Szokásomhoz híven megint egy teljesen oda nem illő prológussal nyitok, ami most egészen kivételesen nem a mellekről fog szólni. Sokkal távolabbi vizekre evezek, ahogy ezt tettem egyszer egy hölgy mellett fekve, erősen illuminált állapotban: épp a Király, azaz Elton John egyik slágere indult el – talán a Levon, vagy a Your Song, nem emlékszem…  –, én pedig nemes egyszerűséggel és nyugodtsággal közöltem a mellettem fekvő szépséggel, hogy ha a helyzet úgy hozná, simán lefeküdnék Sir Eltonnal… („Jézusom, kimondtam ezt? Vagy csak gondoltam? Beszéltem? Hallottak engem?” – Johnny Depp; Félelem és reszketés Las Vegasban).

Nem tudom miért van, hogy a szurkolók többnyire gyermeki naivitásukból megmaradt rajongói énük minden szövetével csüngenek a tehetségüket aprópénzre váltani nem képes játékosokon, de tény, a Vinnie Jones-Paul Gascoigne-George Best-Váczi Zoli vonalnak igen tekintélyes legendáriuma van itthon. A közhiedelemmel ellentétben azonban közel sem igaz, hogy ők lettek volna a futball-történelem legnagyobb fenegyerekei – sőt, ha valaki végigolvassa mai történetünket, abban is kételkedni fog, hogy illik-e rájuk egyáltalán ez a jelző. Hajtás után bemutatjuk az angol foci igazi Vademberét - és bár mindig elmondjuk, hogy érdemes kattintani, de most tényleg véresen komolyan is gondoljuk.