Így lesz Magyarországból Latin-Amerika

Aki magyarként próbálta már skandináv embernek elmagyarázni, hogy nálunk miért fizet mindenki hálapénzt az orvosnak, miközben ingyenes az egészségügyi ellátás, vagy hogy miért csal mindenki adót, miközben közös érdek, hogy az államnak legyen pénze működtetni például az ingyenes egészségügyi ellátást, az biztosan átérzi a brazilok problémáját. Ők azt képtelenek elmagyarázni egy norvégnak, hogy mit is jelent a helyi portugálban a jeitinho kifejezés.

Pedig kelet-európaiként teljesen egyszerű megérteni, még ha például magyarul nincs is rá pontos fordítás. A jeitinho a dolgok elintézésének ügyeskedő, okosba’ megoldós módja, amely nem feltétlenül illegális, de azért legalábbis soron kívüli, és amelyhez egy kis csibészségre, befolyásra és ismeretségre van szükség. Kelet-európai kontextusban jeitinhóhoz folyamodik a komplett autópályát politikussá lett kamaszkori barátja segítségével ellopó oligarcha, a gyermeke beiratkozását egy nem illetékes kerületben elintéző szülő és a mesterember is, aki megkérdezi, hogy ugye számlát nem kell kiállítania.

Atlantában, ahol az egyik legnagyobb brazil közösség él az USA-ban, vannak középiskolák, amelyekben olyan magas a brazil diákok aránya, hogy előszeretettel alkalmaznak brazíliai származású tanárokat is. Egy ilyen mesélte nekem, hogy rendszeresen kell azokkal a diákjaival küzdenie, akik különböző vizsgák előtt vagy után megkérdezik tőle, hogy nem lenne-e mód jeitinho bevetésére. A felvilágosult és elamerikaiasodott tanárnő ilyenkor mindig elmagyarázza, hogy nem, ez nem Brazília.

A nyugaton megszokottól eltérő megoldások bevetése Magyarországon éppen olyan gyakori, mint Latin-Amerika bármelyik országában. Egy brazilnak vagy mexikóinak sem nehéz elmagyarázni a hálapénz fogalmát. 2011 és 2013 közt volt szerencsém másfél évet ott eltölteni, és ekkor tűnt fel, hogy a hasonlóság köztünk és köztük még ennél is sokkal jelentősebb. Miért alakult ez így? Mi következik belőle? És mit tanulhatunk a sok szempontból előttünk járó latin-amerikaiktól? Ez az írás erről szól.

A MAGYAR ÁLOM VÉGE

Huszonöt évvel a rendszerváltás után a magyar álom, hogy itt egyszer Nyugat-Európa lesz, halott. Nagyjából 1997-ben már zátonyra futott, aztán közel évtizedes semmittevés után, 2006 körül el is kezdett süllyedni. 2014-ben pedig a magyar társadalom egyetlen csoportja sem hisz már abban, hogy Ausztria bármilyen téren, társadalmilag, politikailag vagy gazdaságilag behozható. Itt valami más lesz, vonta le a következtetést az éhség szélén egyensúlyozó szegény, a lelépésen gondolkodó középosztály, és még az országot éppen vezető, teljesen tanácstalan réteg is.

Hogy mi jön közép- vagy hosszútávon, azt egyikük sem tudja, azonban amikor Magyarországon a dolgok éppen rossz irányba mennek – és hogy most rossz irányba mennek, arról ne nyissunk vitát –, egyszerre szokott felmerülni a balkanizálódás és a banánköztársaságosodás vádja. Mintha ezek hasonló modellek lennének, és a szitokszóként használt kifejezések alatt mindenki ugyanazt értené.

A Balkán még úgy-ahogy ugyanazt jelenti minden magyar számára, itt a gond csak az, hogy a világ jelentős része nemhogy a Budapest és Bukarest közötti különbséget képtelen felfogni, de ha egy kicsit elbambul a vonaton Szkopje és Pozsony közt, semmilyen változást nem vesz észre az út során. Mi magyarok a vidéki kocsmai bicskázásoktól kezdve a nagypályás korrupcióig értelmezhetünk mindent a lopakodó balkanizáció újabb kétségbeejtő tüneteként, de ennek globális léptékben pont annyi értelme és jelentősége van, mint Costa Ricában a dolgok elnicaraguaiasodásán siránkozni (ami egyébként szintén meg szokott történni).

Amivel meg is érkeztünk Latin-Amerikába, a banánköztársaságok szülőhazájába. Ez az írás nem a banánköztársaságokról, a latin-(azon belül is közép-)amerikai történelem egy rövid fejezetéről fog szólni, amikor a helyi elitek az USA kormányával és nagy amerikai multicégekkel karöltve megtanulták országuk kifosztásának egyik hatékony módját, hanem arról, hogy a rendszerváltás magyar álmának elvesztése után merre fog haladni ez az ország. Feltételezésem az, hogy Latin-Amerika felé.

Ennek alátámasztásához előbb a tágabb történelmi párhuzamokat mutatom be, majd azt, hogy a mai Magyarország társadalmilag-politikailag mennyire hasonlít arra, ami a modern Latin-Amerikában a közelmúltban folyt és folyik ma is. Ez alapján már könnyebb lesz következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogy mi vár Magyarországra, és a latin-amerikai példákból tanulva a nép és az egyén is könnyebben alakíthat ki túlélési és boldogulási stratégiákat.

A KÉT NAGY RENDSZERVÁLTÁS

De kezdjük a történelemmel, mert ez a Kelet-Európa és Latin-Amerika közötti párhuzamok alapja. A földrajzi távolság ellenére ugyanis a két régió közt nagyon sok a hasonlóság. A történelem folyamán csak kétszer fordult elő, hogy a világ egy méretes szelete hirtelen függetlenné vált és fordult határozottan a nyugatias, demokratikus, kapitalista modell felé: Kelet-Európában a 20. század végén és Latin-Amerikában a 19. elején. (A harmadik hasonló fordulat a második világháború után gyarmatosítóitól megszabaduló Fekete-Afrika volt, ám az ottani kísérletek szinte mindegyike annyira bátortalan és rövid életű volt, hogy szempontunkból teljességgel irrelevánsak.)

A szovjet birodalom 1989 és 1991 között omlott össze, a spanyolok (és kisebb részben a portugálok) amerikai birtokai szinte mind 1810 és 1825 között lettek függetlenek. Tekintve hogy a szabadság eszméi és a hadseregek akkor még egyaránt csak jóval lassabban tudtak utazni, ezek nevezhetőek hasonlóan villámgyors eseményeknek.

Annak ellenére, hogy a két nagy függetlenedési hullám között közel 200 év telt el, a világ pedig sokat változott, mindkettő ugyanazokra a szellemi irányzatokra, az amerikai és a francia forradalmak vívmányaira épült. A latin függetlenség legnagyobb alakja, Simón Bolívar a felvilágosodás rajongója volt, és ugyanúgy a szabadságért, az egyenlőségért és a testvériségért harcolt, mint Lech Walesa, Václav Havel és Orbán Viktor a távoli 1980-as években. Persze Bolívar társai közül sok, akárcsak a kelet-európai rendszerváltók esetében, inkább az előző rendszerben összeharácsolt vagyona átmentésével vagy a zavarosban halászással volt elfoglalva, mint a felvilágosodás magasztos eszméivel, de ez a két történelmi fordulat közötti hasonlóságot nem gyengíti.

Érdekes, hogy a rendszerváltásokkor az egykori elitek nálunk és Latin-Amerikában is hasonlóan tudták átmenteni a vagyonukat és az ezzel járó hatalmat. Csak Kelet-Európában ezeket posztszocialista oligarcháknak hívták, és gyárakat, bankokat, ingatlanokat, komplett iparágakat halásztak maguknak a zavarosban, míg Amerikában a nagybirtokosok a 19. század elejének legnagyobb értékét és pénzcsináló gépét, a földvagyont nyúlták le.

Alapvető különbség, hogy az 1989 utáni kelet-európai oligarchák nem mind voltak az előző rezsim haszonélvezői, míg Latin-Amerikában szinte teljesen sikerült fenntartani a rendszerváltás előtti elit társadalmi-gazdasági kiváltságait. Ettől függetlenül viszont még igaz, hogy a kelet-európai oligarchikus berendezkedés, a Csányik és Demjánok világa tökéletesen visszaköszön például a 19. századi El Salvadorban, ahol a nép úgy tartotta, hogy a földvagyon 14 család (catorce familias) kezében van, és ez nem is állt messze a valóságtól. A többi latin országban sem volt jobb a helyzet, ami a nagyon gazdagok és az elég szegények arányát illette, és a vagyoni különbségek sokukban máig nem csökkentek jelentősen.

Az utolérhetetlen Nyugat

Hiába voltak azonban a megszülető latin-amerikai országok vezetői Párizs és a valamivel közelebbi Washington hívei, az új államok azonnal olyan nehézségekkel találták magukat szemben, amiket lehetetlen volt bármilyen már létező modellt utánozva megoldani. A spanyol birodalom erős kezének eltűnése, a Madridból irányított közös piac megszűnése hasonló problémákkal járt, mint Kelet-Európában a Varsói Szerződés és a KGST összeomlása.

A súlyos gazdasági és társadalmi válságot természetesen nem sikerült gyorsan megoldani, és az ekkor, a latin-amerikai rendszerváltáskor születő bajok határozzák meg a kontinens életét a mai napig. Szinte minden 21. századi latin-amerikai gond visszavezethető a 19. század eleji függetlenedés részleteire, a nagyvárosi szegénységtől kezdve a monokulturális mezőgazdaság átkáig.

Más jellegű problémákkal küzd ma a hatalmas Brazília és az apró El Salvador, a jómódúbb Uruguay és a koldusszegény Bolívia, a dinamikus Kolumbia és a szétmálló Argentína. Ez így van a posztszovjet államokban is, ahol Tádzsikisztán, Románia és Csehország a szocializmus örökségének különböző darabjait nyögik, és nagyon különböző sikerrel is harcolnak ellene. De még a legjobb módú latin-amerikai vagy kelet-európai országok sem szabadulhatnak meg gyarmati létük örökségétől, és soha nem törhetnek egy világosan látszó szintnél magasabbra.

Ahogy 200 év sem volt elég a latin országok közül egynek sem, hogy bármilyen gazdasági mérőszám tekintetében megközelítsék a példakép Nyugat-Európát vagy az Egyesült Államokat, ugyanez a helyzet Kelet-Európa esetében. Itt 25 év alatt csak két apró anomália, Észtország és Szlovénia jutott el odáig, hogy az EU-ba fogadva, hatalmas nyugati támogatással megtolva nagyjából olyan szintre jusson el, mint a rendszerváltás előtti Nyugat-Európa két legszegényebb országa, az egyébként valódi demokratikus vagy kapitalista hagyományokkal soha nem büszkélkedő Görögország és Portugália. A kelet-európai optimisták itt felhívják a figyelmet arra, hogy a hátralévő 175 évben simán eltűnhet minden különbség Észtország és a közeli Finnország közt. A pesszimisták pedig azt válaszolják erre, hogy a latin rendszerváltás után néhány évtizeddel Argentína sok nyugati országot is lehagyott, egy főre jutó GDP tekintetében Franciaországgal állt egy szinten. Aztán a gazdasági-politikai elitje, amelynek jellegzetességei a gyarmati örökségre vezethetőek vissza, megfeszített munkával visszaküzdötte az országot a magyar szint alá.

Valamennyire ismerve Kelet-Európa és Latin-Amerika országait, és megértve a történelmi párhuzamokat, kifejezetten szórakoztató párba állítani a két régió hasonló országait. Kisméretű éltanuló fejlett IT szektorral? Costa Rica és Észtország. A nyugathoz ezer szálon kötődő kulturális kapcsolatokkal büszkélkedő óriás, tekintélyes felvevőpiaccal? Mexikó és Lengyelország. Szocialista szörnyszülött, a békéért cserébe honfitársait pénzzel tömő diktátorral? Venezuela és Fehéroroszország. Felhúzott orral a szomszédaival közösködni sem akaró, tisztességes kényelemben élő országocska? Chile és Csehország.

Hogy Magyarországra melyik latin-amerikai ország sorsa vár, ma még nem egyértelmű. A rendszerváltáskor kivívott szabadság lényege, hogy magunk dönthetjük el, mennyire visszük a nagyjából Nicaraguától Chiléig (Moldovától Csehországig) terjedő skálán. Annál többre nem pályázhatunk, mert éppen Latin-Amerika utóbbi 200 éve mutatja, hogy ez a maximum, és nyugatias jómód, nyugatias béke és nyugatias demokrácia nem lesz itt soha.

PERIFÉRIKUS DEMOKRÁCIÁK

A posztspanyol Latin-Amerika és a posztszovjet Kelet-Európa közötti párhuzamoknak nincs vége a rendszerváltás nekibuzdulásánál és álmainál. Sőt, az az igazán megdöbbentő, hogy míg ezt még el lehet azzal intézni, hogy a történelem valamennyi forradalma hasonlított egy kicsit egymásra, és hogy ennek egyszerűen így kell lennie, a felszabadulás utáni korszakok közötti hasonlóság már nem indokolható ezzel.

Az utóbbi jelenségre más magyarázatot nem látok, mint hogy a nyugati típusú társdalmi és gazdasági berendeződésre vágyakozás olyan országokban, ahol ezeknek sem a történelmi gyökerei, sem az anyagi feltételei nem adottak, szükségszerűen hasonló eredménnyel jár. Az egyén szintjén a személyes kudarcok miatt elkeseredéssel és frusztrációval, a közösségén pedig egy olyan végtermékkel, amit a legjobban a periférikus demokrácia kifejezéssel tudok leírni.

Periférikus demokráciának a továbbiakban azokat az országokat nevezem, ahol a szabadpiaci kapitalizmus és a liberális demokrácia nem helyben fejlődött ki, hanem csak megkésve, a nyugati mintákat ilyen-olyan okból másolva terjedt el - szükségszerűen hiányosan és torzulva. Ma Magyarország periférikus demokrácia, akárcsak Kelet-Európa szinte egésze, és olyan, földrajzilag, és sikeresség szempontjából egymástól nagyon távoli országok is azok, mint Törökország, Japán, Dél-Afrika, Dél-Korea, India és a Fülöp-szigetek. Még az EU déli tagállamait, különösen Görögországot is ide lehet sorolni. És periférikus demokrácia a legtöbb latin-amerikai ország is – a kivételeket a vegytiszta diktatúrák jelentik.

Kultúrharc Márquezzel

Hogy mi történt Latin-Amerikában a rendszerváltás után, miután meghúzták az országhatárokat, megírták az alkotmányokat és szentesítették a tulajdoni viszonyokat, arról elég jó képet adnak a kontinens legnagyobb írója, a nemrég elhunyt Gabriel García Márquez könyvei. Legismertebb műve, a Száz év magány hátterében, több más írásában pedig még fontosabb szerepben jelenik meg a kolumbiai polgárháború, amelyet szereplői leginkább már csak megszokásból vívnak, a valódi okokra senki sem emlékszik, és amely a liberálisok és a konzervatívok között dúlt.

Ilyen jellegű, ideológiai köntösbe bújtatott, valójában hatalomról és pénzről szóló háborúk sok latin-amerikai országon végigsöpörtek a 19. században, és sok halotton és eszetlen pusztításon kívül semmit nem hoztak még a nyertes félnek sem. Ezek a háborúk nem népfelkelések voltak, hanem kivétel nélkül a helyi eliteken belüli hatalmi harcok, amelyek keretében a gazdag földművesek ugrasztották egymásnak szegény parasztjaikat és néhány profi katonájukat. Akiknek persze fogalmuk sem volt arról, hogy miért viszik bőrüket a vásárra. A Száz év magány egy részlete szépen össze is foglalja a helyzetet:

„Minthogy Aurelianónak akkoriban igen zavaros fogalmai voltak a konzervatívok és a liberálisok közti különbségről, apósa nagy vonalakban kioktatta. A liberálisok, mint mondta, valamennyien elvetemült szabadkőművesek, akik fel akarják akasztani a papokat, be akarják vezetni a polgári esküvőt és a válást, egyenlő jogokat követelnek a törvényes és a törvénytelen gyermeknek, és fel akarják darabolni az országot a szövetségi rendszerrel, amely kivenné a hatalmat a központi hatóságok kezéből. A konzervatívok viszont, akik közvetlenül Istentől kapták a hatalmat, a közrend és a családi erkölcs megszilárdításáért küzdenek: ők a krisztusi hit és a tekintélyi elv védelmezői, nem engedik, hogy az ország autonóm részekre hulljék szét.”

Az idézetben, amely simán elhangozhatott volna a 2014-es Tusnádfürdői Szabadegyetemen is, nem az a lényeg, hogy a főhős a konzervatív oldalon állt. Hanem a világ leegyszerűsítése, az üres szólamok, a populista politika mozgósító ereje, és az ezek következményeként becsontosodó, évtizedes ellenségeskedést eredményező, már nemcsak az egyes országok elitjét, hanem az általános választójognak köszönhetően teljes lakosságát egymással szembeállító ostobaság.

A párhuzam a mai Magyarországgal annyira triviális, hogy szinte kínos rámutatni. (Na jó, mégis: hisztérikus SZDSZ-ezés 2014-ben, horogkereszt képzelése minden piros-fehér-zöld zászlóra, satöbbi.) Szerencsére Kelet-Európa nagy részén ezek a rendszerváltás utáni belső konfliktusok nem vezettek polgárháborúhoz, de pont ugyanúgy bénították meg a fiatal nemzetek működését, mint Márquez Latin-Amerikájában, amelynek egyik legfontosabb jellemzője a mindent felfaló rohadás.

Gringók Európában

A gyarmatosítóktól megszabaduló, egyedül két lábra állni képtelen országok esetében elkerülhetetlen, hogy villámgyorsan egy másik nagyhatalom befolyási övezetébe kerüljenek. Latin-Amerikába kérés nélkül jött az USA, Kelet-Európa pedig szabad akaratából fordult az EU felé. Itt azonban - hiába hajlamosak sokan Magyarországon gyarmatosításként megélni Brüsszel befolyását - a párhuzamok véget érnek. Washington tényleg nagyon csúnya dolgokat követett el sok latin országban, a bűnök listája a konkrét katonai intevencióktól és gyilkosságoktól a gazdasági kizsigereléséig terjed. Ha viszont Magyarországon kellene összeszedni az EU „beavatkozásainak” listáját, azon nem bűnök sorakoznának, hanem leginkább a „Mit adtak nekünk a rómaiak
” jelenetre hasonlítana a Brian életéből.

Viszont a tényektől függetlenül Washington latin-amerikai machinációi egy óriási szívességet mindenképpen tettek a mindenkori latin elitnek: olyan ellenségképet hoztak házhoz, amely nélkül egy döcögve működő, populizmusra épülő periférikus demokrácia képtelen létezni. A magyar nyelvben még nem sikerült az EU-ra olyan megvetéssel teli szitokszót kitalálni, mint a spanyol „yanqui’ vagy a „gringo”, de az ellenségkép már kétségtelenül megvan hozzá.

A 2014 tavaszi „Üzenjük Brüsszelnek” kampány pont ugyanarra a nacionalista büszkeséggel keveredő butaságra épített, mint amit egy évvel korábban néhány nincstelen hondurasi paraszttól hallottam, akikkel együtt zötykölődtem egy kisteherautó platóján, és éppen a napokkal korábban elhunyt Hugo Chávez venezuelai elnökről társalogtak. Érdemeit és bűneit nehezen tudták volna megvitatni, hiszen az ehhez szükséges műveltség töredékével sem rendelkeztek, de ítéletük egységes volt: ő legalább szépen szívatta a gringókat.

Délkeleti nyitás

A befolyásos nagyhatalom gyűlölete szükségszerűen alternatív hatalmi központokhoz irányítja a kicsi, gyenge, atyai gondoskodás nélkül összeomló országokat. A United Fruit Company és társai, bizony csúnya dolgokat követtek el, de hogy pontosan mi a fenét kezdett volna magával Honduras 1927-ben, ha még gyümölcsöt sem tud exportálni, az nem egészen világos. Mint ahogy az sem, hogy mit kezdene magával Kelet-Európa nagy része, ha a hasonlóan ronda ügyekben utazó Gazprom nem üzletelne vele. Az egyik legfontosabb dolog, amit Latin-Amerika utóbbi 200 évéből tanulhatunk, hogy a legkisebb rossz még bőven a legjobb választás.

És azt is fontos megtanulni, hogy nincs olyan, hogy nem fekszünk le senkinek. Jöhetnek a yanqui- és gringóellenes szólamok a balos-populista latin politikusoktól, de amit cserébe az alattvalóik nyakába sóznak, az sokszor egyértelműen rosszabb a pax americanánál. Jó példa erre például Ecuador, amelynek chavezista elnöke, Rafael Correa szépen hátbaszúrta a dzsungelben garázdálkodó amerikai olajcégek ellen évtizedekig küzdő indián és környezetvédő aktivistákat, és a kínaiaknak engedélyezte, hogy nekiálljanak fúrni az őserdőben. Aztán ott vannak az argentinok, akik a nagy USA-ellenességben átestek a ló túlsó oldalára, a banánköztársaság helyett feltalálták a Kína-függő szójaköztársaságot, és ma már exportjuk jelentős részben szójára épül. A legújabb eset pedig Nicaragua, ahol a kormány 2014 nyarán kötelezte el magát egy kínai céggel az országot átszelő hajózási csatorna megépítésére, bármit is mondanak a megalomán tervről a környezetvédők.

Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot az ilyen kétes értelmű üzletek és az új magyar őrület, a keleti nyitás közt. Egy periférikus demokrácia a vacak kis periférikus gazdaságával nem tud megállni a saját lábán, és ha egyszer kíméletlenül populista politikusok karmai közé kerül, szükségszerűek az ilyen végiggondolatlan, dacból elkövetetett kilengések is.

A periféria populizmusa

Nincs demokrácia populizmus nélkül, és ennek mértéke egyenesen növekszik a szavazásra jogosultak közti szegények és műveletlenek arányával. Latin-Amerikában, ahol a jövedelmi különbségek óriásiak, és míg a gazdagok amerikai egyetemekre küldik gyerekeiket, a szegények számolni sem nagyon tudnak, a populizmus körforgását az utóbbi 200 évben szinte csak a katonai puccsok és az ezeket követő diktatúrák tudták megtörni. Bár ezek sem teljesen, hiszen az aktuális erős emberek a paraguayi Stroessnertől a bolíviai Banzerig kénytelenek voltak folyamatosan kenyérben és cirkuszban füröszteni a népet, csak hogy ne söpörje el őket más puccsa.

Érdekes, hogy a populista csapdából a chilei Pinochet például ki tudott törni, ő volt annyira keménykezű diktátor, a népe pedig annyira jómódú, hogy elviselje a radikális gazdasági reformokat és cserébe ne nagyon ugráljon, amiért közben száműzték vagy megölték a másként gondolkodókat. Szerencsére Latin-Amerika utóbbi 200 évében lehet találni három-négy demokratikusan megválaszott, mégis felelősen kormányzó politikust, különben kénytelenek lennénk arra a következtetésre jutni, hogy a nyugati világ perifériája nem lehet egyszerre demokratikus és épeszű.

Bűnöző elit

Szemben a periférikus demokráciákban kötelező populizmussal, az ezek mindennapjait hasonló mértékben befolyásoló korrupciónak inkább az országok gazdasági helyzetéhez van köze, mint államformájához. A pártoktól függetlenül a hatalomban állandósuló populizmusnak a korrupcióval kombinálva azonban volt egy olyan eredménye is Latin-Amerikában, amit a magyar helyzetben sóhajtozva „következmények nélküli országnak” szokás nevezni. Röviden arról van szó, hogy mivel a teljes gazdasági-politikai elit a szó nyugati értelmében bűnözőnek tekinthető, tagjai nem érdekeltek abban, hogy bármelyikükről túl nagy disznóságok derüljenek ki, hiszen az az egész bilit kiborítaná, és nehezebbé tenné a további menetrendszerinti bűnözgetést.

A rendszerváltás utáni Kelet-Európában Milosevics-kaliberű tömeggyilkosnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki komolyan megüthesse a bokáját. Pedig voltak bőven olyan politikusok, hogy Vladimir Meciarnál ne is menjünk messzebbre, akik többszörösen is rászolgáltak arra, hogy életük végéig rács mögött kelljen maradniuk, mégis megúszták súlytalan vizsgálatokkal és békés nyugdíjas évekkel. Van néhány kelet-európai ex-politikus, akiknek börtönbe kellett vonulniuk, de az igazán sötét alakok mindig megúszták, és sokszor aktív részesei maradtak a politikai életnek.

Ez ugyanígy van Latin-Amerikában is. A már említett bolíviai Banzer hét évig volt véres kezű diktátor, majd miután egy katonai puccs leváltotta, átvedlett (periférikusan) demokratikus politikussá, és kemény munkával és határtalan populizmussal elérte, hogy meg is válasszák államelnöknek. A guatemalai Efraín Rios Montt a nyolcvanas évek elején diktátorként több ezer szegény maja földműves meggyilkolására adott parancsot, majd új karrierbe kezdett pártpolitikusként, és több elnökválasztáson is indult, míg aztán végül az egész világ meglepetésére 87 évesen mégis bíróság elé kellett állnia népirtásért. Még a kilencvenes években Perut előbb választott elnökként, majd diktátorként irányító Alberto Fujimori is komoly tényező maradt a hazájában annak ellenére is, hogy 2009 óta börtönben ül, többek közt emberrablásért és gyilkosságért. Továbbra is az ország egyik legnépszerűbb politikusa, és a helyette induló lánya, Keiko a 2011-es, demokratikus elnökválasztás második fordulójában csak egy hajszálra volt a győzelemtől, és egyúttal attól, hogy szabadon engedhesse apját.

Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor sem tudnak olyan súlyos dolgot elkövetni, hogy végleg kihulljanak a magyar közéletből, és még a többszörös gyilkos Biszku Béla is nyugodtan éldegélhetett egy periférikus demokráciában 90 éves koráig.

Bűnöző nép

Hogy a bűnöző politikusokat miért nem veti ki magából undorodva a latin-amerikai társadalom, arra nagyon egyszerű a magyarázat: többé-kevésbé mindenki bűnöző, már a szónak annak az értelmében, hogy rendszeresen megszegi vagy legalábbis kikerüli hazája törvényeit. Bűnöz a brazil, hiszen a jeitinho ha nem is mindig, de sokszor törvényszegéssel jár, és bűnöz a magyar, amikor minimálbérrel és mindenféle vállalkozói megbízási szerződéssel jár túl az adóellenőr eszén. Aki aztán hálapénzt fizet a törvény betűje szerint az állam által fizetett orvosnak.

Az ilyen jelenségek ellen csak az olyan elnyugatiasodott jótét lelkek emelik fel a hangjukat, mint a cikk elején bemutatott, Atlantában tanító brazil nő. A társadalmat a tetejétől a legaljáig átható össznépi ügyeskedés ellen szélmalomharcot folytató maroknyi szakember és tudós szintén ismerős lehet Kelet-Európából.

A latin-amerikaik többsége ugyan belenyugodott abba, hogy nekik ilyen társadalmi berendezkedés és politikai elit jutott a tombolán, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a véleményük az egészről. A „minden politikus mocskos tolvaj”, és a „teljesen mindegy, kire szavazunk, úgyis ellopnak mindent” ugyanolyan gyakran hangzik el Quitóban, mint Krakkóban. Az egyetlen különbség talán az, hogy az ilyen kijelentéseket nem kíséri az a rosszindulat és düh, ami Kelet-Európában. Azt azonban nem tudom, hogy a vidám legyintés képessége eleve ott volt a latinokban, vagy 200 év egy periférikus demokráciában minden népben kifejleszti ezt az ösztönt.

LATIN MODELL MAGYARORSZÁGON

Hogy néhány évtizeden belül Magyarországot jókedvű, felszabadult népek fogják-e lakni, nehezen mondható meg biztosan. A latin-amerikai és kelet-európai demokratikus kísérletek közötti párhuzamok felismerése után viszont már érdemes arról beszélni, hogy a hosszabb ideje működgető latin modell mely nálunk még nem ismert elemei fognak Kelet-Európában is jelentkezni a következő években. Ez persze joggal tűnhet spekulációnak és bélből jóslásnak, de én a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a nyugat után vágyakozva loholás folyamatából logikusan következnek bizonyos jelenségek. Ahogy elkerülhetetlen volt, hogy Latin-Amerikában és Kelet-Európában se legyen ellenszere a populizmusnak és szükség legyen egy könnyen gyűlölhető, befolyásos nagyhatalomra, úgy garantált, hogy még egy rakás, a latinok által már ismert gazdasági-társadalmi-politikai folyamat nálunk is le fog játszódni.

A Latin Együttműködés Rendszere

A könnyebben megjósolható folyamatok előtt azonban kezdjük a legnehezebbel, és ami egészen biztosan a legtöbbeket érdekel: mi jön majd Orbán Viktor után? Erre Latin-Amerika közelmúltja többféle lehetséges választ ad, amelyek közül az első az, hogy még nagyon sok idő, hogy bármi legyen utána. Számtalan latin példa van arra, hogy egy periférikus demokráciában hosszú évtizedekig ugyanaz a politikai erő maradjon hatalmon. A mexikói PRI, az abszurd nevű Intézményesült Forradalmi Párt 71 év folyamatos uralkodás után 2000-ben vesztette csak el az elnökválasztást, hogy aztán 2012-ben ismét visszaszerezze a hatalmat. Magyar szempontból pedig még érdekesebb az argentin Juszticialista Párt története, amely egyfajta perónista ernyőszervezetként évtizedek óta van hatalmon vagy legalábbis a hatalom közelében, és közben képes volt többször is teljesen ideológiát váltani, a központosított államkapitalizmus és a szabadjára engedett neoliberalizmus között ide-oda csapongva. Az egypártrendszer felé sodródás annyira törvényszerű jelenség a periférikus demokráciákban, hogy nemcsak Latin-Amerikából lehet ismerős: a sok szempontból hasonló eset Dél-Afrika és Törökország is erre tartanak, illetve már ott is vannak.

Véres csaták a Központi Bizottságban

Egység azonban még az olyan vegytiszta, autokratikus egypártrendszerekben sincs, mint Észak-Korea, a periférikus demokráciákban ilyen-olyan eszközökkel aránytalan túlerőbe kerülő pártok pedig törvényszerűen érdekcsoportokra szakadnak, és a kamarilla-politizálás eredményeként a kormányzás folyamata kívülről még átláthatatlanabbá válik. Az argentin Juszticialista Pártnak legalább három nagy frakciója van, amelyek magukat egyaránt a perónista örökség letéteményesének tartják, de alapvetően mást gondolnak társadalomról és gazdaságról. Gyakorlatilag a hatalom szeretete az egyetlen közös pontjuk, és ez így volt Mexikóban is a PRI közel évszázados uralma alatt, amikor nem pártok csatároztak egymással, mint az igazi demokráciákban, hanem egyazon párt különböző darabjai.

A 2014-es választások előtt kezdődő, azóta pedig csak fokozódó, a legjobban tájékozott újságírók számára is követhetetlen hatalmi harc a Fideszen belül egy hasonló folyamat kezdete. Amennyiben Orbán Viktor még sokáig hatalmon marad – és, ismétlem, teljesen reális, hogy évtizedeken át tényleg ott maradjon –, a tőle függő politikai és gazdasági érdekcsoportok egyre hevesebb, egyre bonyolultabb, árulásokkal és pálfordulásokkal teli csatájára számíthatunk. Ha így lesz, az egész folyamatot nagyon kívülről szemlélő népnek egyetlen vigasza lesz: néha majd lecsuknak valakit. Ha ugyanis a demokratikus rendszerekben megszokottakkal szemben az egymás torkának ugró politikusoknak nem kell attól tartaniuk, hogy választásokon elszámoltatják őket, nem kell visszariadnuk a különösen brutális és különösen undorító módszerektől sem.

Sztálin és Berija minden vélt és valós ellenfelet meggyilkolt, a mai kínai vezetésen belüli hatalmi harcok rendszeresen végződnek korábban értinthetetlennek hitt vezetők elítélésével, az ezeknél egy fokkal civilizáltabb periférikus demokráciákban pedig az erős emberek felnyomják egymást a rendőrség hozzájuk hű részénél, vádat emeltetnek ellene az ügyészség hozzájuk lojális részével, majd lecsukatják egy olyan bíróval, aki valamilyen módon függ tőlük. A Rogán-Lázár-Habony-Simicska-Nyerges sokszög minden egyes tagja kellően gátlástalan ahhoz, hogy semmilyen módszertől se riadjon vissza, és csak négyévente kell összezárniuk, hogy megnyerjék a választást. Ami, tekintve hogy saját maguk írják a törvényeket, nem lesz megugorhatatlan feladat.

Sógorom, a külügyminiszter

A periférikus demokráciák jellegzetes politikai elitjének egyenes következményeként Magyarországon is meg fognak jelenni a politikusdinasztiák. Ezek minden periférikus demokrácia velejárói, nemcsak latin-amerikai jellegzetességek. A jelenlegi japán miniszterelnök, Abe Sinzó apja külügyminiszter volt, egyik nagyapja miniszterelnök, a másik parlamenti képviselő. Elődje szintén többgenerációs politikuscsaládból származott. Antonisz Szamarasz görög miniszterelnök nagyapja parlamenti képviselő volt, legnagyobb vetélytársának, a 2009 és 2011 között miniszterelnök Jórgosz Papandréunak pedig az apja és a nagyapja is betöltötte ezt a pozíciót. A májusban elzavart thai miniszterelnöknő bátyja is vezette az országot, Indiában pedig az alsóház valamennyi 30 év alatti tagja politikai dinasztia sarja. A jelenlegi kolumbiai elnöknek is van a felmenői közt több magas rangú politikus. Cristina Fernandez férje, Néstor Kirchner halála után gyakorlatilag megörökölte az argentin elnöki széket. Az ecuadori parlamentben pedig ott ül az az Abdalá Bucaram Jr., akinek apja még a latin-amerikai politikusok mércéjével mérve is őrült volt
, és akit a helyi kongresszus csak arra hivatkozva tudott – nem egészen alkotmányosan – eltávolítani az elnöki székből, hogy „szellemileg alkalmatlanná” vált. Igen, ott vannak a Kennedyk, a Bushok és a Clintonok is, de ezek a családok inkább az amerikai politika sajátos showbusiness-jellegének köszönhetik kialakulásukat, mint a persze szintén nem tökéletes helyi rendszer hibáinak.

Hogy miért alakulnak ki kötelezően politikai dinasztiák a periférikus demokráciákban, azt egyrészt az magyarázza, hogy ahol szűk az elit, ott egyszerűen ilyen kicsi a választék, és így valószínűbb, hogy rendre ugyanazok a vezetéknevek bukkanjanak fel. Ennél azonban fontosabb, hogy a populista politikai vezetés, amelyben egy kicsit mindenki bűnöző, egy idő után szükségszerűen maffiaszerűen kezd el működni, és csak a saját vérében bízik. Orbán Gáspárból soha nem lesz magyar miniszterelnök, egy-két évtizeden belül azonban fel fognak bukkanni a magyar közéletben az olyan politikusok, akiknek már az apjuk vagy a nagy-nagybátyjuk is ebben a szakmában utazott.

Ez a feudális trónörökösi rendszer ma még visszataszító, azonban húsz év múlva már a legkisebb rossznak fog tűnni. Ha például a Fidesz rendelkezésére álló káderek olyan ütemben romlanak, mint a Martonyi-Navracsics-Szíjjártó tengelyen, eljön majd az idő, amikor a féltudású helyett már csak negyedtudású elitünk lesz, és az aktuális kontraszelektált talpnyalónál még Tiborcz István vagy Kósa Lajos unokaöccse is észszerűbb választásnak tűnnek a külügyminiszteri posztra. Aki nem hiszi, hogy így lesz, gondoljon arra, hogy tíz éve az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy magyar miniszterelnök a saját elsőszülött lánya esküvőjéből bulváreseményt csináljon.

Szenyorita Timosenko

Bármikor is jön el az Orbán Viktor utáni világ, Latin-Amerika legalább egy kézenfekvő megoldást kínál: a női vezetőt. Nem véletlen, hogy ma a nagyobb latin-amerikai országok közül Argentínát, Chilét és Brazíliát is nő vezeti, a közelmúltban pedig Panama, Costa Rica és Nicaragua élén is nő állt. A 2014-es brazil elnökválasztás második fordulójába jó eséllyel két nő fog jutni, és ez legutóbb Chilében is így volt.

Fontos tudni, hogy itt nem arról van szó, hogy Latin-Amerika eljutott volna a nemek közti egyenlőségnek olyan szintjére, ami Izlandon és Németországban is nőt juttatott a legmagasabb közjogi méltóság pozíciójába. Latin-Amerikában inkább az a helyzet, hogy a populista politikában oly’ fontos érzelmi húrok pengetésére egy mélyen macsó társadalomban a női politikus sokszor alkalmasabb, mint egy férfi. Egy férfi, akinek erősnek kell látszania, nehezebben adja el magát a nemzet anyukájának, aki mindenkit legszívesebben keblére ölelne és agyonnyomna túláradó szeretetével, ahogy teszi – illetve hát hazudja – például Argentínában Cristina Fernández de Kirchner, valamennyi latin női politikus közül a legkíméletlenebb, legpopulistább, rövid távon legsikeresebb, hosszabb távon pedig minden bizonnyal a legpusztítóbb.

A családról, a nők és a férfiak szerepéről alkotott kelet-európai felfogás sokkal közelebb áll a tradicionális értékeket még mindig nagyra tartó latin-amerikai mentalitáshoz, mint a modernebb nyugatihoz, így valószínű, hogy egy érző szívű nő a legkeményebb férfi politikust itt is eséllyel hívhatná ki, amennyiben kellően elszánt és gátlástalan. Kelet-Európában még csak Julija Timosenko mutatta meg, hogy is kell ezt csinálni, de csak idő kérdése, hogy Magyarországon is felbukkanjon valaki hasonló. Az orbáni erőpolitzálásra a hasonlóan buta és makacs szeretetpolitika olyan válasz lenne, amire egy Lázár János nem tudna mit lépni.

A jóságos populista

A populizmus csapdájába belehulló országok, amelyek vezetőinek gátlástalansága nem ismer határt – és ilyenekből tényleg több van Latin-Amerikában, mint Kelet-Európában, bármennyire is hihetetlennek hangzik – hajlamosak újra és újra megválasztani a már megszokott vezetőket. Ellenzéki erő nagyon nehezen tud megnyerni egy populista versenyt, hiszen nem nála van a pénzeszsák, és így legfeljebb ígérgetni tud, osztogatni csak nagyon nehezen. Egy ilyen lejtős pályán a legjobb, ami az utóbbi évtizedekben latin-amerikai országokkal történt, a néhány, a választásokat vegytiszta populizmussal megnyerő, aztán hatalmon meglepően józannak bizonyuló vezető volt.

Jó példa erre az egy ideje történelme legszebb éveit élő (bár most éppen megtorpanni látszó) Brazília, amelyet kifejezetten jól kormányzott a koldusszegénységből szakszervezeti vezetővé lett Lula, majd a szélsőbaloldali gerillaként is működő Dilma Rousseff, valamint újabban az az Evo Morales, aki gyerekmunkásból lett Bolívia chávezistának tartott elnöke, majd mára az IMF kedvenc latin partnere és számos épeszű gazdasági intézkedés szülőatyja.

A populizmusban elmerülő kelet-európai országoknak is egy ilyen hazudós államférfi jelentheti a legjobb esélyt, aki azt mondja, amit a választói hallani akarnak, aztán hatalomra kerülve azt teszi, amit kell. Ez borzasztóan nehéz feladat, és egy Orbán Viktornál jóval okosabb és ügyesebb politikusra lenne hozzá szükség, különben nem lehet leszállni a populista mókuskerékről.

A butaság iskolája

A populizmus perpetuálódásának legfontosabb feltétele, hogy a szavazásra jogosult lakosság 50 százaléka + 1 ember kellően tájékozatlan és szegény legyen, Latin-Amerikában 200 éve garantált, és minden jel arra mutat, hogy ez nálunk is így lesz. A legegyszerűbb nemzetgazdasági tételt, nevezetesen hogy az államnak nincs pénze, hanem abból gazdálkodik, amit polgárai befizetnek, Hondurasban és Kolumbiában sem sikerült még felfogni, és Magyarországon és Litvániában sem fog belátható időn belül összejönni a bravúr.

A tragikus színvonalú közoktatás örökké biztosítani fogja a játszi könnyedséggel megvezethető rétegeket, Magyarországon pedig ezt még súlyosbítja a nyelvi elszigeteltség. Míg a venezuelai parasztnak elvileg csak a lassan minden zsebben megtalálható okostelefonra lesz szüksége ahhoz, hogy a racionális döntéshez szükséges összes információ a rendelkezésére álljon, addig magyar sorstársának soha nem lesz ilyen könnyű dolga, mivel míg spanyolul tényleg megvan minden szükséges tudás, magyarul egyáltalán nem. Az idegen nyelvek ismeretének tragikus magyarországi statisztikái pedig közismertek, és nem is valószínű, hogy ezen végzetesen elavult oktatási rendszerünk változtatni tudjon.

A butaság médiája

Gigantikus közhely, hogy a tömegmédia szerepe milyen fontos mérsékelten tájékozott tömegek befolyásolásában, a latin modell azonban e téren is sokat taníthat nekünk. A ma Magyarországon kialakulófélben lévő médiabirodalmak sehol sincsenek azoktól a tökéletes gépezetektől, mint a brazil Globo vagy a mexikói Televisa, amelyek előbb politikusok kegyeit keresve nőttek nagyra, majd hatalmasra duzzadva már olyan királycsinálói szerepet játszanak, hogy a politikusok hajbókolnak előttük hétrét görnyedve. Hasonlóra van példa nem periférikus demokráciákban is, lásd Rupert Murdoch rémisztő News Corpja, de még az sem garázdálkodhat közel olyan szabadon, mint az említett latin példák.

Magyarországon még nem sikerült egy ilyen jól működő, a hírműsoroktól a telenovelákig egy politikai célt szolgáló, nyomtatásban, tévében és az interneten egyszerre támadó médiabirodalmat összerakni, de egész biztos, hogy nem az akarat hiányzik hozzá, csak legfeljebb a tehetség. Ha ez egyszer sikerül, onnantól kezdve az aktuális magyar miniszterelnök elalvás előtt rendszeresen azon fog gondolkodni, hogy vajon ő az ország leghatalmasabb embere, vagy a hatalmas médiacég vezetője. Angliában, a modern demokrácia hazájában 1979 óta nem választottak meg olyan miniszterelnököt aki mögött ne állt volna ott Murdoch birodalmának támogatása, a periférikus demokráciákban pedig sokkal, de sokkal könnyebb lesz az egyre jobban leszakadó tömegeket terelgetni.

A középosztály vége

Kelet-Európa és Latin-Amerika között a legfontosabb különbséget ma az jelenti, hogy az előbbiben nincs akkora különbség a társadalom leggazdagabbjai és legszegényebbjei közt. Hiába vannak Oroszországban milliárdos oligarchák, még a legyenlőtlenebb posztszovjet országban is csak hozzávetőlegesen akkorák a vagyoni különbségek, mint a latin-amerikai mércével mérve utópisztikusan kiegyenlített Uruguayban. Az olyan, évszázados nagybirtokokra épülő gazdaságokban, mint Kolumbia vagy Brazília Magyarországról tényleg felfoghatatlanok a különbségek a szerencsések és a szerencsétlenek közt.

Sok jel mutat azonban arra, hogy ha nem is lesz Budapestből éveken belül Bogotá, a társadalmi egyenlőtlenségek megállíthatatlanul növekedni fognak, és így teljesen reális ezen a téren is egy latin-amerikaias jövő. Nemcsak azért, mert az apró mérete ellenére is radikálisan különböző régiókra szétszakadó Magyarországon növekedni fognak a különbségek, hanem mert a világon mindenhol általános jelenség a középosztály elvékonyodása, az egyre hangsúlyosabb egyenlőtlenség. A rendszerváltás után sem túl izmos magyar középosztály vékonyodásának számtalan statisztikai bizonyítéka van. A globálisan jelentkező „average is over” jelenség pedig biztosan brutálisabban fog lecsapódni nálunk, ahol nagyobbak a lyukak a szociális hálón, mint az ilyen jellegű társadalmi változásokra, a technológiai fejlődés miatt munkájukat elvesztő, a villámgyorsan változó munkaeerőpiaci igényekhez alkalmazkodni képtelen tömegekre jobban felkészült nyugati országokban. Ha pedig ez bekövetkezik, a kelet-európai és a latin-amerikai társadalmak közt már e téren sem lesz olyan nagy különbség.

A szétszakadt társadalmak jellemzője, hogy a két véglet nem is nagyon érintkezik egymással. A gazdag csak akkor megy önszántából a szegénynegyed közelébe, amikor áthajt rajta sötétített üvegű autójával, a szegényt pedig csak akkor engedik be a gazdagok birodalmába, amikor eldugul a vécé. Jellegzetes latin-amerikai jelenség a zona rosa, a rózsaszín negyed, a metropoliszok szórakozó- és bevásárlónegyede, amelynek boltjai, plázái, éttermei és diszkójai bárhol lehetnének a nyugati világban. Mexikóvárosban és Medellínben egyaránt van zona rosa, tele drága autókkal és jólöltözött emberekkel, miközben a városokat körülvevő ország szegénysége egy-egy megtűrt kolduson kívül itt teljesen láthatatlan marad. Hasonló városrésszel pedig az összes periférikus demokrácia metropoliszában lehet találkozni, Bangkoktól Maniláig.

Sok szegény mexikói és kolumbiai eleve nem is megy a zona rosába, hiszen nincs ott semmi keresnivalója és úgysem engedhetne ott meg magának semmit. Aki viszont mégis a közelébe merészkedik, arra nagyon gyorsan úgy rászállnak a rendőrök és a magánhadseregekhez hasonlóan felfegyverzett és brutális biztonsági őrök, hogy nem sokáig lehet maradásuk. Hasonló folyamat játszódik most le Buda jobb részein és az erzsébetvárosi bulinegyedben, ahol nem szabad senkinek zavarnia a felhőtlen pihenést és szórakozást. A nyíltan szegényellenes magyar intézkedések, például a hajléktalanok fővárosi üldözése tökéletesen illeszkedik ebbe a folyamatba, amelynek eredményeként látható és láthatatlan falak egész sora választja majd el egymástól a társadalom alját és tetejét.

A negyedtudású magyar elit

Hogy a társadalom alja milyen lesz, azon nincs mit elemezni: szegény, műveletlen és a hirdetőtáblákon és a tévében mosolygóknál jóval barnább. Akárcsak Latin-Amerikában. Ennél érdekesebb kérdés, hogy a szűk kelet-európai elit, amely megengedheti magának a külföldi nyaralást, a gyerekeinek pedig a nyelvórákat, mennyire fog hasonlítani latin sorstársaira. Valószínűleg eléggé, hiszen itt is részben vagy egészben attól a populista, korrupt rendszertől fog függeni, amelyről már felismertük, hogy a világnak ezen a felén sem lesz alternatívája. Lesznek persze olyanok, értelmiségiek és vállalkozók, akik az Amerikában tanító brazil tanárnőhöz hasonlóan tisztában lesznek azzal, hogy ami itt van, az nem jó. Sokan közülük nem az emigráció az EU-ban egészen kézenfekvő lehetőségét fogják választani, hanem itthon maradnak, és rendszeresen hallatják majd elégedetlen hangjukat, ám mondanivalójukra soha nem lesznek kiváncsiak a szélesebb tömegek.

Az elit másik, az örökké a nyugati példákról papoló szekciónál valamivel kevésbé művelt és tehetséges része viszont meg fog maradni a mindenkori hatalom kiszolgálójának. Ennek nagy múltja van Kelet-Európában, és a féltudású magyar elit lényegéből következik, hogy tagjai számára nincs is nagyon más választás. Ahhoz nem elég bátrak és okosak, hogy külföldön is megállják a helyüket, és csak kényelmesebb lefeküdni a hatalomnak, mint bizonytalan vállalkozásba kezdeni vagy ne adj’ isten fizikai munkát végezni. Latin-Amerikában a helyi féltudású elit adja a közszolgákat, közülük kerülnek ki azok az „értelmiségiek”, akik azt az álláspontot képviselik, amelyet a hatalom hallani akar. A következő években egyre több ilyen féltudásúval fogunk megismerkedni, akik egyre magabiztosabbak és egyre fiatalabbak lesznek. És akiket majd vissza fogunk sírni, amikor jönnek a harmad- és negyedtudásúak, mint ahogy most is visszasírjuk Járai Zsigmondot és Veres Jánost.

Szelep a csalódottságnak

Zárásként pedig egy egészen más jellegű megfigyelés a periférikus demokráciákról: mindegyikben sok az erőszak. A latin-amerikai életöröm olyan nagyvárosokban tobzódik, amelyek szinte kivétel nélkül ott vannak a világ legveszélyesebbjei közt. Ugyanez a helyzet Dél-Afrikában. Indiában a csoportos nemi erőszak a divat, Dél-Koreában pedig a világ legvéresebb tüntetései. Az sem lehet véletlen, hogy a Nyugathoz sorolt leginkább periférikus demokráciában, Görögországban vannak Európa legbrutálisabb utcai harcai. Kelet-Európában – már a nem balkáni részén – 25 év alatt még nem sikerült megtalálni a szelepet, amin a súlyosan frusztrált társadalom ki tudná ereszteni a gőzt, de 2014-ben már nagyjából látszik, hogy merre kell keresgélni.

A brutális idegen- és kisebbségellenességet a Magyar Gárda és utódszervezeteinek vidéki turnéin, a Budapest Pride elleni menetrend szerinti támadásokon lehet a legnyersebben megtapasztalni. Ha egyszer Magyarországon elszabadul a nyílt erőszak, akkor a cigányoknak van a legnagyobb esélyük arra, hogy az ő hátukon csattanjon az álmait feladó többségi társadalom minden dühe. Ráadásul a gőz kieresztésében azok a politikusok is érdekeltek lesznek, akik nagyon nem szeretnék, hogy a forrongó népharag a legelesettebbek helyett inkább feléjük forduljon. Nem kell tömeggyilkosságokra vagy polgárháborúra gondolni: csupán annyi történik majd, hogy a törvények által csak papíron védetteket időnként szabad lesz jól elverni. Aki nagyon optimista, nyugtatgassa magát azzal, hogy a magyar társadalom túl lusta, és egyébként is egyre öregebb, így nincs esély komoly erőszakhullámra.

LATIN CSELEK MAGYAR PÁLYÁN

Becsületes ember azonban egy periférikus demokráciában sem viselkedik állatként, hanem megpróbál minimum tisztességesen túlélni. Ha pedig még egy kis ambíció is szorult belé, akkor elégedettnek és sikeresnek lenni. Ebben pedig sokat tanulhatunk a latin-amerikaiaktól, akiknek az utóbbi két évszázadban bőven volt idejük elsajátítani a boldogulást olyan körülmények közt, amelyek mintha direkt ennek megakadályozására lettek volna kitalálva.

Társadalom hosszú pórázon

Manausban, az Amazónia közepén található kétmilliós nagyvárosban a főtéri pizzeriában 6000 forintnyi brazil realból lehet jóllakni. Az onnét néhány perc gyaloglásra található utcasarki rablóhúsosnál ehhez 600 forint sem kell. Budapesten csak a drágábbik lehetőség létezik, hiszen ha valaki kiállna engedély nélkül pálcikára tűzőtt, gyanús eredetű húscafatokat sütögetni és árusítani a Blaha Lujza téren, arra azonnal egyszerre nyolc hatóság és fegyveres testület szállna rá.

Pedig a manausi hússütő nem árt senkinek, csupán szerény, de tisztességes szolgáltatást nyújt olyan braziloknak, akik csak ezt engedhetik meg maguknak. Ha a rossz minőségű hústól elcsapják a hasukat – ami bizony előfordul arrafelé –, akkor majd másnap este egy másik utcasarok másik kalóz-rablóhúsosánál vacsoráznak. A sört viszont ugyanattól az utcagyerektől fogják venni, aki a környéken sötétedéstől virradatig hűtőládában jéghidegen tartott dobozokat kínálgat. És aki tudja, hogy az államtól semmire nem számíthat, a közoktatástól nem várhat megváltást, így ha nem akar éhen halni, kénytelen gondoskodni magáról. Magyarországon a sört áruló fiatalkorúakat azonnal vegzálni kezdené az állam, amely még ma is azt hazudja, hogy képes valamilyen alternatívát kinálni nekik az utca helyett.

A németes és szovjetes hagyományok következtében Magyarország ma reménytelenül túlszabályozott hely. Ahogy azonban fokozatosan kiüresednek a törvények, és egyre kevesebben veszik ezeket komolyan, egy idő után már csak gáncsoskodásra alkalmasak, építésre, a közjó előmozdítására sokkal kevésbé. Viszonylag közismert, hogy Budapesten borzasztó könnyű bezáratni egy kocsmát, szabályosan, tényleg minden egészségügyi, biztonsági és munkaügyi szabályt betartva, jeitinho nélkül megnyitni viszont szinte lehetetlen.

Ennek nemcsak azért kell megváltoznia, mert egy rendes piacgazdaságban fordítva kellene lennie, hanem mert az egész társadalom érdeke, hogy a befolyás nélkülieknek is legyen lehetőségük önmagukról gondoskodni, szórakozni, társasági életet élni. Nem érdeke a politikusnak, hogy a szegény tömegek frusztráltak legyenek, és nem érdeke a gazdagoknak sem, hogy több adót lehessen tőlük beszedni szociális támogatásokra – mindannyiuknak jó, ha a szegények valamivel hosszabb pórázra vannak eresztve. Erre előbb-utóbb Magyarországon is rá fognak ébredni, még ha a nálunk jogászokkal különösen terhelt politikai kaszt nehezen is fogja lenyelni a törvények kijátszásának központilag elrendelt szentesítését. Ők fogják ezt fel valamiféle új társadalmi szerződésként: a nép hagyja, hogy ők kijátszák a törvényeket, cserébe pedig ők sem vegzálják hülye szabályokkal a népet.

A kelet-európai falvak nem feltétlenül azért tűnnek sötétedés után teljesen halottnak a hasonló méretű latin-amerikai településekhez képest, mert az előbbieket jóval szomorúbb emberek lakják, és a klíma is kedvezőtlenebb. Hanem azért is, mert ezeknek a vidéki embereknek nincs mit csinálniuk este. Az otthoni pálinkafőzés engedélyezése csak magányos alkoholistákat termel, viszont ha Józsi bácsi az otthon főzött pálinkáját összerakná Mari néni kirántott csirkecombjával, abból már nyithatnának egy jó kis fogadót, ahol minden este együtt ehetne-ihatna a falu apraja nagyja, természetesen nem 6000, hanem 600 forintért. Nyáron kivinnék a lócákat az udvarra, még kerthelyiségük is lenne, és mindenki sokkal, de sokkal vidámabban élne. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a periférikus állam, amely legalapvetőbb feladatait sem képes ellátni, és a helyi politikusok, akik a bűnözést az illegális rablóhús-sütésnél sokkal magasabb szinten űzik, megtegyék azt a szívességet a népnek, hogy legalább saját erőből hagyják boldogulni.

Isten keze és a jogászkodás vége

„Para mis amigos todo, para mis enemigos la ley.” „A barátaimnak minden jár, az ellenségeimnek a törvény.” Az idézet eredete nem tisztázott, egykori perui, mexikói és brazil elnöktől is származhat. Viszont nem véletlenül idézgetik előszeretettel Latin-Amerika szerte: ennél jobban nehéz leírni a jogállam természetét egy periférikus demokráciában. A hatalom kegyencei annyit lopnak, amennyit akarnak, de jaj annak a civil szervezetnek, amely nem tud elszámolni egy üveg sörrel és két doboz cigarettával. A rendszer irányítói pontosan tudják, hogy ők bűnöznek, ezért igyekeznek mindenki mást is törvényszegőnek beállítani. Aki nem akarja elfogadni ezt a besorolást, annak nehéz dolga van, hiszen a periférikus demokráciákban a törvény betűjéhez hűen szinte lehetetlen boldogulni. Az egyetlen ellenszer a „bűn” és a „törvénytelenség” újradefiniálása.

A brazil ember ha nem is büszke a jeitinhóra, szégyenkezni nem szokott miatta. Illetve dehogynem, sokan tényleg őszintén és csibészesen büszkék erre a nemzeti kincsre. A jeitinho argentin megfelelője a viveza criolla, amelynek leghíresebb példája természetesen egy futballpályán történt meg. Egészen pontosan az 1986-os világbajnokság Argentína-Anglia negyeddöntőjének 51. percében, amikor a 166 centis Diego Maradona a 183 centis Peter Shilton kapus felett a kapuba juttatta a labdát
. A visszajátszások hiába erősítették meg, hogy Maradona a kezét használta, a bíró nem vette észre, és megadta a gólt. Az angolok – és velük együtt a nyugati világ jelentős része – tomboltak, az argentinok viszont csak nevettek, és a mai napig borzasztóan büszkék a találatra, amit a hivatalos magyarázat szerint isten kezének kösznhetnek.

Nem mintha az argentinok hülyék lennének a focihoz, és nem tudnák, hogy mezőnyjátékosnak tilos a labdát kézzel érintenie. Csak hát a világbajnoki cím, ami Maradona vivezája nélkül nem jött volna össze, olyan össznemzeti boldogságot jelent, hogy szinte mindenre felmentést ad. Magyarországnak a közeljövőben nem kell labdarúgó-világbajnokságok negyeddöntőjében felmerülő morális dilemmáktól tartania, de azt mindenképpen megtanulhatjuk az argentinoktól, hogy az élet apró győzelmeihez szükséges kis trükkök miatt teljesen felesleges bűntudatot érezni.

Jó példa erre az orvosoknak fizetett hálapénz, amit bárki, aki elég szerencsés volt nyugati demokráciába születni, korrupciónak tart. Mintha a kelet-európainak, akinek nincs elég pénze profitorientált egészségügyi szolgáltatásokat igénybe venni, tényleg lenne más választása, mint a borítékban átadott tízezer-százezer forint (igen, néha meg lehet oldani a dolgokat hálapénz nélkül is, de éppen ez a kiszámíthatatlanság különbözteti meg a periférikus demokráciák működését az igaziaktól, és teszi igazán kiszolgáltatottá a periférián élőket). Aki úgy dönt, hogy hálapénzt fizet, az a saját boldogsága érdekében értse meg, hogy emiatt nem kell magát korruptnak vagy bűnözőnek tartania.

A hálapénzes rendszert, akárcsak a periférikus demokráciák számtalan egyéb jellegzetességét, nem kell szeretni. De azt hinni, hogy Kelet-Európában vagy Latin-Amerikában reális esélye van annak, hogy azt valami jobb helyettesítse, borzasztó naivitás. Magyarország egyébként már el is indult a belenyugvás irányába: négy-nyolc-tizenkét évvel ezelőtt még minden kormány megígérte, hogy nekiáll a „nagy ellátórendszerek átalakításának”. 2014-ben viszont már nem nagyon hangoztatnak ilyesmit, és talán jól is van ez így. Amikor Latin-Amerikában állt neki valaki nagyot újítani, akár Fidel Castro baloldali Kubájában, akár Rafael Trujillo jobboldali Dominikájában, annak mindig ugyanolyan rossz vége lett.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy örökre egy helyben kell járni (bár például a már megint csődbe jutó Argentína esete bemutatja, hogy ez is lehetséges), hiszen van pozitív fejlődés Mújica Uruguayában és Lula és Dilma Brazíliájában is, de ezek nem olyan radikális változások, hogy okafogyottá tegyék a vivezát vagy a jeitinhót. Magyarországon sem kizárt, hogy jobbra forduljanak a dolgok, de hogy a hálapénz és a dolgok okosba’ megoldása örökre hungarikumok maradnak, az egészen biztos, így hát nincs is értelme ezek miatt nyomasztani magunkat. Miért nem próbálunk meg inkább boldogulni és boldognak lenni?

Saját lábon a periférián

A leges-legfontosabb dolog, amit a latin-amerikai ember pártállástól és anyagi helyzettől függetlenül tud, hogy csak magára, vagy legfeljebb közvetlen környezetére számíthat. A nyugati demokráciák lakóit önálló, az állami gondoskodástól irtózó, a világ legfelelősebb polgárainak beállító közvélekedés ugyanis teljes tévedés. A svéd, de még a francia polgár is tudja, hogy ha esetleg elszabadul a pokol, számíthat az államra és számíthat a szélesebb társadalom szolidaritására. A latin-amerikai ember, bármennyire is népies-baloldalias ütemre veri a mellét, tökéletesen tisztában van azzal, hogy nagy baj esetén egyedül lesz, és ennek megfelelően is éli a mindennapjait. A sógor vagy a szomszéd lehet, hogy segít, de a főnök biztosan nem fog.

A gazdag latin szögesdróttal és biztonsági őrökkel védett lakóparkban lakik, nem állami iskolába járatja a gyerekét és nem az állami kórházba megy, ha megbetegszik. A latin-amerikai művész követeli ugyan az állami támogatást, de ha nem kapja meg, akkor megél a jég hátán is, elfoglal valami elhagyott gyártelepet a város szélén, és ott zenél, fest és rendez. A brazil favelák nem szocpolból épültek, hanem elkeseredett emberek keze munkája által, akik engedély nélkül építettek házat és loptak áramot, majd engedték át az állam szerepét gyilkos, de hatékony drogkartelleknek. Még a latin-amerikai pap is hajlamos köpni az államra és a Vatikánra, és maga vezetni a nyájat.

Kelet-Európában sajnos több évtizednyi szocializmus sikeresen letörte az egyénieskedő, saját lábán megállni igyekvő hajtásokat, de aki egy periférikus demokráciában talpon akar maradni, annak hinnie kell az öngondoskodásban. Magyaroroszágon vannak már ennek jelei, és persze a gazdagok és az okosak járnak az élen: Budán szaporodnak a központosított rendszeren kívül működő iskolák, Pesten pedig egyre több olyan alternatív kulturális kezdeményezés van, amely nem a markát tartja az állam felé, ahogy az a szocializmusban megszokott volt. Nem véletlen, hogy a legtöbb gazdag budapesti egyetért: sokkal jobb ma jómódúnak lenni itt, mint tíz éve. Több helyen lehet pénzt költeni, jobbak a boltok, jobbak az éttermek, és a kulturális kínálat is szélesebb lett.

És ott vannak a szintén mindig úttörő bűnözők is: a hivatalos bűnüldöző szervek sikertelenségére építő Magyar Gárda- és Tolvajkergetők-jellegű csoportosulások mozgatórugói pont ugyanazok, mint a Latin-Amerikában működő igazságosztó, paramilitáris halálbrigádoké, csak a módszereik finomabbak egyelőre. Ezek valóban nem osztrák módszerek – na és akkor mi van? Ettől még lehet boldognak lenni, nem?

Egy másik magyar álom

Mert ha valamit bizonyít Latin-Amerika utóbbi 200 éve, az mindenképpen az, hogy az egyén boldogságához nincs sok köze se az örökké populista vezetőknek, se a korrupciónak, se a mindennapos gyilkosságoknak, se a gonosz gringóknak, se a szegénységnek, se a düledező iskoláknak és kórházaknak. A tengerparton a kezében caipirnhával szambázó vagy mojitóval salsázó latin közhely valóban közhely ugyan, de legalább annyi alapja van, mint a kelet-európai, lógó orral öngyilkos alkoholistának.

Az egyes népek boldogságát mérő mindenféle mutatók alapján El Salvador és Kolumbia lakói hozzávetőlegesen olyan elégedetteknek mondják magukat, mint az izlandiak, a magyarok és a bolgárok pedig olyan elkeseredettek, mint a Jemenben élők. Aki nem hisz abban, hogy erről a genetika vagy a turáni átok tehet, annak máshol kell keresnie a megoldást. Én meg vagyok győződve, hogy a közhivataloktól kezdve a tömegközlekedésen át az internetes kommentekig mindenhol tapasztalható magyar szomorúság és frusztráció egyik fő oka egy elérhetetlen álom most már több évtizedes reménytelen hajszolása. A latin-amerikaiak, akik a mienkhez nagyon hasonló civilizációs keretek közt élnek, a keresztény alapoktól kezdve a piacgazdaság-szerűségig, talán azért tudnak sokkal vidámabbak lenni, mert megbékéltek a sorsukkal, és kesergés helyett inkább élvezik, ami van.

Ez a legfontosabb lecke, amit magyarként tanulhatunk tőlük, a nyugat felé fordulással már jóval korábban megpróbálkozóktól. Lehet, hogy ebben a cikkben több ponton is tévedtem, de hogy ebben igazam van, afelől semmi kétségem sincs.