Mit csinál, atya? – Megnézem, hogy mennyire vagy feszült

„...hogy ő, aki bennünket
már fiai sorába méltóztatott számítani,
ne legyen kénytelen valaha is szomorkodni
rossz tetteink miatt.”

M. atya pannonhalmi diákjai igyekeztek elfelejteni, hogy a szerzetes molesztálta őket. Azt hitték, hogy az ilyesmi a kollégiumi élet velejárója, de féltek is megosztani élményeiket, mert nem tudták, hogy mással is történt-e hasonló. Tavaly ősszel azonban megkereste őket a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, hogy egy társuk bejelentése alapján belső vizsgálat indult tanáruk ellen kiskorú veszélyeztetése miatt. A gimnázium vezetése egy hónapja nyilvánosság elé állt, így a dologból országos botrány kerekedett.

A fiúk csak ekkor kezdték egymás közt kibeszélni a történteket. „Felrobbantak a csetszobák és a Facebook-csoportok”, de kávéscsészék felett és sörözések közben is M. atyára terelték a szót az egykori osztálytársak. Mindenki másként dolgozta fel az eseményeket, kiben a harag, kiben a megnyugvás kerekedett felül. Az eddig egymástól elszigetelten bajlódó áldozatokat ez a botrány ébresztette rá, hogy nincsenek egyedül, és hogy nem normális, ami velük történt.

A gimnáziumi évek sötét titkai és a rossz emlékek csak lassan kerülnek elő. Ezért is telt ennyi időbe, hogy ez a cikk megszülessen, és talán helyesen, vagy az eddigi beszámolóknál helyesebben írja le a történteket. Ebben a riportban már több mint egy tucat pannonhalmi diák vall M. atyáról, és a szerzetessel töltött időről.

M., az építő

A kilencvenes évek elején elkezdett tanítani a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban egy fiatal szerzetes. M. atya 1963-ban született egy apró, zalai faluban, de erről ritkán beszélt, több tanítványa szerint talán szégyellhette is a származását. Amilyen alacsony sorból jött, olyan magasra tört: a kétezres évekre a költészettel is foglalkozó tanár Pannonhalma sztárja és a budapesti kortárs művészeti közösség elismert tagja lett.

Az apátság és a gimnázium ekkoriban vált a magyar kulturális és szellemi élet egyik központjává. Zenei fesztiválok, irodalmi estek és kiállítások követték egymást. A fejlődésben kiemelkedő szerepe volt a rendívül agilis M. atyának, aki nemcsak kifinomult és csalhatatlan ízlésével, de szervezőkészségével is kitűnt a rendből. Jó kapcsolatai voltak művészekkel, kritikusokkal és újságírókkal is, és ezeket a kapcsolatokat sokszor használta a gimnázium érdekében. Ahogy ismerői mondják:

„odahozta a világot Pannonhalmára”.

„Nézd meg, mi volt Pannonhalma 20-25 éve, és nézd meg, mi most. Ez az egész nem sikerült volna M. nélkül.” Ebben M. összes korábbi diákja, és más osztályok tanulói is egyetértenek. M. atya, ha valamit kigondolt, azt meg is tudta valósítani. Neves vendégeket hívott a gimnáziumba, és olyan művészeti fesztivált szervezett a négyezres kisváros feletti dombra, ami külföldről is csábította a vendégeket.

A szerzetes tekintélyét tovább növelte, hogy három osztálya fegyelmezettségével és a tanulók felkészültségével is kitűnt a gimnáziumban.

„Írják az újságok, hogy tanulmányi versenyeken voltunk jók, de ezt én akkor nem éreztem kimagaslónak. Inkább úgy mondanám, hogy a mi osztályunk volt az az osztály, amilyennek az ideális pannonhalmi osztályt elképzelik.”

„Kívülről is látszott, hogy nálunk szigor van, de ez valahogy megengedhetőnek tűnt, mert látszott az is, hogy M. érdeklődő, nyitott és intellektuális embereket nevel belőlünk.”

Ezen a két szilárd alapon nyugodott M. atya óriási tekintélye a renden és a gimnáziumon belül, és részben emiatt maradt évekig titokban a pannonhalmi bencések előtt, hogy rendtársuk molesztálta a rábízott diákokat.

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a Nők Lapjának adott interjújában azt mondta, hogy az M. atya elleni vizsgálat kétféle visszaélést tárt fel: lelki terrort és fizikai molesztálást, amit a főapát „illetlen érintéseknek” nevezett.

„Lámpaoltás után az ágyam szélére ült, a mellkasomra tette a kezét, simogatott, ruha alatt is, a hasamon vagy a belsőcombomon. Többször benyúlt a pizsamanadrágomba. Nem emlékszem olyasmire, hogy rámarkolt volna a faszomra, de volt, hogy hozzáért” - hadarta végig egyetlen levegővel M. atya egyik korábbi diákja, amikor az illetlen érintésekről kérdeztem. A legtöbben nem tudtak ennyire pontosak lenni, inkább a körülírást választották. „Az az igazság, amit a Kisalföld is megírt” – ezt mondták a legtöbben. A Győr-Moson-Sopron megyei lap számolt be először arról, hogy M. atya benyúlt diákjai pizsamája alá is.

A főapát szerint ezeknek az illetlen érintéseknek nem volt szexuális tartalmuk, de az áldozatok azt mondták, hogy ez a megfogalmazás félrevezető. Fiatalon a kollégiumban nem érezték erotikusnak ezeket az érintéseket, az atya indítéka azonban szerintük is a szexuális vonzalom volt.

„M. talált magának egy kaput, amin keresztül a maga módján meg tudta élni a szexualitást” - foglalta össze egy diák a simogatások lényegét.

„Ha valaki egy másik ember nadrágjába nyúl, az egy egészséges párkapcsolatban is erős jele annak, hogy többet szeretnél. Egészséges párkapcsolatban a felek között mellérendelt viszony van, választották egymást. Egy tanár-diák viszony se nem mellérendelő, se nem szabadon választott, tehát ez az egész nem normális. Érthető is, hogy

radioaktív hulladékként temettük el ezeket az emlékeket magunkban.”

Megáll az idő

M. atya illetlen érintéseiben leginkább lámpaoltás után, a hálótermekben volt részük a diákoknak. A pannonhalmi rendszerben minden osztálynak van egy osztályfőnöke és egy prefektusa, aki a kollégiumi életet szervezi és felügyeli. M. atya három osztályában egyszemélyben volt osztályfőnök, magyartanár és prefektus is. Diákjai szinte minden idejüket vele töltötték.

A bentlakásos gimnáziumban családjaiktól elszakadó, néha csak 6-8 hetente hazajáró kamaszok számára M. atya könnyen apafigurává vált. A szerzetes igyekezett is beférkőzni diákjai életébe, mert úgy gondolta, ezzel segítheti szellemi fejlődésüket is. A tanár és kedvenc diákjai között gyorsan kialakuló bensőséges viszonyban nem számított furcsának, hogy az atya lámpaoltás után a fiúk ágya szélére ült, és beszélgetett velük.

„Azt lehetett látni, hogy hol ül, de azt nem, hogy ott pontosan mi történik. Azt sem igazán lehetett hallani, hogy miről van szó, mert ilyenkor nagyon halkan beszélt M. is, és a diák is, akinek az ágyán ült.”

„Az egészben az volt a legrosszabb, hogy te tudtad, hogy mit csinál veled, amikor odaül hozzád, abban viszont sosem lehettél teljesen biztos, hogy ezt csinálja-e mással is. Ezért eddig nem is beszéltünk ezekről a pillanatokról egymás között sem.

Csak most, hogy M. bekerült a hírekbe, jövünk rá, hogy mennyire sokunkkal történt ugyanez.”

A diákokban szégyenérzet is munkált. Érezték, hogy nem normális, ami történik, de az atya elhitette velük, hogy ez része a tanár-diák viszonynak, és ha rosszul viselik, akkor a gyerekekkel van a gond.

„Leült az ágyamhoz, mondott valamit, de már nem emlékszem, mit. Aztán átfutott az agyamon, hogy ez be fog nyúlni! Ilyenkor magadat kezded el szuggerálni, hogy úgysem az lesz, meg hogy majd hirtelen úgyis elkanyarodik a keze. És amikor már biztos vagy benne, hogy mi történik, akkor sem akarod elhinni, hogy ez tényleg veled és tényleg most történik. Megdermedek, megáll az idő, és gondolkozom, mit csináljak. Kiabáljak? Üssek rá a kezére?”

„Nekem az volt nehéz, hogy azt hittem, hogy az atya szerint én buzi vagyok, és ezért csinálta ezt. És mivel M-nek általában igaza volt, sokáig gondolkodtam azon, hogy tényleg buzi vagyok-e. Erről eddig senkinek sem tudtam beszélni, de volt egy időszak, amikor majdnem tönkrementem ebben.”

„Ült az ágyam mellett és a hasamra tette a kezét. Kérdeztem, hogy »Mit csinál, atya?« Erre ő:

»Megnézem, hogy mennyire vagy feszült.«

És ez ugyanattól az embertől jött, akitől annyi jót is kaptál. Nagyon nehéz megbirkózni azzal, hogy ez egy ilyen árukapcsolás. Egy barátommal tudtam beszélni róla, hogy mi volt vajon ez a simogatás, mert neki is része volt ebben. Abban maradtunk, hogy baja ugyan senkinek nem lett belőle, de külsősöknek nem mondjuk el, mert nem értenék.”

Az áldozatok szüleiknek sem tudták elmondani, mi történik velük a gimnáziumban, ráadásul az atya tekintélye a hozzá közel álló gyerekek előtt hamar a szülőkével egy magasságba, vagy azon is túlra emelkedett. A renden és a gimnáziumon belül sem mertek szólni senkinek.

„Ki előtt mertünk volna rosszat mondani a rend egyik legtekintélyesebb és legkedveltebb tagjára?”

- kérdezték szinte mindannyian.

Lenn, az atya mellett

Annak ellenére, hogy az áldozatok többsége inkább eltemette magában a molesztálások emlékét, valamennyi mégiscsak kijutott a többi osztály elé. A gimnáziumban gyakran pletykáltak M. atya osztályairól, sokszor „M. atya buzijainak” nevezték a tanár kedvenceit. Ilyenkor legtöbbjük nemcsak osztályközössége, de a tanára védelmében is kiállt, akár neki is ment a csúfolódó fiúknak.

A gimnázium harmadik évfolyamán aztán kissé megváltoztak a dolgok: Pannonhalmán ekkor költöznek a gimnazisták az egész osztályt egyszerre befogadó, közös hálótermekből 4 fős szobákba. Több szobában ekkor már elmaradoztak az ágy szélére ülések, de nem mindenhol.

A négyfős szobák beosztását is M. készítette. Úgy osztotta be a diákokat, hogy „egymásra jól rezonáló” emberekből négyes baráti köröket alakítson ki, és több szobánál be is jöttek ezek a számítások, hiszen a lakótársak ma is jó kapcsolatot tartanak fenn. Több diák azonban már nem zárja ki azt sem, hogy a szobabeosztások készítésénél M. atya figyelt a saját igényeire is, és – korlátozott mértékben, de – szelektált a jobb és rosszabb kiállású fiúk között.

„Azok a jó kiállású fiúk kapták az érintéseket, akiknél M. úgy érezte, hogy intellektuálisan is követni tudják őt.”

Ahogy a közös hálóteremben, a szobákban is emeletes ágyakon aludtak a diákok. A felső ágyon alvóknak nem volt része az atya simogatásaiban, mert a felső ágyon fekvő mellé nem lehet leülni. Azonban teljesen ez sem óvott, a négy év alatt rengeteg okból válhatott felsőágyasból alsóágyas, általában a betegeskedők is lentre kerültek a lábadozásuk idejére.

„Ha valaki kipróbálta már az alsó, meg a felső ágyat is, az – azt hiszem – utána inkább a felső ágyon szeretett aludni.”

„Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait,
és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen,
fogadd a jóságos atya intéseit készségesen
és tettekkel teljesítsd,
hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz,
akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által.”

A tanár többféleképp biztosította, hogy érintései minél természetesebbnek hassanak. Óráin gyakran beszélt az emberi kommunikáció testi formájáról, a meztelenségről és a testi közelség fontosságáról egymás elfogadásában. Azt mondta diákjainak, azért érinti meg őket intim helyeken is, hogy ne legyenek feszültek, és hogy megtanulják, tanáruk előtt nem kell titkolniuk semmit.

A molesztálások súlyát segített elfedni a lelki terror is, amit Várszegi Asztrik főapát a Nők Lapjának adott interjújában pszichés bántalmazásnak nevezett. M. atya diákjaiban ez a lelki terror sokkal mélyebb nyomokat hagyott a molesztálásnál.

„A lelki részről sokkal nehezebb beszélni, alig tudom összefoglalni, hogy mi volt. Mert érted, az, hogy a hasamra teszi a kezét, az konkrét dolog, azt tudom, kimondom.

De ez... Ebben meg csak itt habogok.

Ez az igazán szörnyű, meg az, hogy ha nem lett volna a fizikai közeledés, akkor nem került volna be a hírekbe ez az egész. Összetört lelkek Pannonhalmán címmel nehéz lenne olvasott cikket írni.”

M. atya úgy gondolta, hogy diákjai csak akkor érhetnek el sikereket az életben, ha gimnáziumi éveik alatt mindenben követik az ő iránymutatását. Egyenként elmondta mindenkinek, hogy szerinte milyenek az adottságai, és hogy ezek közül mit milyen irányban kell megváltoztatni, ha az illető karriert akar. Ezután dönteni kellett: M-mel vagy M. nélkül.

„Ő a saját értékrendjét is át akarta adni, nem fogadta el, hogy más is jó lehet azon kívül. Sőt, ha úgy tetszik, önmagát azonosította azzal az értékrenddel, amit át akart adni a diákjainak.”

„Azt mondta, hogy ha vele nem tudsz jól kijönni, akkor az életben is elbuksz. Logikusnak tűnt, hogy vele tartunk. Így döntött minden barátom, mentem én is a jó fiúk közé. De szerintem már ekkor is vívódtunk, hogy tényleg csak így lehet élni, ahogy M. mondja?”

A szerzetestanár osztályai két, nagyjából egyenlő részre bomlottak. Akik elfogadták, amit M. mond, és alávetették magukat a tanárnak, a belső körbe tartoztak, a többiek pedig kívül rekedtek. M. velük alig foglalkozott.

A belsősöknek viszont elképesztően magas színvonalú órákat és szakköröket tartott. Nekik mindig meg is kellett küzdeniük az atya folyamatos rokonszenvéért. Többször a saját szándékaikat és ízlésüket is felül kellett írniuk, hogy M. elégedett legyen velük.

„Kemény dolog, mikor ellenérzésed van valakivel szemben, és közben kicsit mintha a kegyeiért hajtanál, mert nincs is más választásod.”

„Meg kellett győzni arról, hogy én igazából nagyon szeretném, amit ő akar, azaz amit igazából én mégsem szerettem volna.”

M. 3-4 hetente megharagudott valamiért valakire a belső köréből, ilyenkor pedig teljesen „megfeneklett az osztályközösség”. A tanár gyakran az egész osztályt büntette akkor is, ha csak egyetlen diákkal volt gondja. Néha tanítani sem volt hajlandó, az osztály az egész tanórán csak az irodalomkönyvet olvasta, és jegyzetelt. Az atya ilyenkor azt mondta, nem kötelező tanulni, nem kötelező Pannonhalmára járni, és nem volt kötelező elfogadni az ő iránymutatásait sem.

Megsértődött az atya

M-nek nehezére esett, hogy valódi kamaszokként kezelje a diákjait. Mindig elvárta a korlátlan és feltétel nélküli figyelmet az óráin.

„Egyszerűen nem törődött azzal, hogy például egy testnevelés után nehezen merültünk bele a kora középkor irodalmába. Ilyenkor azt mondta, azért nem figyelünk, mert nem akarjuk eléggé. Folyamatosan elvárta a lelkesedést és a fogékonyságot.”

A kedvenceknek fel is kellett járniuk M. atya szobájába teázni vagy zenét hallgatni. Egy idő után ez már nem is kötelezettségként jelentkezett, a diákok maguk érezték, hogy emberileg kevesebbet érnek, ha nem vesznek részt ezeken a félkötelező programokon. Ha épp minden rendben volt, az atya brillírozott, a gimnazisták imádták az óráit és a szakköreit, amik kötetlenségük, nyitottságuk és minőségük miatt is elütöttek az átlagtól.

Viszont ha csak az egyikük is túl sűrűn bámult ki az ablakon, vagy bármi mással éreztette, hogy szívesebben lenne máshol, a szerzetes azonnal reagált. A diákok ezeket az időszakokat egyszerűen sértődéseknek nevezték, egymás közötti beszélgetéseikben mindig csak ennyit mondtak: „Megint megsértődött az atya.”

„Ilyenkor úgy ment ki esténként is a hálóteremből, hogy bevágta maga mögött az ajtót. Nehéz, fémből készült ajtók vannak Pannonhalmán, óriásit durrantak. Ha bevágta őket, csak úgy rengtek a hálóterem ablakai.”

A szerzetes sokszor semmit nem mondott arról, pontosan kire és miért haragudott meg. A diáknak kellett magára ismernie, jelentkeznie, és egy hosszú, sokszor éjszakába nyúló beszélgetésen kiengesztelnie az atyát. Ezeken a beszélgetéseken nem volt elég az egyszerű bocsánatkérés, az atya az őszinte megbánásra hajtott.

„Volt, hogy a 2-3 órás beszélgetéseken fél órán át teljes csöndben néztük egymást.

Nekünk kellett kitalálni, mi is a baj. Néha bocsánatot kértünk valamiért, aztán kiderült, hogy nem is azzal volt gond. A végén már olyan szintű ügyekből is volt sértődés, hogy nem éreztünk meg dolgokat. Például, hogy az osztálykiránduláson mellette kellett volna sétálnunk és beszélgetni vele, vagy úgy érezte, nem érdeklődtünk eléggé őszintén a hogyléte felől.”

„Volt olyan irodalomóra, amin osztályvigyázz után leültünk, aztán M. odajött hozzám, és azt mondta, vegyem a cuccomat és menjek fel a szobámba, mert nekem nem tart magyarórát. Egy ideig meg tudtam ilyenkor húzni magam, ha kerültem az atyát, de nem sokáig. Tudtam, hogy ezt meg kell oldanom, mert egy idő után a barátaimra meg az egész osztályra is rá tudott szállni ilyen sértődések miatt.

A beszélgetéseken nálam az volt a taktikája, hogy leültünk egymással szemben, ő elkezdett beszélni, mondta, hogy szerinte én milyen ember vagyok, hogy mit csinálok rosszul, hogy milyen vagyok a barátaimmal és a szüleimmel, és hogy szerinte hová tart így az életem. Ezt addig csinálta, amíg ki nem akasztott.

Általában sírásig mentünk.”

A gimnázium vége felé haladva ezek a problémák egyre komplexebbé és egyre mélyebbé váltak, hiszen eddigre az atya kedvencei szinte olvasni tudták M. gondolatait és M. is az övékét.

M. atya ezeken a négyszemközti, bocsánatkérő találkozókon is közeledett testileg a diákjaihoz. Bár legtöbben ezeket ugyanúgy élték meg, mint a hálótermi érintéseket, abban mindenki egyetért, hogy az itteni simogatások és ölelések már csak azért is komolyabbak voltak, mert nem több emberrel egy légtérben, hanem kettesben történtek.

„A szobájában azt is mondta, hogy engedjem el magam, és hogy bízzak benne. Ezt most így nem is részletezném, de ez sokkal direktebb volt. Azt mondta, hogy a feszültséget oldja, de nem oldotta, mert mindig feszült voltál. Csak azt érezted, hogy akkor vannak rendben a dolgok az atyával, ha vannak ezek a simogatások is.”

„Volt, hogy ilyen beszélgetéseken a hasamra tette a kezét, vagy hogy egy kibékülés után azt mondta: öleljük meg egymást. Már akkor sem szerettem ezeket, ilyenkor mindig befeszültem.

Most is, ahogy ezt így elmondom, a szőr feláll a hátamon.”

Sértődéseivel M. elképesztően meg tudta nehezíteni a diákok életét. Voltak, akik nem tudtak aludni sem, amikor rosszban voltak az atyával. Ez a nyomottság és a békülő beszélgetések túlfeszített hangulata okozta, hogy a diákok katarzisként élték meg, amikor egy-egy összezördülés után M. bizalmába fogadta őket.

„Azt érezted, hogy akkor vagy rendben emberileg is, ha vele rendben vagy. Gyakorlatilag nem volt jó a közérzeted, ha ő haragudott rád valamiért.”

„Mikor kibékültem vele, az olyan volt, mint amit az első pár gyónás után érez az ember. Annyira rossz volt előtte, és annyira izgultam közben, hogy mikor vége lett, én voltam a legboldogabb ember a világon, és a boldogságomat csak az okozta, hogy már nem mérges rám, és hogy kiszabadultam a szobájából.”

M. ezekkel a módszerekkel úgy igázta le diákjait, hogy közben többen még fel is néztek rá megnyerő személyisége miatt. A szerzetes kiemelkedett a pannonhalmi átlagból. Emberekben és tárgyakban is a minőséget kereste, audiofilcédé-gyűjteménye és professzionális hifije volt a szobájában, és az öltözködésére is rendkívül nagy gondot fordított. Amilyen biztos kézzel választotta ki a legjobb zenészeket és zeneszerzőket az általa szervezett zenei fesztiválra, vagy találta meg a legszebb sorokat verseibe, olyan biztos kézzel igyekezett irányítani diákjai életét is.

A szerzetest emellett rendkívüli intelligenciájú tanárnak és félelmetes vitapartnernek írta le a többség. Sokszor hisztérikusnak tűnő hangulatingadozásai ellenére életét nagyon is szigorú rend szerint élte.

„Az ő fejében rendszer volt.”

Több diák szerint ez volt az atya egyik legfélelmetesebb tulajdonsága.

„Ha beszéltetek, és elmondta, mit gondol, akkor általában egyetértettél vele, mert olyan logikával és olyan meggyőzően adta elő magát, hogy nem tudtad megkérdőjelezni. Így juthattunk el a dolog testi oldalához is: akkor az is normálisnak tűnt. Aztán amikor eljöttünk Pannonhalmáról, fokozatosan láttuk be, hogy nem, ez így nagyon nem volt normális.”

M. miatt évekig lenéztem embereket

M. atya nevelése a mai napig látszik minden diákján. Legtöbben a nyitottságot és a kultúra szeretetét emelték ki, mint M-től átvett jó tulajdonságokat, de voltak, akiket a hosszú békülőbeszélgetések készítettek fel, hogy később is könnyen át tudják beszélni érzelmeiket a partnereikkel, vagy hogy könnyebben átlássák és kezeljék a problémáikat.

„Valahol tényleg igaz lett, hogy ha vele jól kijövök, akkor mindenkivel jól ki tudok jönni. Megtanultam elemezni saját magam, és talán azt is jobban tudom, hogyan értsem meg mások érzéseit. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne cserélném el M-met más tanárra. Pannonhalmát semmiért nem cserélném el, de M. helyett jól jött volna valaki más. Sosem kapjuk vissza azokat az éveket.”

Az atyától a többség nem csak a régi, ki nem beszélt sérelmek miatt nem tud szabadulni, a szerzetes óriási hatásának mechanikus következménye is volt: a gimnázium után még évekig diákjai életének része maradt.

„Érettségi után két éven át nagyjából minden héten beszéltem vele telefonon, mert még ekkor is motivált, hogy jóban kell lennem vele. Volt, hogy egy órát is beszéltünk. Aztán eljött egy pillanat, amikor már

egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok felhívni.

Ekkor kezdődött az elszakadás. De az igazi változás csak most kezdődik, mert az elmúlt 15 évemet én abban a tudatban éltem le, hogy neki volt igaza. Mikor elkezdődött ellene a vizsgálat, és hallottuk, hogy el kell mennie a rendből, még sajnáltuk is. Azóta jönnek felszínre az emlékek, elkezdett duzzadni az igazságérzetem, és egyre jobban bosszant, ami történt.”

„Néhány éve döbbentem rá, hogy amiatt, ahogy M. nevelt bennünket, valamiféle megvetést éreztem az osztályunk külső körös tagjai felé. Ugyanezek miatt alakult ki az a fals értékítéletem, hogy évekig lenéztem a szüleimet, mert például nem érdeklődtek úgy a kultúra iránt, ahogyan M. szerint egy értelmes embernek kell, meg amúgy sem értik meg azt a zsenialitást, ami bennünket körülvett a gimnáziumi évek alatt. Idő kellett ahhoz, hogy belássam, hogy attól még igenis értékes emberek, hogy nem járnak mondjuk, kortárs grafikusok kiállításaira.”

M. atya utolsó osztálya 2005-ben érettségizett, utána nem vállalt több osztályt. Akik azóta is kapcsolatban álltak a szerzetessel, azt mondták, hogy ekkor már nem is molesztált gyerekeket, hiszen az osztályfőnöki és prefektusi pozíció nélkül nem tudott olyan erős érzelmi kötelékeket kialakítani a gimnazistákkal, mint korábban a saját osztályaival.

„Nála együtt járt a testi és a lelki kötődés, szerintem nem is tudott volna úgy közeledni más diákokhoz, ahogy hozzánk közeledett. Az intellektuális vonzalomra is szüksége volt.”

Az utóbbi években M. korábbi diákjai szerint lazább lett, könnyedebb témák foglalkoztatták, és nem vette annyira a szívére a dolgokat, mint 2005 előtt. Akik végignézték ezt az átalakulást, úgy gondolják, hogy az osztályaival vívott harcai magát M. atyát is megviselték, hiszen szilárdan meg volt győződve arról, hogy tanítási módszerei helyesek, és csak ezekkel hozhatja ki a legtöbbet a diákjaiból.

A szerzetes lelkében utolsó osztályának diákjai szerint az okozhatta a törést, hogy harmadik évfolyamon komolyan megromlott a viszony a tanár és a tanulók között.

„Annyira emlékszem, hogy egy csendes osztályfőnöki órán, ahol általában a közösségi dolgainkról beszéltünk az egyik osztálytársam azt mondta neki, hogy

»Le kellene szállni a magas lóról.«

Ő ott megláthatott valamit, amit mi nem. Nem tudom mit, de utána fokozatosan eltávolodtunk M-től és ő is tőlünk.”

Az áldozatokkal beszélgetve tényleg érezhető volt a különbség a szerzetes középső és utolsó osztályának diákjai között. A 2005-ben végzettek ambivalensen ítélték meg M-et, támadták a módszereit, de védték a tanár személyét, mondván, rengeteget kaptak tőle. Az ő agyukban sokkal élénkebben éltek az emlékek, mint a korábban végzetteknél. Érthető is, hogy az utolsó osztályból indult el a mostani botrány, ők keresték meg a főapátot azzal, hogy egykori tanáruk elfogadhatatlanul viselkedett velük.

„Én tulajdonképpen a mai napig szeretem az atyát.

Voltak hibái, nem is kevés, de azokat azóta elfogadtam. Nem mondom, hogy megengedhető, amit velünk csinált, de... Vagy nem is tudom. Lehet ám, hogy csak azért mondom, hogy szeretem, mert belém nevelte ezt is. Lehet, hogy ha normálisan tudnék gondolkodni erről, akkor utálnám” - mondta M. atya utolsó osztályának egyik diákja.

A középső osztály végzettjei higgadtabban és határozottabban foglalták össze az élményeiket. Sokuk szerint ebben nemcsak az eltelt idő jótékony hatása volt a segítségükre, hanem az is, hogy többségük azóta szülővé vált, és rájött, milyen felelőssége van annak, aki más gyerekére vigyáz.

„Hogy M. némelyik módszere mennyire súlyos és rossz volt, csak apaként vettem észre. M. gyakran büntetett bennünket szeretetmegvonással, pedig ez az amit a legalapvetőbb pedagógiai könyvek is rosszként mutatnak be. Néhányszor kerültem olyan helyzetbe, ahol autoritásként a gyerekeim felé, a rossz beidegződések miatt a szeretetmegvonás mechanizmusát alkalmaztam. Ilyenkor ugrott be, hogy nem, ezt nem lehet, M. is pont ezt csinálta velünk és

akkor nagyon szégyelltem magam, hogy ezt adom tovább.”

M. a hibás, nem Pannonhalma

Mikor a belső vizsgálat miatt Pannonhalmáról értesítették M. atya korábbi tanítványait, többen közülük megkeresték a jelenleg külföldön élő, a bencés rendből azóta kitett tanárt. Válaszaiban M. leírta, hogy súlyos depresszióval küzd, és nyitott a beszélgetésre akár Skype-on, akár személyesen, ha hazatér. Bocsánatot azonban nem kért, és ez több egykori diákjának fáj.

„Nem okozna elégtételt, ha büntetést kapna. Viszont ha már ő elvárta tőlünk, hogy mindig vizsgáljuk magunkat, és minden szirszarért kérjünk tőle elnézést, akkor most megtehetné ugyanezt ő is.”

„Én csak azt szeretném, hogy olyan szinten sikerüljön tisztázni ezt az ügyet, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: M. a hibás, nem Pannonhalma. Ezért is vagyok hajlandó beszélni erről, hogy védjem a gimnáziumot, mert az egy nagyon jó hely, zseniális tanárokkal. Őket ugyanannyira meglepte ez az ügy, mint bárki mást."

„Aki ezek után tovább büntetné még M-et, az hülye. Ez az ember már most mindent elveszített. Mindene volt a tanítás, mindene volt a rend, de ezeket már elvették tőle. Ott áll ötvenvalahány évesen pénz és egzisztencia nélkül, ez már így is épp elég nagy büntetés neki."

A cikkben szerettük volna megszólaltatni M. atyát, de nem reagált a megkeresésünkre. A pannonhalmi bencések vezetősége szintén úgy döntött, hogy nem élnek a felkínált interjúlehetőséggel. A gimnáziumban évekkel ezelőtt (tehát még M. ügye előtt) különválasztották a prefektusi és az osztályfőnöki posztot, a mostani botrány miatt pedig új gyermekvédelmi szabályzatot fogadtak el, és más eszközökkel is igyekeznek elkerülni, hogy a hasonló bántalmazások titokban maradjanak az intézményben.

(A címlapi kép részlet Antonio Bazzi 1505-ben készült, Szent Benedek élete című freskójából. A cikkben szereplő kép forrása a Wikipédia, a pannonhalmi apátság tornyát ábrázolja a Váralja sétány felől. A képet Kiss Tamás töltötte fel. A jobbra zárt idézetek Szent Benedek regulájából származnak.)