pulp

2019. június 9.
2019. június 2.
2019. január 27.
2017. március 26.
2015. május 7.
2013. szeptember 13.

Geexkomix 65.

batmanbw13.jpgBatman: Black and White #1

Történet: Chip Kidd, Neal Adams, Maris Wicks, John Arcudi, Howard Mackie
Rajz: Michael Cho, Neal Adams, Joe Quinones, Sean Murphy, Chris Samnee
DC Comics

Eredetileg a DC Villians Month-járól akartam írni – nem egy konkrét képregényről, hanem a koncepcióról úgy általában, de ahogy fejben végiggondoltam a cikket, az nem annyira kritika lett volna, mint inkább egy használati utasítás a kiadónak, hogy hova és hogyan dugja fel magának az egészet. Oka van annak, hogy az utóbbi hetekben a DC-ről az ostoba kis botrányai miatt beszélnek az emberek – a képregényei ugyanis egyre kevésbé érdemlik meg, hogy társalgás részét képezzék. Nade. A Batman: Black and White nem egy rosszul csengő cím, és ugye nekünk is fűződnek hozzá szép emlékeink a Fekete-fehér képregényantológiának köszönhetően. A DC most ezt a sokat (és okkal) dicsért, klasszikus sorozatát élesztette újra, és a recepten egy betűnyit sem változtatott – miért is tette volna? Tehát, nyolcoldalas történetek (szám szerint öt) különböző íróktól és rajzolóktól. Összességében nyilván egy minőségi vegyesfelvágottat kapunk, ahogy az az antológiáknak a sajátjuk. A nyitó darab Chip Kidd Don’t Know Where Don’t Know When című sztorija, amiben Batman eltűnik, és a tanácstalan Robinnak Superman segít a keresésben. Kedves, kellemes, remek dinamikájú kis comic, nagyszerű rajzokkal, az egész leginkább Bruce Timm és Darwyn Cooke stílusát idézi. A következő a Batman Zombie Neal Adams tollából: az élő legendához minden szempontból méltatlan, lapos, unalmas, buta, kínosan szájbarágós társadalmi üzenet egy roppant esetlen élőhalott-metaforával. A Justice is Served egy viszonylag szórakoztató Harley Quinn/Poison Ivy móka, remek csattanóval, a Driven egy kicsit erőltetett, de jópofa, és Sean Murphy briliáns rajzainak köszönhetően igen látványos Batmobil-romp. Az utolsó sztori, a Head Games ellenben egy nagyon is komoly és sötét, nagyszerűen kivitelezett, okos thriller Howard Mackie-től, amiben Batman egy kegyetlen baltás gyilkos nyomában jár. Legalább ezért és az első történetért megéri beruházni a Black & White új inkarnációjára – de a Batman Zombie-t leszámítva mindegyik jó kis olvasmány a maga módján. (Rusznyák Csaba)


bbandwint.jpg

Dinosaurs Attack! #2

Történet: Gary Gerani
Rajz: Herb Trimpe, Flint Henry, Earl Norem
Image Comics

Dinosaurs Attack 02.jpgMár sokat emlegettük az Image Comics színes palettáját, ám ezúttal egy valódi időutazásban vehetünk részt, ha fellapozzuk az egyenesen a nyolcvanas évekből idekatapultált Dinosaurs Attack! sorozatát. Akiknek a cím a Támad a Marsot (Mars Attacks!) juttatja eszébe, az nem jár messze az igazságtól: ez eredetileg az amerikai Topps édességgyártó rágógumihoz csomagolt gyűjtögetős kártyáinak (trading cards) kirobbanó sikere volt 1962-ben, amelyet a nyolcvanas években divatba jövő dinoszauruszos téma feldolgozásával próbáltak megismételni. Ahogy a Mars Attacks!, ez is az ötvenes években oly népszerű B-filmek (Pánik New Yorkban, Godzilla) szatírája és egyben hommage-a volt, csak éppen a modern Földet megtámadó óriásszörnyetegekre hangolva. A sztori teljesen minimalista, az 55 pulp borítókat vagy B-filmek plakátjait imitáló összegyűjthető kártya pedig tulajdonképpen  tomboló, hidakat és épületeket leromboló, emberek százait szétmarcangoló szörnyeket felvonultató festménysorozat. A várt siker sajnos elmaradt: az erre a franchise-ra alapozó képregénysorozat kiadója, az Eclipse az első szám után csődbement, a mozijogokat megvásárló Tim Burton pedig Spielberg Jurassic Parkja láttán inkább visszakozott és elkészítette helyette a Támad a Marsot. Az Image kiadó most úgy döntött, hogy az eredeti kártyasorozat 25. évfordulójára kiadja az első szám után kómába esett képregényt egy ötrészes limitált széria formájában. Az első szám egyenesen az évtizedekkel ezelőtt megjelent Eclipse füzet változatlan reprintje, de a folytatás is Gerani már akkor megírt storyboardját követi. Professzor Elias Thorne egy Timescannert hoz létre, mellyel bele lehetne pillantani a Föld őskorába, a kísérlet azonban természetesen félresikerül és felkelti egy gonosz, idegen entitás figyelmét, a planétánkat pedig elözönlik a puszta levegőből materializálódó, vérengző dinoszauruszok. A kendőzetlen erőszakban és vérben tocsogó, a tudományos tényekkel erősen hadilábon álló képregényt átlengi valami megmagyarázhatatlan nosztalgikus, megmosolyogtató báj, ami igen szórakoztató pillanatokat fog okozni mindenkinek, aki csak kicsit is fogékony erre a szörnyetegeket a modern emberrel szembeállító sci-fi szubzsánerre. (Nagy Krisztián)

022-horz.jpg


God Is Dead #1

Történet: Jonathan Hickman és Mike Costa
Rajz: Di Amorim
Avatar Press

God is Dead 001 (2013) (Darkness-Empire) 001.jpgJonathan Hickman jelenleg öt sorozatot is visz, melyből egy zseniális (The Manhattan Projects), egy kiemelkedő (East of West), kettő mainstream (Avengers, New Avengers), az ötödik pedig, melyből még csak ez az egy szám jelent meg, legalábbis ígéretes. A sztori alapvetése szerint az ősi istenek visszatérnek a Földre és nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, így hát a görög, a germán, az azték, az egyiptomi és a hindu panteon legismertebb tagjai nekilátnak, hogy megtisztítsák az ateistáktól a világot és újra híveket toborozzanak maguknak. Ennek természetesen globális természeti (?) katasztrófák, vallási háborúk, jól felismerhető, ikonikus nemzeti épületegyüttesek menetrendszerű lerombolása a következményei, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, legalább újra hivatalosak lesznek az orgiák és Aphrodité templomi prostituáltjai. Az Avatar amúgy nem túl kiemelkedő tehetségű házi rajzolója, a brazil Di Amorim különösen edzett mind a vérlucskos mészárlások, mind a meztelen női testek ábrázolásában, szóval ezen a téren, azt gondolom, nem fogunk hiányt szenvedni. Míg a különböző vallások kezdik folyondárként befonni a világ országainak adminisztrációját és a tömegek gondolkodását, addig az elnökét vesztett USA-ban (aminek legfelsőbb vezetője kétségbeesésében inkább öngyilkosságot követ el) egy mindenre elszánt tábornok veszi át az uralmat, és egy underground (szó szerint) ellentábor szerveződik a Tudomány legbriliánsabb képviselőiből. Utóbbiak megérdemelnek pár szót, mert itt mintha egy szuperhőscsapat analógiája jelenne meg: egy X-et ábrázoló topban feszítő Rachel Summers hasonmás, aki a tudósok védelmét hivatott ellátni jókora kéziágyúkkal, egy tolókocsis Professzor X, valamint egy Hank McCoyra és egy Einsteinre hajazó tudós. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de elég izgalmas ötletnek tűnik, hogy Hickman a modern világ isteneit (a képregények szuperhőseit) állítsa szembe az ókori istenekkel (Gaiman hasonló koncepciót vitt végig parádésan az Amerikai istenekben), különösen miután egy interjúban elejtette, hogy az istenekkel csak egy isteni erejű lény veheti fel a küzdelmet. Hogy végül merre veszi útját a képregény, azt az első számból nem lehet leszűrni, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket az istenek által megszállt Földről. (Nagy Krisztián)

God is Dead 001 (2013) (Darkness-Empire) 023-horz.jpg

Love Stories (to Die For)

Történet: Dirk Manning
Rajz: Rich Bonk, Owen Gieni
Image Comics

lovestor.jpgÚgy látszik, a flipbookok divatba jöttek (ld. még: Trillium). A Love Stories (to Die For) két önálló, normál hosszúságú sztorit tartalmaz, mindkettőt Dirk Manning (Nightmare World) írta. Az első (Bloodlust: Deciever of the Gods) 946-ban játszódik, és egy csapat északi vadember (vezetőjük: a nevére újra és újra rászolgáló Eric Skullsplitter) véd benne egy német kolostort az azt rohamozó vámpírok ellen. A cselekmény végtelenül egyszerű, már-már banális, de Manning kellő érzékletességgel és nyersességgel ábrázolja a vikingek szimpla, de markáns természetét, Rich Bonk (ez is egy szép név) pedig durva vonásokkal ver életet a vad, harcedzett arcokba. Persze, a dolog annyira nem is egyszerű, mint amilyennek tűnik: a sztorivégi csavar dob valamit a történet erején, az utolsó képkocka pedig pofátlanul badass. Az egyetlen, amiért kár volt, az az önálló életre kelő, és támadó levágott vámpírfej – túl over-the-top. Egyébként viszont szórakoztató kis vikinghorror ez. A második sztori (Symptom of the Universe) ellenben több egy guilty pleasure-nél, sokkal elegánsabb, szebb, kifinomultabb: egy keserű szerelmi történet egy pusztító idegen életformával megfertőzött űrállomáson, valamikor a távoli jövőben. Manning mesterien vezeti fel a cselekményt, és tologatja az olvasó szimpátiáját a négy karakter, de főleg a szerelmi háromszög résztvevői között, Gieni pedig megkapóan hétköznapi, életszerű figurákat rajzol. Mindegyik mérföldekre van nem csak a szuperhősös, hanem a hasonló sci-fi/horror tematikájú comicokban uralkodó szépségideáloktól is. És noha magukat a szörnyeket nem biztos, hogy szerencsés volt megmutatni, legalábbis nem ennyire direktben, a befejezés meghökkentően szép és emberi – talán kicsit naiv, de aki nem olvad el az utolsó kockáktól, annak nincs szíve, én mondom. (Rusznyák Csaba)

lovestor1int.jpg

X-Men #5

Történet: Brian Wood
Rajz: David López
Marvel Comics

xmen5bota.jpgAki ismer, az tudja, hogy az X-Men az abszolút szívügyem, ha szuperhősképregényekről van szó, úgyhogy semmit nem szerettem volna jobban, mint arról áradozni, hogy milyen átkozottul jó a most harmadik számánál tartó új X-crossover, a Battle of the Atom. Volt is rá esély, hogy így tehetek, mert a sztori agytrösztje Brian Michael Bendis, aki az elmúlt egy évben egész szépen pumpált friss vért a franchise-ba – de úgy látszik, ez az event az, amiben az X-könyvek összes problémája csúnyán kiütközik. Bendis az All New-ban és az Uncannyben olyan ügyesen keveri a lapokat a karakterekkel és nézeteikkel, hogy a rosszemlékű Avengers vs. X-Menben gyökeredző vadbaromságok (főleg Scott szökevénystátusza, és gyilkosnak bélyegzése, azután, hogy kb. nincs olyan szereplő a Marvel univerzumban, aki ne járt volna hasonlóképp – értsd: csúnya dolgok cselekvése külső befolyás hatására) egészen háttérbe szorulnak. De egy crossover pont a konfliktusok kiélezéséről szól, és sajnos ezek a konfliktusok ezúttal (is) durván mesterkéltek. Nem csak a már említett alapfelállás, hanem maga a Battle of the Atom koncepciója is: a jövőbeli X-Men (köztük Xavier unokája, az öreg Bestia és Kitty Pryde illetve – dobpergés! – Jean Grey) felbukkan a jelenben, hogy figyelmeztesse a csapatot, ha a múltbeli X-Men-tagokat (az eredeti bagázst) nem küldik vissza mielőbb a saját idejükbe, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Túl azon, hogy Bendis láthatóan teljesen belebolondult az időutazásba, mint plot device-ba, gyalázat, hogy a karakterek mennyire ostobán, agresszívan és bizalmatlanul viselkednek egymással. A harmadik részben a csapatok a fiatal Jeant és Scottot hajkurásszák, akik elszöktek, mert nem akarnak visszatérni a saját idejükbe. Miért? Csak mert. A sztorival kapcsolatos szinte összes kérdésre ezzel a két szóval lehet válaszolni, teljesen átgondolatlan és következetlen az egész. A képregény egyetlen jó jelenete az, amiben Jubilee rábízza örökbefogadott porontyát a fiatal Bestiára és Jégemberre – azon átüt Wood szellemisége és humora. A többi, David López unalomig konvencionális képeivel, elvesz a tipikus crossover nagyzolásban-felszínességben. Kár. Az X-Mennek, sok más franchise-zal ellentétben, általában a crossoverei is nagyon jók voltak, de ez az utóbbi években kezd megváltozni. (Rusznyák Csaba)

xmen5inter.jpg