér: Chi-kin Kwok előző filmje, a Gallants, egy nagyon kellemes old-school kung-fu komédia volt. (A főszerk. is tanúsíthatja.)

2013. január 3.

Toplista helyett - 2012 és az ázsiai film

robog.jpgNem tudom, ki hogy van vele, de érzésem szerint az ázsiai filmek népszerűsége az utóbbi időben jelentősen visszaesett. Ennek oka viszont egyáltalán nem a minőség romlása, hanem egyrészt sokkal inkább az újdonság varázsának eltűnése, hiszen amíg néhány évvel ezelőtt még igazi kuriózumnak számított hozzájutni egy-egy, általában az addigi legjobbak közül való darabhoz, addig mostanra kis túlzással bármit meg lehet szerezni, nincs már meg a különlegesség érzete. Másrészt eltűnt (illetve jellegtelen önismétlésbe torkollott) a korábban a Távol-Keletre olyannyira jellemző extremitás, ami leginkább vonzotta a nyugati nézőket. Az ázsiai mozi azonban köszöni, jól van és továbbra is ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb filmeket, a fő kérdés csak az, hogy ezek közül melyik képes felkelteni errefelé is a figyelmet. Ez az éves összefoglaló ebben próbál egy kis segítséget nyújtani, így nem törekedtem konkrét toplista összeállítására, inkább egyfajta betekintőt igyekeztem összeállítani nemzetekre lebontva, hogy az adott országban éppen merrefelé is tart a filmipar. Alapvetően a 2012-es megjelenések vannak a középpontban (amiknek a java egyébként még hátravan), de a csak tavaly hozzáférhetővé vált 2011-es említésre méltó darabok is megemlítésre kerülnek.

 

Hong Kong / Kína

Kezdjük a kínai nyelvterülettel, ahol meglehetősen furán alakult a felhozatal. Néhány éve még egyértelműen felívelő pályán haladt a kínai anyaország filmipara, hullámzó színvonalú, de egyre szebb, egyre nagyobb, egyre drágább munkákkal előállva. Mára ez a lendület érezhetően megtört, dögunalmas történelmi adaptációk (pl. White Vengeance, Assassins), gyengécske, vagy jó esetben közepes akcióvígjátékok (Wu Dang, Double Trouble, The Four) és a nem túlságosan izgalmas szerelmi történetek (pl. Dangerous Liaisons) teszik ki a filmek többségét. Kiemelésre leginkább a jól eltalált hangulatú, de meglehetősen lassú wuxia, a Painted Skin - The Resurrection érdemes, valamint a Daniel Wu és Stephen Fung által indított filmes vállalkozás első, igencsak képregényes beütésű és jópár geekvonzó effekttel feltuningolt Tai Chi Zero / Tai Chi Hero kétrészese, amik agyat ugyan egyáltalán nem igényelnek, viszont a maguk módján felettébb szórakoztatóak.
paintedskin2.jpgSajnos mára a hongkongi mozi jócskán háttérbe szorult az anyaország mögött, pedig a jól képzett iparosaik és a kevéske új arc a rendezők között egész jó kis darabokkal képes előállni (a többiek pedig a Fiona Sit-Chapman To párossal igyekeznek eladni a filmjeiket). A kortárs hongkongi film egyik legjobbja, Pang Ho-Cheung két nagyszerű, súlyos humorral teletűzdelt sztoriban mutatja be az arrafelé is egyre terjedő trágár és obszcén beszédstílust, a Love in the Buff-ban (aminek a plakátján félig-meddig Butt-nak látszott az angol cím) a párkapcsolatokra, a Vulgaria-ban pedig az ismét fellendült category III erotikus filmek forgatására koncentrálva a producer nézőpontjából (igen, Chapman To és Fiona Sit párosa is van benne!). A Milkyway művek szakijai a szórakoztató, de könnyen felejthető Motorway-t és a jól eltalált Life without Principle-t tették le az asztalra, utóbbi nem utolsó sorban Lau Ching-wan remek játéka miatt emlékezetes. A korábban csak közepes horrorokkal jelentkező Lai Miu-suet is dobott egy nagyot, a The Second Woman ugyanis tökéletesen mutatja meg azt az irányt, amit a Pang tesók a Szem óta hiába keresnek, míg az év legjobb filmje egyértelműen a fura, de nagyon hatásos reklámkampányt ("a film, amit senki se látott") kapott A Simple Life, amiben Ann Hui megtörtént eseményeket dolgoz fel tökéletes természetességgel. Megérte rá várni!

 

Japán

thermaeromae.jpgKönnyen lehet, hogy elfogult vagyok, de évek óta egyértelműen Japánban készítik a legjobb filmeket. Nem volt ez másképp 2012-ben sem, a virágzó irodalmi életnek is köszönhetően (ide sorolva a manga/anime ipart és a modern színdarabokat is) tonnaszám érkeztek a jobbnál jobb darabok mindenféle stílusban, ám a klasszikus japán mozit kereső (illetve az az után vágyakozó) rajongóknak újfent csalódniuk kellett. Hagyományos, akciódús szamurájfilm nem készült, ahogyan a jakuzák és a pörgős krimik, thrillerek is réges-régen kikoptak a kínálatból, az extrém, véres történeteket pedig kisajátították a ZS filmesek. A könnyed, szórakoztató műfajban viszont olyan ütős darabok készültek, mint a Moteki, ami gyakorlatilag kultúrsokkot okozva mutatja be a mai japán 30-as korosztály életét, a Robo-G, amiben Yaguchi Shinobu szemlélteti, milyen a legemberibb robot (Michael Curtis zseniális a szerepben!), vagy éppen a Thermae Romae, amire mindenki a japánul beszélő rómaiak miatt kíváncsi. A Moteki-hez hasonló sokkhatással ér fel Miike Takashi Ai to Makoto-ja, amit úgy jó megnézni, ha az ember nem tud róla semmit, míg Morita Yoshimitsu (nyugodjék békében) legutolsó rendezésében, a Train Brain Express-ben Eita és Matsuyama Kenichi szemlélteti a már-már társadalmi problémát jelentő vasútfanatikus, nőkkel mit kezdeni nem tudó férfiak életét.
A kicsit komolyabb hangvételű filmek között feltűnően gyakran kerül elő főszereplőként a zseniális Yakusho Kouji, aki a Woodsman and the Rain-ben egy egyszerű favágót játszik, aki fura mentora lesz egy zöldfülű horrorfilmrendezőnek, az Admiral Yamamoto Isoroku-ban pedig a II. világháború legendás tábornokát személyesíti meg. A film sztorija lenyűgöző, főleg az, ahogyan a hadseregen belül uralkodó viszonyokat mutatják be. Sajnos a csaták viszont 100%-ban számítógépes grafikából állnak, így kevéssé teszik átélhetővé például a Pearl Harbor elleni támadást.
rurounikenshin.jpgMint említettem feljebb, vérbeli akciódús szamurájfilm nem készült, de aki képes megbarátkozni a modern jidaigeki-vel, annak azért nem kell nélkülöznie. A híres manga/anime, a Rurouni Kenshin élőszereplős feldolgozása teljességgel vállalható, ráadásul hiánypótló is, hiszen már a Meiji érában játszódik, ahol nem egy másik harcos a főellenség, hanem az ópiumkereskedő. A csaták koreográfiája kifejezetten látványosra sikerült, ami Tanigaki Kenji érdeme, aki végre egy nagy költségvetésű darabban is kipróbálhatta koreográfusi és akciórendező képességeit. Mivel egy manga adaptációról van szó, így a főszereplő eléggé androgünre sikeredett, de annak idején az Azumi-t sem a hitelességéért szerettük. A Yamada Youji által bevezetett modern, alapvetően drámaira hangolt szamurájfilmek stílusát követi Shinohara Tetsuo nagyszerű rendezése, az At the River's Edge, ami nagyszerűen építi fel, hogy miért is kerül sor a végén a csupa nagy betűs harcra, míg a reklámfilmekre és a videoklipekre emlékeztetően tömény Milocrorze egyik szála egy korokon keresztül a szerelmét kereső nagy harcost mutat be, bár a sztori csúcspontját jelentő hosszú csatajelenet sajnos beleveszik önmaga stílusába.

 

Dél-Korea

helpless.jpgA jó tíz évvel ezelőtt még mára nagy klasszikussá vált filmek egész sorát ontó Dél-Korea mára teljesen elszürkült, tömegtermelésre és néhány sablonos műfajra fókuszál mindössze. Csöpögős romantikus drámák és közepes vígjátékok, vértől tocsogó, de az Oldboy-hoz képest semmi újat nem nyújtó thrillerek, valamint egy-két közepes kosztümös királydráma jellemzi a felhozatalt. A legelborultabb, nekem leginkább tetsző alkotásuk a Doomsday Book volt, ami három rövid sci-fi/horror történetet mutat be, de a visszajelzések alapján többeknél kiverte a biztosítékot. A klasszikus film noir-ok hangulatát hozza a gyönyörű Kim Min-hee által fémjelzett Helpless, aminek főhőse egyre furább dolgokra bukkan, miközben nyomoz eltűnt felesége után. A koreai háborús filmek általában jók szoktak lenni és az eléggé epikusra sikerült My Way is öregbíti a hírnevüket, bemutatván koreai szemszögből a II. Világháború különböző frontszakaszait. Kedvenc témám az Észak-Dél szembenállás és rivalizálás, amit mostanában az igaz történetet feldolgozó As One mutatott be legjobban. A két Korea a '90-es évek elején közös csapattal nevezett egy asztalitenisz bajnokságra, aminek az összeállítása nem ment könnyen.

 

A többiek

A három nagy mellett a többiek tulajdonképpen szóra sem érdemesek. Tajvan nem jelentkezett említésre méltó produkcióval, Thaiföld évek óta azzal küzd, hogy az akciófilmjeihez relatíve értelmes forgatókönyvet tudjon összeállítani (ez a Fighting Fish-ben sem sikerült, az meg külön poén, hogy a szereplők vicces nyelvtani hibákat vétenek, amikor angolul próbálnak beszélni). Ugyanez mondható el a világszerte felkapott indonéz The Raid-ről is, amiben ráadásul a sztori és a verekedések arányát sem sikerült igazán eltalálni, egy idő után már fárasztó volt, hogy csak csépelik egymást.

2012. november 29.

Harakiri

seppuku01.jpgEgy magányos, koszos, ápolatlan ronin ül egy nemesi klán udvarának közepén – seppukut, rituális öngyilkosságot készül elkövetni, hogy véget vessen éhezésének, nélkülözésének és céltalanságnak. Legalábbis ezt állítja – valójában egy sajátos, gondosan kitervelt bosszú jogos útját járja. Mozdulatlanul, halkan beszélve, halálos nyugalommal várja az idejét, körülvéve a klán szolgálóival és harcosaival, elszeparálva a világtól, mégis annak középpontban.


A Harakiri (Seppuku, 1962; Takashi Miike tavaly forgatott belőle egy remake-et) a legjobb Akira Kurosawa-film, amihez Akira Kurosawának nem volt semmi köze. Kobayashi Masaki (The Human Condition) szamurájdrámája egyszerre a ’60-as évek egyik legjobb, szívszorító emberi tragédiája és keserű, cinikus vádirata egy életmódnak, egy rendszernek, egy egész társadalomnak, ami azóta az enyészeté lett – és ez talán nem is baj.

A film egy nagy klán státuszának és hatalmának szimbólumával, egy ragyogó kiállítású harci páncéllal nyit és zárul. A nyitányban a páncél csupa félelmetes, lenyűgöző erő és nemesség, a záróképek alatt csupa hazugság, becstelenség és üresség. A páncél az, ami, csak a percepciónk változik.

A koszos, ápolatlan ronin, Tsugumo Hanshiro (Nakadai Tatsuya hipnotikus erejű alakításban) az Iyi klántól kéri, hadd vessen véget életének becsülettel, az ő udvarukon. A klán vezetői vonakodnak: 1630-ban járunk, a gazdátlan és étlen szamurájok idejében, és már híre ment, hogy vannak roninok, akik becstelen módon seppukuval fenyegetőzve csikarnak ki alamizsnát a klánoktól.

seppuku02.jpgHanshirónak figyelmeztetésképp elmesélik egy ilyen ronin történetét: állásért vagy ételért jött kuncsorogni, ők azonban szaván fogták, és végül rákényszerítették a seppukura – amit bambuszkarddal kellett végrehajtania, tekintve, hogy igazi kardját már rég eladta. Hanshihro azonban ezután is tántoríthatatlan – csakhogy ismerte a fiatal szamurájt, akiről az Iyi klán mesélt neki, és ahogy fogalmaz, hagy némi kívánnivalót maga után az, ahogy a klán a szituációt kezelte.

Hashinoto Shinobu, Kurosawa nem egy remekművének forgatókönyvírója (A hét szamuráj, A vihar kapujában, Véres trón) ugyanolyan gondosan, precízen, lépésről lépésre haladva bontja ki a jelen és a múlt eseményei közt váltakozó cselekményt, mint ahogy Hanshiro állítja fel a látszólag kivédhetetlen morális csapdát. Lassan oszlik a főszereplő motivációit borító köd, viszont annál fájdalmasabban: a flashbackek fokozatosan árnyalják a seppukura kényszerített „tisztességtelen” szamuráj történetét, becsületét aprópénzre váltani kívánó senkiháziból kisbabájáért és feleségéért aggódó felelős férfi lesz, akinek a szeretet nevében elkövetett, szamurájkódot sértő tettei még magát a rendíthetetlen erkölcsi szobrot, Hanshirót is szégyenben hagyják. Mert az igazi hős, az igazi ember nem az, aki mindenáron ragaszkodik egy ideához, hanem az, aki képes felismerni, hogy ha túl kell lépnie rajta.

A Harakiriben jó másfél óra eltelik, mire a kardok először kirepülnek a hüvelyükből, de az addig elhangzó szópárbajok nem kevésbé intenzívek és izgalmasak. Kobayashi kamerája lassan, mégis dinamikusan szemléli a meghalni érkezett Hanshiro és az Iyi klán egyre nyilvánvalóbb konfliktusát, ami törvényszerűen vezet egy brutális leszámoláshoz. A finálét három kisebb párbaj vezeti fel, és Kobayashi még itt is késleltet: az első két küzdelemből alig látunk valamit (bár tudjuk, hogy egyébként sem lehetnek hosszúak), csak a harmadikra kapjuk meg a klasszikus felállást, a szélfútta mezővel, és az egymással farkasszemet néző harcosokkal – de oda is el kell jutni egy szűk, párbajra alkalmatlan kis helyiségből, temetőn, erdei úton átsétálva. A feszültség itt már alig elviselhető.

seppuku3.jpgAhogy Kurosawa, Kobayashi is a romló, összeomló félben lévő rendszert kritizálja, az akkori háborúk utáni Japánt párhuzamba állítva a második világháború utánival (az sem véletlen, hogy Hanshiro Hiroshimából származik), de ő már a múltat sem látja olyan szépnek és fényesnek, nála a fejétől bűzlik a hal, a gyökerétől rothad minden. Nem csak a lenézett roninok feledkeznek el a szamurájkódról, de az ahhoz való ragaszkodásról papoló, azt páváskodva fenntartó nemes klánok is, amik számára a becsület és a tisztesség látszata fontos, nem pedig a becsület és a tisztesség maga. Az álszentség mélyen beleitta magát a társadalomba, olyannyira, hogy leleplezése lehetetlen: a történelmet a győztesek írják, és ők semmitől nem riadnak vissza.

Miközben a tradíció mögé bújva kényszerítik ki az események általuk kívánt végkimenetelét, az embereiket tizedelő, felbőszült Hanshirót nem restek puskákkal agyonlőni – a főszereplő erkölcsi győzelmét (nemes bosszúját éppúgy, mint golyók általi halálát megelőző seppukuját) elmossa a meghamisított történelem. Ahogy az értékeket és a becsületet elmossa az önzés és a barbarizmus.

2012. november 26.

Ghost Eyes

3.jpgHa valaki egyszerre pedikűrös és járatlan az interperszonális kapcsolatokban, az egy elég necces kombináció. Bao Ling-re mindkettő jellemző, így nem csoda, hogy mikor a jóképű Shi Jong Jie nyújtja oda neki a kezét, körmeit megreszelendő, a csaj kitörő lelkesedéssel lát munkához. A műszak lejártával Bao Ling a járdáról óvatlanul az úttestre bénázik, és bár az elrobogó taxi nem üti el, súrlódásuk lendülete lerepíti a lány szemüvegét, amely menthetetlenül összetörik. Shi fehér lovon közlekedő herceg módjára (akinek természetesen a körmei is makulátlanok!) felajánlja, hogy optikusi magánpraxisában, ingyé' és bérmentve lediagnosztizálja Bao Linget. A csaj kapva kap a potya magánrendelői vizit lehetősége után, és csak akkor bizonytalanodik el, amikor Shie szemüveg helyett kontaktlencsék felhelyezését javasolja neki. A csávó túl smooth ahhoz, hogy Bao ellenkezzen vele, így pár perc múlva szemgolyóján apró üveglapokkal távozik a férfi üzlet-rendelőjéből.

VESZTÉRE! Lányok, ezért ne hagyjátok, hogy mindenféle jólfésült-jólborotvált senkiházi hülyítsen benneteket! Shi Jong Jie ugyanis egy kísértet... nem, egy inkubusz... nem, egy zombi... a francba, a három egyszerre! (mindenesetre nem köngsi, a kínai ugráló vámpír), aki Bao Ling kontaktlencsés szemének meghipnotizálásával fejti ki cekcuális hatalmát a gyenge akaratú nőn (utóbbi egyetlen támasza a horrorrajongó kvázi-vőlegénye – na, kisanyám, neked annyi!). Az éjjelenkénti, reákényszerített lepedőmutatványok kimondottan egészségtelen hatással vannak szegény Bao Lingre: addíg sem volt egy Ming váza, de ezen megerőltetések után fizikális leépülése egyre randább formát ölt. És ez még hagyján! Hongkong összes kísértete a nyakára jár, vagy legalább is nem tudja őket nem észrevenni; itt egy öngyilkos mosogatóbácsi, amott egy hegyomlás zombiáldozatai kapkodnak az ütőere után – nem csoda, hogy Bao Lingnek elege lesz az egészből, és ördög-, ill. szelleműzésre kér fel egy taoista papot. Nem elfelejtendő, hogy tizenkét évvel járunk a Mr. Vampire előtt, és Sammo Spooky Kind -os horrorkomédiáiig is hátravan még egy kis idő, így ezzel a nyolcvanas években rendkívül népszerűvé váló motívummal (értsd: a taoista pap gonoszűzésre adja a fejét) kapcsolatban a Ghost Eyes nyugodtan nevezhető úttörőnek.

A szeánsz enyhén szólva félresikerül, és Bao Ling nem lát más kiutat, mint hogy elmeneküljön a nagyvárosból. Na de mennyire eshet nehezére egy kísértetnek vidékre leutaznia?

2_1.jpgKuei Chi Hung a Shaw Brothers exploitation-rendezői között a legfényesebben ragyogó csillag volt – már ha lehet ilyet mondani olyasvalakiről, akiről az évek során még a szakma is majdnem teljesen elfelejtkezett. Mindenesetre a stúdió rendezőkarámjának igavonósai közül Kuei Chi Hung értett a legjobban a szex és erőszak izgalmas vászonra viteléhez: legkiválóbb filmjei a nőibörtönös műfaj csöcsös ékköve, a Bamboo House of Dolls, illetve a mocskos-degradálós Killer Snakes, amelyben egy eszement fiatalember treníroz csúszómászókat a női nyílások feltérképezésére és embertársai összeharapdálására. Ha valakinek kedve szottyan valamely ismerősét elijeszteni egy hongkongi kiruccanástól, vetítse le neki utóbbi filmet, a Killer Snakes ugyanis a szociális és pszichés viszonyok olymértékű szétesésének tárháza, hogy az utazni vágyó garantáltan visszaváltja a repülőjegyét. Ez Kuei Chi Hung Hongkongja: Hell on Earth.

A Ghost Eyes (1974) sem radikalításában, sem úgy általában, minőségben nem közelíti meg a fenti két alkotást. A múló idő nem volt kegyes hozzá, a film rosszul öregedett: Kuei Chi Hung bár keményen próbálkozott, a Ghost Eyes-ból nem sikerült félelmetes filmet csinálnia, és ez egy horrornál kellemetlen következmény.

A miliő le- és átfestésében a rendező most is mester, zsúfolt beállításokban tengődő hősei szinte csak éjszaka élnek, esőverte házakban, sötét lakásokban és szutykos sikátorokban, a nagyváros szívében, mégis egyedül. Szóval a hangulatteremtéshez van tehetsége, és ha ez egy dráma lenne, meg is elégedhetnénk ennyivel, csakhogy a rettenetesnek szánt részek ma már csupán nevetségesnek hatnak, vámpírunk pedig inkább hat öregedő stricinek, mint szupererejű élőhalottnak. A horrorjelenetek mind túlvezéreltek: a gonosz legtöbb megmozdulását például egy döglődő macska halálsikolyához hasonló effekt festi alá, ami kétszázadszorra már cseppet idegesítően hat. Ám ez csak egy kiragadott példa a sokból (és akkor még a katasztrofális maszkokról nem is beszéltem – sajnos a film formailag inkább inkább tendál trash, mint horrorirányba).

Amilyen sötét a film, ahhoz képest túl harsány; nem Kuei Chi Hunggal kellett volna megrendeztetni, a stílusa túl intenzív volt az ilyesmihez. Persze a maga módján épp emiatt szórakoztató a Ghost Eyes: oly sok minden történik benne – és olyan energiával – hogy egy percre sem válik unalmassá. Nem tudom a Hatodik érzék (Sixth Sense) vagy a Szem (Jian Gui) alkotóinak volt-e szerencséjük hozzá, mindenesetre több ötlet is visszaköszön majd harminc évvel később készült filmjeikben.

1_1.jpgMeggyőződésem, hogy egy kísértetfilmnek erős visszafogottságra van szüksége ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást, ám Kuei Chi Hung sosem volt képes türtőztetni magát, ami a nőibörtönös, bosszúállós (Payment in Blood) és akciófilmjeinek (Killers On Wheels) előnyére vált ugyan, jelen esetben azonban nem használt (ugyanez a tényállás Hex című, szintén kísértetes alkotásánál is). Bűn lenne viszont elhallgatnom, hogy van a filmben egy intenzitásában és (főleg azoknak, akik kiismerik magukat a nyolcvanas-kilencvenes évek hongkongi horrorfilmjeiben) döbbenetes jelenet, amelyért külön megérte megnézni. A taoista pap és a kísértet összecsapásáról beszélek, amely teljesen máshogyan zajlik és másképpen ér véget, mint ahogyan ahhoz a műfajban járatosak hozzászoktak.

2012. október 24.

Last Tycoon-előzetes

Hát gyerekek, megtarthatjátok az összes ámerikai szuperprodukciótokat, mert nekem ez a film ezerszer "várósabb", ahogy mondani szokás. Egy hongkonfilm-rajongó számára ez az álomstáb: a főszerepben Chow Yun Fat és Sammo Hung, a rendező Wong Jing!

2012. július 5.

Bakumatsu

bakumatsu 3 350.jpgA Togukawa sógunátus több mint 200 évig tartó időszaka a japán történelem legérdekesebb periódusa volt. Az 1603-ban, a Sekigaharai csata után Togukawa Ieyashu által alapított dinasztia egészen 1868-ig bitorolta a hatalmat Japán és a Császár felett. A 50-as évek elejére az addig beton szilárd rendszer azonban megingani látszott. Matthew C. Perry kapitány japánba érkezése, és főként, a magával hozott amerikai technológia bebizonyította az addig elszigetelt ország lakói számára, hogy jelentős lemaradásban vannak a nyugati civilizációhoz képest.Az országot gyakorlatilag ellepték a csempészáruk, melyek között jócskán akadtak lőfegyverek is. Az elmaradottság felismerése hamar viszályt szított a sógunátushoz hű shinsengumi (vidéki parasztokból verbuválódott szamuráj csoportosulás), és a fejlődést támogató, később a Sonno Joi zászlaja alatt egyesülő három nagy szamuráj klán között. Az uralkodó rezsim folyamatosan próbálta fenntartani hatalmát különböző újításokkal. Ilyen volt az 1854 és 56 között zajlott Ansei reform, amely során a sógunátus dán és holland felszerelésű gőzhajókat rendelt hatalma megszilárdítása érdekében, és megalapították az első nyugati stílusú tengerész kiképző központot is Nagasakiban. Az országon belüli ellentéteket azonban nem csak a nyugati hódítók, hanem az 1854 és 55 között zajló nagy földrengéshullám is jelentősen kiélezte. Ezt az Edo korszak utolsó, 1853 és 1867 között tartó, bel- és külviszálytól sújtott periódusát szokás Bakumatsu-nak nevezni, amely szabad fordításban annyit tesz, hogy „a függöny legördül”.
Bakumatsu 1 350.jpgDaisuke Ito 1970-ben készült filmje ebbe az időszakba kalauzolja el nézőjét, középpontjába pedig a korszak egyik legjelentősebb sógun ellenes figuráját, Sakamoto Ryoma-t helyezi. Ryoma nem kisebb jelentőségű tettel vonult be a történelembe, minthogy összehozta Japán három legnagyobb szamuráj klánjának szövetségét, melyet a Tosa, a Satsuma és a Choshu alkottak. Különösen kemény diónak számított a Satsuma és a Chosu klánok egy asztalhoz ültetése, hiszen a két fél egymás legnagyobb riválisának számított. A film Ryoma életének abba az időszakába kapcsolódik be, amikor még a Tosa klán tagjaként megbízást kap, hogy ölje meg  Katsu Kaishu-t a Togukawa sógunátus egyik magas rangú tisztségviselőjét. Kettejük találkozása fontos szerepet töltött be Ryoma életében, hiszen a Kaishu posztjának ellenére a modernizáció egyik legnagyobb támogatója volt. Ryoma a hatására hagyta ott a Tosa klánt, hogy a háttérből irányítsa az átalakulást. Részletesen kísérhetjük végig a klánok egy asztalhoz ültetését, Ryoma és Shintaro Nakaoka egymáshoz fűződő kapcsolatát, és az ellenük elkövetett sikeres merényletet.
A film ízig-vérig igazi jidaigeki alkotás, melynek középpontjában főként a politikai ármánykodás és Ryoma életének bemutatása áll. Tökéletesen keveredik benne a történelemhű korkép és a fikció. Ebből kifolyólag viszonylag kevesebb szerepet kapnak a klasszikus chambarákra jellemző epikus csatajelenetek, helyette azonban tökéletes betekintést nyerhetünk az adott kor társadalmi berendezkedésébe, és megismerhetjük annak fontosabb szereplőit. Ez azonban talán a film egyik, és egyben egyetlen negatív tulajdonsága is, hiszen úgy kezeli nézőjét, mint aki rendelkezik a szükséges történelmi háttérismerettel. Nem azt mondom, hogy teljesen érthetetlen a kellő ismeretanyag nélkül, de kétségtelen, hogy a szükséges háttértudás nagyban hozzájárul a film megértéséhez.
bakumatsu 2 350.jpgA rendezés egyébként visszafogottsága ellenére feszesnek és gördülékenynek mondható, melyet tökéletesen egészít ki Kinnosuke Nakamura és Tatsuya Nakadai zseniális alakítása. Kettőjük végső merénylete előtti párbeszéde már-már epikus módon képviselteti a szamuráj eszmék hagyatékának és a fejlődésnek az összeütközését. Hiszen Nakaoka hiába áll jóban-rosszban barátja mellett, szívében mélyen él a hagakure szelleme. Nézeteltéréseik folyamatosan színesítik a filmet, ám végső „összeütközésük” még inkább megérteti a nézővel kapcsolatuk metaforáját, és annak fontosságát.
Kinnosuke Nakamura amellett, hogy a film címszerepét játszotta, produceri posztot is betöltött a forgatás alatt. Bár a pályáját jellemző addigi munkássága tükrében szinte teljes szabadságot kapott a Toei Studiótól, az 1970-re a japán filmipart elért gazdasági válság az ő kezeit is jelentősen gúzsba kötötte. A mozi iránti érdeklődés alább hagyott, és a már befutott sztárok nagy része is igyekezett a tévés forgalmazás felé menekülni karrierje megmentése érdekében. Kinnosuke ennek ellenére igyekezett filmjének minden anyagi támogatást megadni azért, hogy a sajátjának érzett alkotást minél grandiózusabbnak mutassa be. Bár a Bakumatsu meglehetősen intelligens és korhű film benyomását keltette, a sok párbeszéd és a vontatott vonalvezetés miatt hamar megbukott a pénztáraknál. A nézők egyszerűen túl unalmasnak találták, ez pedig majdnem teljesen csődbe is vitte a vállalkozást. Produkciós cége megmentése érdekében végül Kinnosuke is a televíziózás felé fordult. A film lassúsága és háttérismeretet igénytő történetvezetése ellenére úgy gondolom, hogy mindenképpen élvezetes lehet azok számára, akiket érdekel a japán történelem, és nem csak a látványos összecsapások miatt  néznek chambarát.
2012. július 1.
2012. június 24.

Revenge of the Corpse

revengeofcorpsepromo1.jpgHogy mi az igazi cock tease? Nem amikor egy tízes skálán tizenegyes csaj hülyíti a fejeteket egész éjjel, aztán hagyja, hogy kifizessétek a taxiszámláját (is), és végezetül faképnél hagy benneteket álló farokkal, a Körút közepén. Á, ez semmi. Az az igazi szívatás, mikor egy cég (nevezzük Celestialnak) végre-valahára elkezdi kiadni a Shaw Brothers filmjeit – döglassan csinálja, éveken keresztül húzza, 700+ film az mégiscsak 700+ film -, aztán hirtelen bejelenti, hogy kész, kint van dvd-n az összes, és a rajongók döbbenten hápognak, mivel ez messze nem igaz, néhány várva várt filmre továbbra sem tehetik rá izzadt, geek-ideges kezeiket.

A Revenge of the Corpse is ilyen. A Celestial az ötéves, a Shaw Brothers produkciókat dvd- és tv-forgalmazásba bocsátó periódus végén egyszerűen megvonta a céges vállát, és úgy döntött, ezt már nem adja ki dvd-n. A többi Shaw filmhez hasonlóan ugyan ezt is újramaszterelték, de közszemle, az már nem jutott neki, max. obskúr kínai kábeltévék tűzték műsorukra – és ezek egyikéről rögzítette valaki szemfüles, így jutott el végre az ázsiaifilm-őrültek sárgás gyűjteményeibe.

A filmet Sun Chung rendezte, aki a Shaw Brothers egyik, ha nem a legjobb rendezője volt. Chu Yuanhoz és Hua Shanhoz hasonlóan munkásságának filmtörténeti jelentőségét az újramaszterelt dvd-kiadások rángatták napvilágra. Ma már tudjuk, hogy az újító tehetségű, de a történetmeséléssel meglehetősen vaskos hadilábon álló Chang Cheh-n kívül is voltak a Shaw Brothersnek tehetséges filmrendezői. Sőt, tehetségesebbek.

revengecorpse3.jpgEzért fáj idebiggyesztenem, hogy a Revenge of the Corpse sajnos nem tartozik Sun Chung legsikerültebb alkotásai közé. Félreértés ne essék, faszányosan összerakott kerek-horror-egész ez a film, de sem túl sok meglepetést, sem (egyetlen jelenet kivételével, erről majd később) különösebb rendezői blikkfangokat nem tartalmaz. Akár azt is hihetné az ember, hogy Sun Chung nem szerette a horrort, ám ebben az esetben nem tudott volna egy olyan mesterművet összehozni, mint a keserű-nihilista Human Lanterns (1982).

Nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy minden idők valószínűleg legleterheltebb forgatókönyvírójának, Ni Kuangnak a szkriptje nélkülöz minden eredetiséget. Már a címből sejthető a történet menete, és egyetlen olyan fordulat sincs a filmben, amely a hullának meg az ő bosszúállásának a történetét kiszámítható ösvényéről eltérítené.

Du csendbiztost Jason Pai Piao alakítja, akit a Shaw Brothers a korai nyolcvanas években, a cég lejtmenete során sztárként szeretett volna eladni, sikertelenül. Böcsületes, őszinte módon játszott böcsületes, őszinte pancsereket, akik szinte mindig tragikus hősként végezték. Piao tehetséges színész és remek harcművész, az arca meg a cérnabajsza azonban inkább tömeggyilkosok megformálására predesztinálja, nem csoda, hogy rövid ideig tartó tévés tündöklését a mozis karrierje képtelen volt megújrázni. Mondanom sem kell, az egyik kedvenc színészem a Shaw Brothers karámjából.

revengecorpse.jpgDutól retteg a környék összes banditája, mert a kardja gyors és törvénytisztelete páratlan. A felesége viszont egy ordas kurva, aki Du háta mögött összefekszik a falu gátlástalan gazdagemberével, akit természetesen Lo Lieh játszik (tömeggyilkos fej nr. 2.) Lo meg a nej börtönbe juttatják, majd megmérgezik a dali csendőrt, aki utolsó kívánságként még azt kéri húgától, hogy vörös ruhában temessék el. Retúrjegy...

A faluban bóklászó három csavargó, bár tisztelte Dut, a hulláját mégiscsak kiássa - szokás, hogy a holttest alá a rokonok mindenféle értéket tömködnek, hadd legyen magas az életszínvonala a túlvilágon. Sun Chung ebben a temetői jelenetben képes, a film folyamán egyetlen alkalommal, félelmetes atmoszférát teremteni. Az a pár másodperc, mikor az egyik hullarabló a nyakába akasztott kötél segítségével kiemeli a kimondottan szottyos halottat a sírból, miközben társai a koporsóban kotorásznak, frenetikus. A hulla ekkor természetesen elszabadul, és elkezdi gyakni mindazokat, akik két méter mélyre juttatták. Hongkongi horror-szokáshoz híven csak a taoista papok állhatnak útjába (Lo Lieh úgy importálja őket a faluba), de ők is csak rövid ideig...

revengecorpse2.jpgSun Chung korábban olyan remek wuxiákat rendezett, mint a Judgement of an Assassin (1977), a fantasztikus Avenging Eagle (1978) vagy a nagyszerű Jin Yong-adaptáció, a Proud Youth (1978), így nem csoda, hogy a Revenge of the Corpse legjobb jelenetei azok, amikor Du csendbiztos a történet elején a haramiákat aprítja. Horrorisztikus hangulat a filmben, bár a forgatókönyv erőlteti rendesen, inkább esetlegesen van jelen, és mai szemmel nevetséges megoldásokkal operál. Szerencsére a film tempója feszes, és a vizuális megvalósítás sem utolsó: remek szélesvásznú, az állandó stúdióbelsőknek köszönhetően mégis klausztrofób kompozíciók sorjáznak, toldozva-foldozva az egyenetlen atmoszférát.

revengeofcorpsepromo.jpg

2012. június 12.

Million Dollar Crocodile-előzetes

millioncrocodile.jpgMintha tegnap lett volna, midőn pattanásos tinédzser fejemet matyóhímzéses párnámra döntve bámultam Robert Fostert, amint a nagyvárosi Ámerika betondzsungelében a kloákából szabadult óriásalligátort igyekszik becserkészni. Ám ma már Kína a vezető világhatalom, nekik tartozik mindenki, és szörnyhüllős filmeket is inkább ők gyártanak. A Million Dollar Crocodile egy fokkal látszik magasabban tanyázni az Asylum-színvonalnál: a költségvetés alacsony, a CGI elviselhető, illetve van benne Lam Suet, aki minden filmet nézhetővé tesz. Szóval csá, akarom ondani dzaj dzseng.

2012. április 16.

Flying Swords of Dragon Gate

A hongkongi fantasy aranykorában forgatott legendás darabok új keletű feldolgozásai eleddig kivétel nélkül valahol a borzasztó rossz és a felejthető kategóriák között ingadoztak. Hiába a nagy hype (Sex & Zen 3D), a nagy nevek (The Sorcerer and the White Snake), vagy éppen az elronthatatlannak hitt sztori (A Chinese Fairy Tale), a felújítások alkotóinak kissé öntelt, „ezeknek így is jó lesz” hozzáállása igencsak meglátszott a produkciókon. Mindebből kiindulva a felemás várakozások teljesen érthetőek voltak a ’92-es New Dragon Gate Inn alapjain nyugvó Flying Swords of Dragon Gate esetében, ám Tsui Hark és Jet Li párosa némi reménykedésre is okot adott.

Az A Chinese Fairy Tale-t jegyző Ching Siu-Tung-gal ellentétben Tsui az elmúlt években is meglehetősen aktív volt és több műfajban kipróbálta magát. Részt vett a jópofa játékként felfogható Triangle megvalósításában, leforgatott egy teljesen elrontott és leginkább a Pang bratyókat majmoló horrort (Missing), volt alkalma kitapasztalni, hogy nincs érzéke a romantikus vígjátékokhoz (All About Women), így újra rátalált a neki talán leginkább testhezálló műfajra, a wuxia-ra. A 2010-es Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-ben már bemutatta, hogy hogyan kellene szerinte egy XXI. századi wuxia filmnek kinéznie, ezt pedig csak tovább fokozta a Flying Swords of Dragon Gate-ben.

A sztorit eredetileg a Shaw Brothers egyik legendája, King Hu álmodta először vászonra még 1967-ben, de Hark a ’92-es változatot újította fel, aminek annak idején a producere volt. A maga korában a látvány és technikai kivitelezés teljesen rendben volt és a felvonultatott sztárok mennyiségére se lehetett panasz (Brigitte Lin, Tony Leung Ka-Fai, Maggie Cheung, Donnie Yen, stb.). Ugyan az akkori igen erős konkurencia miatt a Hong Kong Film Awards-on egyetlen díjat se zsebelt be, mind a mai napig az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb wuxia produkciók egyike. A díjakkal az utódnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a most lezajlott HKFA-n 5 kategóriában is győzni tudott, igaz, a legfontosabbakban az a produkció kaszált, amit még senki se látott.

A 2011-es felújítás legnagyobb erénye, hogy Hark nem csak gyorsan összedobott egy remake-t a „bármit elfogyasztó” mandarin nyelvű piac számára, hanem valóban mindent ki akart hozni önmagából és a ma rendelkezésre álló technikából. Ez utóbbi miatt némi keserűség maradhat a klasszikus kínai fantasyért rajongókban, mert a számítógépes grafika és a mágikus 3D felirat túlságosan is előtérbe lett tolva, de még így is bőven maradtak érdekességek és említésre méltó apróságok, amik miatt megéri rászánni a filmre a szűk két órát.

előzetes

 

A sztori, amiről igen hamar kiderül, hogy nem másolata a ’92-esnek, a Ming dinasztia idején játszódik, amikor az eunuchok az oszd meg és uralkodj elv alapján keleti és a nyugati „irodákra” lettek bontva és mással sem foglalkoztak, mint egymás aprításával. Teljhatalmukat előszeretettel használták ki és csak néhány fura alak mert ellenállni nekik. Egyikük a titokzatos Zhao Huai’an, aki után a keleti „iroda” vezetőjének lecsapása miatt a nyugatiak hajtóvadászatot indítanak. A szálak pedig (jópár mellékszereplőn keresztül) a Dragon Gate fogadóba vezetnek, ráadásul egy mesés kincs is bonyolítja őket.

A történet vezetése magán viseli Tsui Hark összes jellegzetességét, világosan látszanak az erősségei és a gyengeségei. Helyenként elveszik a részletekben, helyenként nagyokat ugrik, emiatt időnként nehezen követhető, ki kicsoda, vagy mi miért történik. Kicsit esetlenül bánik a figuráival, Zhao Huai’an például 10-20 percekre is el-eltűnik időnként, a többiek pedig papírvékonyságú, eléggé egyoldalas karakterek. A más sztorikban (pl. Hős) igen erős érzelmi töltet abszolút hiányzik, ugyan megtalálható a szerelmi szál, de finoman fogalmazva sem túl hiteles. A karakterek interakciói alapvetően humorosra vannak véve és szerencsére egész jól sikerültek, főleg a fogadón belüli hosszas szájkarate idején. Rengeteg szereplő, akik több csoportra oszlanak, sokáig senkinek sem derülnek ki a valós szándékai, ráadásul még két hasonmás is bonyolítja a helyzetet. A mellékszereplők közül a barbárok (mint kiderült, tatárok) a legjobbak, remek (és Tsui-re jellemző) a csoportbeli viszonyuk megvalósítása.

A látvány abszolút CG orientált, szinte nincs olyan jelenet, amit valódi helyszínen forgattak volna. A hátterek és a kevés mozgást tartalmazó képek gyönyörűek, lenyűgözőek, főleg a történet legelején a kikötő megvalósítása, de a feszültséget egyre csak fokozó, közeledő vihar fellegeinek kidolgozása sem rossz. Mindezekkel gyökeres ellentétben sajnos a csatáknál is alkalmazták az animációt a hagyományos huzaltechnika kiváltására. Ezek a jelenetek (a klasszikus wuxia rajongójaként) fájnak a szemnek, mintha egy közepes, verekedős számítógépes játék sután animált karakterei köszönnének vissza bennük, semmi élethűséget nem tartalmaznak. Ennél sokkal jobb lett volna, ha megmaradnak a drótoknál és kevesebbet pörgő, lassabb, de végig élethű mozgást végző hús-vér szereplőkkel forgatták volna le őket. A HKFA zsűrijét mindez nem zavarta, úgy látszik, ott nem a klasszikus wuxia rajongói ülnek, így a legjobb vizuális effektek és a legjobb akciókoreográfia díját is Harkéknak ítélték. Sajnos valószínűleg ez lesz a trend a továbbiakban, ráadásul nem csak a csatáknál és a tömegjeleneteknél használták a CG-t, hanem olyan, ránézésre minden további nélkül hús-vér szereplőkkel felvehető jeleneteknél is, mint például amikor hőseink lovagolnak a sivatagban. Azon szerencsések, akik moziban látták a filmet, áradoznak a 3D minőségéről is, ami Hark maximalizmusát ismerve igaz is lehet, ráadásul még a műfajhoz is illik, valószínűleg feldobja itt-ott a csatajeleneteket.

A szereplők közül hiába Jet Li a húzónév, mivel relatíve keveset szerepel, tulajdonképpen elveszik a többi sztár között, szinte biztos, hogy nem ez a szerepe lesz a legemlékezetesebb. A rendező korábbi filmjeiben már megszokott módon az erős és határozott női karakterek sikerültek a legjobban. A barbárok vezetője, az eddig csak cuki és törékeny szerepekben alkalmazott Kwai Lun Mei egyszerre menő és elragadó (főleg, amikor tartar nyelven hablatyol), akárcsak az egykorvolt szerelmét kereső, jéghideg Zhou Xun, aki a szöges ellentéte. Egyikük sem képzett harcművész (ahogy Li Yuchun és Mavis Fan sem), így a csatákban a kaszkadőrök mellett érthető a sok animáció használata is. A férfiak közül a kettős szerepben látható Aloys Chen-t érdemes kiemelni, aki remek boy wonder-ként és a könyörtelen eunuchként is, kisebb szerepekben pedig olyan régi ismerősök is feltűnnek, mint Fan Siu-Wong és Gordon Liu.

Mindezekkel együtt a Flying Swords of Dragon Gate a kortárs hongkongi mozi kevés, nemzetközi figyelemre is méltó darabjainak egyike, ami végre nem csak a klasszikusok tollaival próbál ékeskedni, hanem igyekszik irányt is mutatni a műfaj további evolúciója terén. Messze nem tökéletes produkció, sőt, a hibái között vannak kifejezetten lehervasztóak is (a CG-vel butított csaták), de mind a hangulatát, mind a látványvilágát, mind a humorát, mind a zenéjét tekintve méltó folytatása Tsui Hark korábbi munkáinak. Csak így tovább, Mester!

(ha kevesled az ázsiai filmeket a blogon, nézz szét a filmnaplóban)

2012. február 7.

Magic to Win

Sokszor éri az a vád a távol-keleti filmeket, hogy a hőseikkel nem tud a nyugati néző azonosulni, hogy a történeteik teljesen más logikát követnek, mint amit errefelé megszoktak, arról nem is beszélve, hogy lehetetlen egymástól megkülönböztetni a bennük szereplő rengeteg kínait. Ebből a gondolatmenetből kiindulva az alábbi cikkben megkíséreljük egy kicsit közelebb hozni a nézőhöz a modern hongkongi közönségfilmek világát, egyúttal bemutatni, mennyire elnyugatiasodtak mára. Mindehhez nem is lehetne megfelelőbb alanyt választani, mint Raymond Wong legújabb agymenését, a Magic to Win-t.

Hogy kicsoda Raymond Wong? A már jócskán a 60-as éveiben járó úriember idestova 40 éve van jelen a hongkongi mozi világában, eleinte színészként, majd forgatókönyvek írójaként és producerként is nevet szerzett magának. Karrierjének leglátványosabb időszaka a 80-as évekre tehető, amikor letette az asztalra az összesen öt részt megélt Happy Ghost sorozatot, amiben eleinte csak a főszerepet játszotta, aztán egyre inkább a franchise mindenese lett. A már akkor is kissé régimódi, visszafogott humorral telerakott vígjáték széria mégis siker lett, köszönhetően elsősorban annak, hogy Wong tudatosan a fiatalokat tekintette célközönségnek. A recept egyszerű volt és úgy látszik, máig működik.

Mindez talán azért lehet fura, mert Wong humora nagyjából olyan a helyi nagyágyúk között, mint Farkasházy Tivadaré idehaza. Nem tudott és nem is akart olyan extrémen elfajulni, mint az altesti poénokkal operáló Wong Jing, a súlyos szóviccekkel népet fárasztó Stephen Chow, az elvetemült szituációkra építkező Jeff Lau, vagy a rettenetesen idétlenül grimaszoló Ronald Cheng. A politikailag hiperinkorrekt Eric Tsang-ról inkább ne is beszéljünk.

A cuki és ártalmatlan Happy Ghost sorozat utolsó darabja óta viszont eltelt jó húsz év, a tisztes öregúrrá érett Wong bácsi pedig időközben producerként tökéletesen kitapasztalta, hogy mivel is lehet eladni egy új filmet Hongkongban. Végy egy jó sztorit? Ugyanmár... Remek színészi játék? Az meg minek... Színvonalas rendezés és tökéletes operatőri munka? Senkit se érdekel... A sikerhez egyetlen egy dologra van szükség, de abból minél többre: név. Vagyis, minél több híresség fordul meg a filmedben, annál nagyobbat kaszálhatsz. Wong bácsi pedig egy pillanatig sem tétovázott, itt van mindenki, aki csak számít.

Hogy könnyebben megérthessük, ki kicsoda, ahhoz azért néhány szót illik szólni az egyébként teljességgel érdektelen sztoriról. Ahogy a nyugati legendáriumokban is megtalálható, öt őselem található a Földön és mindegyiknek van egy-egy mágusa. Ha az öt őselemet valaki képes egyesíteni, akkor visszamehet a múltba. Hogy miért pont ez történik, azt fedje jótékony homály, tulajdonképpen lehetne akár szellemeket idézni, világot elpusztítani, teremtőt játszani és még ki tudja, mit, itt most épp a múltba lehet visszamenni. Az öt őselem mellett pedig van egy iskolai röplabda csapat, aminek tagjai nagyon bénák, de szeretnének csalni és nyerni.

Zseniális sztori, nem igaz? Kicsit kaotikus ugyan, de mindez nem véletlen, hiszen Wong bácsi megtalálta az egyetlen olyan személyt, aki képes egy ilyen mélyenszántó történethez lenyűgöző, tökéletes és fordulatokban gazdag scriptet készíteni. Az úriembert Edmond Wong-nak hívják és teljesen véletlenül Wong bácsi fiacskája. Ez mindent megmagyaráz, nála rátermettebb fickót keresve sem lehetett volna találni, hiszen biztos, hogy betéve tudja az öt Happy Ghost filmet, így könnyen meg is tudta idézni őket, ráadásul Wong bácsi megmutatta neki azt is, hogy a rendezőnek felkért Wilson Yip milyen mozikat szokott készíteni. Persze nem a Dragon Tiger Gate-t és a Yip Man-t mutatta, mert abban már dolgoztak együtt, hanem a rettenetes A Chinese Fairy Tale-t, amiből egy az egyben kiollózták az energianyalábokat. Öröm az ürömben, hogy a debil beszélő kisállatokat kifelejtették.

Következzék tehát a lényeg és a profitot termelő legfőbb eleme a produkciónak, mégpedig a nevek halmaza. Az öt őselemet használó mágust öt bálvány alakítja, van közöttük jó és rossz is, ahogy kell, ráadásul természetesen mindannyian más korosztály, hogy minél több sikítozó nő ülje végig a másfél órát. A fa mágusa Louis Koo, a hongkongi 30-as és 40-es nők kedvence, aki remekül hozza a Drunken Master... izé, Drunken Magic karaktert. A fém mágusa a japán bűvész, Tonny Jan, a föld mágusa a 20-as éveikben járó nők által körülrajongott Wu Chun, a tűz mágusa a kínai nők bálványa, az egyre inkább elszujózolisodó Wu Jing, míg a víz mágusa a leginkább egy nyugdíjas Csubakkára emlékeztető fizimiskájú Wong bácsi, aki feltételezésem szerint elsősorban a vuki asszonyságok bálványa lehet. Rajtuk kívül a Happy Ghost franchise-hoz méltóan egy diáklány, Karena Ng kapott nagyobb szerepet, róla elég annyi, hogy cuki, de majd az lesz vele kapcsolatban érdekes, hogy befut-e olyan karriert, mint a korábbi Wong lányok (Loletta Lee, Fennie Yuen, Pauline Yeung). Valaki súghatna neki azért, hogy Loletta példáját kellene követni.

Vérbeli modern hongkongi mozihoz méltóan a Magic to Win is a bevált formulákat követi. A koherens és konzisztens sztori helyett elsősorban a bántóan közepes gegekre koncentrál, egy-egy néhány perces nagyon menő jelenetért feláldozza a hitelességet és természetesen mások tollával ékeskedik, amit úgy tompít, hogy érzékelteti a nézővel, hogy ő csak megidézi a nagy mozisikereket. Van itt konkrét utalás Harry Potterre, Darth Vader és Luke azóta is a fejét vakarja, hogy vajon melyik kalapból kerültek elő ezek a kínai jedi lovagok, a múltbeli plázás jelenetnél már szinte várjuk, hogy egyszer csak Jackie Chan leugrik a rúdba kapaszkodva a felső szintről, továbbá egy totál nem a sztoriba illő röpke fél óra erejéig sok sok kacagás kíséretében az eredeti Happy Ghost is megidéződik. A sulis röplabdameccseknél nehezen eldönthető, hogy a japán Attack No. 1, vagy a Beach Spike hatott-e rájuk jobban, míg az egész film legjobb színészi alakítását nyújtó energianyalábok a fentebb már említett Chinese Fairy Tale-t idézgetik.

Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, a nyeklő-nyakló sztori valahogy mégis működik. A cuki Karena huszadannyira nem irritáló, mint a hisztérika Shu Qi az A Beautiful Life-ban, Louis Koo-nál csak Jockey Ewing itta menőbben a whiskey-t, Tonny Jan saját bűvész repertoárját is felvonultatja, Wu Jing energianyalábok előli elhajolásait pedig a Mátrix szereplői is megirigyelhetnék. Ugyan Wong bácsi biztos nem annak szánta, de a Magic to Win 100% guilty pleasure, megfelelő hangulatban jókat vigyorogva lehet végigülni, komolyan venni azonban egy pillanatig sem érdemes.

Előzetes

 

2012. január 9.

11 Samurai

Nem, a cím nem tévedés, még csak nem is elírás. Mint annyi mindent, úgy a „csoportos ellenállás” szamurájfilmek később klisévé váló témáját is Kurosawa Akira-nak köszönhetjük, azonban Kudo Eiichi ezen alkotása szinte csak a címében emlékeztet a Császár klasszikusára. A már korábban tárgyalt 13 Assassins-ra és a 47 Ronin-ra viszont annál inkább, elvégre ezek tartalma lett néhány apró változtatással fogyaszthatóvá keverve benne. Az eredmény pedig szép, jó, csak éppen az eredetiség hiányzik belőle, de az nagyon.

A teljesen jogosan a japán film aranykorának nevezett 50-es évek lezárultával az új évtized jóval kevesebb eredeti történetet hozott (maradt persze épp elég ahhoz, hogy így is emlékezetes időszak legyen), a kérészéletű két kis stúdió munkamódszereit pedig hamar átvették a nagyok is, átváltva a minőségi munkákról a mennyiségre. Soha nem látott mennyiségben árasztották el a mozikat a különféle, az alapötletüket tekintve egyébként színvonalas sorozatok, amiknek újabb és újabb epizódjait gyorsan és olcsón lehetett elkészíteni. Ekkoriban indította útjára a Daiei Zatoichi-t és Nemuri Kyoshiro-t, a Shochiku Tora-san-t, a Toho zsákszámra ontotta az óriásszörnyes sci-fi-ket, míg a Toei eleinte a szamurájos, később a jakuzás (és a szoftpornó) sorozatokban utazott, a Nikkatsu pedig a pörgős akciókra szavazott. Ezen sorozatok egyike volt a Toei „csoportos ellenállás” szériája, aminek leghíresebb darabja a 13 Assassins. Három évvel később Kudo Eiichi leporolta a forgatókönyvét, néhány apróságot megváltoztatott rajta, beleszőtt egy keveset a 47 Ronin-ból, 11 főhőst szedett össze és már kezdődhetett is a forgatás.

Már az első percektől kezdve úrrá lesz a nézőn a „hát én ezt már láttam valahol” érzet. A végtelenül arrogáns Matsudaira, aki folyton arra hivatkozván, hogy ő a sógun kisöccse és bármit megengedhet magának, vadászat közben lenyilaz egy parasztot a szomszéd klán területén, majd az egyik helyi elöljárót is elteszi láb alól. Az Abe klán természetesen panaszt tesz, azonban a sógunátus, hogy elkerülje a nagyobb botrányt, Matsudaira mögé áll és nem sajnálja tönkretenni az Abékat ennek érdekében. Ez pedig bosszúért kiált, amit Sengoku Hayato és kis csapata tud csak elvégezni.

Mint látható, a sztori szinte egy az egyben ugyanaz, mint a 13 Assassins-é volt. A megvalósítás terén sincs semmi különbség, az első fél óra azzal telik, hogy Hayato összeszedi a megfelelő csapatot, csatlakozik hozzájuk egy rejtélyes ronin, térképeket mutogatva kitervelik, hol lehet lecsapni Matsudaira-ra, azonban van egy nagy probléma. Mégpedig a kisöccs őrzője, a hűséges Gyobu, a nagy stratéga és remek kardforgató, aki félelmetes ellenfél. A karakterek jelleme abszolút egy dimenziós, egyikük sem tűnik emberi, esendő figurának, még az sem, akit a rendező eredetileg annak szánt.

Mindezek tudatában pedig egyfajta fura "guilty pleasure" lesz végigülni a röpke másfél órát. Az összes fordulatot és jelenetet előre fogja tudni a néző, még az is könnyen kitalálható, hogy ki milyen véget fog érni. Így aztán hiába a tűéles, gyönyörű fekete-fehér képi világ, a jó színészek, a nagyszerű aláfestő zene, úgy egyáltalán, az összes törekvés, a film menthetetlenül unalomba fullad. Kivéve persze, ha valaki úgy nézi meg, hogy nem látott még "csoportos ellenállás" mozit.

A véget nem érő sorozatok tömegtermelése egészen a 70-es évek legvégéig folytatódott, bár a csúcspont egyértelműen a 60-as éveket öleli fel. A nézők egyre inkább ráuntak a semmi újat nem hozó részekre, a hősies szamurájok történetei pedig szép lassan átszivárogtak a mozikból a tévéképernyőkre. A 70-es években már csak a szigorúan 18 éven felülieknek szóló történetek maradtak a véres jakuzaleszámolások és pornográf blődlik révén, majd az utolsó nagy siker, a Truck Rascals széria után a video megjelenése ezeket is eltüntette, így elkezdődhetett a japán mozi mai arculatának kialakulása.

2012. január 4.

A Perfect Education sorozat

A lányrablós történeteknek nagy hagyománya van világszerte. Ki ne ismerné az ősemberes karikatúrát, amikor is Mr. Caveman átrobog egy bunkósbottal a szomszéd barlangba, ott fejbe csapja a szomszédot, vagy a szomszéd feleségét (változattól függően), majd az asszonyságot a hajánál fogva áthúzza a saját barlangjába? A népmesék leginkább a szituáció romantikáját igyekeznek bemutatni, ahol a többszörösen elrabolt szépséget előbb a sokfejű sárkány, majd a véletlenül mindig makulátlan jellemű és küllemű lovag is magával hurcolja. Talán ezért is várakoznak sokan arra a bizonyos mesebeli hercegre a fehér lovon, aki majd elviszi őket valami olyan helyre, ahol megtalálják a boldogságot. Ilyen persze csak a mesékben történik. De milyenek a lányrablók a filmekben?

Ha Hollywood talál rá a témára, akkor túlságosan egyszerű a képlet, nagy eséllyel olyan eredmény jön ki belőle, mint például a Mobil volt jónéhány évvel ezelőtt. A tettes kétség nélkül egy pszichopata, aki ráadásul még ördögien gonosz is, de nem a nő kell neki, hanem az érte fizetendő váltságdíj. Az áldozat tulajdonképpen érdektelen, csak sikítoznia kell időnként, hogy a néző sajnálhassa és izgulhasson érte. A tettest, aki persze előszeretettel játszik a rendőrökkel is, csak az agyafúrt (Columbo style), vagy a könyörtelen (Dirty Harry style) nyomozó tudja kiiktatni, előbbi esetben valami apróságot bizonyítékként felhasználva, utóbbiban pedig nemes egyszerűséggel ajtót betörve, tettest leggéppuskázva. Feladat megoldva, mindenki boldog, a világ egy újabb mocsoktól szabadult meg. Hogy miért követte el tettét az elkövető (a pénz utáni vágyat leszámítva)? Hogy milyen lelki folyamatok zajlottak le az áldozatban? Senkit sem érdekel.

Legalábbis Hollywoodban. Japánban, mint szerencsére annyi mindent, úgy ezt a témát is aprólékosan, körültekintően igyekeztek feltérképezni. Gyakorlatilag a rövid életű, kis stúdiók (Shintoho, New Toei) megszületésétől kezdve, az 50-es évek végétől rengeteg alkotásban igyekeztek feldolgozni a lánykereskedők, jakuzák, vagy éppen első ránézésre pedánsnak tűnő úriemberek áldozatainak történeteit. Az úttörő, kissé még esetlen darabokra Ishii Teruo, vagy éppen a legendás szexszimbólum, Mihara Youko nevén keresztül lehet rátalálni (pl. Flesh Pier, Girls without Return Tickets, stb.), de természetesen nem maradhat ki a sorból a zseniális Wakamatsu Kouji sem, aki 1966-ban a The Embryo Hunts in Secret-ben dolgozta fel legjobban és legbrutálisabban a lányrablás és a tökéletes(?) barátnő „kinevelésének” tematikáját (csak erős idegzetűeknek ajánlott).

Érdekes módon a lányrablás témája nem csak a férfiak fantáziáját izgatja. A Perfect Education sorozat ugyanis eredetileg regény formájában került a piacra a 90-es évek elején, a szerzője pedig egy nő, aki ráadásul nem is akárki, hanem a 70-es 80-as évek egyik legnagyobb sztárjának, Matsuda Yuusaku-nak az exfelesége, Matsuda Michiko. A nagy Yuusaku-nak nem kellett lányokat rabolnia ahhoz, hogy kiélhesse magát (jöttek maguktól, csőstül), mialatt a hátrahagyott asszonyság írni kezdett, válásuk után már komolyabban, először forgatókönyveket, a későbbiekben pedig regényeket. A történeteket pedig szinte kivétel nélkül valamilyen valóban megtörtént bűntény alapján írta és a nőnemű áldozat szemszögéből igyekezett bemutatni, mi is történt valójában. A meglehetősen termékeny írónő azóta mintegy 30 regényt adott ki, amik közül eleddig hét került feldolgozásra a Perfect Education szériában.

Perfect Education előzetes

 

Az ezredforduló környéke (is) érdekes és izgalmas időszak volt a japán mozi történetében, ráadásul az erotika, a nemi vágy és az emberi lélek legmélyebb bugyrainak bemutatása megunhatatlan és kifogyhatatlan téma arrafelé. Ekkoriban mutatták be a legendás pornósztár, Iijima Ai regényéből adaptált Platonic Sex-et, ekkoriban forgatták le a 6 részből álló, meglehetősen beteg témákat feldolgozó Love Cinema sorozatot és ekkoriban nyert díjakat szerte a világban Hiroki Ryuuichi az I am an S&M Writer-rel, így nem volt meglepő, hogy többen is fantáziát láttak Matsuda írónő szókimondó műveinek adaptálásában.

Az első rész 1999-ben került mozikba. Jópár érdekességet tartalmazott, kezdve azzal, hogy a forgatókönyvet a nagy Shindo Kaneto készítette és a rutinos Takenaka Naoto kapta meg a főszerepet (azóta is az ő személye a kapocs az összes, egymástól független történet között). Annak ellenére, hogy erotikus moziként harangozták be, meglehetősen kevés szexet tartalmazott, a hitelességét pedig eléggé aláásta, hogy túlságosan is könnyedre, lazára hangolták az egészet, így az egész történet lényegét képező Stockholm-szindróma ábrázolását is. A sorozat jellegzetességei azonban már ekkor tökéletesen látszottak.

Matsuda írónő szerint a mesebeli jóképű lovagok és a hollywoodi pszichopaták helyett a hús-vér lányrablók meglehetősen szánalmas figurák, akik igencsak felemás módon állnak hozzá áldozatukhoz. Annak ellenére, hogy uralkodni akarnak rajta, valójában tartanak tőle. Érdekes tanulság viszont, hogy Matsuda úgy látja, nem lehet bárkiből áldozat. A magányos, folyamatosan ismétlődő napirendet tartó, életük megváltozásában reménykedő leendő áldozatok szokásai kiismerhetőek, így szinte tálcán kínálják magukat. Pech, hogy jóképű lovag nem fog érkezni, elvégre ő talál magának nőt más módon is, sokszor még keresnie sem kell (ki ne tudná ezt jobban, mint a nagy Yuusaku exfelesége). Ahogy a magyar mondás tartja, zsák a foltját megtalálja, akár még ilyen extrém módon is.

Hogy az írónő nem volt elégedett az első résszel, azt az is ékesen bizonyítja, hogy a folytatás forgatókönyvét saját maga készítette el. Ennek megfelelően jóval drámaibb, sötétebb, furán álomszerű sztorit kap a néző, amiben mindkét főszereplő esendősége van a középpontban, ami leginkább a lebukás jelenetében csúcsosodik ki. A legerősebb eleme azonban egyértelműen az, hogy sokkal érzékletesebben dolgozták ki a lányban feléledő vonzalmat az elrablója iránt.

A harmadik rész szintén jól sikerült, köszönhetően annak, hogy új színt vittek az egy kaptafára épülő történetbe azzal, hogy a helyszínt áttették Hongkongba. Kínai taxisnak megdöglik a disznója, kiránduló japán iskoláslánynak ugyanolyan csengettyű van a táskáján, mint a disznón volt. Kínai taxis disznó helyett japán iskoláslányt tart otthon a továbbiakban. A nyelvi akadályok, a reménytelen szomszédok (Lam Suet remekel, mint értelmi fogyatékos), a bezártság ellenére a gyönyörű lányban szép lassan feléled, hogy életében először törődik vele valaki. Ugyan ebben a történetben sem jön át hitelesen, hogy miért is kezd el hirtelen vonzódni elrablója iránt, de ezzel együtt is a gyönyörű képi világ, a stílusos, hipnotikus zene, a korábbiaknál többet láttató erotikus jelenetek és az álomszerű hangulat miatt kellemes másfél órát jelent.

Perfect Education 3 előzetes

 

A negyedik rész csalódást keltően gyenge. Mint az összes többiben, a történet eleje eléggé realisztikus (amíg az elrablás és a szabadulási próbálkozások vannak bemutatva), ám az ezúttal is szánalmas lányrabló személye és múltja túlságosan nyakatekert, annak kibontása pedig, hogy miért lett olyan, amilyen, túlságosan hosszú, érdektelen és unalmas.

Az ötödik rész újfent kicsit más nézőpontból igyekszik feldolgozni a témát, ezúttal ugyanis egy idősebb hölgyemény (egy fodrász) esik egy fiatal férfi áldozatául. A lassan folydogáló sztorinak tökéletes hátteret nyújt a hótakaró alatt szundító jelentéktelen kisváros, ahol gyakorlatilag nem történik semmi, ha pedig történik is, valójában az is abszolút jelentéktelen. A kissé unalmasan, a korábbi részekből már ismerősen haladó történet a vége felé két ügyes csattanót is tartalmaz, így nem csak az igényes operatőri munka miatt érdemes végigülni.

A sorozat csúcspontját egyértelműen a pinku mozik legendája, a zseniális Wakamatsu Kouji által rendezett hatodik rész jelenti. Wakamatsu elképesztő érzékkel rendelkezik az emberi lélek sötét oldalának bemutatásához és ebben a munkájában sem kell csalatkozni. Régi kollégájával, a forgatókönyvíró Deguchi Izuru-val együtt olyan ügyesen csavargatják a szálakat, hogy abszolút friss hatást kelt a történet. Nem látjuk az elrablást (csak néhány flashback szól róla) és az elrabló mellett van egy plusz karakter is, aki az áldozatban felébreszti a kritikát elrablója iránt (jellegetes Wakamatsu módon persze). A saját szánalmasságát beteges uralkodási kényszerrel és különféle perverziókkal elfedő elrabló és a saját nőiességét a plusz karakter által megtapasztaló lány élete néhány nap alatt gyökeresen megváltozik. Wakamatsu lubickol a történetben, a stáb csak egyetlen téren hibázott, mert egy mellplasztikázott nőt választottak ki a női főszerepre. Szegényke abszolút nem illik bele a szinte egész életét a házban töltött lányról alkotott képbe...

Az eddigi legfrissebb, 2010-ben leforgatott hetedik rész kissé különbözik a korábbiaktól és ez nem csak amiatt van, mert éveket kellett várni rá. Az általában fillérekből összehozott, szórakoztató popcorn mozikkal jelentkező Fukasaku Kenta tovább fokozta az alapszituáció álomszerűségét, aminek leglátványosabb jele a történet lezárása a sziruposan sablonos, de pont odaillő metaforával. A két mamlasz szereplőn keresztül (gyakorlatilag a lányrablás maga is totál véletlenül történik meg) pedig nemcsak a modern Tokióban tengődve önmagukat kereső fiatalok világába nyerünk betekintést, hanem az utóbbi időben óriási divattá váló Akihabara-i cosplay őrület (esetünkben egy cuki maid café) hazug képmutatásába is. Fukasaku ügyesen bogozza a szálakat, de sajnos ő is áldozatául esik a korábbi részekben is tapasztalható problémáknak. Túl hosszúra nyújtja a semmitmondó szexjeleneteket, amiket mindössze némi 3D effektekkel próbál feldobni.

Perfect Education 7 előzetes

A Perfect Education sorozat érdekes színfoltja nem csak a japán pink zsánernek, hanem úgy általában a japán mozinak is, nem véletlen, hogy több epizódját is vetítették világszerte különféle filmfesztiválokon. A „variációk egy témára” jelleg ellenére mindegyik részben van némi sajátos plusz, ami miatt érdemes a figyelemre. Sajnos pont a pinku jelleg volt a gátja annak, hogy igazán életszagú filmek váljanak belőlük, hiszen hiába a törekvés a lélektani folyamatok szemléltetésére, ha túl hamar, kicsit kidolgozatlanul tör elő az áldozaton a Stockholm szindróma. Ráadásul a japán drámákra olyannyira jellemző lassú, vontatott tempó és az avatatlan néző számára megbotránkoztató, helyenként kifejezetten durva jelenetek sem könnyítik meg a szórakozást. Minden hibája ellenére a sorozat egyes darabjaira érdemes időt szakítani, már csak azért is, mert egy kicsit elgondolkodtatja a nézőt. Akinek felkeltette az érdeklődését, annak érdemes a Hongkongban játszódó harmadik, vagy a Wakamatsu rendezte hatodik részbe belefognia, a többi inkább csak a fanatikusok számára ajánlott.

2012. január 2.

2011 legjobb ázsiai filmjei –YEZy- szerint

Ahogy a tavalyi összegző postban is volt róla szó, az új évet indító toplista sosem lehet teljes, mert egész egyszerűen lehetetlen a filmek egy jókora részéhez hozzájutni. Végignézve a tavalyi listát, korrekt produkciók lettek benne felsorolva, de egész más lett volna az összkép, ha a többi várt filmet is időben meg lehetett volna tekinteni. Máshonnan közelítve a dolgot, jelentkezzen, aki már 2010-ben látta a 13 Assassins-t, a Bruce Lee My Brother-t, a Caterpillar-t, a Space Battleship Yamato-t, a Yellow Sea-t, a Let the Bullets Fly-t, a Cold Fish-t, a The Unjust-ot, a Sawako Decides-t, a Kimi ni todoke-t, a Confessions-t, stb. stb. Idén is ez a helyzet, ráadásul a legjobb filmeket prezentáló Japánban a március 11-i események miatt rengeteg bemutató csúszott, akár hónapokat is. Konkrét filmeket tekintve a mostani lista könnyedén változhat még, de az aktuális trendek és folyamatok már most is látszanak.

Kezdjük is néhány mondatban ezekkel. Ami leginkább szembeötlő, az a kínai anyaországbeli filmek fejlődése. Egyre több könnyen emészthető, szórakoztató darabot hoznak össze és ezek között egyre több olyan is van, amiben nem működnek közre a hongkongi mesterek. A „China needs heroes” jelmondat jegyében pedig immáron nem a korábban ezerszer feldolgozott kungfumesterek és kardforgatók történeteivel foglalkoznak, hanem a Qing dinasztia bukása idején híressé vált emberekkel. A kínai iránnyal pont ellentétes a hongkongi, ami meredek zuhanásban van. Bűnrossz remake-k (Sex & Zen 3D, Chinese Fairy Tale, The Sorcerer and the White Snake), ócska kungfu-s vígjátékok (I Love Wing Chun, Choileefat, Choy Lee Fut) mellett további kritika, hogy 2011 leginkább a bikini éve volt a helyi filmesek körében, szinte minden második produkciót lenge öltözetű lányokkal próbálták eladni (Beach Spike, Lan Kwai Fong, Men Suddenly in Love, MicroSex Office, Summer Love, stb.).

Dél-Korea egész sok színvonalas alkotással jelentkezett, érzésem szerint jobb mozikkal rukkoltak elő, mint az elmúlt pár évben, igaz, túlságosan egyik sem emelkedett ki most közülük (legalábbis a hozzáférhetőek közül). A végére maradt a mindig megbízható és magas színvonalú mozikkal jelentkező Japán, ám a nyugati néző számára talán kissé nehezen emészthető alkotásaik kevéssé ismertek és nem is lesznek igazán népszerűek errefelé. Kétségtelen elfogultságomat azonban gátlástalanul tükrözi, hogy ezekből szerepel legtöbb a listában. És akkor a topten, sorrend nélkül:

Gantz
Az elvetemült sci-fi ötletekben sosem volt hiány Japánban, így a tavalyi Space Battleship Yamato után a Gantz következett, mindjárt két mozifilmet is megtöltve. Látványos, véres akciójelenetek, agyament fantáziáról tanúskodó szörnyek, meglepően pörgős tempó, eleinte azt sem tudja a néző (és a szereplők sem), hogy mi is folyik valójában. A mai japán mainstream mozi kritériumai között mindent kihoztak belőle, amit csak lehetett, az anime rajongók ettől függetlenül elégedetlenek voltak vele, mert nem lett elég véres és nem lett elég pornográf. Aki viszont ismeri a japán filmeket, az tudja, hogy ha ilyen lenne, akkor mellé még borzasztó gagyi is lenne, mert Iguchi Noboru rendezné...

The Woman Knight of Mirror Lake
China needs heroes! Herman Yau rutinos hongkongi színészekkel felvértezve (Anthony Wong, Lam Suet) átrobogott Kínába és leforgatta Qiu Jin, a Qing-dinasztia ellenes felkelések legendás, mártírrá vált női alakjának történetét. Ami talán a legerősebb része, hogy Yau, az öreg róka nagyon ügyesen keverte össze a hongkongi akciófilmek jellegzetességeit a mostani kínai történelmi eposzok hangulatával és történetvezetésével. Jackie Chan és az 1911 messze elbújhat mögötte.

Arrow – The Ultimate Weapon
Gyors tempójú, látványos, erőteljes jelenetekkel operáló, de túl sok agyat nem igénylő koreai akciófilm, sok-sok íjásszal. Sokat nem lehet róla írni, inkább látni kell.

Shaolin
Ez a történet is a Qing dinasztia bukása után nem sokkal játszódik és tulajdonképpen 2011 legjobb kungfu mozija. Bővebben itt.

Kiseki
A kortárs japán filmművészet legerősebb zsánere egyértelműen a dráma, egyik legjobbja a műfajnak pedig Koreeda Hirokazu, aki ezúttal is tökéletes munkát végzett. Két kis hőse, akik elvált szüleik révén szétesett családjukat szeretnék újraegyesíteni, abszolút szerethető figura, a címbeli csoda bekövetkeztéért tett próbálkozások pedig felettébb szórakoztatóak. Együtt örül és együtt sír a néző a szereplőkkel, Japanese cinema at its best! A két kis főhős nagyon népszerű lett Japánban, ennek kis bizonyítéka ez a hihetetlenül aranyos prank videó.

Scabbard Samurai
Matsumoto Hitoshi villámkarriert futott be, mióta filmezésre adta a fejét. Első két rendezésével (Big Man Japan, Symbol) ellentétben most egy kevésbé elvetemült sztorit álmodott vászonra, persze azért bőven megmaradtak benne a rá jellemző agymenések. Igazi antihős szamurájunkra és a kislányára lehetetlen feladatot oszt ki büntetésül a bíróság, de megpróbálják teljesíteni. A néző pedig együtt nevet és együtt sír az első pillanattól kezdve szerethető szereplőkkel, Japanese cinema at its best!

Swordsmen
Nincs toplista Donnie Yen nélkül, bár meg kell jegyezni, hogy a 2011-es produkciói nem voltak túlságosan kiemelkedőek, sőt! Ahogy a The Lost Bladesman-ban Jiang Wen, úgy a Swordsmen-ben Kaneshiro Takeshi lopta el a show-t tőle, igazából inkább miatta volt érdemes végignézni az egészet. Sajnos a rendezés és a sztori sem volt az igazi, az egész HK felhozatal kritikája, hogy még így is az év egyik legjobbja eddig.

Shojotachi no Rashinban
Ahogy nincs lista Donnie Yen nélkül, úgy nincs lista Narumi Riko nélkül sem. A japán filmművészet egyik, hagyományosan legerősebb zsánere a tinédzserfilm, a legtehetségesebb japán tini színésznő pedig ezúttal egy tiszavirág életű színjátszó csoport robbanékony természetű vezetőjét alakítja, míg a másik, nyomozós szálon kiderül, hogy mi lett a csoport vége.  Japanese cinema at its best!
 
The Front Line
Egy újabb háborús film Dél-Koreából, ami ezúttal a Koreai Háború lezárásának idején játszódik, kő keményen bemutatva a sok értelmetlenséget, ami akkoriban ott zajlott. Kár, hogy szokás szerint túl van húzva és jó fél órával hosszabb, mint kellene, de még így is nagyon ütős darab. Igaz, a JSA szintjétől azért messze van.

Sector 7
A végére pedig kerüljön egy igazi guilty pleasure mozi, egy vállaltan és nyíltan B film, ami, ha szigorúan a sztorit vizsgáljuk realitás szempontjából, akkor borzasztó rossz. De mindez kit érdekel, ha az egész elképesztően menő, van benne keménykötésű leányzó, girls with guns jelenetek, motorozás egy olajfúrótornyon, rejtélyek és persze egy jó randa szörny is! Véres, vicces, szórakoztató, reméljük Iguchi Noboru és Nishimura Yoshihiro is látta, hogy hogyan is kellene ebben a zsánerben élvezhető filmet készíteni.

+1 Beginning of the Great Revival
China needs heroes és gyárt is magának, főleg, ha a megrendelő a Kínai Kommunista Párt! Ilyen jóképű Mao elvtársat még nem látott a világ (Liu Ye megdicsőülhetett) és szabad akaratból megnézve, az erőltetett propagandán virulva határozottan szórakoztató. Bővebb kritika itt.

Akiket a fentieken kívül is érdekelnek az ázsiai filmek (figyelem, tipikus PR szöveg következik), olvasgassák szorgalmasan a Geekz blog (és az ország) egyetlen, folyamatosan frissülő ázsiafilmes naplóját!

2011. december 29.

Ninja Kids!!!

Nem lehet könnyű filmrendezőnek lenni akkor, ha történetesen a rendezőt Miike Takashi-nak hívják. Bármilyen témát válasszon is, a korai munkáiért rajongó rajongók kritikáival kell megkűzdenie. De pont ezért lehet nehéz Miike rajongónak is lenni. Csak nagy ritkán választ olyan témát, ami a rajongók szerint kellőképpen rá vall. Az pedig, hogy Miike Takashi gyerekfilmet rendezzen, már-már kifejezetten botrány!

 

Pedig nem ez az első eset, hiszen néhány évvel ezelőtt a The Great Yokai War, majd a Yatterman sem feltétlenül csak a felnőtt nézők számára lehetett szórakoztató, sőt! Ugyan Mizuki Shigeru szeretnivaló yokai szörnyei között elveszett a történet és helyenként igencsak vontatottan haladtak az események, a látványvilág terén nem lehetett ok a panaszra. A Yatterman viszont nemes egyszerűséggel 2009 legelborultabb, legeredetibb és leglátványosabb japán mozijainak egyike volt, ami tökéletesen adta vissza a ’70-es évekbeli rajzfilmsorozat hangulatát, megspékelve némi pajzán felhanggal.

Ezek tükrében egyáltalán nem számít meglepőnek, hogy Miike mester rendezte meg a kissé fantáziátlan angol címet kapott Ninja Kids!!!-et. Az eredeti japán cím (Nintama Rantaro) magyarra fordítva nagyjából annyit tesz, hogy Rantaro, a nindzsatojás. Mint oly sok minden, a történet eredetileg mangaként jelent meg, anime sorozatként pedig kisebb megszakításokkal 1993 óta látható a japán tévécsatornákon, eddig 19 évadnyi készült belőle. Népszerűségét jelzi, hogy 2010-ben Tokyo-ban élőszereplős musicalként is bemutatták. Nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb élőszereplős mozifilmet is fog forgatni belőle valaki, Miike személyében pedig egy olyan rendezőnek sikerült mindezt összehozni, aki képes emészthetően megvalósítani a rajzfilmváltozat felnőtt fejjel kissé gusztustalannak tűnő humorát és egyúttal képes a giccsesen színes animés képi világot is megteremteni.

Felnőtt fejjel és az anime ismeretének hiányában nézve felemás mind a sztori, mind a történetvezetés. A hosszú anime sorozatok élőszereplős adaptációinál gyakori probléma, hogy vagy túl sok mindent próbálnak begyömöszölni a két órába, vagy több évadból szedik össze az érdekesebbnek tartott cselekményeket, így az eredeti történetet nem ismerő néző számára kissé kaotikusnak fog tűnni a végeredmény. A Yatterman esetében mindezeket tökéletesen sikerült elkerülni, hiszen a különböző színhelyek segítségével könnyedén sikerült összeilleszteni a különféle epizódok szálait. A Ninja Kids!!! forgatókönyve viszont meglehetősen esetlenre sikeredett. Egyrészt a célközönség, azaz a nagyjából 10 éves kis rajongók tömegeinek kellett a kedvenceiket legalább egy snitt erejéig belezsúfolni a filmbe (hosszú percekig csak bemutatkozik egy rakat szereplő, akik aztán el is tűnnek végleg), másrészt a szálak összekapcsolása sem lett az igazi.

Az első fél óra ugyanis gyakorlatilag tökéletes, megismerhetjük Rantaro iskolájának hétköznapjait, az ütődött tanári kart, bemutatót kapunk ninja harcmodorból is, miközben számolatlanul kapjuk a helyenként egész gusztustalan gegeket. Aztán eljön a nyári szünet, ami szinte azonnal átcsap egy ninja klánok közötti versengésbe. A sztori ezen időszaka sajnos messze nem olyan jól eltalált, mint a suli bemutatása, a gegek helyett is inkább a zero to hero filmek „bármi történjék is, ne add fel!” sulykolása jelenik csak meg.

De ne legyünk telhetetlenek, a film ettől még többé-kevésbé szórakoztató. Ki tudja, mikor volt legutóbb japán filmben ennyi ninja trükk és fegyver felvonultatva? A gyönyörű kosztümök, a jól eltalált, valóban rajzfilmszerű hátterek, a túljátszott színészi alakítások kissé színpadias hatást keltenek, a kisebb-nagyobb mellékszerepekben feltűnő híresebb aktorokat (pl. Takenaka Naoto, Emoto Akira) alig lehet a maskaráikban felismerni.

Tulajdonképpen a Yatterman-hoz hasonlóan a Ninja Kids!!! is folytatásért kiált. Ha több idő lenne a karakterek és a ninja trükkök bemutatására, talán közelebb kerülnének a nézőhöz az egyes (amúgy izgalmasnak tűnő) szereplők és jobban lehetne izgulni értük, mint így, ahogy elvesznek a rövid idő alatt kialakuló, majd eltűnő tömegben. Valószínűleg azonban nem lesz folytatás, Miike már máshol jár...

előzetes

 

2011. november 28.

Robo-G előzetes

Shinobu Yaguchi Japán legsikeresebb rendezője, olyan blockbusterekkel a háta mögött, mint a Water Boys vagy a Swing Girls. Yaguchi kizárólag vígjátékokat rendez (Himitsu No Hanazono című filmje rajta van a 10 kedvencem listáján.) Utolsó munkája, a 2008-as Happy Flight rendkívül gyengén sikerült, teljesen ledöbbentett, nem akartam elhinni, hogy azt Shinobu Yaguchi rendezte. Szerencsére minden jel arra mutat, hogy idei filmje, a Robo-G már ismét valami nagyon vicces lesz.

2011. november 2.

The Sorcerer and the White Snake

A legújabb, színes-szagos, gyönyörű(?) hongkongi-kínai koprodukcióban készült wuxia csodáról, azaz a The Sorcerer and the White Snake-ről tulajdonképpen nem is érdemes kritikát írni, hiszen elég csak belinkelni hozzá az A Chinese Fairy Tale-ról írottakat és az abban olvasottak betűről betűre igazak rá. Szerencsére azért annál a remekműnél jobban sikerült, bár azért ez nem túl nagy eredmény.

Papíron Ching Siu-tung legújabb rendezése nagyon jól mutat. Már maga Ching is egy legenda, akinek a 80-as és 90-es évekből sok felejthetetlen klasszikus (pl. a Chinese Ghost Story trilógia, a Swordsman filmek, stb.) fűződik a nevéhez. Hozzá kell tenni azonban, hogy az elmúlt 10 évben alig rendezett valamit (Naked Weapon, An Empress and the Warriors) és azok sem lettek túl nagy dobások. A szereposztás sem akármilyen, hiszen Jet Li-t sikerült megnyerni a szerzetes szerepére, a mellékszereplők között pedig Vivian Hsu, Charlene Choi, Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet is feltűnik, míg a mandarin vonalat a popsztár Eva Huang és Wen Zhang képviseli.

A fehér kígyó története az egyik legtöbbször feldolgozott kínai legenda, aminek különféle variációit szinte minden kínai ismeri. Érdekes módon a filmes feldolgozások közül az egyik legelső a japán Toho nevéhez fűződik 1956-ból és az első színes anime 1958-ban is ezt a történetet dolgozta fel. A leghíresebb feldolgozás azonban egyértelműen Tsui Hark 1993-as Green Snake-je, ami abból a szempontból is különleges, hogy nem a fehér, hanem a zöld kígyó szemszögéből mutatja be a történetet. Sajnos óhatatlan, hogy az ember az új változatot is a Green Snake-hez hasonlítsa és akárcsak a többi felújított mozi (Chinese Fairy Tale, Sex & Zen 3D) esetében volt, sajnos ez is csalódás.

Ennek persze több oka van. Az első és legfontosabb a koncepció. Valójában a sztori csúnyán háttérbe van szorítva a számítógépes animációkkal feltuningolt látványvilág mögött, azaz sokkal inkább kap a néző egy kissé kétes minőségű technikai bemutatót, mintsem egy korrekt történetet. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy valójában a számítógépes trükkök színvonala jóindulattal is csak közepesnek mondható, semmi újat, vagy rendkívülit nem vonultatnak fel közöttük. A fantázialények kidolgozottsága felemás, a repülő lények mintha különféle amerikai fantasy mozikból lennének importálva (egyikükkel ráadásul Jet Li egy az egyben Gandalfot idézve harcol), a csábító rókadémonok teljesen korrektek, a kígyók kivitelezése viszont gyenge, egy pillanatra sem vetül fel a nézőben, hogy valódi lényeket lát. Ezeknél is illúziórombolóbbak azonban a debil beszélő kisállatok, amik mintha valamelyik Disney rajzfilmből keveredtek volna ide. Cuki nyuszi, béna teknős és nagyon lopottnak tűnő patkány (L’ecsó) színesíti ezeket a figurákat, amik beemelése a történetbe csak annyi értelmet hordoz, hogy néhány hongkongi sztár cameo szerephez jusson.

Modern wuxia történethez méltóan(?) valódi akciójelenetet nagyon keveset lehet látni a mintegy 100 perc során. Látványos kungfu helyett levegőben végzett karkörzésekkel irányított kövekben, kardokban, gerendákban lehet gyönyörködni, azonban ezek közül a leglátványosabbnak hitt kardos jelenetet már lelőtték a tavalyelőtti Storm Warriors-ban, a többi pedig nem sokkal látványosabb, mint a ’98-as Storm Riders hasonló jelenetei voltak. Nem túl hízelgő a filmre, hogy az évekkel ezelőtti koprodukciók CG trükkjei (pl. Hero, House of the Flying Daggers) jócskán felülmúlják az itt durrogtatott arzenált.

A kevés igazi akció ellenére felettébb érdekes Jet Li azon véleménye, hogy még sosem fáradt el forgatáson úgy, mint itt. Ez persze simán igaz lehet, hiszen a CG trükköknél is kellett ugrálni, valamint a tényleges bunyók felvételekor figyelnie kellett arra, hogy kellően visszafogja magát, hiszen legtöbbször harcművészetet nem tanult lányokkal kellett bunyóznia. De olyan külföldi forrást is találni, ami szerint egyszerűen csak kezd öregedni...

előzetes

 

A meglehetősen háttérbe szorult történet sajnos szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ahogy a Chinese Fairy Tale esetében tették, úgy itt is megváltoztatták a hangulatot és a szirupos romantikus drámát erőltették, ahol csak lehetett. Főhőseink fájdalmas arccal, könnyekkel a szemükben töltik idejük nagy részét, még kígyóként is. Persze igyekeztek a forgatókönyvírók poénokat is beleszőni a történetbe, nem sok sikerrel (a debil beszélő kisállatok debil vicces kisállatokként is rettenetesen irritálóak voltak). Egyedül Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet cameo-ja volt valóban szórakoztató.

Talán az eddig írtakból is látszik, hogy a The Sorcerer and the White Snake ebben a formában csak egy szükségtelen felújítás, amivel egyrészt a mandarin piacból szeretnének pénzt kitermelni, másrészt elsősorban a fiatalabb korosztályt igyekeznek megnyerni. Az ő számukra talán nem annyira zavaró a sztori sekélyessége és a trükkök különféle nagy mozisikerekből való összelopkodása (a fentebb már említettek mellett pl. a szerzetes segédjének metamorfózisa a Chinese Odyssey-t idézi).

Zárszóként annyit, hogy azért néhány pozitívumot is a film javára lehet írni, ha nem is túl sokat. Úgy látszik, Jackie Chan után Jet Li is rálépett az idősödő mesterek szerepeinek útjára, ami határozottan jól áll neki. A sztori elején látható fesztivál megvalósítása gyönyörű (amíg szét nem rombolják), valamint hatalmas dícséretnek tekinthető az is, hogy az aláfestő zenék alulról közelítik a Green Snake hihetetlen hangulatot árasztó dallamait. Ha pedig a fehér kígyó kalandja helyett a zöld kígyó és a szerzetes segédjének kalandjára helyezték volna a hangsúlyt, lehet, hogy egy sokkal érdekesebb történetet lehetett volna összehozni, míg ha a kissé szürke Eva Huang helyett a sajnos csak néhány percet kapó Vivian Hsu kapja a főszerepet, akkor a legendában szintén fontosnak számító nőiesség is sokkal erőteljesebb lenne.

előzetes 2

 

2011. október 5.

Let's Go! - előzetes

Wong Ching Po hongkongi akciófilmje a hetvenes-nyolcvanas évek japán sentai és tokusatsu filmjeit idézi meg, illetve van benne valami, a kora-kilencvenes évek hongkongi filmjeinek hangulatára jellemző is (ezt természetesen kizárólag a trailer alapján állítom.) Egy animerajongóról szól, aki igazságtevő szuperhősnek áll.

 

2011. szeptember 12.

Beach Spike

Amíg Kínában az állampárt egy abszolút komolyan vehetetlen, ráadásul az évszakhoz sem túlságosan passzoló propagandafilmmel igyekezett szórakoztatni a népet, addig Hongkongban ugyanakkor egy könnyed, a klasszikus kungfu mozik összes kellékét tartalmazó igazi nyári mozival igyekeztek kiszolgálni a közönséget. A mostani hongkongi mozi általános színvonalából kiindulva nem is rosszul, úgyhogy következzék filmkritikának álcázva egy röpke hongkongi popkultúra bemutató, avagy hogyan kell modern kantoni mozit gyártani.

Nézzük a régóta működő, bár mostanában sajnos egyre inkább háttérbe szoruló receptet. Egy jó kis kungfu akcióhoz feltétlenül szükséges néhány ügyes, tehetséges, de még az összes technikát el nem sajátított főhős. Kell egy öregedő, hőseinkkel egy hajóban evező kungfumester. Kell néhány nagy tudású, a főhősökével ellenkező terveket szövögető ellenség. Kell egy kevéske patriotizmus. Kell néhány titkos technika, aminek csak az öregedő kungfumester van a birtokában és természetesen csak főhőseinknek hajlandó megtanítani. Kell némi humor, egy szerelmi szál és az elmaradhatatlan történet végi bajnokság, ahol főhőseink szembeszállhatnak az ellenséggel. Na meg persze néhány olyan fordulat, ami egyébként is bunyóra ad okot.

Még néhány évvel ezelőtt is rengeteg, ennek a receptnek valamelyik variációján alapuló film készült Hongkongban, azonban ahogy egyre szorosabbra fonódnak a szálak a mandarin nyelvű piaccal és annak igényeivel, úgy csökken egyre inkább a számuk. Idén a Beach Spike előtt tulajdonképpen csak Sammo Hung Choy Lee Fut című piff-puff mozija tartozott ide, de hiába vonultatta fel Kane Kosugi-t és Sammo fiát a főszerepekben, valahogy nem tudták az arányokat eltalálni benne. Leginkább csak olyan hibákról maradt nevezetes, hogy Sammy Hung biciklivel ment a kávézóba, bunyózott és bicikli nélkül ment haza (a forgatókönyvíró biztos részeg volt), valamint arról, hogy az ellenfelek között megtalálható volt egy rendkívül fantáziadús X-Man nevű illető is. Az eddig csak egy bukásként elkönyvelt animációs filmmel (Little Gobie) próbálkozó, teljességgel ismeretlen reklámfilmes és animátor, Tony Tang második rendezői kísérletére szintén ezt a klasszikus receptet igyekezett megvalósítani, teletűzdelve a modern hongkongi filmek elmaradhatatlan kellékeivel. Nagy kockázatot nem vállalt vele, hiszen a gyatra Choy Lee Fut-ot nem tűnt lehetetlennek felülmúlni. Azért igyekezett biztosra menni és a kungfu kellékeket egy másik sportágra erőltette rá, afféle Shaolin Soccer módra és a strandröplabda látványvilágának megfelelő szereplőket kerített mindehhez.

Strandröplabda! Emberek, strandröplabda! Ráadásul női strandröplabda! A színészi képességek amúgy sem elsődlegesek a könnyed hongkongi filmekben, de egy bikinis sportághoz pláne illendő a külső alapján válogatni. Tony Tang pedig nem teketóriázott és a (többek között épp általa rendezett) fehérnemű reklámokban híressé vált modellt, Chrissie Chau-t tette meg főszereplőnek, mellé pedig a szintén modellkedő, de cukipop énekesnőként is tevékenykedő Theresa Fu-t választotta ki. Nekik kell felvenniük a harcot a (mellesleg kissé műanyag) Jessica C, Phoenix Valen párossal.

a Slim Beauty reklám

 

Érdekel valakit még ezek tudatában a sztori? Néhány szót azért érdemes szólni róla. Főhőseink a tengerparton éldegélnek, a part melletti kajáldában dolgoznak, szabadidejükben pedig vagy buliznak, vagy röplabdáznak. A közelben azonban lakik egy (figyelem, itt a (lokál)patriotizmus!) félig külföldi család, akik fel akarják vásárolni a környéket, hogy egy hatalmas beruházást hajtsanak végre. Ez skandalum, a fene ezekbe a külföldiekbe, akik ráadásul nem is szívesen beszélnek kantoniul, inkább angolul gügyörésznek. Ezt csak egy röplabda párharccal lehet megoldani, persze ehhez szükséges a felkészülés és a titkos technika elsajátítása éppúgy, mint egy kissé röhejes (erről majd később) Rómeó-Júlia kapcsolat.

Mint a legtöbb ilyen, belső piacra készült hongkongi alkotás, úgy a Beach Spike sem elsősorban a tartalmával igyekezett felhívni magára a figyelmet, sokkal inkább a benne szereplő hírességek ilyen-olyan, sokszor bulvár elemeket sem nélkülöző ügyeivel. Chrissie Chau bikinireklámjáról már volt szó, de például sokáig tartották magukat azok a híresztelések, hogy az öreg kungfumestert a nagy Bolo Yeung fogja eljátszani, valamint egy ideig képben volt a mostani legfőbb mókamester, Ronald Cheng és a Connected-ben feltűnt félig német Ankie Beilke szerepeltetése is. Végül persze egyikük sem vállalta a felkérést.

Miközben mind Chrissie Chau, mind a Bro5 (ők a mellékszereplő fickók) filmet népszerűsítő videoklipje (cantopop forever!) elárasztotta a helyi tévécsatornákat, a bulvársajtó felváltva cikkezett Chau kisasszony három hónapos röplabdaedzést is magába foglaló felkészüléséről, hogy egyszerre forgatta ezt a filmjét Patrick Kong Marriage with a Liar-jával (nappal bikiniben röplabda itt, esténként szexjelenetek ott, elég fárasztó lehetett), illetőleg Anthony Wong Chau-sang kirohanásáról. Hongkong legdühösebb embere (legalábbis Simon Yam szerint), aki amúgy a legjobb arc arrafelé, név szerint pont Chrissie Chau-t említette, miközben jó szokása szerint elmondta sommás véleményét, ezúttal a modellből sztárrá váló leányzókról (szabad fordításban: „segghülye az összes”). Chau valószínűleg nem értett egyet felhőtlenül Wong-gal, a nézettségnek azonban biztos jót tett ez a disputa is.

a Bro5 betétdala

 

Igazi HK mozihoz méltóan a Beach Spike sem szűkölködik akciójelenetekben. Ezek egy része valódi, koreografált kungfu, ám ahogy az lenni szokott, a szereplők többsége nem képzett harcművész, így a szokásos agyonvagdosott, hellyel-közzel látványos bunyókat kapjuk. Főleg Theresa Fu mozdulatai voltak viccesek, egy az egyben a pár évvel ezelőtti Twins filmek ügyeskedéseit idézik. Az akrobatikus jelenetek nem rosszak, ráadásul kiemelik a lányok nőiességét is. Kár, hogy viszonylag kevés van belőlük.

A lényeg persze a röplabda bemutatása, amiben talán legjobban átjön a rendező reklámfilmes múltja. Nagyon menő belassított jelenetek, ezek között gyors vágások, szuperközelik (nem csak az arcokra, hanem a taktikát mutató hátsókra is ráfókuszálnak), továbbá perverz, kitüntetett figyelem a szenvedés legelemibb bemutatására, azaz az összes szereplőt legalább egyszer premier plánban pofán találja a labda (természetesen belassítva, hogy az arrafelé is nagy számban előforduló celeb hater-ek boldogok legyenek). Sajnos folyamatos játékot keveset mutatnak, pedig az sokat dobott volna a színvonalon. Ehelyett a sportfilmek egy béna kliséjét vették elő, megpróbálták a végsőkig dramatizálni a mérkőzéseket, főleg a döntőt. Persze ekkorra már elérik azt is, hogy a néző mind a négy résztvevővel szimpatizáljon.

Chrissie Chau betétdala

 

A film annak ellenére is módfelett szórakoztató (persze elsősorban guilty pleasure-ként), hogy a fentieken kívül is jó néhány idétlen, vagy éppen igénytelen dolog tarkítja. A bajnokság helyszíne például egy töksötét raktárépület, ami a 80-as évek nullköltségvetésű akciófilmjeit idézi, 2011-ben ennél azért többre számítana az ember. A már említett Rómeó-Júlia viszony Rómeója a félig külföldi család legkisebb fiacskája, aki a két nővérével ellentétben annyira tipikusan kínainak néz ki, hogy a néző egyből azon kezd el gondolkodni, hogy tudott-e arról a családfő, hogy a feleségnek a postással volt viszonya. Az öreg kungfumester titkos trükkje meglehetősen erőltetett, ráadásul a betanulására fordított idő sem tart túl sokáig. Mindez persze kit érdekel, ha a reklámban már vetkőző Chrissie Chau produkálja magát bikiniben másfél órán keresztül. Ugyan sokkal jobb is lehetett volna az összkép, ha Ronald Cheng is szerepel és hozza a debil poénjait (akkor talán egy újabb Shaolin Soccer-ről lehetne írni), de azért a mindig nagyszerű Lam Suet bohóckodása sem épp utolsó. Soha rosszabb filmet Hongkongból, sőt, a magam részéről örülnék, ha még jópár hasonló könnyed mozit hoznának össze a mandarin piacra szánt ócskaságok helyett. Persze igazi kungfu moziba Jiang Lu-xia-t tegyék, a többibe viszont Chrissie és Theresa helyett/mellett jöhet Stephy Tang és JJ Jia is!

előzetes

 

2011. szeptember 5.

Beginning of the Great Revival

Az első fél órában van valahol egy jelenet, amiben Chow Yun-Fat és Andy Lau tárgyal, miközben Alex Fong a háttérben buzgón figyeli őket. Melyik ázsiafilm rajongó ne kapná fel a fejét egy ilyen szereposztás láttán? Mindez azonban nem egy hongkongi thrillerben látható, hanem a gyűlölet, a megvetés és a közutálat filmjében, a hangzatos című Beginning of the Great Revival-ban. A gyűlölet, a megvetés és a közutálat azonban nem elsősorban a filmnek szól, hanem annak a politikának, ami körülveszi.

A Beginning of the Great Revival ugyanis a kínai állam megrendelésére készült, méltó módon megünneplendő a Kínai Kommunista Párt megalakulásának 90. évfordulóját. A feladatot természetesen Han Sanping, a China Film Group elnöke kapta meg, aki egyrészt régóta ismert arról, hogy elnöki minőségében buzgón bíztatja filmes kollégáit hazafias tartalmú eposzok készítésére, másrészt tökéletes pedigrével rendelkezik ahhoz, hogy sikerrel végrehajtsa a pártvezérek utasításait. Két évvel ezelőtt, a Kínai Népköztársaság megalapításának 60. évfordulójára készített Founding of a Republic-ban már szemléltette, milyen minőségű propagandafilmet tud összehozni. A sztárok tömkelegét (Jackie Chan és Jet Li mellett még tajvani csillagokat is bevetettek) felvonultató gigantikus produkció fogadtatása természetesen akkor is felemás volt, a történelmi tények egyoldalú ábrázolása, helyenként meghamisítása nyilvánvaló támadási felületet eredményezett, természetesen csak Kína határain kívül. Idén ezt a művet kellett a mindenható Han-nak felülmúlnia, ráadásul úgy, hogy se Jackie Chan, se Jet Li nem állt rendelkezésére.

Mondani sem kell, a feladatot nem pusztán sikeresen, hanem tökéletesen végrehajtotta. Több mint száz hírességet vonultat fel a produkció Simon Yam-től Zhou Xun-on keresztül egészen Nick Cheung-ig, a látvány pazar, a propaganda pedig tökéletesen átjön. A sztori? Önálló történet nem nagyon van, tulajdonképpen csak felütötték a Párt által elfogadott történelemkönyvet, összeollózták belőle a fontosabbnak tartott eseményeket és gyönyörűen dramatizálva, kellőképpen pátoszosan, a legmodernebb technikát felvonultatva, kissé szájbarágósan leforgatták őket. A főbb események közötti űrt pedig a fiatal Mao Ce-tung életének bemutatásával (fényezésével?) igyekeztek kitölteni.

Egy ilyen filmet a világ szerencsésebbik felén nem lehet komolyan venni, viszont tökéletesen érthető az a gyűlölet, megvetés és közutálat, ami a külföldi netes oldalakon körülveszi. A kínai állam minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy promotálja a produkciót, a közhivatalok alkalmazottainak osztott jegyek eltörpülnek mindamellett, hogy letiltották a negatív kritikákat (állítólag az iMDB portál is emiatt nem elérhető Kínából) és késleltették a nagy amerikai kasszasikerek bemutatóját, hogy magasabb nézettségi mutatókkal tudjanak büszkélkedni. Ez utóbbi egyébként nem volt túl bonyolult művelet, lévén az egyetlen filmeket importáló kínai szervezet maga a China Film Group, a nézettségi mutatókat pedig úgy fest, némi csalásokkal is javították a moziüzemeltetők. Újfent hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a gyűlölet nem elsősorban a filmnek szól, csak rajta csattan (pl. van olyan kommentelő az iMDB-n, aki úgy adott rá 1 csillagot, hogy bevallja, nem is látta a produkciót).

Han Sanping mozija ugyanis a maga kategóriájában, azaz a propagandafilmek között egy hibátlan, tökéletes produkció. Amit bemutat, azt annak tükrében érdemes figyelni, hogy kiknek a megrendelésére készült, továbbá arra érdemes figyelni, hogy hogyan tesznek kísérletet a történelmi személyek heroizálására. Aki képes egyfajta görbe tükrön keresztül, ironikusan szemlélni a filmet, annak számára mindez a korabeli kínai történelem ismerete nélkül is szórakoztató lesz.


előzetes

 

Az egyoldalúan ábrázolt történelmi események között a legérdekesebbek egyike a császárság végnapjainak bemutatása. A háború kellős közepén a még gyerekkorú császár sárkányt röptet az alattvalójával. A sugallat egyértelmű, egy ilyen rendszer alkalmatlan az ország irányítására. Szintén ez a kategória a császári álmokat dédelgető Yuan Shikai figurája, aki önös céljai érdekében finoman fogalmazva is előnytelen alkut köt a japánokkal. Hatalmas támadási felületet ad, akár öngólnak is nevezhető az 1919 május 4-i diáklázadások pozitív, hősies ábrázolása a 80 évvel későbbi megmozdulások leverőitől. A sor persze hosszan folytatható, de igazán csak az tud belekötni a látottakba, aki tisztában van az akkori kínai történelem szereplőivel és eseményeivel. Tanulás céljára alkalmatlan, az egyoldalúság miatt hiteltelen az egész, érdekességek viszont bőven vannak benne. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mindenféle francia kastélyokkal gyűlt meg a kínaiak baja az első világháború után.

Han rutinos rókaként sok-sok filmes trükköt bevetett annak érdekében, hogy egy szórakoztató propagandafilmet prezentálhasson. Végignézhetünk hősies csatajeleneteket robbanások között vágtató lovasokkal, mesterlövész katonával, noir-okba illő gyilkosságokat, kémkedéseket, intrikákat, Lenin elvtársat, gyönyörű, megható romantikus pillanatokat, Konfuciusz összevetését Marx és Engels tanaival. A szereposztás is figyelemre méltó. Talán meglepő, de Han igyekezett a fiatalokat is a moziba csábítani a sok popsztár nevével. Nem tudom nem imádnivalónak tartani a főszereplő Liu Ye-t a fiatal Mao elvtárs megformálójaként (egyébként tényleg hasonlít rá), egyszerűen zseniális húzás volt a helyi boy wonder-t a későbbi teljhatalmú vezető szerepébe helyezni. Igaz, nem ő az egyetlen, például a fiatal Deng Xiaoping-nek a Super Junior-M fiúcsapat egyik üdvöskéje, Han Geng adja arcát, de kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik Wang Lee-Hom és Daniel Wu is, akikért a látottak tanulsága szerint a majd’ 100 évvel ezelőtti lánykák is odavoltak. Sőt, még a kínaszerte körülrajongott orosz énekest, Vitas-t is felvonultatták egy tolmács szerepében, aki egy látványos menekülésben is részt vesz.

Mindezeket technikailag tökéletes kivitelezésben élvezhetjük végig. A látvány elsőrangú, a háborús jeleneteket archív felvételekkel felturbózva, hol fekete-fehérben, hol a technicolor csodákat idéző képi világban ábrázolják. A korabeli kosztümök, tárgyak, autók nagyon szépek (kicsit talán túlságosan is sterilen hatnak), a számítógépes trükkök és animációk pedig sokkal jobbak, mint a Founding of the Republic-ban voltak. Mindenütt fellelhető a monumentalitásra törekvés, rengeteg a statiszta a tömegjelenetekben, nem sajnálták a pénzt semmire, a nagyobb jeleneteket a lehetőségek szerint az eredeti helyszíneken forgatták le.

Az irónia és a pátosz elsősorban a fiatal Mao életét bemutató jelenetekben csúcsosodik ki. Liu Ye, állán a híres-hírhedt bibircsókkal tanul, szónokol, dolgozik, szervezkedik, de érdekes módon kicsit Kitano-hoz hasonlít a jelenléte, sok helyen tűnik fel, de általában a háttérben. Ritkán szólal meg, de a mondanivalója mindig velős. Persze megtalálja a szerelem is Yang Kaihui személyében (a többi feleségéről egy szó sem esik), akivel könnyfacsaróan romantikus módon, a tűzijáték vörös fényében kerül igazán közeli kapcsolatba. Az egész film csúcspontja pedig a címből kitalálható módon a Párt megalapítása, aminek nem is lehetett volna pátoszosabb helyszínt találni, mint egy hajót a tavon, ami a ködben csak sejtelmesen látszik. Az ünnepélyes pillanat bekövetkeztekor pedig a csillogó szemű, lelkes és elhivatott vezetők elérzékenyülve éneklik az Internacionálét, miközben a szépséges Zhou Xun az esernyője alól mosolyogva figyeli őket. Gyönyörű!

Han Sanping valószínűleg rengeteg dicséretet kapott a produkcióért, amiért valóban meg is dolgozott, alkotása tökéletesen megfelel a Párt elvárásainak. Azonban aki tud és hagyják is gondolkodni, az egyszerűen nem tud nem ironikusan közelíteni a látottakhoz és óhatatlanul felmerül benne, hogy új támogatókat biztos nem szerez a rezsim egy ilyen alkotással. Csak azoknak érdemes megnézni, akiket érdekel, milyen egy propagandafilm, valamint tudják a helyén kezelni a látottakat. Nagyon érdekes, hogy a modern filmes technikát hogyan alkalmazzák az ideológia sulykolására, hogy még a legnagyobb sztárok is könnyedén rávehetők ezekre a szerepekre (Liu Ye pályafutása csúcsára ért, érhet valakit nagyobb megtiszteltetés arrafelé, mint hogy magát Mao-t játszhatja el?), egyáltalán az a tudat, hogy 2011-ben ilyen témájú mozival elő lehet rukkolni. A politikát hagyjuk meg másoknak, a filmről nem az ideológia, hanem a film jelentősége miatt készült cikk, hiszen valószínűleg ez lesz az idei legdrágább és legmonumentálisabb produkció odaát. Én a magam részéről újra fogom nézni, mert a catch the star játékban alulmaradtam, Miriam Yeung-ot nem vettem észre a jelenetében, pedig a mai hongkongi sztárok eléggé idegenül festenek a XX. század elejének díszletei között...

2011. augusztus 31.

Organized Crime and Triad Bureau

Általában jelen filmet tekintik Kirk Wong un. true crime trilógiája (Crime Story, Rock 'N Roll Cop és OCTB) legjobbjának, amely kijelentéssel nem teljesen tudok egyetérteni. Kéretik nem félreérteni: mindhárom kimondottan intelligens akció-dráma, ám ettol függetlenül én inkább a Jackie Chan legsikerültebb alakításával megkoronázott Crime Story-ra szavazok. Ráadásul egyes részletei az OCTB-t lehúzzák valamelyest.

A film producere és foszereplője, Danny Lee Sau Yin karriert csinált abból, hogy több tucat filmben játszotta el a "Lee Sir" karaktert, egy Dirty Harry-szerű, az igazság nevében minden szabályt áthágó rendőrfigurát. Általában ezeknek a "Líszőröknek" semmi köze egymáshoz, nevükben és az igazság iránti elhivatottságukban megegyeznek ugyan, de pl. az OCTB főhőse, a különleges ügyosztály vezetője nem azonos az Untold Story (1992) "Líszőrével", pedig a nevük ugyanaz, és mindkettőt persze Danny Lee játsza. Líszőr inkább megelevenedett legenda, mint hús-vér ember, a rendőrbuzi Danny Lee szemében mindenképpen. Remélem érthető.

A történet nem túlságosan eredeti: Tung (Anthony Wong) és Cindy (Veronica Yip) egy elvetemült bűnözőpárocska, akiknek a szerelmükön kívül semmi sem szent (Tungnak még a lamúr sem igazán, gyakran Cindy orra előtt dugja a kurváit). Az egyik félresikerült ékszerbolti rablásuk után menekülniük kell Hongkongból, de a Szervezett bűnözés- és triádellenes iroda (innen a film címe) vezetője, Lee felügyelő, valamint hűséges emberei mindenhová követik őket, és nem válogatnak a módszerekben: Tungék bűntársait a legkülönbözőbb módszerekkel kínozva (waterboarding ahoy!) igyekszenek kiverni belőlük az információt.

Tung és Cindy a városhoz közeli szigeten keres menedéket, ám nemsokára megérkezik Lee és csapata, és az idillnek annyi, a párnak tovább kell menekülnie. Ám a rendőr dolga sem könnyű, felettesei és kollégái (hűséges csapata kivételével) ki nem állhatják, kiközösítik. Még az üldözéshez szükséges anyagi támogatást is megvonják tole, amit Lee a bűnözőktől elkobzott kézpénzből kénytelen finanszírozni. Végül csak Tungot sikerül elfogniuk, akinek kiszabadítására Cindy rajtaütést szervez...

A film legnagyobb erénye a pofátlanul tehetséges Anthony Wong és a megközelíthetelenséget sugárzó Cecilia Yip játéka: hidegvérűek, kegyetlenek, és egymásért mindenre képesek. Mint diszfunkcionális, szociopata szerelmespár, teljesen hihetőek. A forgatókönyv eleve nem fekete-fehéren rajzolja meg a figurákat, ám ez az árnyalás csak náluk muködik igazán, Danny Lee a megszállott rendőr szerepében tehetségének korlátozottsága okán már messze nem brillírozik ennyire (érdekes, hogy mindössze egy évvel vagyunk a korábban már említett Untold Story után, Anthony Wong abban is bűnözőt játszott (legendásan, el is nyerte a legjobb férfi foszereplő díját).

Kirk Wong rendezése lendületes - hol rögreális, hol pedig reklámosan stilizált - nincs neki szuverén kézjegye, talán a Ringo Lam szikár rendőrmozijaira hasonlítanak leginkább a munkái. Sosem áll le, és akciójeleneteket illetve expozíciót egyaránt izgalmasan visz filmre. Gyanítom, hogy a filmet lezáró szenzációs lövöldözés, amely végigzúz Hongkong Wanchai elnevezésű negyedén, másokat is megihletett - kiváncsi vagyok, hogy Michael Mann látta-e, mielőtt megrendezte a Heat-et.

2011. augusztus 8.

A Chinese Fairy Tale

Parasztvakítás II, avagy hogyan lehet a modern technikával kiüresíteni egy legendát. Úgy látszik, Hongkong is kezd kifogyni az ötletekből és szép sorban kezdik a hatalmas mandarin nyelvű piacra rátukmálni a közepesnél is gyatrább felújításokat, gyönyörűen(?) újracsomagolva. Pedig az új keresztségben Chinese Fairy Tale címet kapott Chinese Ghost Story-ból ennél sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ami különösen annak tekintetében érthetetlen, hogy a Sex & Zen 3D-vel ellentétben nem jött-ment senkik, hanem valóban nagy nevek működtek közre a produkcióban.

A rendező, Wilson Yip az elmúlt pár évben látványos akciófilmjeivel keltett feltűnést, a wuxia és a fantasy terén azonban mindezidáig teljesen járatlannak számított. Nem úgy a főszereplők, akik között megtalálható a rutinos nagyágyú (Louis Koo), a megbízható karakterszínész (Fan Siu-Wong), a régi legendás nevek (Kara Hui, Elvis Tsui), valamint a mostanában felkapott cukiság, Liu Yi-Fei is. Mindannyian játszottak már ilyen filmekben, mégis, talán csak Louis Koo nyújt elfogadhatót.

Mégsem ők az okai annak, hogy a Chinese Fairy Tale úgy fog bekerülni a köztudatba, mint egy teljességgel felejthető, ráadásul abszolút szükségtelen remake. A fő probléma az eredeti változat hangulatának teljes hiánya, az eredetiséget abszolút nélkülöző, töményen giccses látvány és a rosszul megváltoztatott történet. Igen, hiába hangoztatta Wilson Yip, hogy nem remake-t forgat, hanem csak egy hasonlót, mint Tsui Hark remekműve, nagyjából annyi a különbség, mint az Infernal Affairs és a Tégla között, azaz amit megváltoztattak benne, azért mindért kár volt.

A történet két démonvadász harcát, a félénk adószedőt és a cuki démont állítja középpontba, főgonosznak pedig megmaradt az ezeréves fa-démon. Yip és stábja beillesztett egy gyatra szerelmi háromszöget a sztoriba, amit megspékelt az egyik démonvadász tépelődésével, továbbá szentelt egy kis időt a falusiak bajainak szemléltetésére is. Ez így leírva nem tűnik soknak, de a röpke másfél órába mégsem fér bele, igazán egyik szereplővel sem tud a néző rokonszenvet érezni.

Valószínűleg a zseniális ’87-es alkotás szeretete miatt elfogult vagyok, de az új változat egyszerűen semmiben sem ér fel hozzá, a sokat hangoztatott modern technika pedig különösen sokat ront rajta. Állítólag azért is szükséges volt újraforgatni, mert a több mint 20 éves trükkök mára elavultak, nem nyújtják már azt a hatást, mint annak idején. Ez elképzelhető, bár sosem fogom megérteni, hogy ezek a rajzfilmszerű, mindenfajta realitást nélkülöző (az a rókaszerű rózsaszín izé például), a történethez semmit hozzá nem adó effektek mitől lennének jobbak, mint mondjuk a hihetetlen kreativitást felvonultató, huzaltechnikával életre keltett fa-démon. De a CG csak a jéghegy csúcsa, ha csak ennyit változtattak volna a történeten, még megbocsátható lenne, de sajnos nem csak erről van szó.

Ching Siu-Tung és Tsui Hark klasszikusa alapvetően három karakterre épült. Az öreg démonvadász (Wu Ma) időnként szarkasztikus dumájára, a félénk adószedő (Leslie Cheung) jóakaratára és a démon (Joey Wong) drámájára, illetőleg kettejük románcára. Mindezt megtűzdelték zseniális poénokkal (Wu Ma részeg tánca ugye megvan mindenkinek?), lenyűgöző, egyéni látványvilággal, remek zenével és nagyszerű hangulattal. Kellett ennél több?

Úgy látszik, igen. Yip és stábja hozott még egy démonvadászt, a jócskán megfiatalított eredetit pedig némi lelki válsággal sújtotta. Kettejük harca miatt kiveszett a történetből a könnyedség és a remek hangulat, a behozott, elsősorban a tajvani popballadákra emlékeztető csöpögős romantikus dráma abszolút nem hiteles. Viszont, ha a történet középpontjába kettejük párharcát illesztik bele és azon polemizáltak volna, hogy jó, vagy rossz dolog démonokat irtani, még egy egész érdekes mozi is kikerekedhetett volna. Csakhogy, ahogy a film végén látható, a stáb Leslie Cheung emlékére igyekezett leforgatni a történetet, tehát be kellett valahogy zsúfolni az adószedő figuráját is a sztoriba. Ez még talán nem lett volna túl nagy baj, azonban egy olyan szürke és jellegtelen színészt sikerült találni a noname Yu Shao-qun személyében, aki képtelen azt a rokonszenvet kiváltani a nézőből, ami a nagy popsztárnak kisujjból ment annak idején. A démont alakító kínai üdvöske, Liu Yi-Fei szépnek szép, helyenként még szexinek is nevezhető, de hiányzik belőle Joey Wong vonzó eleganciája, aki egyszerre tudott visszafogott és kihívó is lenni, ráadásul még egy patakparti kő is jobb mimikával rendelkezik nála.

Egy vérbeli wuxia legnagyobb erénye a lenyűgöző harci jelenetek sokasága. A jó Wilson Yip igyekezett is megtenni minden tőle telhetőt, hogy így legyen a Chinese Fairy Tale esetében is, a végeredmény azonban több, mint felemás. A huzaltechnikás részek egész látványosak, bár sajnos sok közöttük a közeli felvétel, amin alig látszik valami. Az egyik nagy ugrást viszont már nem a hagyományos módszerrel, hanem a lusta emberek eszközével, a számítógépes grafikával készítették el, meg is látszik rajta. A természetfeletti erők felvonultatását az animékre emlékeztető, giccsesen túlfestett, színes ködökkel, energianyalábokkal igyekeztek szemléltetni, ahogy ezt már Andrew Lau The Storm Riders-e óta megszokhattuk. Biztos sokaknak tetszik, de nekem sose lesz a kedvencem ez a megoldás.

előzetes

 

A Chinese Fairy Tale tehát egy modern, középszerű hongkongi wuxia, amit a mandarin dialektusból is következően alapvetően a mandarin piacra szántak. Úgy látszik, még mindig megvan a szigetlakók felsőbbrendűség érzete, mondván, az anyaországnak a gagyit is minőségként lehet eladni. A kasszasiker már csak a sztárok miatt is garantált, de a számítógépes trükkök tömkelege mögött eltűnni látszik az az eredetiség, ami miatt annak idején beleszerettünk a hongkongi filmekbe. Az új változat szépnek szép, látványosnak látványos, még vicces jeleneteket is pakoltak bele (a pösze falusi milyen kis hülye, ugye?), de kong az ürességtől és a minőségi humor teljesen kiveszett belőle. Ha továbbra is erre tart a hongkongi filmipar, akkor nem már nem sokáig lesz érdemes figyelni rá...

2011. augusztus 3.

Sex and Zen 3D – Extreme Ecstasy

Parasztvakítás I, avagy a marketing diadala. Régóta köztudott, hogy a hongkongi filmipar alapvetően a szórakoztatásra épít és nagyon ritka, hogy a művészi színvonal miatt válik egy-egy mozijuk emlékezetessé. A hazug marketingkampány azonban viszonylag újkeletű dolog arrafelé. Így hirtelen visszaemlékezve a Triple Tap rémlik fel, amit Charlene Choi szexi két pisztolyos poszterével reklámoztak be, aztán szegényke úgy 5 percet játszott a filmben, akkor is valami sírós nővérke szerepében. Azonban egy ilyen bocsánatos kis trükk sehol sincs a Sex & Zen 3D marketinges stábjának agresszív nyomulásához képest, amivel nem csak Hongkongban, hanem gyakorlatilag világszerte hatalmas várakozást gerjesztettek a film iránt.

Hogy odahaza nagy a hype, az még akár rendben is volna, elvégre nem volt olyan régen a 90-es évek eleje, a category III mozik sikerhullámának időszaka. Még az is elfogadható, akár örömtelinek is nevezhető, hogy a helyi filmipar iránt nem túlzottan érdeklődő emberek is özönlöttek a moziba, mondván, ilyet még nem láttak. Arról viszont már nem szólnak a cikkek, hogy milyen fejjel jöttek ki, például az idősebb asszonyságok a vetítésekről. Pedig ez lenne az igazán érdekes, hiszen ennyire talán még sose verte át őket senki.

Nézzük meg egy kicsit az átverős kampány hazug jelszavait. Azt harsogták mindenhol, hogy ez a világ első 3D-s erotikus mozija. Aki olvas Geekz-et, az tudja, hogy ez egy szemenszedett hazugság, hiszen az a koreai Natali. Mindenhol, még a magyar neten is arról cikkeznek olyan emberek, akik nem látták a filmet, hogy itt majd 3D-ben ringó keblekben lehet gyönyörködni. Nem igaz, van ugyan a filmben 3D, de az erotikus jelenetekből véletlenül(?) kimaradt. A túlfűtött erotikát már nem is említem, a film eleji jelenetek esetében még csak-csak lehet ilyesmiről beszélni, a történet második felében láthatóak viszont már jócskán túlesnek a jóízlés határain, már persze csak abban az esetben, ha az lett volna a cél, hogy új rajongókat szerezzenek a stílusnak. Vér, különféle kínzóeszközök és egy elborult elméjű főgonosz. Sajnos csak erre tellett a forgatókönyvíróktól. A Sex & Zen új világából a Zen-t sajnos kifelejtették, pedig eredetileg pont ez volt az egésznek a lényege, ami leginkább kiemelte a hasonló produkciók hosszú sorából.

A Sex & Zen új világa? Bizony, bizony, a projekt fő producere, Stephen Siu a világon semmi újat nem talált ki, egyszerűen csak fogta a 20 évvel ezelőtti, mára legendává nemesedett Sex & Zen-t (annak is ő volt a producere) és rittyentett belőle egy lebutított, ostoba, szado-mazo elemekkel jócskán feltuningolt másolatot. Helyenként emlékeztet ugyan az eredetire a sztori, de aki csak az új részt nézi meg, nem fogja érteni, hogy mit is szerettek ezen annyira két évtizede. A szintén forrásként megjelölt, 17. századi Li Yu regényt, az itthon is megjelent A szerelem imaszőnyegét pedig már-már bűn ezzel a produktummal egy lapon emlegetni.

A sztorira egyáltalán nem érdemes sok karaktert pazarolni, úgyse emiatt fogják végigszenvedni a vállalkozókedvűek ezt a valamit (filmnek nem nagyon nevezhető). Fiatal főhősünk feleségül vesz egy leányzót, leginkább amiatt, hogy ne legyen másé, ám az ágybeli teljesítményével sem ő, sem az újdonsült feleség nem elégedett. Hősünk a téma avatott szakijainak nyomába ered és belebotlik az extrém dolgokat gyűjtő hercegbe, akinek gyűjteményében a legjobb nők is megtalálhatóak (kackac, a középszerű japán pornós kiccsajok, Hara Saori és Suo Yukiko azért nem biztos, hogy oda kellene tartozzanak). Hősünk bele is vág a gyakorlatozásba, azonban nem gondol bele, hogy a karma oda-vissza működik...

A film technikai kivitelezése nyugodt lélekkel nevezhető botrányosan rossznak. A mindenhol beharangozott 3D egyszerűen gagyi, nézegethetünk digitálisan megrajzolt, térhatású esőcseppeket, pénzérméket, késeket, meg virágszirmokat. Tulajdonképpen még a rossz emlékű Ninja Assassin béna térhatású jeleneteit sem sikerült felülmúlnia a hangzatos nevű China 3D Digital Entertainment Ltd. cégnek. Kínos. A mindenki által várt térhatású szexjeleneteknek pedig semmi nyoma, aki 3D-ben akar ringó kebleket nézegetni, az kénytelen lesz igaziakat keresni magának. Egyébként a számítógépes grafika, amit aránylag sok jelenetben vettek igénybe, igencsak hullámzó színvonalú. A rajzfilmszerű nyitójelenet teljesen rendben van, sőt, egész stílusos, viszont például a „világ legöregebb emberének” produkciója szánalmasan gyenge, akárcsak a harcjelenetekben felvonultatott trükkarzenál. Ennek erőltetését amúgy sem tudom hová tenni, még nagyon messze van az az idő, amikor ezekkel a trükkökkel át tudják majd verni az emberi szemet, teljesen hiteltelenné és élvezhetetlenné teszi az akciókat.

Adott a kérdés tehát, hogy valóban ennyire rossz-e a Sex & Zen 3D? Nos, a válasz az, hogy igen, valóban, ám aki csak egy kicsit is benne van a hongkongi film világában, az ezen egy pillanatig sem csodálkozik. Fentebb már volt szó róla, a kantoni szoftpornó hullám a 90-es évek első felében volt a csúcsponton és egyik legsikeresebb darabja pont ennek a mozinak az eredeti változata. Nem csak maguk a filmek lettek legendásak, hanem azok szereplői is, hiszen Amy Yip, Ellen Chan, Lily Chung, Loletta Lee, Pauline Chan, Teresa Mak neve mind a mai napig fogalom, nem kis részben amiatt, hogy többen közülük már sztárként váltottak át az erotikára és mutatták meg magukat. Az ellenkező irányú útra pedig a legjobb példa Shu Qi, aki fiatalon még Penthouse modellként illegette magát, ma pedig már a legjobban fizetett sztárok egyike.

A mai kantoni felhozatalban ilyesmire nem lehet számítani. Ugyan a mostani sztárok (pl. az isteni JJ, a cuki Stephy Tang, Chrissie Chau, Michelle Wai) legalább olyan szépek, mint a 20 évvel ezelőttiek, de az imázsukba nem fér bele a vetkőzés (még a 2008-as Edison Chen szexbotrányba belebukó Gillian Chung és Cecilia Cheung esetében sem), ebben a filmben is csak a modell Vonnie Lui-t (vicces a dublőrös meztelen jelenete) és a nevesincs Leni Lan-t sikerült felvonultatni. Az elmúlt pár évben készült, a Sex & Zen 3D-hez hasonlóan igen gyenge szoftpornó próbálkozások (pl. Forbidden Legend: Sex & Chopsticks) az alacsony költségvetést japán import lánykákkal igyekeztek palástolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ráadásul a közízlés sem olyan, mint régebben, hiszen mára a legszexisebb, még eladható alkotások az olyan csodák, mint a melltartó fetisiszta Chan Hing-ka La Lingerie-je, vagy a mára perverz tatává szelidült Wong Jing hülyeségei. A komolyra hangolt, helyenként brutális sztorikért vissza kell nyúlni a 90-es évek elejére.

előzetes

 

A Sex & Zen 3D tehát igazi parasztvakítás, tökéletes csomagolással nyújtja a nagy semmit a nézőnek, még 3D-s moziban sem érdemes megnézni, mert nem az a 3D benne, amire mindenki kíváncsi. Teljesen kiveszett belőle az eredeti változat hangulata és finom humora, akárcsak a Zen, csak a (sokszor erőszakos) szex maradt meg. Az anyagi sikere mindezektől függetlenül garantált, de reméljük, ha készül újabb produkció ebben a „műfajban” (nem biztos, hogy kellene ezt erőltetni), azt egyrészt egy normális rendező (ki a fene ez a Christopher Sun?) kell, hogy levezényelje, másrészt olyan stáb kell hozzá, akik tudnak hangulatot teremteni. A folyamatos nyögdécselés minden, csak nem hangulatteremtő, elég hamar baromi idegesítővé válik. Zárásul egy jótanács: mindenki kerülje el olyan messzire, amennyire csak bírja!

2011. július 22.

Bunraku - trailer

Általában ki nem állhatom az efféle agyonstilizált izéket, de őszinte leszek, ez tetszik. Josh Hartnett, Demi Moore és Ron Pearlman egy alapszínekben fürdő szamurájwesternben.

2011. július 6.

Space Battleship Yamato

Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.

A Toho négy év tervezés után végül 2009 őszén kezdte meg a forgatást, amiből mintegy 9 hónap a számítógépes effektek kidolgozásával telt. A stúdió jó szokása szerint nem sajnálta a pénzt a projekttől, az eredetileg tervezettnél még 2 millió dollárral többet is fordítottak rá, összesen 24 milliót, ami nagyjából megegyezik a szintén megalomán 20th Century Boys trilógia epizódonkénti költségvetésével. Külön érdekesség, hogy a főcímdalt az Aerosmith énekese, Steven Tyler készítette a filmhez, (ha minden igaz) első szóló próbálkozásaként. Kicsit fura volt nem japán előadótól hallani a végefőcímet, de a Toho már az Amalfi-ban is vitt véghez hasonlót, ott Sarah Brightman haknizott nekik.

Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.

De mi is ez a Space Battleship Yamato? Avatatlan szem számára egy afféle Star Trek ripoffnak tűnhet, amibe némi Star Wars beütés is keveredett, de akár több egyéb híres hasonló mozi elemeit is fel lehet benne fedezni. Azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy innen-onnan összeszedték az ötleteket, majd gyúrtak belőle valami egyéninek látszó dolgot. Ha leszámítjuk a világűrben játszódó történetek behatárolt, sablonos „színhelyeit” (űrhajó irányítóterme, kisűrhajók cockpit-je, stb.), már nyilvánvalóvá válnak a jellegzetesen japános részletek. Maga a címszereplő űrhajó sem akármilyen, hiszen a valaha készített legnagyobb hadihajó, a II. világháborús császári flotta büszkesége, a Yamato ihlette, olyannyira, hogy a formát meg is hagyták, csak a fegyverzetét és a hajtóművét változtatták meg egy kicsit a környezetnek megfelelően. De nem maradhatott ki az óriás robot (á la The Mysterians), a családtagként funkcionáló kütyü (á la Yatterman), a vakító fény elleni védőszemüvegek (á la Cosmic Rescue) és a sor még hosszasan sorolható.

A sztori 2199-ben játszódik, amikor is a Föld felszíne már öt éve lakhatatlan a földönkívüli Gamirasu népség sugárzóan jótékony tevékenysége következtében. Az emberi faj utolsó reménysége a földfelszín alatt, titokban kifejlesztett Yamato űrhajó, ami Okita kapitány vezetésével, többek között a balhés Kodaival is a fedélzeten elindul az Iskandar bolygó felé a sugárzás ellenszeréért.

Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.

Némiképpen zavaró lehet a japán közönségfilmekre olyannyira jellemző túldramatizáltság, a hosszas, szívszorító drámai pillanatok, amik helyenként már-már röhejesen túlzásba lettek véve. Főhőseink aktív érzelmi életet élnek, miközben az ellenség űrhajója a végső pusztításra készül, vagy éppen a warp-ra már ki lett adva a parancs, nem is beszélve a kellő ideig mindig mellélövöldöző földönkívüliekről. Az elnyújtott, hosszas drámai pillanatok miatt egyébként sokkal inkább a közelmúlt II. Világháborús eposzaira (Yamato, Battle Under Orion) hajaz a történet, mintsem a világ vezető sci-fi szösszeneteire, sajnos azonban a történetmesélés színvonala elmarad tőlük. Yamazaki e tekintetben nem ér fel a kortárs japán rendezők között etalonnak számító Shinohara Tetsuo munkáihoz.

A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes Assault Girls-ben. A kissé sablonos, papírvékony jellemű mellékszereplők közül személyes kedvencem a Bayside Shakedown mindig feszült Muroi-ját alakító Yanagiba Toshiro, aki ezúttal egy mindig feszült űr-Muroi-t formál meg, csak most Sanada a neve.

Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő Kure város Yamato múzeumában egy egész emeletet szenteltek az animének. Always, Yatterman, Time Traveller, 20th Century Boys, Ballad, Space Battleship Yamato. Nem rossz lista, ráadásul a konkurrencia sem tétlenkedik a műfajban (pl. Cyborg Girl, Fish Story, stb.). Ha a 2011-es felhozatal is hozza majd azt a színvonalat, mint az elmúlt 2 év, nem lesz okunk panaszra.

előzetes

 

2011. július 2.

Invincible Shaolin - trailer

Szombati délelőtti rágcsálnivalóként íme Chang Cheh egyik leghíresebb filmjének német előzetese (furcsa dolog leírni egy 33 éves film traileréről, hogy "előzetes"). Az Invincible Shaolin-t nálunk is forgalmazták dvd-n A legyőzhetetlen Shaolin címmel. Különösen a germán narrációt bírom. :)

2011. június 8.

Don't Go Breaking My Heart

A világgazdasági válság többek között a hongkongi filmiparra is nagy hatással volt, amit a kisebb-nagyobb filmstúdiók különféle eszközökkel igyekeztek csökkenteni. Két egyszerű megoldás volt, vagy teret engedtek a hatalmas ütemben bővülő kínai igényeknek, vagy inkább nem forgattak semmit. Közvetve ez az egyik fő oka annak, hogy az elmúlt 2 évben alig akadt említésre méltó mozi arrafelé, a számottevőek pedig szinte kivétel nélkül kínai koprodukcióban készültek. Szerencsére 2010 második felére azért elkezdtek kilábalni a gödörből, így végre, a 2009-es, kissé fantáziátlan Vengeance után újabb Johnnie To filmet vehetünk górcső alá. Egy romantikus vígjátékot. Azaz mégsem, mert csak első pillantásra tűnik annak, valójában inkább a tökéletes példa arra a törekvésre, hogy milyen eszközökkel lehet a kínai közönség igényeit teljességgel kiszolgálni.

Johnnie To és a romantikus vígjáték? Elsőre fura párosításnak tűnik, holott korántsem az. Aki járatos a hongkongi mozik terén, bizonyára kapásból vágja az olyan nagy sikerű klasszikusokat, mint a Needing You, a Wu Yen, a Help!!!, a Love on a Diet, a Love for All Seasons, vagy éppen a Yesterday Once More. Mind Johnnie To nevéhez fűződik és mind nagy kasszasiker volt a maga idejében. Ennek fő oka, hogy amíg a rendező menő zsarus thrillerjeit imádták a külföldi kritikusok és a relatíve kicsi ázsiafilm-rajongó réteg, addig odahaza a kutyát nem érdekelték (hiába a HKFA díjak), túl nagy bevételre nem számíthattak. Bármilyen fura is, a helyi közönséget elsősorban nem a fegyverropogással és a lenyűgöző kungfu koreográfiákkal lehet becsalogatni a moziba, hanem a félromantikus mókázással, amik java részében nem is a történet a lényeges, hanem a bennük szereplő sztárok bohóckodása.

Nem meglepő tehát, hogy a rendező, aki egyébként több interjúban is kijelentette, hogy nem számít, milyen műfajban kell dolgoznia, a lényeg, hogy rendezhessen, két év után elsőre egy nagy profittal kecsegtető mozival jelentkezett. Ám amíg a fentebb felsorolt korábbi művei elsődlegesen a hongkongi belső piacra készültek, a Don’t Go Breaking My Heart már teljesen más koncepció szerint lett leforgatva egy megkerülhetetlen másik célközönség, a kínai anyaországbeliek számára.

To-nak persze nem ez az első próbálkozása a nyitásra a mandarin nyelvterület felé, ám a 2008-as Linger hiába vonultatta fel a talán legszebb kínai színésznőt, Li Bing Bing-et, nagyon gyengére sikeredett. Azóta azonban kitört egy furcsa hullám, sorban készülnek, többnyire az anyaországban, a sikeres, gazdag nőkről szóló mozik, akik menő munkahelyeken, elképesztő luxusban tengetik édes-bús napjaikat, viszont a wuxia mozik hősőihez hasonlóan szerencsétlenek a párkapcsolatokban. Úgy látszik, ez most a trend arrafelé, ők a követendő példák, ami elég fura képet fest a modern kínai társadalomról. Az egyetlen értékmérő a pénz, a sokszor nem annyira tökéletes lovag pedig már fehér ló helyett minimum Aston Martin-nal érkezik. Aki látta a Go, Lala Go-t, a Color Me Love-ot, a What Women Want-ot, a You Deserve to be Single-t, a Perfect Wedding-et, vagy az All About Love-t, az pontosan tudja, miről is van szó.

előzetes

 

Ezt a hullámot igyekezte Johnnie To is meglovagolni, mégpedig szokás szerint Wai Ka-Fai társaságában. Wai jegyzi a forgatókönyvet is az egykoron MilkyWay Creative Team tagként funkcionáló Yau Nai-Hoi társaságában. Akárcsak korábbi munkáikban (elsősorban a Sparrow-ra gondolva), úgy ezúttal sem törekedtek arra, hogy koherens, logikai hibáktól mentes scriptet állítsanak össze, hanem lazán egymás mögé tették a humorosnak és meghatónak gondolt jeleneteket, amik nem feltétlenül következnek egymásból (szerencsére nem olyan látványos ez, mint a Sparrow-ban volt). A hangulatot nagyon jól eltalálták, bár ez nagyban köszönhető a mindig megbízható alakítást nyújtó férfi színészeknek, benne van az isteni JJ Jia is, a sztori viszont, ahogy egyre inkább közeledik a végkifejlet, úgy válik egyre kínosabbá, a lezárás pedig óhatatlan, hogy valaki számára nem tartogat happy endet.

Ez utóbbi persze egyáltalán nem meglepő, ugyanis a valahol elromlott kapcsolatok boncolgatása a leginkább közkedvelt dolgok egyike arrafelé, elég csak a népszerű kínai dalok szövegeire gondolni. A történet középpontjában ráadásul egy szerelmi háromszög van, ami csak tovább bonyolítja a boncolgatási lehetőségeket. Ezekre nem szánnék időt itt a cikken belül, mert van egy ennél sokkal érdekesebb jelenség is a filmben. Ez pedig a mandarin nyelvterület felé tett gesztusok összessége, amik meglepően sok helyen fellelhetőek. Az első a szereplőválasztás, hiszen a női főszerepet a pekingi származású Gao Yuanyuan kapta, aki annak ellenére, hogy a külsejét tekintve kicsit szürke (kábé egy összement Gigi Leung és egy sótlan Fiona Sit keverékének tűnik), három hongkongi alfahímet is a magáénak tudhat (Terence Yin, Louis Koo, Daniel Wu). A második a mandarin dialektus intenzív használata, ami már évek óta egyre erőteljesebben érezhető a hongkongi filmekben, a harmadik pedig a végkifejlet, azaz az, hogy a boldogságot nem Hongkongban, hanem az anyaországban, esetünkben Suzhou-ban lehet megtalálni.

A rendezőpáros persze amennyire lehetett, igyekezett a hongkongi igényeknek és szokásoknak is megfelelni, így bekerültek a kantoni vígjátékok népszerű elemei a való életre történő kikacsintásokkal (pl. Faye Wong híres dalára romantikáznak), viccesek a nyílt termékelhelyezések (még a Maserati autószalon kínálatát is végigböngészheti a néző) és persze egy kis szerep erejéig benne van az isteni JJ Jia is. Az, hogy mind JJ, mind a borzalmasan affektáló orosz bombázó jobban néz ki, mint Gao kisasszony, nem számít, a főszerep Gao-é.

Talán nem véletlen az sem, hogy a műfajhoz méltóan nem a női, hanem a férfi szereplők brillíroznak elsősorban. Daniel Wu mindig minden szerepben nagyon jó, ráadásul ezúttal szinte két teljesen különálló karaktert alakít. Terence Yin szokás szerint csak néhány percre látható és az általa már ezerszer eljátszott búval bélelt figurát hozza, míg Louis Koo ezúttal a nőre lágyuló, de egyébként minden eszközzel a célja felé hajló, kissé (nagyon) ellenszenves macho-t hozza, némileg túljátszva a szerepet, de még talán a ripacskodáson belül. Pech, hogy pont Daniel Wu a riválisa, őt nehéz túljátszani. Mindhárman sokat adnak saját magukból, sokszor nem is lehet eldönteni, hogy most Shen Ran-t, vagy a popsztár Koo-t láthatjuk. Ízlés kérdése, hogy ez előny-e, vagy hátrány, nekem tetszett.

A MilkyWay tehát egy igazi MilkyWay mozival jelentkezett, jó hosszú idő után. Ugyanez elmondható Johnnie To-ról is, ám a film nemzetközi fogadtatása korántsem lesz olyan kedvező, mint a zsarus thrillerjei esetében, viszont mindenképpen az érdemei közé tartozik, hogy az újgazdag kínai nők sztorijait feldolgozó hullám eddigi talán legjobb darabja, veri még a hollywoodi remake-ket (What Women Want, Color Me Love) is. Új zsarus thrillerre azonban még várni kell, a Life Without Principle ugyanis csak majd valamikor jövőre érkezik. Reméljük, a Don’t Go Breaking My Heart sokat hoz a konyhára és így további thrillerek is megvalósulhatnak.

 

2011. június 6.

Caterpillar

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

előzetes

 

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

2011. május 12.

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

 

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.




 


A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7




 


The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7



 


The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5




 


The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8



 

2011. április 19.

Nude

A cím magáért beszél, de tévútra visz, ugyanis Onuma Yuuichi filmje nem egy egyszerű pinku a sok közül, hanem egy igazi japán dráma, ami a pornóiparral foglalkozik. Igaz, ez csak annyiban az egyébként finoman fogalmazva sem nagy nevű rendező érdeme, hogy remekül választott témát, hiszen a Nude a 2010-ben visszavonult pornósztár, Mihiro önéletrajzi regényén alapul, amiben a 28 évesen is kislányos külsejű leányzó azt igyekezett bemutatni, hogy hogyan is keveredett ő bele ebbe a világba, valamint, hogy milyen is a japán AV ipar belülről.

A régóta pornónagyhatalomnak számító Japánban persze nem Mihiro volt az első fecske, aki regényírásra adta a fejét. Az iparág egyik legelső és mindmáig talán legismertebb alakja, a tragikus sorsú Iijima Ai félig-meddig önéletrajzi ihletésű írása, a Platonic Sex az ezredforduló környékén abszolút bestseller volt (mintegy 2 millió példányban fogyott), mozifilm és két részes tévés adaptáció is készült belőle (és Hirosue Ryoko is megemlékezik róla a 2007-es Bubble Fiction: Boom or Bust-ban). Sok-sok más lányhoz hasonlóan Iijima is mindenáron ki akart törni a pornós megbélyegzettségből, ami elég jól sikerült neki, a regény mellett tévés személyiségként is befutott, ám halála előtt nem sokkal, 2007-ben labilis idegrendszere és depressziója miatt visszavonult.

Iijima regényében viszonylag kevés teret szentelt a pornónak, inkább azt próbálta meg bemutatni, hogy miken ment keresztül (illetve a regényben szereplő lánynak) odáig, hogy nem maradt más választása, ha pénzhez akart jutni, csak a filmezés. Mindezek mellett pedig szinte segélykiáltásokként ábrázolja azokat a reménytelen helyzeteket, áldozatként is megbélyegzettséget, amikből a gyakorlatilag magára maradt főhős nem tud kilépni, bárhogy is próbálkozik, valamint a lány jellemfejlődését, hogy éppen miben hisz, mit tart élete céljának. Ezekből is látszik, hogy egy igen sötét, szuicid hangulatú, kemény történetről van szó, amivel kimondottan az egyik célja volt a szerzőnek, hogy lebeszélje a lányokat arról, hogy a felnőttfilmek világába belépjenek.

Mihiro regénye nem tartalmaz semmi ilyen utalást, valószínűleg azért, mert teljesen más módon, saját akaratából keveredett ebbe a világba. Átlagos iskoláslányként, érettségi után került Tokióba, ahol sok más sorstársához hasonlóan arról ábrándozott, hogy ő is híres lesz és szerepelhet a tévében. Aztán Shibuya-ban egy scout fűt-fát ígért neki és elkezdődött az idolkarrier, eleinte fotómodellként, majd AV filmek főszereplőjeként. Nem is ez lenne az érdekes része a történetnek, hanem az, ahogyan bemutatja, hogy hogyan reagáltak erre a barátai és a párja.

Azzal együtt, hogy ezekre a reakciókra viszonylag sok időt szántak, a filmben valahogy kevésnek hatnak, a nézőt nem éri igazán meglepetés (szinte minden fordulatra a „hát ez várható volt” kifejezés aggatható rá), nincsenek a lelki drámák kellőképpen, sokkszerűen kidolgozva, ráadásul kevés a mellékszereplő. Mihiro szülei például egyáltalán nem jelennek meg, pedig minden bizonnyal az ő hozzáállásuk lett volna a legérdekesebb (egy másik lány apja bukkan csak fel egy röpke jelenet erejéig). A forgatások furcsaságai meglepően jól vannak ábrázolva (a lány szemszögéből mutatva igen komikus kép tárul a néző elé), a lélektani dráma tekintetében pedig Mihironak az ezzel kapcsolatos érzései vannak leginkább érzékletesen bemutatva.

A film azzal is igyekszik kibújni a pinku bélyeg alól, hogy a mainstream filmek szereplői játszanak benne, a scout-ot a rutinos Mitsuishi Ken, Mihiro legjobb barátnőjét a tiniidol Satsukawa Aimi, magát Mihiro-t pedig Watanabe Naoko alakítja, akinek ez volt az első meztelen szerepe. Érdekesség, hogy az igazi Mihiro is feltűnik néhány percre, mégpedig a filmbeli Mihiro afféle mentoraként. Talán jobb lett volna, ha eljátsza inkább saját magát, biztos, hogy hitelesebb lett volna, mint a rá egyáltalán nem, Kuroki Meisa-ra viszont annál inkább hasonlító Watanabe.

előzetes

 

Sajnos a film csak Mihiro karrierjének elejét mutatja be és pont a fentebb már említett lényeg maradt ki belőle, hogy vajon szembe mert-e nézni a közvetlen környezetével és a baráti körével a filmezés után, vagy akár az, hogy talált-e bármiféle új társaságot magának. Emiatt csak egy érdekes, ám kihagyott lehetőségektől hemzsegő történetet kap a néző, amit egyébként simán lehetne folytatni, bár nem biztos, hogy megéri, ha továbbra is kerüli a lényeget. Annyi viszont bizonyos (és valamennyire a filmben is be van mutatva), hogy neki is összejött elég sok minden abból, amire a tragikus sorsú Iijima vágyott, hiszen gagyi idolpop énekesnőként, tévésorozat szereplőként és jópár (szintén elég gyengécske) v-cinema hősnőjeként is sikerült bemutatkoznia.

2011. április 18.

A 30. Hong Kong Film Awards díjazottjai

Április 17-én lezajlott az ázsiai filmvilág talán leghíresebb díjkiosztója, az immáron 30. alkalommal megrendezett Hong Kong Film Awards. Az elmúlt pár évvel ellentétben 2010-ben nem készült egyetlen gigaprodukció sem, így nem meglepő, hogy a legtöbb jelölést Tsui Hark kacifántos című Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-je kapta, amik közül hat kategóriában győzedelmeskedni is tudott, kivéve a legfontosabbat. A listák és egy kevéske fanyalgás a sortörés után.

A legjobb film:

Gallants
Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame
Ip Man 2
Reign of Assassins
The Stool Pigeon

Hogy mennyiben meglepő a nosztalgikus hangvételű Gallants győzelme, az akár vitákra is adhat okot, de kétségtelen tény, hogy a 2010-es, relatíve gyenge és szűkös (alig több mint 50 film készült) felhozatalból nehéz lett volna az öt jelölt helyett más filmeket kiválasztani. Az Ip Man tavalyi győzelme után a jóval gyengébb második rész eleve esélytelennek tűnt, akárcsak Dante Lam Stool Pigeon-ja, míg a Reign of Assassins valahogy nem nőtt fel a korábbi évek gigantikus wuxia eposzaihoz. Egyedül a Detective Dee jöhetett szóba igazi ellenfélként, ám főleg a technikai kivitelezés terén (gyengécske CG effektek) hagyott maga után kívánni valót. A Gallants viszont úgy volt jó, ahogy, ráadásul az akció mellett a humor terén is jeleskedett. A következő HKFA-n viszont remélem, magasabb színvonalú filmekből lehet majd választani, idén sem Johnnie To, sem Ann Hui, sem a többi, utóbbi időben nagyot dobó rendező nem lépett színre.

Legjobb rendező:

Tsui Hark (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Derek Kwok Chi-Kin, Clement Cheng Sze-Kit (Gallants)
Wilson Yip Wai-Shun (Ip Man 2)
Su Chao-Bin (Reign of Assassins)
Dante Lam Chiu-Yin (The Stool Pigeon)

Nem meglepő módon az öt legjobb film rendezője közül került ki a győztes. Jómagam Wilson Yip helyett Pang Ho-Cheung-ot szerepeltettem volna a listában (a Love in a Puff-fal), más viszont egyszerűen nem is jöhetett szóba. Szomorú, hogy ennyire gyengécske volt a 2010-es felhozatal. A győztes esetében talán a név is nagy súlyt nyomott a latba, bár kétségtelen, Tsui Hark végre olyan műfajban próbálkozott, amihez ért.

Legjobb színész:

Nicholas Tse Ting-Fung (The Stool Pigeon)
Tony Leung Ka-Fai (Bruce Lee, My Brother)
Chow Yun-Fat (Confucius)
Jacky Cheung Hok-Yau (Crossing Hennessy)
Nick Cheung Ka-Fai (The Stool Pigeon)


Nic Tse úgy látszik, véglegesen beérett. Már évek óta számtalan híresebb filmben nyújtott megbízható teljesítményt, Dante Lam sötét hangulatú thrillerjében is hozta a tőle megszokott, magas színvonalú játékot. Teljesen megérdemelt eredmény, ráadásul az itt felsorolt öt színészen kívül nem is nagyon lehetett volna beválasztani mást. Talán Jet Li-t az Ocean Heaven-ből, de valószínűleg az a film a túl kevés HK tartalom miatt nem indulhatott.

Legjobb színésznő:

Carina Lau Ka-Ling (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Fiona Sit Hoi-Kei (Break Up Club)
Tang Wei (Crossing Hennessy)
Josie Ho Chiu-Yi (Dream Home)
Miriam Yeung Chin-Wah (Love in a Puff)


Ez némiképp meglepő eredmény, főleg azért, mert Carina Lau karaktere igencsak imbolygott a fő- és mellékszerep között. A cuki Fiona és a mostanra egész korrekt színésznővé vált Miriam Yeung sem volt rossz, de én lehet, hogy Josie Ho-nak adtam volna a díjat.

Legjobb férfi mellékszereplő:

Teddy Robin (Gallants)
Deng Chao (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Tony Leung Ka-Fai (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Wang Xueqi (Reign of Assassins)
Liu Kai-Chi (The Stool Pigeon)


Ezzel a döntéssel abszolút egyet tudok érteni, a komponistaként és humoristaként is elsőosztályú törpe öregúr zseniális volt a Gallants-ban, rajta kívül talán Liu Kai-Chi jöhetett volna még szóba.

Legjobb női mellékszereplő:

Siu Yam-Yam (Gallants)
Bau Hei-Jing (Crossing Hennessy)
Mimi Chu Mi-Mi (Crossing Hennessy)
Candy Yu On-On (Once a Gangster)
Zhang Jingchu (City Under Siege)


Kicsit rég láttam a Gallants-ot ahhoz, hogy emlékezzek a győztesre (aki egyébként 3 évvel ezelőtt a The Pye-Dog-beli szerepével is elnyerte ugyanezt a díjat). A Crossing Hennessy nagyon tetszett, de inkább csak Jackie Cheung maradt meg belőle, a City Under Siege-t pedig a cuki Zhang Jingchu sem tudta megmenteni. Azért Li Bingbing még befért volna ide.

Legjobb forgatókönyv:

Pang Ho-Cheung, Heiward Mak Hei-Yan (Love in a Puff)
Lawrence Cheng Tan-Shui, Barbara Wong Chun-Chun (Break Up Club)
Ivy Ho (Crossing Hennessy)
Derek Kwok Chi-Kin, Clement Cheng Sze-Kit, Frankie Tam Gong-Yuen (Gallants)
Jack Ng Wai-Lun (The Stool Pigeon)


Ez az egyik kedvenc kategóriám, mert itt gyakran jönnek elő olyan filmek, amik hiába aránylag magasabb színvonalúak, mégis szinte teljesen ismeretlenek az elsősorban a kungfu és akciófilmekre szomjazó külföldiek számára. Pang Ho-Cheung évek óta nagy kedvencem, abszolút megérdemelte a díjat, imádtam ezt a filmjét is. A Break Up Club kissé trash kivitelezése ellenére is jól eltalált sztorival bírt, de kínos lett volna, ha a nyeklő-nyakló filmjeiről elhíresült Barbara Wong díjat kap. Igazából Pang mellett még Ivy Ho díján nem csodálkoztam volna, az ő forgatókönyveiből szinte mindig jó kis mozik születnek.

Az év felfedezettje:

Hanjin Tan (Bruce Lee, My Brother)
Byron Pang Kun-Kei (Amphetamine)
Jing Boran (Hot Summer Days)
Dennis To Yue-Hong (Ip Man 2)
Dennis To Yue-Hong (The Legend is Born - Ip Man)


Némiképp meglepő, hogy nem az új, fiatal kungfu isten nyert, de úgy látszik, valahova a kissé lehúzott Bruce Lee, My Brother is befért. Mondjuk hagyományosan ez a legröhejesebb kategória, nyert itt még a Rob-B-Hood-ban „használt” bébi is, de való igaz, hogy a szokásos új arcok, azaz a tinipopsztárok és modellek között nem nagyon volt olyan, akire akár másnap emlékezne az ember.

Legjobb operatőr:

Peter Pau (Confucius)
Chan Chi-Ying, Chan Chor-Keung (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Poon Hang-Sang (Ip Man 2)
Jason Kwan (Merry-Go-Round)
Horace Wong (Reign of Assassins)


Véleményem szerint igen unalmasra sikeredett a Confucius, viszont valóban, annyi biztosan felhozható előnyként, hogy legalább látványos képeken ásítozott a néző. A Detective Dee és a Reign of Assassins képi világa nem volt olyan meggyőző, mint a korábbi wuxiáké, a hagyományosan nagyon szépen fényképezett Milky Way filmek pedig idén teljesen kimaradtak.

Legjobb vágás:

Cheung Ka-Fai (Ip Man 2)
Yau Chi-Wai (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Cheung Ka-Fai (Reign of Assassins)
Chan Ki-Hop, Matthew Hui (The Stool Pigeon)
Kong Chi-Leung (Triple Tap)

Legjobb művészeti rendezés:

James Choo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Silver Cheung (Bruce Lee, My Brother)
Lin Chao-Xiang, Mao Huai-Qing (Confucius)
Kenneth Mak (Ip Man 2)
Yang Bai-Gu, Simon So (Reign of Assassins)

Legjobb kosztüm és make-up:

Bruce Yu Ka-On (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Stanley Cheung (Bruce Lee, My Brother)
Yee Chung-Man (Confucius)
Dora Ng Lei-Lo (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Emi Wada (Reign of Assassins)

Legjobb akciókoreográfia:

Sammo Hung Kam-Bo (Ip Man 2)
Sammo Hung Kam-Bo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Yuen Tak (Gallants)
Donnie Yen Ji-Dan (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Stephen Tung Wai (Reign of Assassins)

Sajnos az egykoron akciófilm nagyhatalom Hongkongban újfent alig készült számottevő akció, az itt felsorolt ötösön kívül nem is nagyon férhetett volna be más. A The Legend is Born Ip Man? Ugyanmár... A True Legend a pojáca Jay Chou-val? Esélytelen... A 14 Blades? Akkor Donnie Yen-ből állna az egész... A Vampire Warriors? Viccnek is rossz... A City Under Siege? Komolytalan marhaság volt... A Kung Fu Wing Chun? A Bruce Lee, My Brother? Azok nem a komoly bunyókról szóltak...

Legjobb filmzene:

Teddy Robin, Tommy Wai (Gallants)
Mak Chun-Hung (Break Up Club)
Peter Kam Pui-Tat (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Kenji Kawai (Ip Man 2)
Peter Kam Pui-Tat (Reign of Assassins)

Legjobb betétdal:

Jun Kung: Here to Stay (from Merry-Go-Round)
Faye Wong: 幽蘭操 (from Confucius)
Jacky Cheung: 熱辣辣 ("Hot Summer Days" from Hot Summer Days)
Sa Dingding, Li Muzi: 劍雨浮生 (from Reign of Assassins)
DD Lin: Have A Good Life (from Lover's Discourse)

Ez európai füllel egy vicces kategória, mert a kínaiak számára oly kedves balladai hangzás igencsak megüli a gyomrot egy idő után. Belinkeltem az összeset, hátha akarja véleményezni őket valaki...

 

Legjobb hangeffektek:

Wang Dan-Rong, Zhao Nan (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Tu Du-Chih (Dream Home)
Kinson Tsang King-Cheung, George Lee Yiu-Keung (Ip Man 2)
Kinson Tsang King-Cheung (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Kinson Tsang King-Cheung (The Stool Pigeon)

Legjobb vizuális effekt:

Lee Yong-Gi, Nam Sang-Woo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Henri Wong (Ip Man 2)
Ho Pui-Kin, Leung Wai-Kit, Andrew Lin Hoi, Ng Yuen Fai-Ng (Dream Home)
Victor Wong (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Foo Sing Choong (Reign of Assassins)

Ez egy eléggé vitatható döntés, főleg azért, mert az effektek élethűsége nem igazán volt a Detective Dee erőssége. Akkor már inkább a Dream Home, vagy a Legend of the Fist...

Legjobb ázsiai film:

Confessions (JAPAN)
Aftershock (CHINA)
Monga (TAIWAN)
Seven Days in Heaven (TAIWAN)
Under The Hawthorn Tree (CHINA)

Ebből a listából nem kérdéses, hogy jó a választás, de hogy nem ezek voltak 2010 legjobb ázsiai filmjei, az szinte biztosra vehető. Ami szembetűnő, hogy Korea teljesen kimaradt, itt is látszik, hogy úgy 2006 óta erősen lejtmenetben vannak.

Legjobb újonc rendező:

Felix Chong Man-Keung (Once a Gangster)
Ivy Ho (Crossing Hennessy)
Freddie Wong Kwok-Siu (The Drunkard)

Az Once a Gangster rettenetesen rossz film volt, érthetetlen, hogy miért nem Ivy Ho nyert.

2011. április 4.

13 Assassins

Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.

Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, az elnyomó uralkodóval szembeni csoportos lázadás, ami mindig látványos csatákba torkollott, valamint a tűéles fekete-fehér képi világ. A 13 Assassins esetében a főgonosz Matsudaira Naritsugu kitalált személy, alakját és az egész történetet Tokugawa Ienari sógun uralkodásának eseményei ihlették.

Kudo Eiichi filmjének előzetese

 

Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.

Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.

A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos,  bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.

Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.

Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig a narrátor használatával a legjobbkor adagolja az információkat. Annak ellenére, hogy Miike nem tudott az eredeti változat fölé nőni, egyáltalán nincs oka szégyenkezésre, ugyanis pont annyit változtatott a forgatókönyvön és a hangulaton, ami elég ahhoz, hogy a mai kritériumoknak megfeleljen. Igyekezett a lehető legkonzervatívabb módszerekkel dolgozni, ennek megfelelően nagyon kevés számítógépes trükköt vetett be (jómagam csak a digitális vért vettem észre), saját magát is a produkciónak rendelte alá, azaz ezúttal szinte teljesen kimaradtak a rá jellemző extremitások (azért a film elején Naritsugu „játékával" nem hazudtolta meg önmagát) és amennyire lehetett, igyekezett szembemenni a mostani trendekkel, hiszen hősei között kevés a fiatal, jóképű karakter, míg a feszültséget finom, visszafogott poénokkal igyekezett a mai igényekhez igazítani.

Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.

előzetes

 

2011. március 26.

13 Assassins - előzetes

Közeledik Miike tavalyi szamurájeposzának amerikai premierje, így a filmnek megágyazandó az ottani forgalmazó elállt ezzel az akciódús trailerrel. Jómagam is tűkön ülve várom a filmet, amelyről szinte csak felsőfokú jelzőkkel teletűzdelt kritikákat lehet olvasni.

2011. március 21.

a Truck Rascals filmek

Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.

A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.

Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.

Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...

Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.

 
az első rész hosszú előzetese

 

Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.

A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.

Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.

Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).

A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).

 
a negyedik rész főcíme Sugawara remekbe szabott enka dalával

 

Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es  távirányításos változat is.

A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.

2011. március 18.

A Chinese Ghost Story 2011 - előzetes

Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.

2011. március 17.

The Lost Bladesman - második előzetes

Alan Mak és Felix Chong, akik többek közt az Infernal Affairs filmeket létrehozó kreatív csapatnak is oszlopos tagjai voltak, ezúttal kínai pénzből epikus wuxiát forgattak, a hős Guan Yun Chang legendáját vitték filmre. Hogy a filmtől mit várhatunk? Amit mostanában a nagy költségvetésű kínai produkcióktól: kiforrott koreográfiát, tömegjeleneteket és unalomba fulladó, nacionalista szavalatokat.

2011. február 28.

Shaolin

A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.

Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.

Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.

A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.

Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.

A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?

A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.

előzetes

 

Tovább a múltba