Az a baj, hogy továbbmennek

Bízom benne, hogy Magyarország egyszer még sikeres ország lehet, ahol sok szorgos kézre és okos fejre lesz szükség. Tudom, hogy a magyar kultúra, annak minden pozitív és negatív vonásával, az Ady Endrékkel és a házmesterekkel, megingathatatlan. Azt is tudom, hogy Magyarország akkor volt a legsikeresebb, amikor sokféle nép lakta.

Ezért azt szeretném, hogy Magyarországon ne csak átutazzon több százezer menekült, hanem itt is akarjanak maradni, és mi tárt karokkal fogadjuk őket.

A 2015 közepén Európába érkező menekülthullámtól lehet félni, mint minden új és idegen dologtól. Kétségbeeséstől és köpködéstől viszont senkinek sem lesz jobb, így mind Európa, mind Magyarország jobban tenné, ha inkább arra koncentrálna, hogy tudja a megváltozott körülményeket a maga javára fordítani. Illetve elnézést: először segítsünk a rászorulókon, utána pedig álljunk neki kitalálni, hogy miként lehetne nekünk velük együtt jobb.

SZÜLŐSZOBA

Magyarország elmúlt 26 éve nem sikertörténet. Sok gazdasági és társadalmi mutató szerint mára a szinte a teljes kilencvenes éveket elpazarló Szlovákia is megelőzött minket, és már az sem tűnik lehetetlennek, hogy belátható időn belül az éveken át háborúban szenvedő Horvátország is elénk kerüljön.

Teljesen mindegy, hogy erről ki tehet - egyébként mindannyian. Inkább csak fogadjuk el, hogy Magyarországon az utóbbi negyed században - ami már történelmi lépték - nem volt elég ész, erő és akarat ahhoz, hogy közösen jobbra tudjuk fordítani a sorsunkat. Sokan elég ügyesek voltak ahhoz, hogy saját maguk sikeresek legyenek, de Magyarország, mint közösség erre nem volt képes.

A kilátások a következő évtizedekre nem jók. Az ENSZ és a KSH adatai szerint Magyarország a demográfiai összeomlás felé halad. A 2050-es évekre, ha nem történik csoda, az ország lakossága kétmillió fővel fog csökkenni, és vannak ennél pesszimistább becslések is.

Belátható időn belül, amikor e cikk olvasóinak jelentős része még életben lesz, nyolcmillió embernek kellene megoldania a feladatot, ami most közel tízmilliónak sem sikerül.

A már most is vészesen öreg Magyarországon a korfák néhány évtizeden belül az egészséges piramisforma helyett felül szélesedő bunkósbotok lesznek. A már ma is kevés aktívan dolgozó magyar által eltartott nagy inaktív réteg arányaiban csak még nagyobb lesz. El fog jönni a pillanat, 2055-ben, 2065-ben, de ha pechünk van, akkor 2035-ben, amikor a rendszer teljesen fenntarthatatlanná válik, ha addig nem történik valami forradalmi változás.

Ennek a forradalmi változásnak a demográfiai folyamatokat kellene megfordítania, mert Magyarországnak friss vérre van szüksége. E friss vért lehetne úgy biztosítani, hogy a magyar állampolgárok elkezdenek olyan ütemben szaporodni, ahogy már nagyon régóta nem teszik, ám ez elképzelhetetlennek tűnik, hiszen ezen a trenden a rendszerváltás óta semmilyen szociális program nem tudott komolyan változtatni. Magyar anyák ezt az országot nem fogják teleszülni.

Így nincs más megoldás, külső segítségre szorulunk. Az utóbbi napokban sokat idézett 2001-es nyilatkozatában maga Orbán Viktor is ezt mondta, amikor arról beszélt, hogy

“ha fent akarjuk tartani a gyors gazdasági növekedést Magyarországon, ehhez 10 millió magyar nem elég, a soron következő néhány évben be kell fogadnunk néhány millió embert munkaerőként.”

Amikor a 444 még januárban idézte ezt a 14 éves szöveget, a Miniszterelnökség azzal pontosította cikkünket, hogy Orbán - bár ez a korabeli beszámolókból nem derült ki - azt a néhány millió munkavállalót a környező országok magyarjaiból szerette volna verbuválni. Ne foglalkozzunk azzal, hogy ez így gyakorlatilag a határon túli magyarság felszámolását jelentette volna, inkább csak azzal, hogy ez miért lehetetlen célkitűzés.

A rendszerváltás környékén még sok határon túli magyar látta a boldogulás lehetőségét Magyarországon. Erdélyből, Felvidékről és Kárpátaljáról a reménytelenség, a Délvidékről a szerb katonai behívó és a háború elől menekültek el sokan. Ma már Szlovákia, Románia, de talán Szerbia sem olyan reménytelen hely, hogy érdemes legyen onnét mindent feladva elindulni az ismeretlenbe. Ukrajna az, de a körülbelül 150 000, idős, a magyarországi átlagnál is rosszabbul képzett magyar, aki még mindig Kárpátalján él, akkor sem lendítene sokat a magyar demográfiai és gazdasági mutatókon, ha egy emberként költöznének át a határon.

(Itt kell közbevetni, hogy igen, Magyarországon valóban él több százezer cigány, akik sokat lendítenének az országon, ha a munkaerőpiac sikeres szereplőivé válnának. A nemzetközi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a helyi, rossz helyzetben élő kisebbséget nehezebb aktivizálni, mint a bevándorlókat. Amerikában nem feketék, hanem frissen bevándorolt latinók dolgoznak a földeken, és Spanyolországban sem andalúziai cigányok szedik a paradicsomot, hanem románok és marokkóiak.)

Így nem marad más lehetőségünk, mint másokat is bevonni a feladat megoldásába. Szép lenne, ha németek és norvégok tömegei indulnának meg, hogy a hegyeshalmi határzárat áttörve nekiálljanak Magyarországon dolgozni, de erre nincs sok esély. Ide csak Magyarországnál rosszabb helyekről akarhatnak költözni, és örülhetünk, ha egyáltalán bárki ide akar jönni, nem csak ugródeszkaként használnak minket a nyugat-európai boldogság felé.

MUNKAHELY

Ahogy Orbán Viktor pontosan látta 2001-ben, tartós gazdasági növekedéshez Magyarországon bevándorlókra van szükség. Aki szerint ne jöjjenek ide bevándorlók, az egészen egyszerűen lemond arról, hogy hazája többre legyen képes, mint amire most – és abban mindannyian egyetérthetünk, hogy amire most képes, az kevés. Kevés a nemzetközi versenyben, és kevés a Magyarországon élőknek is, akik joggal elégedetlenek, amiért 26 év önrendelkezés és szabadság után is csak ennyit sikerült összehoznunk.

Hogy Magyarországnak – illetve Európának úgy általában – bevándorlókra van szüksége, egyáltalán nem eretnek gondolat. Így gondolja sok jelentős véleményformáló a Washington Posttól az Economistig. Ezt szeretné sok svéd és a német munkaadók is, akiknek éppen azért kellenek a szorgos kezek, hogy Európa gazdasági motorja továbbra is pörögni tudjon. Dieter Zetsche, a Daimler AG vezérigazgatója szerint

a menekültek között sokan fiatalok, jól képzettek és nagyon motiváltak, tehát pont olyanok, amilyen munkaerőre a például Mercedeseket is gyártó cégnek szüksége van.

A kormány aljas propagandakampánya, amely azt az érzést keltette a magyar lakosságban, hogy a bevándorlók elveszik a munkájukat, már csak azért is hazug volt (azon túl, hogy sajnos jelenleg egyáltalán nem akarnak bevándorlók nálunk maradni), mert azt sugallta, hogy Magyarország a szerencsétlen lúzerek országa, akiktől egy kapcsolatok és nyelvtudás nélküli afgán is el tudja venni a munkát. Nem pedig egy olyan reményekkel teli ország, ahol ötletekkel teli és ugrásra kész munkaadók várják a dolgozni vágyó munkaerőt.

Pedig nem sokkal az augusztusi menekülthullám előtt még azzal volt tele a magyar sajtó, hogy a balatoni halsütödéktől a budapesti kórházakig egyre nehezebb munkaerőt találni. Egyrészt mert egyre kevesebben vagyunk, másrészt pedig mert a jelenleg Magyarországon a bevándorlásnál sokkal nagyobb gondot jelentő kivándorlás következtében a képzett és a képzetlen munkaerő is gyorsuló ütemben hagyja el az országot, hogy Nyugaton többszörösét keresse az itthoni fizetésének.

Nagyon leegyszerűsítve: Magyarországról egyszerre költözik el az ész és az erő, és a népesség elöregedése-kihalása még sürgősebbé teszi ezek pótlását. Ma Budapesten nehéz jó takarítónőt és jó újságírót is találni. Hónapok óta nézem az egyre jobban csúszó budai fonódó villamos projektet és a Moszkva tér felújítását, miközben egyre biztosabb vagyok abban, hogy a melósok és a mérnökök egyaránt alkalmatlanok a feladatra, és jó ötlet lenne külső segítséget bevonni.

Bevándorlókra lesz szükségünk, hogy legyen, aki kézbesítse a csomagot, vezesse a taxit (vagy az Ubert), és különösen azért, hogy gondoskodjon az öregekről. Néhány évtizeden belül a ma élő magyarok jelentős része szó szerint haldokolni fog, és a róluk gondoskodás jellemzően az a szakma, amit szinte lehetetlen gépesíteni, bármennyire is az automatizáció felé tart a világ. Aki ma nem akarja a menekülteket beengedni az országba, azt kockáztatja, hogy utolsó éveiben nem lesz, aki kivigye alóla az ágytálat. De még jó pénzért sem.

És aki ma menekültellenes, az a fejlődést, az innovációt sem akarja Magyarországra engedni.

Ma Olaszországban a vállalkozásokat indító bátrak leggyakoribb vezetéknevei a Hu, a Csen és a Szingh. Ezek az emberek nem elveszik az olasz emberek munkáját, hanem állásokat teremtenek, és a piaci verseny fokozásával az olasz fogyasztókat olcsóbb vagy jobb minőségű termékekhez segítik. Ezt a folyamatot egyébként már Magyarországon is ismerjük, a kilencvenes években ideköltöző, szorgos kínaiaknak és vietnamiaknak köszönhetően, akik ma a Blaha aluljárójának boltjaitól a Nagyvásárcsarnok zöldségeseiig pörgetik a gazdaságot.

A most Magyarországon átvonulókban én nem a magyarok munkahelyeire leselkedőket látom, hanem azokat az embereket, akik talán lendíthetnének valamit az ország gazdaságán, amit jelenleg néhány német autógyár tart életben. Ezek az emberek között vannak írástudatlan melósok, akikből éttermi mosogató, és jól képzett mérnökök, akiből gyakorlatilag bármi lehetne. Érdemes ezt a debreceni menekülttáborban forgatott videót megnézni a líbiai fogorvosról és a hazájában havi másfél millió forintot kereső irakiról.

Ha mi ezeknek az embereknek nem tudunk olyan munkát adni, amivel hasznos tagjai lehetnek a magyar társadalomnak, az a magyar társadalom szégyene, a totális kudarc beismerése.

Határaink lezárása és a bejutók elüldözése helyett jobban tennénk, ha mindent megtennénk azért, hogy a lehető legtöbben itt akarjanak maradni. Ez a közös európai szabályok korában sem lehetetlen. Ahogy a németek és az osztrákok el tudták érni, hogy a magyar munkaerő legalább egy ideig ne áramolhasson szabadon az ő országaikba, úgy ügyes és előrelátó magyar politikusoknak azért kellene harcolniuk, hogy Magyarországon könnyen honosíthassa diplomáját a szír orvos, és adókedvezményt kapjon a Darmstadt helyett Debrecenben hólapátolást vállaló afgán földműves. 2015-ben nem sok jobb újságcikk született ennél, amely az Egyiptom legkonzervatívabb vidékein a fehérneműpiacot és az újrahasznosítást forradalmasító néhány bátor kínai vállalkozóról szólt. Bárcsak Magyarországra is jonnének ilyen emberek.

Biztosan bejutnának Magyarországra olyanok is, akiknek aztán esze ágában sem lenne a társadalom dolgos tagjává válni. Nem minden bevándorló agysebész, és tény, hogy Európában a kontinens eszetlenül nagyvonalú szociális juttatásainak köszönhetően a bevándorlók és gyerekeik közt bőven vannak olyanok, akik nem törik össze magukat az esztergagép mellett. Ez azonban így van a - jobb szó híján - bennszülött európai lakosság esetében is.

Gazdasági okokkal, „elveszik a munkánkat” hazugságokkal a bevándorlásellenesség nem indokolható. Hosszas és meggyőző irodalma van annak, hogy mennyit lendítettek Amerikán a mexikói, Németországon a török, Nagy-Britannián és Franciaországon az egykori gyarmataikról érkező bevándorlók. Különösen az első két esetben egyértelmű, hogy a II. világháborút követő gazdasági diadalmenet lehetetlen lett volna olcsó és jó munkaerő nélkül. Amerika pedig nem nyerhette volna meg a hidegháborút és nem lehetne ma a világ messze legerősebb országa, ha nem tudja magához vonzani a világ legokosabb embereit - köztük nagyon sok magyart is.

Az egyetlen komolyan vehető gazdasági érv a bevándorlók ellen az lehet, hogy az előző bekezdés példái olyan országok, amelyek jobb helyzetben voltak, mint a mostani Magyarország, amikor elindult feléjük a migráció. Azonban ahogy e cikk elején már végigvettük, Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy megválogassa, kinek adja meg az esélyt arra, hogy segítsen kikecmeregni a 26 éves kátyúból. Jöjjön, aki jönni akar, csak akarjon már jönni valaki.

LAKÓGYŰLÉS

Attól, hogy a gazdasági érvek a bevándorlás mellett szólnak, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ember (különösen ha magyar emberről van szó), nem mindig a pénztárcája érdekeivel foglalkozik. A bevándorlás potenciális társadalmi-kulturális hatásaitól akkor is sokan rettegnének, ha a meglévő félelmekre az utóbbi hónapokban nem játszott volna rá a kormány gyalázatosan xenofób kampánya.

A bevándorlókkal, specifikusan a most Magyarországon átvonuló, többségükben muszlim/arab/közel-keleti bevándorlókkal kapcsolatos félelmek kétfélék. Egyfelől attól szokás félni, hogy nagy tömegekben elpusztítják a magyar kultúrát, akármi is legyen az. Másfelől hogy veszélyt jelentenek az egyes magyar emberekre is.

A magyar kultúrát bevándorlóktól féltők engem kicsit azokra az aggódókra emlékeztetnek, akik azt gondolják, hogy ha a gyerekük meglátja a Budapest Pride felvonulást, menten buzeránssá válik.

Tegyük fel, hogy holnap Magyarországra költözik egymillió szíriai. Aztán emlékezzünk arra, hogy az erdélyi magyar kultúrát Ceausescu szándékos, évtizedeken át tartó agresszív rombolása sem tudta megrendíteni egy olyan országban, ahol minden magyar lakosra jutott nagyjából kilenc román. Nem értem, mitől félünk. Önbizalomhiány ez? Egyszerű gyávaság? Kollektív paranoia?

Sokmilliós nemzetek identitását elég nehéz felhigítani. Még Sztálin is vért izzadt a feladattal, pedig voltak népek, amelyeket kollektíve vagonba pakolt és áthelyezett a Szovjetunió másik csücskébe, mégsem szűntek meg tatárnak vagy koreainak lenni. Én nem hiszem, hogy a magyar nép és kultúra ezeknél gyengébb lenne - néhány százezer bevándorló egy erős nemzetnek meg se kottyan.

Semmi kétségem nincs azzal kapcsolatban, hogy a speciális magyar közeg, a kultúra és a nyelv bármilyen nemzetiségű és vallású bevándorlót képes lenne magyarsággal átitatni. Akárhányan jönnének, a jellegzetesen magyar dolgok a lakógyűléstől a gólyabálig olyanok maradnának, mint ahogy azt 896 óta megszoktuk és szeretjük.

Egy ideje, köszönhetően az olyan brutális bűntényeknek, mint például a Charlie Hebdo-mészárlás, divat arról beszélni, hogy a multikulturális Európa megbukott. Pedig az a helyzet, hogy Európa továbbra is a világ egyik legbiztonságosabb és legjómódúbb szeglete, e két mérce tekintetében az emberiség történetének egyik csúcsteljesítménye. A közös jólétet és létbiztonságot még egy Charlie Hebdo-gyilkosság vagy spanyol vonatrobbantás sem tudta megingatni.

Magyarország Európán belül sem tartozik a veszélyes helyek közé, bár természetesen egyúttal kevésbé jómódú is az átlagnál. Egy ideje már magyar kormánypárti politikusok szájából is hallani olyanokat, hogy Budapest nehogy olyan legyen, mint Marseille (Malmö? Manchester?), de ilyenkor nem egészen világos, hogy pontosan mire gondolnak. Az életszínvonalra? Arra, hogy ezekben a Budapestnél sokkal sikeresebb városokban valóban van néhány utca, ahol az őslakosságnál valamivel sötétebb bőrű és fiatalabb átlagéletkorú, valahanyadik generációs bevándorlók munka nélkül ücsörögnek, alkalmanként csúnya dolgokat kiabálnak az arra járó nőknek, és még az is előfordul, hogy felgyújtanak néhány autót?

Közelről láttam, hogy a Magyarország elpazarolt 26 évében talán legsikeresebb európai nagyvárosban, Barcelonában hogy alakultak a demográfiai folyamatok, a város hogy telt meg bevándorlókkal. 1989-ben a nem európai arc szinte olyan ritka volt a katalán nagyvárosban, mint Budapesten. A kilencvenes évek elején, az olimpiának, a turizmusnak és a szorgos katalánoknak köszönhetően úgy beindult a gazdaság, hogy a 2000-es évek elején a közértben a kasszás ecuadori, a Ramblán a szuvenírboltos indiai, az étteremben a személyzet pedig délkelet-ázsiai lett. Ezzel együtt valamennyire növekedett a bűnesetek száma is, de nem világos, hogy ezekről a bevándorlók tehetnek, vagy inkább csak a jómód és főleg a könnyű préda turisták miatt emelkednek a számok. Ettől a sikertől félünk, csak mert sokszínű?

Azt akarjuk, hogy Budapestnek esélye se legyen elindulni arra, amerre Barcelona ment ebben a 26 évben?

Mivel a most Európába menekülők túlnyomó többsége muszlim/arab/közel-keleti, sokan nemcsak a potenciális bűnözőt látják bennük, mint minden bevándorlóban, hanem a potenciális terroristát is. Ez a félelem érthető, legalábbis abból a szempontból, hogy az utóbbi években a nyugati világ elleni terrorcselekmények nagy részét tényleg ilyen származású emberek követték el.

Szerencsére a 2001. szeptember 11-i, meglepetésszerű támadások óta a nyugati világ (a NATO, az EU, ahogy tetszik), borzasztóan hatékonyan tudott küzdeni a különböző radikális muszlim terroristacsoportok ellen. Nem sikerült minden támadást kivédeni, de ezekből nagyon kevés volt, és egyre kevesebb áldozatot szednek. Ne felejtsük, a Charlie Hebdo elleni támadásnak, bármilyen borzalmas is volt, összesen 12 áldozata volt, éppen annyi, amennyi Franciaországban egyetlen forgalmas napon autóbalesetben hal meg.

Nem a terrorveszélyt akarom bagatellizálni, de aki ma Európában terrortámadásoktól retteg, az kicsit olyan, mint aki a repülőn, a legbiztonságosabb közlekedési eszközön fél. A titkosszolgálatoknak és egyéb állami és kontinentális szerveknek a jövőben is lesz teendője azért, hogy Európa továbbra is ilyen kiemelkedően biztonságos kontinens maradjon, de amíg semmilyen jele nincs annak, hogy más nemzetiségű vagy vallású emberek ide akarnak jönni megölni minket, addig ne rágódjunk olyan sokat ezen az eshetőségen. (Az ISIS videóinak nagyzolását Róma elfoglalásáról és a hasonló propagandaanyagokat pedig végképp ne vegyük komolyan.)

MÚZEUM

A gazdasági érvek amellett szólnak, hogy Magyarországra minél több bevándorló érkezzen, és nincs mitől félnie a kultúrájukért és biztonságukért aggódóknak sem. Sajnos a mai Magyarország annyira homogén, hogy a legtöbben legfeljebb már szintén évszázadok óta itt élő cigányokkal, esetleg egy-egy kínai boltossal találkoznak. Az idegenektől sokan félnek, és bizony sokan egyenesen utálják őket.

Pedig a Trianon előtti Magyarország soknemzetiségű hely volt, ahol az üveges tót hanyattesett, a zsidóban pedig járt-kelt a fájdalom.

A mai Magyarország területe gyakorlatilag a honfoglalás óta többnemzetiségű volt. Még a két világháború között is színesebb volt Magyarország vallási-etnikai térképe, mint ma, aztán a nácik és a kommunisták elintézték, hogy ebben az országban szinte mindenki eléggé hasonló legyen.

Akit nem érdekel, hogy az utóbbi száz év legsikeresebb országa, az USA milyen sokszínű és milyen befogadó, vagy nem hiszi el, hogy például a német gazdasági sikerhez milyen fontosak voltak a vendégmunkások (nemcsak törökök, nagyon sok dél-európait is vonzottak a német gyárak), az legalább azt vegye észre, hogy a nagy magyar sikerek, amikre közösen büszkén szoktunk lenni, egy a mostaninál sokkal színesebb, hogy azt ne mondjam, multikulturális Magyarország termékei voltak.

Talán nem véletlen, hogy az utóbbi 80 évben Magyarországon nem született egy Nobel-díjas sem, míg az azt megelőző néhány évtizedben a multikulturális országban és különösen az ezen belül is színes Budapesten Szent-Györgyi Alberttől Gábor Dénesig vagy egy tucat zseni született és élt – legalább egy ideig. Ez volt az a közeg, amely kitermelte az olyan sztereotípiákat, mint a magyar, aki mögötted lép be a forgóajtón, de előtted jön ki, és ekkor született Robert Capa is, akitől állítólag a „nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenned” észrevétel származik. És egyébként ez volt az a közeg is, amelyben az Aranycsapat alapjait letették.

Nem biztos, hogy van összefüggés a monarchia végének sokszínűsége és az ekkor születő magyarok kiemelkedő sikerei közt. Az viszont igen, hogy az akkori Magyarországon élők együtt tudtak élni azzal, hogy a szomszédnak esetleg más az anyanyelve, a vallása és a ruhája. Talán a mai magyarok is képesek lennének erre.

IMA

A demográfiai összeomlást kicselező, színes és sikeres Magyarország megszületése messze van, és olyan jól kellene hozzá keverni a kártyáinkat, ahogy mi és politikusaink nem nagyon szoktuk. Először is egy olyan országot kellene felépítenünk, ahonnét nemhogy menekül a munkaerő, hanem egyenesen ide akar jönni.

Sajnos nagyon jól látta a helyzetet az a fiatal szír jogász, aki a napokban azt nyilatkozta Budapesten a New York Times-nak, hogy

„ha Magyarországon maradunk, nincs munka. Nem tudunk tanulni. A nyelv nagyon fura, és nem segítenek a menekülteken”.

Azonban ha a menekülők/bevándorlók áramlása állandósul, Magyarországnak még lesz lehetősége összekapnia magát, és meggyőznie ezeket az embereket arról, hogy nálunk próbálják meg azt az életet élni, amiért eljöttek otthonról.

Értem, hogy az idegen furcsa és félelmetes, a gyors változások meg pláne. De aki hisz abban, hogy Magyarországnak van jövője, sikeres lehet gazdaságilag is, és bízik a magyar kultúra erejében, annak nem félnie kell ezektől a változásoktól, hanem inkább azzal foglalkozni, hogy egy változó világban hogy lehet nekünk jobb.