A Nemzeti Együttműködés Rendszere („NER”) egy, az elmúlt száz évben minden magyar rezsimet elsüllyesztő dilemmával küzd. Természetes legitimáció híján már rövidtávon is az általános jólétet kell növelnie, miközben hatalmi megfontolások miatt folyamatosan a saját támogatói helyzetbe hozásán dolgozik. Ebből az egyensúlyozásból korábban mindig a magyar gazdaság további leszakadása és végül a rezsim bukása lett. A NER ugyanezen az úton jár, és képtelen letérni.

Csak a Fidesz

Az immáron négy éve épülő új rezsim, azaz új politikai-hatalmi berendezkedés, három fő pilléren nyugszik.

Az első a centrális erőtér, az a választási rendszer, amelyik megannyi sajátos megoldással biztosítja, hogy akár a felnőtt népesség 20-25 százalékának támogatásával is meglegyen a fideszes parlamenti többség.

A második a korábbi hatalomgyakorlási korlátok – az Alkotmánybíróság, az államigazgatás bevett gyakorlatai, az önkormányzatok önálló döntési kompetenciái, továbbá a releváns információk és folyamatok nyilvánossága – jelentős visszanyesése, aminek gyakorlatilag csak a bíróságok tudtak legalább részben ellenállni.

A harmadik a honi tulajdonviszonyok alapvető átalakítása. 2010 óta meredeken emelkedik az állami tulajdon és koncessziók, illetve a tulajdonjog állam általi korlátozásának jelentősége, miközben a magántulajdon védelme visszatérően sérül, sőt, bizonyos tulajdonosok esetében nyílt állami vagy „félállami" attakról beszélhetünk.

A látszat ellenére a NER meglehetősen bizonytalan lábakon álló képződmény.

Egyrészt fiatal korában még a legszélesebb társadalmi támogatottsággal rendelkező rezsim is instabil valamennyire, mert senki sem gondolja, hogy a létezése természetes volna. Másrészt a NER-nek nincs egy olyan, a politikai oldalaktól függetlenül pozitívnak tekintett legitimációs hivatkozási alapja, mint mondjuk az 1990-ben létrejött posztkommunista berendezkedésnek a demokrácia bevezetése volt.

Az elmúlt négy év nagy rendszerépítő, illetve leépítő munkája mellett végül csak a hatalmi érvet sikerült felsorakoztatni. Azt, hogy megtehetjük, ezért meg is tesszük. Így aztán nem meglepő az sem, hogy pusztán azok elégedettek az ország által vett új iránnyal, akik a Fideszre szavaznának. Sőt, sokszor még azok sem.

link Forrás

Ez pedig azt jelenti, hogy nem a rezsimnek, hanem csak a Fidesznek van támogatottsága. Az új politikai-hatalmi berendezkedés önálló, saját magából származó legitimitás nélkül áll. Ez a berendezkedés a Fideszre, pontosabban Orbán Viktorra van kitalálva, és a fennmaradását is kizárólag az ő hatalmi helyzete biztosítja.

Bizonytalan lábakon

Ezért a kormány ellenzéke automatikusan az egész rezsim ellenfele is. Egy, a Fideszt legyőző erőkből álló kormány minden erejével azon lenne, hogy aláássa a most kialakult politikai berendezkedést. Ennek érdekében nem csak új törvényeket alkotnának, hanem a végletekig kihasználnák az állam megnövekedett gazdasági hatalmát is. Sőt, minden bizonnyal zaklató célú adóvizsgálatok és néhány év előzetes fogvatartás is bevetésre kerülnének – ha más nem, hát a viszonosság logikája alapján. Ha pedig egyszer a Fidesz ellenzéke alkotmányozó helyzetbe kerül, akkor a rezsim fenntartói mindent el fognak veszíteni, és úgy végzik majd, mint az MSZP öregjei és az őket kiszolgáló szellemi holdudvar.

A rezsim működtetőinek és támaszainak alapvető érdeke, hogy minimalizálják a fentiek bekövetkezési valószínűségét, illetve a kárt, amit egy ilyen fordulat okozhat nekik.

Sokan feltételezik, hogy mindebben a Fidesz legfontosabb eszköze a folytonos háborús retorika, a csatákról és harcokról szóló propaganda, a józan diskurzus megszüntetése. Abból indulnak ki, hogy azért duplázhatott a jelenlegi kormánypárt, mert híveit egyfajta feltüzelt, beszűkült tudatállapotba hajszolta. Bár a „szellemi polgárháború” létezik és az ellenségképeknek jelentős szerepe van a Fidesz hatalmi stratégiájában, de mindez önmagában édeskevés lenne a rezsim túléléséhez. Mint ahogyan az ellenzék marginalizálása és pénzügyi ellehetetlenítése sem elegendő az üdvösséghez.

A szómágia és kiszorítósdi ugyanis semmit sem ér, ha az emberek többsége azt érzi, hogy szegényedik. A polarizációt és az ellenzék elnyomását lényegesen szélsőségesebb módon űzte Rákosi és Kádár, volt is fanatikus hívük bőven, nyílt ellenfelük meg szinte egy sem, mindez mégsem mentette meg őket, amikor széles tömegek kezdtek el évről évre rosszabbul élni.

Vagy vegyünk egy közelebbi példát: minden békemenetesdi és Gyurcsány-féle MSZP-felfordulás ellenére 2012 közepén a Fidesz támogatottsága az akkori MSZP mélységének közelében járt. Onnan pedig nem más, mint a rengeteg embernek kézzelfogható és jól érzékelhető jövedelemnövekedést hozó rezsicsökkentés (2013 januárjától) és néhány csoport (pedagógusok, egészségügyi dolgozók, közmunkások) célzott juttatás emelkedése (2013 őszétől) rántotta ki, és generált több mint egymillió további szavazót a Fidesznek a ciklus második felében.

link Forrás

Aki egy, a NER-hez hasonlóan legitimációdeficites rezsimet akar megszilárdítani, annak elsősorban az elégedetlenek számát kell csökkentenie, azaz a széleskörű jólétet kell növelnie. És közben a hatalomgyakorlás évezredes szabályainak megfelelően a híveit kell minél több befolyáshoz és vagyonhoz juttatnia.

Ha a NER-nek ez sikerül, az példa nélküli lesz az elmúlt száz év magyar történelmében. De nem fog sikerülni.

Az elmúlt száz év dilemmája

A NER dilemmája nagyon hasonló ahhoz, mint amivel Trianon óta valamennyi magyarországi rezsim (a Horthy-, a Rákosi-, a Kádár-, és a posztkommunista rendszer) szembesült: hogy lehet a rezsim általános társadalmi elfogadottságához szükséges jóléti szintet elérni, miközben a saját hátországukat hozzák helyzetbe?

A dilemma azért ugyanaz, mert ugyanabból a gigantikus politikai kataklizmából ered.

1918 és 1920 között nemcsak egy birodalom, egy ország és egy rendszer, hanem gyakorlatilag az egész világ összeomlott Magyarországon.

Megszűntek az általánosan elfogadott igazságok, az emberemlékezet óta érvényben lévő szabályok, az ezer éven át használt fogódzkodók. Hatalmi szempontból ez azt jelentette, hogy megszűnt mindaz (az apostoli királyság intézménye, az ezeréves jogfolytonosság, a Magyar Királyságnak nevezett kis birodalom, a „mindig így volt” logikája), amire bármely rezsim a társadalmi támogatottságát alapozhatta volna.

Mindez elveszett és azóta sem alakult ki olyan általános érdek vagy érték, amely előremozdítását a politikai közösség többé-kevésbé egységesen elvárta vagy elvárja az uralmon lévőktől. Sőt, az elmúlt száz évben még az ezt megelőző kérdésben sem született egyetértés, abban, hogy kik is alkotják a magyar politikai közösséget. Először a zsidókat, aztán a svábokat, majd az osztályidegeneket nem tekintették részének. De ma is milliónyian gondolják úgy, hogy a határon túli magyarokat vagy a magyar cigányokat ki kellene hagyni e körből. Miután a legalapvetőbb kérdések kapcsán sem alakult ki közmegegyezés, nem jöhettek létre azok a legitimációs források sem, amelyek alapján az emberek döntő többsége számára természetes módon elfogadható lehetne valamelyik rezsim.

Általános legitimációs bázis híján nem jött létre stabil, magától értetődő politikai berendezkedés sem.

Ezért aztán egyetlen rezsim sem volt képes az ország hosszútávra tekintő szerves építésével foglalkozni, hanem helyette a saját önfenntartásáért folytatott küzdelmük kötötte le őket. Folyamatosan meg kellett szolgálni a népesség bizalmát, mert a rövidtávú kudarcok nagyon gyorsan a fennálló politikai berendezkedés bukásával fenyegettek.

Valamennyi rezsim arra kényszerült, hogy a népesség többségének rövidtávú jólétérzetére fókuszáljon. Amíg volt elég kenyér, addig a politikai közösség többsége nem is feszegette az uralmi viszonyokat. Ezzel párhuzamosan, a legitimitásproblémára adott hatalmi válaszként, mindegyik rezsim folyamatosan tolta előre – hozta helyzetbe, juttatta vagyonhoz, ültette pozícióba – a „mieinket”, hogy legyen egy réteg, amelyikre mindig számíthat.

Ez a két cél azonban mindeddig összeegyeztethetetlennek bizonyult.

Az elmúlt száz év kudarca

Miközben a „mieink” helyzetbe hozását az elmúlt száz év valamennyi honi rezsimje megvalósította, ezt egyik sem tudta fenntartható módon kombinálni az életszínvonal folyamatos emelésével. Amint pedig az életszínvonallal kapcsolatos ígéretek tarthatatlansága az emberek széles köre számára is nyilvánvalóvá vált, nagyon gyorsan el is jött az összeomlás.

A Horthy-rendszer a „mieink”, az egyházi és világi nagybirtok védelme miatt nem tudott jelentős földosztásban gondolkodni, ami viszont lehetetlenné tette a világgazdasági válságban rázúduló nincstelenek óriási tömegének kezelését. Utóbbiak viszont olyan nyomást jelentettek, hogy utolsó éveiben a rezsim már csak önfeladó utóvédharcra volt képes az elkerülhetetlennek tűnő forradalmi szociális (szélsőjobboldali) változás ellen.

A Rákosi-rezsim olyan ostoba mértékben és ütemben hozta helyzetbe a „mieink” következő változatát, a munkás- és parasztszármazásúakat és a kollektív tulajdon kezelőit, hogy nemcsak életszínvonal emelkedést nem tudott elérni, hanem 1952-re már országos éhínséget generált. A népharagot végül csak orosz fegyverekkel és Rákosiék feláldozásával lehetett megfékezni.

A kommunista párt gazdaságirányítási szerepéhez és az állami tulajdon primátusához (a „mieink” védelméhez) azok gazdasági teljesítménykorlátozó hatása ellenére is mindvégig ragaszkodó Kádár-rendszer csak az olcsó szovjet energiahordozókra építve és folyamatosan növekvő eladósodással volt képes a jólét illúzióját fenntartani. Amikor aztán elfogyott a külföldi támogatás és hitel, a szocialista rendszer az itt állomásozó szovjet csapatok fenyegető árnya ellenére is kártyavárként omlott össze.

A posztkommunista rendszer „mieink”-jei a politikát a közérdektől szisztematikusan eltérítő járadékvadászok voltak: a pártokon keresztül az államra tapadt „vállalkozók”, tanácsadók és véleményformálók, valamint a szavazatukért fenntarthatatlan mértékű állami juttatásokat igénylő és kapó inaktív rétegek.

Az államból élők koalíciójára épülő modell csak addig működött, amíg volt mit kiárusítani.

A 2002-es kifulladást követően azonban már csak meredek eladósodással lehetett az életszínvonal-javulás illúzióját fenntartani. Amikor aztán hirtelen elzáródtak a hitelcsapok, a rendszer legfontosabb oszlopa, az MSZP gyakorlatilag feladta a kormányzást, és a 2010-es választások elsöpörték a rezsimet.

Csonka-magyar átok

A feladat azért nem sikerült egyiknek sem, mert eleve irtózatosan nehéz volt. A trianoni országvesztés ugyanis drámaian elmélyítette Magyarország eredendő gazdasági problémáját, a tőkeszegénységét.

A tőkét azok a gépek és gyárak jelentik, amelyek képesek tömegtermelésre, illetve az a pénz (komoly hazai ipar híján mindig deviza), amivel ilyen eszközöket lehetne vásárolni. Tőke nélkül nincs modern gazdaság: ez varázsolja a szegény embereket olcsó munkaerővé, de ez teremt egyre nagyobb keresletet a jól képzett szakemberek iránt is. A tőke segítségével termelődik meg az a jövedelem, amely az adóbevételeknek és ezen keresztül az állam mozgásterének alapját képezi.

A tőke talán legfontosabb tulajdonsága, hogy nem fán terem, azaz nem magától jön létre, hanem kizárólag korábbi tőke fialtatásával vagy megtakarítással lehet előállítani. A szegény országnak nyomorognia kell ahhoz, hogy egy kicsit is felhalmozhasson belőle, miközben a gazdag ország a jövedelme pusztán töredékének megtakarításával is lényegesen több új tőkét teremthet. Ha minden tőke a hazájában marad, azaz nincs nemzetközi tőkemozgás, akkor egységnyi idő alatt a szegények szinte mindig kevesebbet halmoznak fel belőle, mint a gazdagok.

Egy, a tőkeállománya jelentős részét elveszítő ország pedig nemcsak visszacsúszik pár évet, hanem tartósan alacsonyabb fejlődési pályára kerülhet. Minket pontosan ez fenyegetett 1918/1920 után. Az ország feldarabolásával gyáriparunk nagy részét elveszítettük, miközben a pénzügyi megtakarításaink lenullázódtak, sőt, a jóvátételi kötelezettség miatt gyakorlatilag negatív értékűek lettek. Ez volt a helyzet 1945-ben is, amikor a háborús pusztítás és a jóvátétel tizedelte meg a korábbi tőkeállományt. Részben ezzel kellett Kádáréknak is szembesülnie, csak a rombolást nem háború, hanem a Rákosi-rezsim vitte végbe. És természetesen az Antall-kormány is egy leamortizált tőkeállományú, végletesen eladósodott országban kezdhetett neki a rezsimépítésnek.

Ilyenkor a sok évtizedes szegénységet csak egyféleképpen lehet megúszni: a megsemmisült tőke pótlásával. Mivel a tőke nem a semmiből jön létre, olyanhoz kell fordulni, aki rendelkezik vele. A szegénysorba zuhanás (a Rákosi-rendszer modellje) egyetlen alternatívája tehát a külföldi tőke nagy mennyiségű importja volt. A Bethlen-féle stabilizáció idején az angolszászoktól, Kádár idején az oroszoktól (például a piacinál olcsóbb olaj formájában), majd az IMF-től és a nyugati pénzpiacokról, a posztkommunista rendszer alatt pedig az utóbbi kettőtől, illetve a nyugati, elsősorban német vállalatoktól jutottunk tőkéhez.

Ennek formája nagyon változatos volt: lehetett kölcsön, beruházás vagy vásárlás, jöhetett gépek, deviza vagy támogatott árú nyersanyagok formájában, kaphatta az állam, helyi bankok vagy az itteni vállalatok. Végső soron azonban valamennyi külföldön megtermelt és Magyarországra importált pénz volt, amely, hol közvetlenül, hol közvetve, a mindenkori magyar kormány mozgásterét bővítette.

A külföldi tőke azonban drága. Minél kiszámíthatatlanabb egy ország, például minél több rezsimváltást élt meg, annál drágább. Az ára – akár a kamat, akár az elvárt profit – előbb-utóbb elhagyja az országot.

Ezért nem sikerült soha

Ebből a kétségtelenül lehangoló helyzetből úgy lehet kitörni, ahogy a Monarchia Magyarországa tette. Egyrészt nagy mennyiségű külföldi tőke Magyarországra vonzásával és értékteremtő, a gazdaság egészét megtermékenyítő hasznosításával. Másrészt a külföldi tőke hazai forrásokra váltásával: de csak lassan, évtizedekre elhúzva a folyamatot (akkor harmincöt év kellett ahhoz, hogy 60 százalékról 25 százalékra csökkenjen a külföld súlya az új tőke képződéséből). A hosszú átmenetre azért van szükség, hogy a hazai tulajdonosok is megtanulják mindazt, amit a külföldiek tudnak. Továbbá, hogy legyen idejük felhalmozni annyi tőkét, ami mellett a helyiek természetes előnyei már érvényesülhetnek. Ez a modell persze csak akkor működhet, ha a magyar állam közben nem veszi el a tulajdonosok megtakarításait, működő tőke javait, vagy éppen az életüket.

Talán mondani sem kell, hogy a fenti feltételeket az elmúlt száz év magyar rezsimjei közül egyetlen egy sem teljesítette. Valamennyijükre igaz, hogy a felvett külföldi hitelek nagy részét a lakossági fogyasztás finanszírozására költötték ahelyett, hogy hosszútávon is ható termelékenységjavító beruházásokra fordították volna. És nem csak, sőt, nem elsősorban a rövidlátásuk miatt, hanem a születésüktől kezdve meglévő legitimitásproblémáik okán.

E rezsimek egész egyszerűen csak úgy maradhattak életben, ha folyamatosan pénzt szórtak az emberek közé.

Ezzel persze nyertek valamennyi időt és mozgásteret maguknak, de ezt egyik sem arra használta, hogy megpróbáljon a hosszú távú növekedést, a Nyugathoz való felzárkózást, és ezáltal a rezsim fenntarthatóságát is megalapozó pályára állni. A pályára, amelyet a magántulajdon szisztematikus védelme, a hatalommal rendelkezők hatékony korlátozása és az állam megcsapolásából szerezhető jövedelmek viszonylag alacsony szinten tartása jellemez leginkább. Ez az az egyetlen ismert ösvény, amelyen keresztül az elmúlt két évszázadban közepesen fejlett országok fejletté tudtak válni.

Az összes többi kísérlet, az ezeket levezénylő, magukat egytől-egyig nagyon különlegesnek képzelő rezsimmel együtt, beleesett a közepes jövedelem hírhedt csapdájába és a felzárkózásuk elérhetetlen cél maradt.

Ezek a feltételek csak akkor teljesülhetnek, ha a saját hatalmuk végtelen meghosszabbításában érdekelt politikai vezetőkkel szemben létrejön egy, a fenti feltételek kierőszakolására és megvédésére képes gazdasági elit. Azaz olyan tőkésekre van szükség, akik nem függnek a hazai politikától. Akik nem a politika kegyéből gazdagok. És akik akkor is fenn tudják tartani vagyoni helyzetüket, ha a politikai vezetők esetleg ellenük fordulnak. Egy réteg, amelyik puszta önérdekből ellensúlyozza a politikai hatalmat. Az ország számára kívánatos szabály- és intézményrendszer kialakulásához egy egymástól kellően független politikai és gazdasági elit folyamatos birkózására lenne szükség – anélkül, hogy az egyik tartósan maga alá gyűrné a másikat.

Ez nálunk, erős hazai tőkebázis híján, csak akkor teljesülhetett volna, ha a mindenkori rezsim tudatosan kiépítette volna saját hosszú távú ellensúlyát. Magyarul, ha az állam által helyzetbe hozott „mieink” a produktív, valódi értéket előállító hazai rétegek lettek volna.

Nem így történt. A „mieink” térfoglalását finanszírozó összegek az elmúlt száz évben soha nem a produktív tőkével és versenyképes tudással rendelkező rétegek támogatását szolgálták, hanem kiváltságaikból élő, az állam csecsén lógó csoportok megerősítését, illetve felépítését. Utóbbiak természetesen semmilyen nyomást nem helyeztek a rezsimekre annak érdekében, hogy versenyképes vállalkozások kiemelkedését lehetővé tevő szabályokat alkossanak. Ilyenek nélkül pedig még elméletileg sem lehetséges a külföldi tőke hosszú távú kiváltása, az örökös csapdahelyzetből való kievickélés.

Így viszont e rezsimek külföldi tőkétől való függése egyre csak mélyült. Majd egyszercsak a források elapadtak vagy politikailag nagyon költséges feltételekhez kezdték kötni őket. A rezsim pedig megbicsaklott: lehetetlenné vált a növekvő jólét illúziójának fenntartása. Innentől a gyenge legitimációjú rezsimek számára már csak az agónia hossza volt kérdéses.

Külföldi köldökzsinór nélkül leghosszabb ideig az egyébként legtöbb hazai tőkével rendelkező Horthy-rendszer húzta (az 1931-es államcsődtől 1944-ig). A radikális szociális fordulat („szociális forradalom”) Damoklész-kardja azonban az egész időszak alatt ott lebegett a feje felett, és csak az erősen korlátozott választójogra, továbbá rendőri intézkedések sorozatára (cenzúra, pártok betiltása, ellenzéki politikusok bebörtönzése) támaszkodva sikerült ilyen sokáig túlélnie. Kádáréknak és a posztkommunista rezsimnek viszont a csapok elzáródása után már csak 1-2 év jutott.

Veszélyes mutatvány egy tőkeszegény gazdaságban legitimációdeficites rezsimet építeni. A trükk csak külföldi tőke segítségével sikerülhet. Ez azonban évtizedeken át tartó kiszolgáltatottságot jelent: amíg jön külföldi tőke, addig létezik a rezsim.

Ettől a sorstól próbál szabadulni a NER.

Ismét ugyanabba a folyóba

Aki azt gondolja, hogy a NER nem külföldi tőkére támaszkodva próbálja növelni az általános életszínvonalat, illetve finanszírozni az aktuális „mieink” menetelését, az nem hallgatott Orbán Viktor tanácsára, miszerint azt figyeljük, amit tesz, ne azt, amit mond.

A magyar gazdaság 2010 és 2013 között összességében stagnált, azaz a tavalyi GDP-nk reálértéken gyakorlatilag akkora volt, mint a 2010-es.

Ez a teljesítmény szja-csökkentésre, folyamatos nyugdíjemelésre, energiaár-dotációra, devizahitel-végtörlesztési támogatásra vagy éppen stadionépítési programra, csak radikális állami kiadáscsökkentés vagy bevételnövelés mellett adna alapot. Kiadáscsökkentés nem volt, az adóemelés pedig ehhez nem volt elég nagymértékű, a korábban felsorolt intézkedések mégis megtörténtek. De akkor honnan szerezte a magyar állam a szükséges plusz pénzt?

A külföldiektől és külföldről. Egyrészt a külföldi vállalatokra kivetett sarcok sorozatából. A különadókkal, a végtörlesztéssel, a rezsicsökkentéssel nem csak az aktuális év megtermelt nyereségéből vett el a magyar kormány, hanem rendszerint a szóban forgó, jórészt külföldi cégek felhalmozott tőkéjéből. Azaz mindabból a pénzből, amit azok Magyarországra betettek, illetve itt megtermeltek.

link Forrás

Másrészt a kormány az EU-pénzek lehívására koncentrált. A magyar állam az egész régióban messze a legsikeresebb volt ebben a tekintetben. 2007 és 2012 között a GDP 21 százalékának megfelelő nettó EU-támogatást kaptunk. Továbbá csak 2013-ban a GDP 5 (!) százalékának megfelelő összeg érkezett az országba az Unióból, és 2014-ben minden bizonnyal még ennél is több fog. (A kormánynak szerencséje is volt, hisz az EU-támogatások többségét a hétéves uniós költségvetési ciklus utolsó évében, illetve azt követően, azaz 2013 és 2015 között, lehet lehívni).

link Forrás

Mit tudott volna megvalósítani céljaiból a NER a fenti külföldi tőkeforrások nélkül? A magyar gazdaság 2010 és 2013 között még úgyis az elmúlt két évtized legalacsonyabb beruházási szintjét produkálta, hogy a három év alatt a GDP 10 (!) százalékát meghaladó EU támogatás érkezett az országba. Hány járda-, út-, és köztér-felújítás, óvoda- és iskola modernizáció vagy egészségügyi fejlesztés történt volna Magyarországon, ha nincsenek ezek az EU-pénzek? És miből finanszírozta volna a kormány az egykulcsos adót, a devizahitel-végtörlesztést és rezsicsökkentést, ha nem lehet megcsapolni az itteni külföldi bankok, energiaszolgáltatók és telefontársaságok felhalmozott vagyonát?

Ha ezek a külföldi források nincsenek, akkor a NER gazdasági katasztrófát eredményezett volna, és a Fidesz óriási vereséget lett volna kénytelen elkönyvelni a választásokon.

Tehát a rezsim éppen olyan kiszolgáltatott, mint az elődei: a külföldi tőkéhez való hozzáférés mértéke és feltételei határozzák meg a jövőjét.

Ezért aztán a kormány minden szabadságharcos retorikája ellenére szentírásként kezelte a Brüsszel és Berlin által ráerőszakolt, egyébként valószínűleg inkább káros, mint hasznos 3 százalékos költségvetési-hiány küszöböt, drámaian megkötve ezzel saját mozgásterét is. Mindegy volt, hányszor kell költségvetést módosítani, hányszor kell a tervezési hibákat beismerni, hány új adót kell bevezetni, csak egy dolog számított: a küszöbértéket át ne lépjük. Ha ugyanis az mégis megtörtént volna, akkor a túlzott deficit eljárás következő lépéseként Brüsszel felfüggesztette volna az EU-pénzek folyósítását.

A bukás szele

Még ezek a források is csak arra voltak azonban elegendőek, hogy 2013 második- és 2014 első felében növekedjen a lakosság reáljövedelme.

link Forrás

A kormányzati ciklus egészére vetítve csökkenés volt, de legalább a választási kampány idején el lehetett mondani, hogy jobban élünk, mint tavaly. Hogy elindultunk felfelé. Hogy csak folytatni kell a megkezdett utat.

Ez azonban nem igaz. A Fidesz-kormány eddigi jólétnövelési eszközei hamarosan kifulladnak.

A külföldi tulajdonú közszolgáltatók és bankok esetében a megvalósult, illetve már bejelentett intézkedéseivel a kormány a lehetséges elvonási szint határait feszegeti. E társaságok felhalmozott tőkéjében nincs már több tartalék és anyavállalataik egyre kevésbé hajlandóak további friss pénzt tenni magyar leányvállalataikba. Az MKB tulajdonosa inkább kivonult, semmint hogy megfizesse a következő évek százmilliárdos veszteségeit, és nem lenne meglepő, ha a már ismert új devizahiteles intézkedések összesen legalább további ezermilliárdos (!) terhe számos más nagybankot is hasonló lépésre kényszerítene. Amennyiben pedig a „mieink” megkapják a bankrendszer egy kézzelfogható részét és az áram- és gázszolgáltatók többsége is hazai kézbe kerül, akkor nemhogy a további szivattyúzás, de a már bejáratott elvonási szint fenntartása is nehézségekbe fog ütközni.

Az EU-támogatások kapcsán időzítési nehézsége van a kormánynak. Az új uniós költségvetési ciklus (2014-2020) közepén, ugyanis hagyományosan kevesebb támogatást lehet felhasználni, mint az első két évben, amikor az előző ciklus lehívásai még tartanak, és a végén, amikor az aktuális ciklus pénzei elkezdenek ömleni. Utóbbi folyamat azért nem tud elindulni már korábban, mert a komplex, nagy fejlesztési projektek sokéves előkészítést, pályáztatást és engedélyezést igényelnek.

A kormányfő olyan komolyan veszi ezt a problémát, hogy közvetlenül magához rendelte annak kezelését. A fejlesztési ügynökség feladatait egy, a Miniszterelnökséghez rendelt szervezet vette át, központosították az állami projektekhez kapcsolódó pályázatírást, sőt, még a támogató mérnöki munkát is. Bárhogy is sikerüljön ez az átszervezés, annyit már a dél-európai példákból is tudunk, hogy 2016-17-ben drámaian kevesebb támogatás érkezik majd, mint 2013 és 2015 között.

A NER legfontosabb külföldi tőke forrásai kapcsán egyiknél az elapadás, másiknál a jelentős visszaesés veszélye fenyeget. Hamarosan nem az lesz a kérdés, hogy hogyan lehet újabb juttatásokkal csökkenteni az elégedetlenek számát, hanem hogy fenn lehet-e egyáltalán tartani az eddigi szintet. Így nagyon hamar elillanhat a jólétnövekedés rezsicsökkentésre épített illúziója.

Ez pedig a rezsim jövőjét fenyegeti.

A hagyományos kitörési pontok

A NER számára elérhető hagyományos kitörési stratégiák közül egyik sem oldja meg a rezsim nagy dilemmáját, a széleskörű jövedelememelés és a „mieink” térfoglalásának összhangba hozását.

Egyrészt állami pénzszórással, az államadósság meredek növelésével, ideig-óráig növelni lehetne a jólétérzetet (lásd Magyarország, 2002-2006), de még a jelenlegi, nagyon megengedő tőkepiaci környezetben sem lehetséges ezt a politikát tartósan űzni a forint jelentős gyengülésének, azaz a jólét általános csökkenésének veszélye nélkül. Ráadásul ez azon kevés gazdaságpolitikai stratégiák egyike, amelyet Brüsszel, az uralkodó német dogma miatt, valóban meg akarna és meg is tudna akadályozni.

Másrészt a kormány megpróbálkozhat több nyugati, elsősorban német és osztrák tőkét az országba vonzani. Ezt azonban a „mieink” helyzetbe hozásának szándéka még évekig lehetetlenné teszi, hisz utóbbiak egy részét éppen az előbbiek kárára próbálja a rezsim vagyonhoz juttatni. Ennek ellenére a NER sem szeretne lemondani az összes nyugati befektetőről, ezért aztán igyekszik éles határvonalat húzni jó és rossz multi közé. Előbbiekkel stratégiai megállapodásokat írt alá és gyakorlatilag bármilyen kérésük teljesül, amennyiben friss tőkét hoznak. De egyelőre nem nagyon teszik, mert óriási a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki és meddig maradhat jó multi és mi miatt lesz valaki hirtelen rossz. Ráadásul a nyugati tulajdonú bankok folyamatos kormányzati vegzálása miatt a nyugati tőke beáramlásának másik fontos csatornája teljesen elzáródott.

A hagyományos megoldások közül egyedül az EU-pénzek lehívásának gyorsítása jöhetne szóba, de ahhoz is egy kisebb varázslatra lenne szükség. A kormányzat már idén áprilisban nekidurálta magát az ezt célzó szervezeti változtatásoknak. Csakhogy ez a garnitúra az összetett átszervezések lebonyolításában hagyományosan katasztrofálisan teljesít (elég csak a KLIK kialakításával kapcsolatos „szervezésre” gondolni). Az áprilisi átalakítások kapcsán Brüsszellel kialakult állóháború pedig azt mutatja, hogy ezen a területen sem úgy mennek a dolgok, mint azt a tervezőasztalnál elképzelték. A valószínű forgatókönyv az, hogy végül nem lesz csoda, és 2016-17-ben nálunk is éppen úgy bezuhan majd az EU-támogatások szintje, mint mindenhol máshol.

Sem itthon nem lesz, sem Nyugatról nem jön elég pénz arra, hogy a kormányzati ciklus második felében megnyugtató mennyiségű elégedetlent lehessen majd leszerelni.

A moszkvai segítség

A fenti probléma által szorongatott kormányfő már évek óta személyes feladatának tekinti, hogy a Nyugaton kívülről szerezzen tőkét az országba. A kínai, szaúdi, azeri, katari, kazah és ki tudja még milyen „nyitások” azonban semmilyen összgazdasági szinten érzékelhető eredményt nem értek el. És nem is fognak. Ezen országok számára ugyanis sem kiugró megtérülést, sem különös stratégiai értéket nem tudunk nyújtani.

Ebben a szorult helyzetben fordult tavaly Orbán Viktor Vlagyimir Putyinhoz és írta alá a legalább 10 milliárd euróról szóló, titkos paksi megállapodást. Oroszország számára ugyanis, ha kiugró megtérülést nem is, de stratégiai előnyt tudunk produkálni – ehhez azonban el kell adnunk a lelkünket. Moszkvának Magyarország nem önmagáért, hanem mint az Európai Unió és a NATO tagja érdekes. Ha ezekben az intézményekben előmozdítjuk az orosz érdekek érvényesülését, az valóban sokat érhet a Nyugatra megrögzött gyanakvással tekintő keleti birodalomnak.

Első ránézésre meglepően keveset kapunk cserében. Ez a 10 milliárd euró ugyanis jórészt nem a magyar GDP-t fogja javítani, hisz még a magyar fél is csak 40 százalékos hazai hasznosulásban reménykedik. Azaz évi 120 milliárd forintnyi külföldi tőkéért (a magyar GDP nagyságrendileg 30.000 milliárd forint, az EU támogatásokból egy jó évben lehívható összeg pedig 1500-2000 milliárd forint) vállaltuk mindazt, amit az oroszoknak adnunk kell majd.

Persze lehet, hogy másról is szó lesz. Jövőre például megújításra kerül a hosszú távú orosz-magyar gázszerződés. Szélsőséges esetben, ha például a NER olyan alacsony árat kapna, mint annak idején a bukás előtt álló Janukovics-rezsim, akkor az évi 50-75 milliárd forintnyi megtakarítást jelentene. Ezzel pedig, ha széleskörű jövedelememelés nem is, de néhány újabb rezsicsökkentési kör minden bizonnyal biztosítható lenne.

Moszkva tehát dobott egy mentőövet a NER-nek, és dobhat még egy másikat is. Bár ezek mérete eltörpül az uniós támogatások szintje mellett, utóbbiakat kiegészítve néhány extraévet biztosíthat a rezsimnek. Különösen azért, mert a moszkvai pénzek egy jelentős része teljesen szabad felhasználású, azaz arra fordítható, ami éppen politikailag szükséges. Ahhoz azonban még a maximális összeg is édes kevés, hogy megoldja a rezsim alapvető dilemmáját.

A NER közelgő bukása

A NER egy rövid- és egy hosszú távú egzisztenciális fenyegetéssel szembesül. Az előbbit szerencsével akár túl is élheti, az utóbbi azonban megoldhatatlannak tűnik.

A rövidtávú fenyegetés az, hogy az elkövetkező négy évben, de különösen a ciklus második felében, a NER esetleg nem tud elég pénzt Magyarországra szivattyúzni, illetve csábítani ahhoz, hogy kitermelje a hatalomban maradáshoz szükséges életszínvonal-emelkedés fedezetét.

Ez azért lesz különösen nehéz, mert a már biztosítottnak tűnő források fenntartásához is kötéltáncra lehet szükség. A rezsimnek ugyanis egyszerre három finanszírozóhoz, az EU-hoz, Moszkvához és a nyugati pénzpiacokhoz (az államkötvényeink okán) kell majd alkalmazkodnia úgy, hogy bármelyik feldöntheti az egész építményt.

A legfontosabb igazodási pont továbbra is az lesz, hogy betartsuk az EU deficitkorlátját, illetve hogy mindent megtegyünk, hogy Brüsszel ne gördítsen akadályt a támogatások gyorsított folyósítása elé. Ez a feladat nagyon nehéznek ígérkezik, mert az elmúlt négy év retorikája igen sok ellenséget szerzett a NER-nek a Bizottságban csakúgy, mint a legfontosabb európai fővárosban, Berlinben. Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy Orbán Viktor hihetetlen külpolitikai baklövést elkövetve, mindjárt a ciklus elején ellenséget csinált az EU Bizottságának elnökéből. Ma nehéz elképzelni, hogy Brüsszel partner lenne a rezsim aládúcolásában, és sokkal valószínűbb, hogy lassítják majd a folyósításokat.

Miközben sürgetjük majd Brüsszelt, érkezni fognak a kérések Moszkvából. Hogy pontosan milyenek, azt legfeljebb sejthetjük, de a jelenlegi nyugati-orosz viszonyban kódolva van, hogy a NER-nek folyamatosan tojáshéjon kell táncolnia. Ha pedig a helyzet nagyon kiéleződne, mondjuk valóban súlyos Oroszország elleni uniós szankciók okán, akkor Budapest arra kényszerülhet, hogy tetszik, nem tetszik, de lemond az orosz pénzek egy részéről vagy egészéről. Ha a rezsim elesik évi 50-100 milliárd forintnyi, vagy esetleg még több külföldi tőkétől, akkor 2018-ra reménytelen helyzetből fog ráfordulni.

Ha pedig az elkövetkező években esetleg jelentősebb felfordulás lesz a nemzetközi pénzpiacokon, akkor a forint valószínű meredek gyengülése pillanatok alatt alááshatja a rezsim választóknak tett implicit ígéretét. Ilyen globális pénzpiaci turbulenciát indukálhat például a reméltnél jelentősebb kínai lassulás, az amerikai kamatvárakozások hirtelen változása vagy a nagy japán gazdaságélénkítési kísérlet látványos kudarca. Egytől-egyig olyan események, amelyekre semmilyen befolyásunk nincs.

A három elvárásrendszer (az EU-é, az oroszoké, a pénzpiacoké) viszonya könnyen összekuszálódhat, és akár feloldhatatlan ellentétbe is kerülhetnek egymással. Bizony szerencse kell ahhoz, hogy a következő években ne váljanak kezelhetetlenné a rezsim függelmi viszonyai, vagy akár csak egy is közülük. De még ebben az esetben is érződik majd a külföldi tőke hiánya, és 2016-17-ben nagyon sok elégedetlen ember lesz az országban. Hogy mindebből lesz-e földindulás a 2018-as választásokon, az persze az ellenzék állapotán is múlik. Rövidtávon ez az utóbbi tény jelenti a NER elsőszámú reményét.

A hosszú távú fenyegetés azonban már független az ellenzéktől. A rezsim jövőjét ugyanis a saját szabályai lehetetlenítik el azzal, hogy nemhogy nem segítik, hanem kifejezetten akadályozzák a fejlett országgá válás alapvető előfeltételeinek teljesülését.

Az országba érkező külföldi tőke ugyanis elsősorban nem értékteremtő, a gazdaság előrelépését segítő beruházásokra megy. Ehelyett vagy az életszínvonal azonnali javítására (például rezsicsökkentés, nyugdíjemelés, végtörlesztés, egykulcsos adó) vagy az államból élő „mieink” helyzetbe hozására (például bank- és közszolgáltató-vásárlások, illetve azok az államilag finanszírozott vagy pályáztatott építkezések, amelyeknek kézzelfogható fejlesztési haszna bizonyosan nincs: a stadionoktól kezdve, a díszburkolat-tengereken át, az állami épületek felújításáig) költik. Közben hasonló hatalmi megfontolásokból egyre-másra születnek azok a szabályok, amelyek aláássák a magántulajdon védelmét, és maximalizálják az állam megcsapolásának jogi védettségét.

Ilyen stratégiával még soha egyetlen országnak sem sikerült fejletté válnia, viszont megszámlálhatatlanul sok olyan volt, amelyik éppen ezt próbálta és tartós leszakadás lett belőle.

A NER azon a rossz úton jár, amelyet elődei az elmúlt száz évben kitapostak előtte. Alig néhány évvel a rezsim zászlóbontása után csak évi sokmilliárd eurós külföldi tőkebeáramlással tartható fenn a választók számára elfogadható jóléti illúzió. A hangos függetlenségi retorika pusztán gyenge fügefalevél annak leplezésére, hogy a NER és vele együtt egész Magyarország a totális gazdasági függés állapotába lavírozta magát, és onnan még csak esélye sincs kitörni. Ebben a stádiumban a rezsim már nem is nézi, hogy kitől érkezik a pénz, és hogy mibe kerül majd hosszú távon, csak az számít neki, hogy jöjjön, de gyorsan.

Mert amikor egyszer csak elapad majd a külföldi tőke beáramlása, akkor menthetetlenül vége lesz a rezsimnek. Amint elveszik a jövedelemnövekedésbe vetett általános hit, összeomlik a NER is.

(Az oldal tetején drMáriás Orbán Matisse Ikaroszaként című festménye látható.)