A szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak

– ilyen mondatokkal riogat a mai közgazdász-generáció jelentős része. Igazuk van, korunk talán legnagyobb társadalmi problémája a fejlett országokban valóban a legfelső 1 százalék egyre feljebb emelkedése, és a legszegényebbek mind reménytelenebb leszakadása.

Ezeket a kritikákat azonban sokan a vagyoni egyenlőtlenségeket kutató közgazdászok szocialistának vagy egyenesen kommunistának bélyegzésévével söprik le az asztalról, elfelejtve, hogy maga a kapitalizmus is rengeteg változáson ment keresztül a 20. században. A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek témájában legnagyobb port kavaró könyv szerzője, a francia Thomas Piketty sem állítja, hogy a 2. világháború után a nyolcvanas évekig ne csökkentek volna jelentősen a vagyoni egyenlőtlenségek, csak azt mondja, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján pont ez a 30 év számít anomáliának, az alábbi okok miatt:

1. A 20. század első felének válságai és háborúi szétzúzták az 1. világháború előtt főleg örökléssel megtartott hatalmas vagyonokat.
2. A Piketty által leírt alapvető törvény szerint a tőke hozama hosszú távon mindig nagyobb a gazdasági növekedésnél. Ez ugye azt jelenti, hogy aki a felhalmozott tőkéjének hozamaiból él, törvényszerűen gyorsabban gazdagszik, mint akinek munkából származó jövedelme nagyjából a gazdasági növekedést követi. Na, a 2. világháború utáni harminc év kivételt képezett ez alól, mert a világháborús újjáépítés idején baromi nagy volt a gazdasági növekedés, a nagy vagyonokat gyilkolta az elszabaduló infláció, és ami a legfontosabb: ebben az időszakban Európa és az Egyesült Államok a jelentősen szabályozott kapitalizmus korát élte. Többnyire progresszív adórendszerekkel, közfoglalkoztatással, a jóléti kiadások emelésével és komoly trösztellenes szabályokkal igyekezett elérni az állam, hogy a gazdagoknak le legyen sokkal jobb, mint a szegényeknek.

Piketty könyvében éppen az a legijesztőbb jóslat, hogy mivel a 80-as évek óta a világ országai egyre csak enyhítenek a legnagyobb vagyonok gyarapodását gátló szabályozási korlátokon, és mert egyre kisebb a globális gazdasági növekedés,

a 21. században visszatérhetünk a szupergazdag örökösök korába.

Abba a világba, melyben szinte lehetetlen volt tanulással és egy élet munkájával akkora vagyont felhalmozni, ami vetekedhetett az örökléssel vagy beházasodással szerzett pénzzel.

Azt azonban sem Piketty, sem a többi, egyenlőtlenséggel foglalkozó közgazdász nem állítja, hogy az egyenlőtlenségek növekedése miatt le kellene bontani a ma ismert, versenyen alapuló piacgazdaságot. A feladat inkább a piac megfelelő szabályozása.

Várhatóan ez lesz a legnagyobb kihívás a 21. század kormányai számára, éppen ezért gond, hogy egyelőre egyetlen kormányon sem látszik igazán, hogy érdemben foglalkozna ezzel a problémával. Márpedig a társadalmi robbanás elkerülése érdekében – úgy tűnik – valamilyen mértékben muszáj visszatérni a szabályozottabb piacgazdaság korához. Persze vannak szép számmal olyan konzervatív közgazdászok is, akik szerint a kapitalizmus egyáltalán nincs veszélyben, a gazdagok gazdagabbá válása pedig nem jelent problémát a rendszerre nézve. Ezt azonban nem a közgazdászok, hanem a rendszer dönti el, és a növekvő egyenlőtlenségek ellen tiltakozó társadalmi mozgalmak és politikai erők szaporodása nagyon is azt jelzi, hogy az egyenlőtlenségek romba dönthetik az általunk ismert világot, ha nem teszünk valamit a piacgazdaság igazságosabbá tétele érdekében.

Összeszedtünk néhány következtetést a ma menőnek számító közgazdaságtani irodalomból arról, hogyan lehetne a társadalmi igazságosságot is szolgáló gazdaságot építeni.

1. Adóreform

Jó, ez eléggé evidens. A megfelelő minőségű statisztikákkal rendelkező országok közül az egyenlőség eddigi abszolút bajnoka – mind jövedelem, mind vagyon tekintetében – a nyolcvanas évekbeli Svédország. Ebben a szép eredményben minden szakértő szerint komoly szerepe van a svéd – és úgy általában a skandináv – adórendszernek.

Ezek az adórendszerek a viszonylag magas adóelvonáson és a komoly állami újraelosztáson alapulnak. A jövedelemadó progresszív, ez pedig nemcsak a jövedelmi egyenlőtlenségeket mérsékli, de hat a vagyonra is azáltal, hogy a magas jövedelműek számára előírt magasabb jövedelemadó nem a magas jövedelmű egyén fogyasztását és életminőségét rontja, hanem elsősorban a vagyonfelhalmozást teszi nehezebbé a számára.

Ez az érv rendre kimarad a magyar adórendszert érintő vitákból. Nálunk azt mondják, hogy a progresszív adókulcsok büntetik a jól keresőket, mintha a magasabb adókulcs miatt a fogyasztást kellene visszafogniuk ezeknek az embereknek. Na, ez hülyeség. A jól működő progresszív jövedelemadó-rendszerek lényege pont az, hogy a magas keresetűek a rájuk vonatkozó magasabb kulcs ellenére is képesek legyenek (már ha akarnak) nagyobb lábon élni a kisebb jövedelműeknél. A cél, hogy a jól keresők ne tudjanak olyan hatalmas vagyont felhalmozni, melyet aztán továbbörökítve az utódaiknak már összehasonlíthatatlanul jobb lehetőségei legyenek az életben, mint a szegényebbek örökség nélküli gyerekeinek.

Az adórendszer vagy az állami újraelosztás átalakítása azonban visszafelé is elsülhet, a vagyont és a tőkét terhelő adók elől ugyanis a tőke viszonylag könnyen elmenekül, ha úgy érzi, más országban jobb körülmények várják. Ettől függetlenül azonban ma már szinte minden nemzetközi szervezet elismeri a vonatkozó tudományos kutatások alapján, hogy a túlzott egyenlőtlenség kedvezőtlenül hat a gazdaság teljesítményére. Az újraelosztási rendszerek kisebb korrekciójával tehát számos állam jól járhat, még anélkül is, hogy a tőke menekülésétől kelljen tartania.

Különösen igaz ez Magyarországra, ahonnan az utóbbi évek adatai alapján jelenleg is inkább menekül a tőke, az egyenlőtlenség azonban növekszik. A Gini-indexünk hagyományosan nem számított rossznak globális összehasonlításban, de még a hagyományosan egyenlőségpártibb európai országok között sem, a 2008-as gazdasági válság idején azonban nemzetközi összehasonlításban is jelentősen romlott ez a mutató. Persze lehet azzal védekezni, hogy globális viszonylatban Magyarország még mindig vitán felül állóan az egyenlőségpárti, jóléti piacgazdaságok közé tartozik, ebben a tekintetben azonban nem sokat ér, ha Magyarországot Kínával vagy Venezuelával hasonlíthatjuk össze, a magyarok egyenlőség-érzetének mértéke ugyanis leginkább saját magához képest fontos, vagy esetleg a környező országok hasonló mutatóihoz képest. Ebben a tekintetben pedig Magyarország határozottan rossz fejlődési pályán halad. Az alábbi grafikont megnézve látszik, hogy ha így haladunk, 10-15 év múlva a mai bolgár Gini-mutatóhoz közeli értékre ér az egyenlőtlenség Magyarországon.

2. Oktatás

Thomas Piketty szerint a 20. században a tömegek számára elérhetővé váló oktatás volt az az erő, mely a legtöbbet tett a világ igazságosabbá tétele érdekében. Az oktatás feladata ebben a tekintetben a lehetőségek kiegyenlítése azáltal, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel fér hozzá a tudáshoz, és az oktatási rendszer – meg később a munkaerőpiac – a jól teljesítőket, azaz a rátermetteket jutalmazza.

Oktatásra nem lehet elég pénzt költeni, az oktatáson spórolni bűn.

Az oktatásban két dolog fontos: hogy mindenki egyaránt hozzáférjen a rendszerhez, és hogy az olyan képesítést és képességeket adjon át, amiket később a lehető legnagyobb arányban fel lehet majd használni a munkaerőpiacon.

3. Okos állam

A modern társadalmak szerkezetéből adódóan a legtöbb újraelosztó rendszert, melyeken keresztül tenni lehet az egyenlőtlenség ellen, az állam vezérli. Ha az állam nem megfelelő helyekre költi a pénzt, és rossz döntéseket hoz, akkor semmi haszna nincs a leginkább egyenlőségpárti adórendszereknek sem. Svédországban például a magas adóelvonási szinthez társulva az állam kifejezetten sokat költ az olyan módszerek kidolgozására, melyekkel valóban ki tudja szűrni az állami támogatásokra szorulókat, és igyekszik úgy támogatni őket, hogy a támogatottak minél nagyobb eséllyel tudjanak elrugaszkodni az alacsony jövedelmi és vagyoni mutatók szintjéről. Emellett a svéd közélet átláthatóságára vonatkozó előírások komoly mértékben képesek meggátolni, hogy a politikai vezetők magukra, a barátaikra vagy értelmetlen beruházásokra költsék az állam pénzét.

Több olyan ország van, ahol az állami újraelosztás mértéke eléri a skandináv számokat, vagy nem sokban marad el azoktól, az állam mégis máshogy költi el a forrásait, így a magas elvonási szint hatásai egyáltalán nem ugyanazok. Az állami újraelosztás mértékét tekintve például Magyarország sincs igazán elmaradva a skandináv országoktól, az adórendszerünk és a költségvetésünk mégis teljesen máshogy működik.

4. Szigorúbb versenyjog

José Azar és két szerzőtársa április 15-én jelentettek meg egy tanulmányt, amiből jó eséllyel rövidesen hatalmas szenzáció lehet. Arról írnak benne, hogy a befektetési alapok csökkentik a piaci versenyt és megkárosítják a fogyasztókat. Erre úgy jöttek rá, hogy amerikai légitársaságok jegyárait hasonlították össze, és úgy találták, hogy azok a legtöbb útvonalon nem versenyeznek egymással az áraik tekintetében úgy, ahogy ez elvárható lenne tőlük. Ez pedig magasabb jegyárakat eredményez.

A jelenség oka, hogy a legnagyobb amerikai légitársaságokban jórészt ugyanazok a nagy befektetési alapok a legnagyobb intézményi részvényesek. Bár ezek a részesedések csak néhány százalékosak, a befektetési alapok mégis abban válnak érdekeltté, hogy az általuk tulajdonolt légitársaságok ne versenyezzenek egymással, hanem mindegyik a lehető legnagyobb profittal működjön, így maximalizálva a befektetési alapok profitját is.

Az alapok számos bizonyíték szerint rengeteg módszerrel igyekeznek befolyásolni az általuk tulajdonolt cégek vezetőit, de az amerikai versenyjogi hatóságok ezt nem veszik észre, mert ők csak akkor szabhatnak ki kartellbírságot, ha maguk a cégvezetők állapodnának meg. De nem ez történik, hanem csak a cégek közös tulajdonosai lökik a vállalatokat a kartellár felé.

Itt tehát rendszerszintű probléma van: a befektetési alapok a portfóliójuk biztosítása érdekében igyekeznek azonos iparágakban is több cégben részesedést szerezni, a profitmaximalizálás érdekében pedig igyekeznek rábírni a tulajdonolt cégeket, hogy ne versenyezzenek egymással, így viszont sérülnek a fogyasztók érdekei.

Az amerikai repülőjegy-árak Azarék szerint átlagosan 3-11 százalékkal magasabbak most, mintha nem lenne átfedés a légitársaságok tulajdonosai között. Ezt a pénzt az utasok fizetik, de jórészt a gazdagok kapják meg, hiszen a befektetési alapok ügyfelei jórészt vagyonosabb befektetők.

Az ilyen közös tulajdonlást az azonos iparágakban az 1. világháború előtt a legtöbb fejlett gazdaságban elfogadott trösztellenes törvények kifejezetten tiltották. Ennek meg is lett az eredménye: az ötvenes években az amerikai részvénypiac mindössze 5 százaléka volt intézményi befektetők kezében. Aztán viszont szép lassan enyhíteni kezdték ezeket a jogszabályokat, és mára az intézményi befektetők részesedése 67 százalékra kúszott. Külön gond, hogy ezek az intézményi befektetők a legfejlettebb részvénypiacokon jórészt ugyanazok. Ha megnézzük a három amerikai nagybank, vagy a Microsoft és az Apple, esetleg az öt legnagyobb amerikai légitársaság intézményi részvényeseit, kivétel nélkül a legnagyobb befektetők között találjuk például a BlackRock és a Vanguard befektetési alapokat.

Mit ad isten, ezek a kimutatások egyeznek Piketty kutatási eredményeivel is: az intézményi befektetők piaci súlya az 50-es, 60-as és 70-es években volt a legkisebb, és ebben a három évtizedben voltak leginkább egyenlők a fejlett gazdaságok jövedelmi és vagyoni viszonyai is.

Úgy tűnik tehát, hogy a jelenlegi gyakorlaton változtatni kell: vagy meg kell tiltani a befektetési alapoknak, hogy egy iparágban több cégbe is beszálljanak, vagy jobban kell ellenőrizni, hogyan befolyásolják az irányított vállalatokat. Ha egyik sem történik meg, akkor le kell nyelnie a fogyasztóknak, hogy rajtuk gazdagodnak a befektetési alapok részvényesei.

5. Nem szabad túltolni a meritokráciát

A modern piacgazdaság legnagyobb újítása az arisztokratikus rendszerekhez képest az, hogy saját módszert fejlesztett ki a létező egyenlőtlenségek igazolására: a rátermettséget. A modern társadalmak alapja, hogy a piaci verseny jó eséllyel azokat juttatja magas pozícióba, akik kiemelkedő tulajdonságaik miatt ezt meg is érdemlik. Ez nemcsak a magas pozíciót megszerző egyének szempontjából jó, de az egész társadalom hatékonyabbá válik attól, hogy a legrátermettebbek irányítják.

Tiszta sor, hogy ha az öröklés jelentősége a vagyonszerzésben újra az 1. világháborút megelőző szintre tér vissza, akkor az teljesen felborítja a modern társadalmak hatékonyságába vetett hitet. De amellett, hogy a trendek valóban lassú, de biztos visszatérést mutatnak az öröklött vagyonok kora felé, egy másik újdonság is megjelent, ami rombolja a hagyományos meritokrácia alapjait.

Piketty ezt a szupermenedzserek felemelkedésének nevezi.

A munkajövedelmek mértékét általában a piac az alapján számítja ki, hogy az adott dolgozó munkája mennyivel növeli az előállított termék vagy szolgáltatás értékét, vagy hogy az adott üzem egy újabb dolgozóval mennyivel több árut vagy szolgáltatást képes előállítani. Ezt egy egy nap alatt 10 ember haját levágó fodrász esetében viszonylag könnyű meghatározni a hajvágások átlagára alapján, de egy bank, techcég vagy autógyár vezérigazgatójánál már sokkal nehezebb.

A legfelsőbb menedzseri szinteken dolgozók hozzájárulását a cég teljesítményéhez ugyanis szinte lehetetlen kimutatni, nem tudni, miattuk javul vagy romlik a cég teljesítménye, nem tudni, hogy más vezérigazgató irányítása alatt mi változna (ha egyáltalán változna valami) a cégben. A helyzetet bonyolítja, hogy ezen a szinten a menedzsereknek már sokkal nagyobb beleszólásuk van a saját fizetésük és bónuszaik megállapításába, mint az alacsonyabb beosztású munkavállalóknak.

Ez vezetett mára a szupermenedzserek csillagászati fizetéseihez, melyek több esetben még olyan években is nőnek , mikor a cégnek rosszabbul megy. Az amerikai és az európai társadalmak ezt a jelenséget természetszerűen azzal igyekeznek igazolni, hogy ezek az emberek valóban többet dolgoznak, okosabbak és többet ér a munkájuk, mint az alacsonyabb fizetésű dolgozóké, de a sokszor több tízezerszeres különbségeket egyre nehezebb ilyen alapon elfogadtatni.

Ez a jelenség első körben csak jövedelmi egyenlőtlenségeket növeli, de felhalmozás után a vagyoni egyenlőtlenségek is növekedni fognak emiatt. Hiszen még ha el is fogadjuk, hogy John Hammergren, a kaliforniai McKesson gyógyszercég vezérigazgatója 2011-ben annyit tett hozzá cége teljesítményéhez, hogy megérdemelte a 131,2 millió dolláros (akkori árfolyamon kb. 28-29 milliárd forintos) éves fizetést, pár ilyen év után éppúgy képes lesz épp olyan csillagászati vagyont hagyni az utódaira, mint amekkorát a 18. századi francia bárók vagy a 19. századi brit iparmágnások.

Erre sokaknak az a válasza, hogy az örökösök meg elveszítik ezt a vagyont, ha nem elég rátermettek a megtartására. Ezt azonban egyelőre nem tudjuk mérni, hiszen ha csak abból indulunk ki, hogy a 2. világháború vége óta működnek viszonylag háborítatlanul a kapitalista piacgazdaságok, még akkor is csak 60-70 év adatait tudjuk tanulmányozni, ami meg csupán 2 generáció. Viszont ezekből a számokból meg pont nem úgy látszik, hogy a legnagyobb örökölt vagyonok elolvadnának. Sőt, inkább nőnek. Liliane Bettencourt például örökölte a L'Oréal céget, de vagyona az elérhető adatok alapján az utóbbi években nagyjából ugyanakkora mértékben nőtt, ahogyan az elsőgenerációs milliárdos Bill Gates-é. Erre ad egy lehetséges magyarázatot Piketty mikor arról ír, hogy a nagy vagyonok már pusztán a nagyságuk miatt is gyorsan növekednek, hiszen túl azon, hogy a tőke átlagos megtérülési rátája nagyobb, mint a gazdasági növekedés, a legnagyobb vagyonok tulajdonosai általában még ennél nagyobb megtérülési rátákat képestek elérni, sokszor akár évente 10-20 százalékkal is gyarapodnak.

6. Döntsd a tőkét!

A tőke legnagyobb előnye a munkaerővel szemben a pénzügyi világ globalizációja miatt változatlanul a sokkal nagyobb mobilitás. Ha az egyik országban a tőke számára kedvezőtlenné válnak a körülmények, és adott tőkeegység befektetése más országban nagyobb hozammal kecsegtet, a tőketulajdonos könnyebben átcsoportosítja a forrásait, mint ahogyan egy munkavállaló költözik.

Egyszerűen fogalmazva: a globális tőkepiac már sokkal közelebb áll a tökéletes szabadsághoz, mint a munkaerőpiac.

Míg a tőke inkább termelési viszony, ezek az állítások nagyjából azonos mértékben igazak a vagyonra is.

Ezt a lyukat már csak fizikai korlátok miatt is lehetetlen teljesen betömni, de a tompításán érdemes lenne dolgozni. Ezért tette Piketty is a könyvében azt az igencsak megosztó javaslatot, hogy legyen egy globális vagyonadó. Ez feltételez valamiféle demokratikus világkormányt is, ami globálisan tud a tőkére és a munkaerőpiacra vonatkozó szabályokat alkotni. A világkormány gondolatától sokaknak feláll a hátán a szőr, de a szerző szó szerint értelmezve nem általános globális kormányra gondolt, hanem arra, hogy a tőkét annak globális piaca miatt hatásosan csakis globális intézkedésekkel lehetne megfelelően szabályozni. Ebben pedig teljesen igaza van.

(Táblázat: Tbg. Címlapi képen a New York-i tőzsde 1963-ban, a kép forrása a Wikipedia.)