Lotte Sielman maga is álmosan ült be reggel nyolckor a genetika előadássorozat muslicagenetikát bemutató előadására, ám alig pár perc után történt valami, ami felkeltette a figyelmét: a tárgyat oktató tanár a tananyag ismertetése előtt egy rendhagyó kérdéssel indított: „Az évfolyam egyik diákjának már van cikke a témában. George Streisinger, merre van?” A keresett személy azonban nem volt ott, elaludt. Sielman akkor pedig még nem sejtette, hogy a kampuszon leginkább őrültségeiről híres fiú nem is olyan soká a férje lesz, akinek oldalán maga is tanúja lehet, miként íródik a következő évtizedek molekuláris genetikájának jópár izgalmas fejezete.

Egyébként annak a bizonyos muslicás cikknek a másik szerzője a 20. század egyik legkiválóbb biológusa, Theodosius Dobzhansky volt, ami, ha megnézzük Streisinger későbbi életművét, még csak nem is szokatlan: a korának egyik legtehetségesebb genetikusaként számontartott kutató az elmúlt évszázad közepének legünnepeltebb biológusaival tartott fenn folyamatos és szoros, baráti és szakmai kapcsolatot.  

A Fasorról Manhattanbe

Streisinger 1927. december 27-én született Budapesten, a bezárása előtt BM Kórházként ismert, akkor azonban még Dr. Herczel Manó Fasor Szanatóriuma néven működő intézményben. Szülei kereskedők voltak, apja, Streisinger Andor, bőrárukkal, anyja, Freund Margit pedig nyakkendőkészítéssel foglalkozott.

A kis Gyuri élete a város közepén zajlott: a család előbb a Hajó (ma Fehér Hajó) utcában lakott, a leendő sárgacsillagos házak egyikében, később, egy páréves budavári kitérő után a Váci utcába költöztek, ahol a társasház tetején az apja galambtenyésztő szenvedélyének is hódolhatott. (Streisinger Andor feltehetőleg az első világháborúban maga is komolyabban megsérült, erre utal a Minisztertanács egy 1921-es ülésének jegyzőkönyve, amelyben „Streisinger Andor tartalékos hadnagy havidíjas” részére 400 korona éves sebesülési juttatást ítéltek meg.) Az iskolát Gyuri a szomszédos Evangélikus Elemi Iskolában kezdte, ahonnan később a legendás Fasori Gimnáziumba követte bátyját, a hét évvel idősebb Ervint.

A tisztes polgári létben élő család saját szakáccsal és szobalánnyal is rendelkezett, akikkel  György szeretett időt tölteni a konyhában – talán innen is ered későbbi főzőszenvedélye: mindent szeretett elkészíteni és megkóstolni. Mindent, kivéve a karalábét: a gyűlölt ételt már gyerekként sem állhatta, pedig ha nem ette meg ebédre, vagy vacsorára, reggel ismét ott virított a tányérján.

A fiatalon szívzörejjel diagnosztizált kisfiú nem vehetett részt az iskolai tornaórákon és nem focizhatott a barátaival sem, helyette bátyjával délutánonként pillangóra vadásztak a budai hegyekben. Ez a kis amatőr természetbúvárkodás lett a későbbi biológusi pálya egyik fontos inspirációja.  

Valószínűleg a természettudományok iránti érdeklődés a Fasori Gimnáziumban is megkapta volna a további támogatást, csak erre már a 20. század hányatott történetében nem nyílt alkalom: a fiatalabb Streisinger fiú mindössze egyetlen évet járt a tekintélyes intézménybe, majd a súlyosbodó zsidótörvények hatására a család jobbnak látta felkerekedni és az óceán túloldalán szerencsét próbálni.

Nem a teljes ismeretlenbe ugrottak, hiszen Margit két testvére, Alfréd (Fred) és Viola már a Numerus Clausus bevezetésének táján kitelepült New Yorkba, ahol előbbi olajkályhák beszerelésével foglalkozott a General Oil Burner társaság alkalmazottjaként, míg utóbbi feleségül ment a száraztisztító-bizniszben érdeklet Anthony Burachiohoz. Margit maga is meglátogatta 1936-ban őket, bár ekkor még valószínűleg nem lehetett sejteni, hogy alig pár év múlva ő és családja is a bevándorlók népes táborát gyarapítja majd.

A kitelepedésnél legelőször a frissen érettségizett Ervin érkezett 1938. október 8-án, az SS Washington fedélzetén, apja csak november 25-én követte őt. Margit és György kivándorlása pedig még hónapokig váratott magára, feltehetőleg a szükséges vízumok beszerzése körüli bonyodalmak miatt. Streisinger Andorra, losonci születésének köszönhetően, a csehszlovák kvóták vonatkoztak, míg feleségének és kisebbik fiának a magyar kvóták közt kellett kivárnia a sorát. (Az apa bevándorlási dokumentumai közt több levél is található, amelyekben a már kint élő férfi nevében sógora, Fred Freund, azt kéri, hogy az amerikai hatóságok gyorsítsák meg Margit és György vízumkérelmének elbírálását.)

Végül 1939 március 30-án befutott Le Havre-ból Ellis Islandre a USS Manhattan, fedélzetén a hiányzó családtagokkal. A viszontlátás azonban korántsem lehetett felhőtlen: Andor elég rossz bőrben volt és másnap be is feküdt a Long Island College Kórházba. Mint kiderült, ekkorra már áttétes gyomorrákja volt, amely a gerincét is megtámadta. A még ma is kevés jóval kecsegtető diagnózis akkor még kilátástalanabb volt, és egy valódi csoda hiányában május 26-án, kevesebb mint két hónappal a családegyesítést követően, Streisinger Andor eltávozott az élők sorából.

Freund Margit két fiával, immár özvegyen, egy hatalmas, ismeretlen város közepén találta magát. 

A nagykorú Ervin (ekkor már Erwin) saját magát igyekezett eltartani, előbb egy szabóság alkalmazottjaként, majd pár év főiskola után maga is jelentkezett az amerikai hadseregbe. Margit és kisebbik fia pedig előbb a rokonoknál lakott, majd később a 87. utcában leltek otthonra. Az anya a húga révén talált munkára is: tisztítással, ruhaátalakítással és -készítéssel foglalkozott. A házimunka - főzés, bevásárlás, takarítás - a tizenkétéves Györgyre (ekkortól már a hivatalos iratokban George) maradt.

A tudomány vonzásában

George 1941-től, a világváros egyik legkompetitívebb felvételijét sikeresen letéve, a nemrég alapított elit fiúiskola, a The Bronx High School of Science padjaiban folytatta tanulmányait.  Itt, talán pont a budapesti kirándulások emlékére, csatlakozott a Herpetológus Klubhoz, amely szervezésében a diákok szalamandrákat, gyíkokat és kígyókat gyűjtöttek a New Jersey-i parti síkság erdeiben (Pine Barrens). A természetbúvár passzió azonban túlmutatott az amatőr lelkesedésen, így pár év múlva már a New York-i Zoológiai Társaság egyik halszakértőjének, Dr. Myron Gordonnak a részmunkaidős asszisztenseként dolgozott. (Figyeljünk fel a halas vonalra, később még visszaköszön!)

Valószínűleg részben ezen kapcsolatainak köszönhetően került abba a saját bevallása szerint is hihetetlenül szerencsés helyzetbe, hogy ‘44 nyarán, nem sokkal azután, hogy befejezte a középiskolát, a Columbia Egyetemen dolgozó Dobzhanskynál kapott lehetőséget nyári munkára. A munkából pár hónapon belül cikk is lett, amit az amerikai Akadémia nagy presztízsű lapjában, a Proceedings of the National Academy of Sciences-ben jelent meg.

Amennyire a cikk tartalma alapján ki lehet következtetni, Streisinger feladata az lehetett, hogy egy Dél-Amerikában őshonos muslicafaj különböző populációit összevetve vizsgálta, hogy adott populációból származó hímek és más populációkból származó nőstények mennyire vonzódtak egymáshoz - annak alapján, hogy egy-egy adott párosítás után, a nőstényeket felboncolva megállapítsa, milyen arányban lettek megtermékenyítve. (A kutatás laikusok számára értelmetlennek, vagy jelentéktelennek tűnhet, de ne engedjük szabadjára a bennünk lakó Sarah Palint, egyáltalán nem volt érdektelen, amit csináltak, hanem fontos részét képezte Dobzhansky azon törekvésének, hogy megértse, miképp hathat a szexuális preferencián alapuló szelekció a fajok evolúcióra.) A neves tudós pedig nem pusztán hasznos asszisztenst látott a fiúban, hanem pár évig közeli mentorként, már-már apafiguraként is funkcionált, fiatal protezsáltját még egy családi nyaralásra is magával vitte Kaliforniába. És ami talán a későbbiekben a legfontosabb lett: 

Dobzhansky révén nyert az ifjú Streisinger először belépést a modern molekuláris genetika bölcsőjének számító Cold Springs Harborba ahol egy életre meghatározó élményeket és ismerettségeket szerzett.  

1944 őszén Streisingert már a Cornell Egyetem Mezőgazdasági Karának (School of Agriculture) hallgatójaként találjuk - mindössze 16 évesen! Némi magyarázatra is szorul, miért a Mezőgazdasági Kart választotta az egész életét városban eltöltő fiú: a Cornell egy része klasszikus, fizetős magánegyetemként működött, bizonyos karai azonban államilag finanszírozott, ingyenes felsőoktatási intézményként. A Mezőgazdasági Kar az utóbbi kategóriába tartozott, azzal a formainak tűnő megkötéssel, hogy a hallgatóknak kötelező volt gyakorlati időt tölteniük a farmokon.

Az anyagi nehézségekkel küzdő családból érkező Streisinger számára az ingyenes Mezőgazdasági Kar nyújtotta az egyetlen alternatívát, hogy az Egyesült Államok egyik legrangosabb egyetemére bekerülhessen, és még így is számos munkát kellett elvállalnia, hogy eltartsa önmagát (előbb a város kávézóiban dolgozott, később pedig az egyetem Tejgazdálkodási Tanszékén vizsgálta a frissen fejt tej baktériumtartalmát). Egyébként a sors fintoraként később épp az ingyenes oktatás formainak tűnő megkötése lett majdnem a veszte: amíg évfolyamtársai a kötelező farmi gyakorlatot egyszerűen letudták a szünetek alatt, Streisinger a már említett Cold Springs Harbor-i laborokban kutatott. És bár ez, mint mindjárt látni fogjuk, hihetetlenül sokat segített későbbi karrierjében, a szabály, az szabály, így végül egy évet halasztani kényszerült, hogy azt teljes egészében egy közeli farmon dolgozva töltse. A korszak leghidegebb tele során trágyát lapátolt az istálókban, amire később mindig nagy büszkeséggel emlékezett. Végül egy év csúszással, 1950-ben kapta meg a diplomáját (a teljes igazság szerint a késébe az is belejátszott, hogy pacifista nézetei miatt nem volt hajlandó részt venni a tartalékos tisztképzésen sem).

A németországi deportálások elől 1938-ban szintén az Egyesült Államokba menekülő Lotte Sielmannal nagyon hamar megtalálták a közös hangot és szinte az első randevú után elválaszthatatlan páros lettek. Közösen jártak hajnalban madarászni és a tavaszi esti randevúik során nem ritkán a környékbeli mocsarakban kötöttek ki, ahol a szalamandrák és békák párzási rituáléit figyelték. 1949-ben, Lotte diplomaosztója előtti napon a campus kápolnájában házasodtak össze, egy barátjuk a kápolna harangjain kedvenc dalaikat játszotta el, majd az egyik tanárjuk kertjében buliztak, miközben egy tangóharmonikás húzta a kevéske násznépnek a talpalávalót.

A bomba árnyékában

A Manhattan-projekten dolgozó számos zseniális fizikus számára komoly lelkiismereti problémát okozott a német kapitulálás után ledobott két atombomba, amelyben sokan nem láttak mást, mint már a Szovjetuniónak szóló, emberéletek tízezreit követelő erőfitogtatást. Számos meghasonlott kutató ekkor fordult el a fizikától és új kutatási területet keresett. És nagyon sokan a biológiában találták meg azt, nem kis részben Erwin Schrödinger „Mi az élet?” című rövid művének hatására, amelyben az Írországba emigrált fizikus azt próbálta felvázolni, hogyan magyarázhatják meg egyszerű fizikai és kémiai reakciók az élő szervezetek működését. 

A Schrödinger által felvetett problémák között szerepelt a genetikai információ molekuláris mibenlétének kérdése (ő egy „aperiodikus kristály” létezését feltételezte), ami mintegy kijelölte a genetikusok új generációjának számára a követendő kutatási utat.

Az új kérdéshez új (biológiai) modellre volt szükség, és némi tanácstalanság után, részben Neumann János hatására, sokan a legegyszerűbb modellnél, a baktériumok vírusaiként működő fágoknál kötöttek ki. (Neumann először egy Norbert Wienernek, a kibernetika atyjának írott levelében utal arra, hogy ahhoz, hogy az élő szervezetekben zajló infromációáramlást megértsék, egy olyan egyszerű modellre lenne szükség, mint a fág.)

A fágokon és baktériumokon végzett munka végül a következő évtizedekre lefoglalta a genetikai információ iránt érdeklődő kutatókat és elképesztő ütemben hozta az eredményeket (illetve azok folyományaként később a Nobel-díjakat) a modellre váltóknak. (Véletlen vagy sem, de 2015 pont “a fág éve”, ennek megfelelően számos helyen lehet olvasni arról, hogy a felépítésükben meglepően primitív szervezetek hány és hány kulcsfontosságú felfedezéshez szolgáltak kísérleti alanyul.)   

Már rögtön annak a bizonyításában is kulcsszerepet játszottak a fágok, hogy az örökítőanyag fizikailag a DNS molekula: Alfred Hershey és Martha Chase a fágok fehérjeburkát, illetve a bennük rejlő DNS-t különböző radioaktív izotópokkal megjelölve kimutatta, hogy utóbbi bejutása a sejtbe elegendő a sikeres fertőzéshez, a burokra nincs szükség. Ezzel jól kiegészítették azt a kísérletsorozatot, amit Frederick Griffith kezdett 15 évvel korábban, majd Oswald Avery fejezett be munkatársaival, és ahol azt igazolták, hogy a baktériumok egyes tulajdonságainak a megjelenéséért nagy valószínűséggel a DNS a felelős. (Mivel a korabeli tisztítási eljárások nem voltak tökéletesek, Averyék eredményeit sokáig támadták, hiszen nem tudták biztosan állítani, hogy a mintáik tökéletesen fehérjementesek, vagyis nem lehetett kizárni, hogy a tulajdonságok örökítéséért egy fehérje a felelős. Habár Hershey és Chase kísérlete önmagában hasonló kritikának lett volna kitéve, mégis, a másik kísérleti rendszerben elért hasonló eredmény fontos szerepet játszott abban, hogy egyre több kutató fogadta el, hogy az addig unalmasnak tartott dezoxiribonukleinsav lesz a titokzatos örökítőanyag, amit annyi éven keresztül kerestek.)

Hershey egyébként két bevándorlóval egyetemben alapítója volt a legendás “fág-csoportnak”, amely a negyvenes évek során épp Cold Spring Haborban tartotta azokat a gyakorlati kurzusokat, amelyeket nem kisebb nevek látogattak, mint a molekuláris biológiával kacérkodó Szilárd Leó, a gének kisebb egységekre oszthatóságát bebizonyító Seymour Benzer, a későbbi fonálférges munkájáért Nobel-díjat kapó Sydney Brenner, vagy a DNS egyik későbbi felfedezője, James Watson. És köztük volt az akkor még tinédzser Streisinger is.

A fág-csoport bevándorló alapítói, Salvador Luria és Max Delbrück, maguk is a fasiszta olasz, illetve náci német rezsimek elől menekülve kerültek az Egyesült Államokba, ahol aztán a következő évtizedek megkerülhetetlen alakjaivá váltak a molekuláris biológiában. (Hershey-vel együtt 1969-ben vehették át a Nobel-díjat úttörő munkájukért). Luria, a New York-i Columbia Egyetemen tett rövid kitérő után 1943-ban az Indianai Egyetemen kezdett dolgozni és első doktorandusza nem más volt, mint Watson. Ugyanebben az évben Delbrückkel együtt bebizonyította, hogy a baktériumokban a mutációk spontán jelennek meg (vagyis a rezisztencia a darwini- és nem a lamarcki-evolúció logikáját követi, amely szerint a környezet indukálná azok megjelenését és rögzülését), ami azért sem volt ekkortájt triviális, mert sokan még azt is megkérdőjelezték, hogy a baktériumok rendelkeznek-e génekkel.

A fág-csoport kurzusai nagy hatással voltak a fiatal Streisingerre (és nem mellesleg egy egész életen át kitartó, fantasztikus kapcsolati hálót is biztosítottak számára), olyannyira, hogy a cornelli diplomaosztója után maga is Luria csoportját választotta, hogy elkezdhesse doktori munkáját.

Fágok vonzásában

Egy rövid indianai kitérő után Streisinger a University of Illinois-ra követte Luriát, ahol ismét együtt lehetett a közben mesterdiplomáját megszerző feleségével. Lotte visszaemlékezése szerint ez volt az az időszak, amikor George politikai aktivizmusa, amelyet élete végéig egyfajta szevedélyes racionalizmussal űzött, egyre aktívabb formát kapott.

Maga is aktívan részt vett azokban az akciókban, ahol azt bizonyították be, hogy a lakásbérlés piacán a bőrszín szerinti diszkrimináció mindennapos probléma: előbb a csoport fekete tagjai jelentkeztek egy hirdetésre, majd miután elküldték őket (és általában elküldték őket), megjelent két fehér érdeklődő (az egyikük Streisinger), akik a legtöbb esetben minden probléma nélkül kibérelték a néhány perccel korábban „már elkeltnek” minősített lakásokat.

Doktorijának sikeres megvédése után Streisinger feleségével együtt Kaliforniába ment, hogy Delbrück csoportjában folytathassa munkáját. George-ot nem is a téma vonzotta annyira a nyugati partra, mint a felismerés, hogy aki számít a genetikában, az mind megfordult a CalTechen, Delbrück, illetve  a kor másik biológus-óriása, Linus Pauling csoportjában. Az 1953-tól 1956-ig tartó kaliforniai kitérő egyebek mellett a család gyarapodását hozta: a pasadenai klinikán nem sokkal az érkezésük után megszületett első lányuk, Lisa, akit nem sokkal később egy másik kislány, Cory követett.

Streisinger kaliforniai kísérleteinek elsődleges célja az lett volna, hogy növényi vírusokra is kidolgozzon egy hasonló vizsgálati rendszert, mint amit fágokra ekkor már mindenki használt. A munka lassan haladt és a gyakori kísérleti kudarcok ellenében Streisinger jól működő cserekereskedelmi kapcsolatot létesített irodatársával, a Rous-sarcoma vírust kutató Harry Rubinnal. Rubin kísérleteinek alanya csirke volt, Streisingerének pedig a kókusz (ennek csak a tejét használta kísérleteihez), így a több hónapig tartó idilli barterezés eredményeként a két család szinte folyamatosan a kókuszos csirke különböző variációit fogyasztotta. Nem ez volt az egyetlen helyi extravagáns gasztronómiai kísérlet, aminek főszereplője Streisinger lett: az intézeti bulik újévi malacát a labor sterilizáló készülékében, az autoklávban készítette el.

Végül azonban, mire mindenkinek elege lett a kókuszból és a csirkéből, Streisinger is beleunt a kudarcokba és visszatért a fág-kísérleteihez, amelyek sokkal több sikerélménnyel kecsegtették. Ezek apropóján hamarosan megkapta első igazi állását, nem máshol, mint az alma materének számító Cold Spring Harborban.

A fág kurzusok záróünnepségén az oktatók beöltöztek és úgy adták át az okleveleket a hallgatóknak. Bal oldalon Frank Stahl látható, jobb szélen pedig Streisiger üldögél. (Forrás: Lotte Streisinger)

A hely, nem kis mértékben a fág-csoport munkájának és hírnevének köszönhetően, ekkorra már végleg levetkőzte a század elején rászáradt szégyenletes stigmát (a háború előtt közel két évtizedig itt működött az amerikai fajvédelmi program központja), és gyakorlatilag a molekuláris biológusok Mekkájává vált. A téli, viszonylag csendes hónapokat nyáron mindig hatalmas nyüzsgés váltotta fel; a világ minden tájáról özönlöttek ide az emberek, hogy kollaboráljanak az intézet dolgozóival, vagy csak egyszerűen elvégezzék a fág-kurzust. A legendás kurzust ekkor már rég nem a Delbrück-Luria-Hershey trió tartotta, hanem az intézet rezidens unkatársai, így az ottléte alatt egyebek mellett maga Streisinger.

A hároméves idilli ittlétet egyévnyi angliai kiruccanással szakította meg a család, amit George a kor másik nagy genetikai központjában, a „kettős spirál” és megannyi más felfedezés szülőhelyén, a cambridge-i Cavendish laboratóriumban dolgozva töltött, Francis Crick vendégeként. Nem ő volt az egyetlen fajsúlyos látogató, hiszen Benzer és Brenner is itt tartózkodott ekkortájt és a vendégtrió napjai jelentős részét együtt töltötte, fággenetikáról és egyéb tudományos és nem tudományos dolgokról beszélgetve. A cambridge-i esték pezsgő élete rengeteg programot kínált, és ezek közül nem egy a Crick házaspár hatalmas házában, a Golden Helixben zajlott.

Benzer, Brenner és Streisinger közt nagy egyetértés alakult ki abban is, hogy az angol konyha az ötvenes években pocsék volt. A Cavendishbe először érkező Benzer érkezésekor javasolta Cricknek, hogy minden nap egy másik éttermet próbáljanak ki, de normális éttermek hiányában hamar kénytelenek voltak belátni, hogy ennek nincs sok értelme, így amikor az egy hónappal később érkező Streisinger ugyanezzel az ötlettel állt lelkesen elő, kiröhögték. De Streisinger nem adta fel a reményt, hogy különleges specialitásokat egyen, így felesége, a Benzer család és Renato Dulbecco (szintén egy leendő Nobel díjas) segítségével gourmet vacsoraklubot alapítottak, ahol nagy előszeretettel kóstolgatták az angol vadakat. Streisinger egyszer Yarmouthig utazott, hogy friss kagylókat hozzon egy moules marinière fogáshoz. Végül a szépreményű kutatócsapat már elképesztően sok időt töltött a gourmet fogások készítésével, gyaníthatóan többet, mint aktívan dolgozva a laborban.

Angliából visszatérve Streisinger lassan új állást kezdett keresni és először bostoni Brandeisből érkezett ajánlat. A munkahely ugyan megfelelő lett volna, de se George, se Lotte nem lelkesedett a bostoni suburbökért, amelyek új otthonukat jelentették volna - ezek sznob világa messze állt a Streisinger házaspár progresszív világképétől.

Ekkor, az utolsó előtti pillanatban feltűnt a színen az ország másik végében frissen alakuló, oregoni Institute of Molecular Biology (IMB) vezetője, Aaron Novick és egy látszólag kockázatos, ugyanakkor visszautasíthatatlan ajánlatott tett Streisingernek: csatlakozzon hozzá és legyen az IMB egyik „alapító atyja”.

Novick vegyészként végzett Chicagóban, és még ott, a Los Alamosba költözés előtt, 1943-ban tagja lett a Manhattan programnak. Itt ismerkedett meg Szilárd Leóval is, aki hamarosan szárnyai alá vette az ifjú kutatót. A program Hiroshimában és Nagaszakiban mérhető “sikere” azonban Novicknak is, mint oly sok társának, nagyon komoly lelkiismeretfurdalást okozott, így hamarosan ő is azon fizikusok népes táborát gazdagította, akik nemcsak a pályájukat hagyták el a háború után, de életük végéig aktívan küzdöttek az atomfegyverek leszereléséért és civil kontrolljáért (Novick sok éven át szerkesztője volt a pacifista Bulletin of Atomic Scientists-nek is).

A pályaválasztásban aztán nagy súlyt kapott Szilárd javaslata, hogy „kalandozzanak együtt a biológiában”, így együtt végezzék el a Cold Spring Harbor-i fág-kurzust is. A váltás fellelkesítette Novickot, hiszen, ahogyan saját maga gyakran fogalmazott, ezzel lehetőséget kapott, hogy „lecserélje a halált az életre”.

Szilárd Leó és Aaron Novick az 1953-as fág-kurzus egyik szünetében. Bal oldalon Max Delbrück újságot olvas, jobb oldalon pedig a fiatal James Watson üldögél. (Forrás: Cold Spring Harbor Library)

A háború után Novick visszatért a University of Chicagóra és 1959-ben itt pottyant a nagy lehetőség az ölébe: az akkor még viszonylag súlytalan University of Oregon megkörnyékezte, hogy legyen az éppen megalakuló Molekuláris Biológiai Intézet (IMB) igazgatója (a fáma szerint, ez volt a világ első intézete, amely a “molekuláris biológia” szóösszetételt a nevében hordozta). Novick szabad kezet kapott az új intézet munkatársainak kiválasztásában, és így került Streisinger is a látókörébe, akit egy, az intézetbe már átigazolt korábbi kollegája, Frank Stahl ajánlott.

Eugene, a város ahol az intézet működött, Oregon és a nyugati part elvarázsolta a Streisinger házaspárt, akik szinte azonnal igent mondtak a kérésre és hamarosan a várostól kicsit távolabb eső faházban rendezkedtek be. A “vidéki” élet lehetőséget tartott különböző háziállatok tartására is, amelyek közül Streisinger valamilyen különös okból leginkább a kecskéket szerette. A núbiai kecskékből álló nyája fénykorában nyolc egyedből állt és annyira elismertté tette az államban, hogy hétvégéit rendszeresen különböző falusi fesztiválok kecskekiállításain töltötte bíráskodással.

A magánéleti kiegyensúlyozottság a munkában is éreztette hatását. Streisinger az IMB-ben folytatta munkáját a fágokkal, és eredményei a tudományos közösségben egyértelmű elismerésnek örvendtek. Jól mutatja ezt, hogy amikor egy előterjesztéséhez kért támogatást, Watson, aki közben Lisa Streisinger keresztapja is lett, csak ennyit írt: 

„George Streisinger egyike az Egyesült Államok legproduktívabb genetikusainak. Eugene-i csoportjának a T4 kromoszóma körkörös természetét bemutató munkája első osztályú. Teljes mértékben támogatom professzorrá való kinevezését”. 

De hasonló megbecsülés olvasható ki a Francis Crickkel való levelezéséből, amelyben leírt munkája egyrészt az ekkortájt megfejtődő genetikai kód kirakósának egyik fontos elemét tartalmazza, másrészt hozzájárult ahhoz a felismeréshez, hogy az ismétlődő szekvenciákat hordozó DNS szekvenciák gyakori mutációi arra vezethetők vissza, hogy az ismétlődéseken megzavarodik, megcsúszik a polimeráz, és valahol máshol folytatja az átírást, mint kellene. A jelenséget a szakirodalom máig „Streisinger-csúszásként” (Streisinger slippage) ismeri.

A kor különleges és a mainál lényegesen kevésbé kompetitív szellemiségét jól mutatja, hogy Streisinger eredményeit elsősorban konferenciákon és privát levelezéseken szellőztette meg, ahhoz már kevésbé volt türelme, hogy „formális” cikkek formájába öntse – ennek is köszönhető, hogy az egyik IMB-bulin megkapta a „Megkésett Publikációk Doktora” címet. Publikációs listájában a legnagyobb hiátust az 1970-es években azonban nem a prokasztrinációs hajlama okozta, hanem a vágy, hogy valami nagyot alkosson. Ez pedig nem kevesebb volt, mint egy új gerinces genetikai modellrendszer bevezetése.

Zebradánió: a (szinte) semmiből egy új világot teremteni

Az 1960-as évek közepére a fág, mint genetikai rendszer kissé kifáradt. A génműködés szabályozását leíró kísérleti munkák zöme eddigre vagy lezajlott, vagy már a vége felé járt, és ugyan még bőven akadt megválaszolni való kérdés, az is nyilvánvaló volt, hogy az igazán izgalmas kérdésekre más modelleket kell keresni. Ahogy Sydney Brenner fogalmazott a friss Nobel-díjas Max Perutznak címzett 1963-as levelében, csak idő kérdése feltárni „a replikáció és transzkripció kémiai részleteit. A molekuláris biológia jövője ennek a kutatásnak a kiterjesztésében van, méghozzá a fejlődés és idegrendszer biológiájának tanulmányozásában.”

Ennek megfelelően a fág-genetika legnagyobb nevei sorra hagyták ott az eddigre már meglehetősen zsúfolt kutatási területet, hogy úttörő munkájukat új modellek keresésében, vagy más meglevő modellek felhasználásának kiterjesztésében folytassák. Seymour Benzer például az idegrendszer működését kezdte muslicákon tanulmányozni, míg Brenner egy talajlakó fonalféregfajt, a Caenorhabditis elegans-t fejlesztette genetikai modellszervezetté. Streisinger abszolút osztotta barátai véleményét, és maga is igyekezett váltani. Ám Brennerrel és Benzerrel ellentétben úgy gondolta, hogy a nem-gerinces modellek sajátosságaik miatt csak mérsékelten alkalmasak a komplex idegrendszerű gerincesek viselkedésének tanulmányozására. Gerincesek megértéséhez egy gerinces modellre van szükség, és ezt keresve talált rá a zebrahalra.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem Streisinger volt az első kutató, aki zebrahalon végzett kísérleteket. Ez a dicsőség valószínűleg Charles W. Creasert illeti, aki a detroiti Wayne State University alkalmazottjaként már 1934-ben amellett érvelt, hogy ez a Délkelet-Ázsiából származó, eddigre már a hobbiakvaristák egyik kedvencévé váló, a szakirodalomban csak Danio rerioként ismert halacska ideális lenne embriológiai kutatásokhoz. A kisméretű, nem túl igényes, külső megtermékenyítésű, ráadásul sok és a fejlődés első szakaszában átlátszó utódot létrehozó, viszonylag gyors egyedfejlődésű állat (kb. 2-3 hónap kell az ivarérettséghez) sok szempontból pont olyan faj, mint amilyennel egy fejlődésbiológus foglalkozni szeretne. A következő években-évtizedekben csöndes mederben folydogáltak is zebrahalas kutatások, de tulajdonképpen ez a halfaj csak egyike lett több tucatnyi más, közepesen vagy kevésbé ismert modellszervezetnek (csak a rokonfajok közül a ponty és az aranyhal lényegesen nagyobb népszerűségnek örvendett) és ekkor még semmi nem utalt arra, hogy valaha is fontosabb szerep jut neki a biológia történetében.

Streisinger számára nem volt ismeretlen a halak világa - és valószínűleg a zebrahal sem -, hiszen még a Myron Gordon segítőjeként töltött New York-i évek alatt maga is számos fajjal megismerkedett, s az egykori élmények eredményeként maga is szorgalmas hobbiakvaristává vált (bár, amikor a laborban is elkezdett halakkal foglalkozni, fokozatosan elhanyagolta otthoni akváriumát). Ebből a szemszögből nézve nem is annyira váratlan a választása. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a zebrahal nem volt minden előzmény nélküli választás, a siker korántsem volt garantált. Ezt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az akkor már elismert kutatónak számító Streisinger az elején alig-alig talált munkatársakat, akik hajlandók lettek volna csatlakozni hozzá a munkában. Figyelembe véve, hogy számos kudarccal tarkított közel kilenc esztendő kellett ahhoz, hogy Streisinger álma valóra váljon, persze nem is biztos, hogy teljesen alaptalan volt a félelem. (A Novick vezette IMB-n kívül aligha volt még egy intézet, ami ennyi ideig kitartott volna Streisinger ekkor még teljesen bizonytalan kimenetelű munkája mellett. De Novick nem csak személyesen támogatta a dolgot, de más IMB csoportokat is rávett, hogy lehetőségeikhez mérten maguk is Streisinger segítségére legyenek.)

A zebrahalas munkához Streisinger és asszisztense, Charlene Walker részére egy második világháborús acélbarakkot biztosított az intézet, ez volt az a hely, ahol a következő években először a halak ideális tartási körülményeit kellett kidolgozniuk. Mivel a barakk nyáron folyamatosan túlhevült, télen pedig veszélyesen lehűlt, a legnagyobb kihívás a relatív állandó tenyésztési körülmények fenntartása volt. A felhevülés ellen vízzel kellett spriccelni az tűzforró acélfelületet, télen pedig elektromos hősugárzók tucatjait kellett bekapcsolni - amelyek a vizes környezet miatt rendre zárlatosak lettek, így Streisinger és Walker munkanapjuk jelentős részét ilyenkor folyamatos tűzoltással töltötték. A hőmérséklet ingadozása azonban eltörpült a paraziták okozta betegségek problémája mellett: ezek újból és újból végigsöpörtek Streisinger halállományán, melyre válaszul egyre több és egyre agresszívebb vegyszert kevertek a halvízbe, olyannyira, hogy a végén már az okozta a nagyobb fejfájást, hogy a folyamatos vízkezelés mennyiben változtatja meg a kísérletek eredményét. Végül Walker kitartó munkájának köszönhetően sikerült standardizálni a körülményeket és Streisinger nekiláthatott a valódi kutatásnak.

Ahogy egy 1974-es pályázatában megfogalmazta, 

célja a kezdetektől fogva az volt, hogy mutáns vonalak segítségével tanulmányozza a gerinces idegrendszer szerveződését és fejlődését. 

Különösen érdekelték a szinaptikus kapcsolatok kialakulásához vezető folyamatok és azok a jelek, amelyek az axonokat a specifikus célterületükre vezetik. Magyarán olyan mutáns halakat szeretett volna létrehozni, amelyek valamilyen idegrendszeri rendellenességben szenvedtek, hogy ezek vizsgálatával megértse, miképp szabályozzák a gének az idegsejtek működését. A munkát azonban megnehezítette, hogy mint a gerincesek többsége, a zebrahal is egy diploid élőlény, vagyis minden génjéből két példányt hordoz. Így a nagyon ritka mutációk (amelyek csak akkor okoznak valamilyen elváltozást, ha mindkét szülő egy hibás génkópiát örökít tovább) tanulmányozása és fenntartása hihetetlenül munkaigényes volt.

A Brenner által favorizált fonalféreg, a C. elegans egyik hatalmas előnye például az, hogy az egyedek többsége hermafrodita, vagyis önmagát képes megtermékenyíteni, ami sokkal könnyebbé teszi az ilyen recesszív mutációk tanulmányozását (hiszen ha van egy mutációt hordozó állat, akkor annak a csak saját magától származó utódai közt folyamatosan jelen lesznek a rendellenes kinézetű, két hibás génkópiát hordozó egyedek). Bár a gerincesek esetében a hermafroditizmus, leszámítva pár egzotikus genetikai rendellenességet, nem fordul elő, parthenogenezisre, vagyis apa nélküli szűznemzésre azért van példa és ez a hermafroditizmushoz hasonlóan nagyban megkönnyíti a mutációk elemzését. Ezzel Streisinger is tisztában volt, csak épp a zebrahal nem tartozik azon kevés faj közé, melyek természetes körülmények közt is parthenogenetikusan szaporodnak. A kérdés így az lett, hogy mesterségesen rá lehet-e venni a nőstények petéit, hogy azok az apai gének bekeverése nélkül is nekilássanak a fejlődésnek. Számos elvetélt próbálkozást végül egy sikeres követett, Streisinger és Walker párosa megtalálta  a receptet a zebrahal-parthenogenezisre és belekezdhetett a igazi, mutáns-generáló kísérletes munkába. 

Első eredményeiket a Nature 1981-ben címlapon hozta, és ezzel egy új tudományág született: a zebrahal-genetika.

A világ azonban nem elsősorban ezért, hanem inkább a parthenogenezis egyéb furcsaságai miatt figyelt fel a munkára: mivel a szűznemzéssel születő halak csak az anyjuk genetikai állományát hordozzák, lényegében anyjuk klónjainak tekinthetők. Ez az apróság nem kerülte el a média figyelmét, így Streisingert hamarosan újságok tucatjai faggatták a klónozás etikai és politikai vonzatairól. 

(A munka talán legváratlanabb csodálói a hetvenes évek radikális feminista mozgalmainak aktivistái voltak, akik értelmezésében Streisinger bebizonyította, hogy „a megtermékenyítési folyamat hím része irreleváns”.)

Az egyik interjúban a témában felvetett kérdésekre így reagált: „Egy gerinces rendszert fejlesztettünk ki, amivel izgalmas genetikai kérdéseket lehet megválaszolni. Meg sem fordult a fejünkben, hogy a munkánk ilyen indulatokat generál… A kutatók között általános a nézet, hogy a klónozás túlzásba vitele a takarmánynövények sokféleségének csökkenését okozhatja, de szinte bármit fel lehet káros célokra használni, és nagyon nehéz egy adott felfedezésről előre megmondani, hogy a hasznos oldala többet ér-e, mint a káros.” 

Az emberi klónozást a kor technológiai szintjén megvalósíthatatlannak tartotta és őszintén meg is mondta, hogy - nem genetikusként - ennél sokkal nagyobb és égetőbb problémákat lát. „A globális atomháború veszélye a levegőben lóg. A vegyifegyverek használata, a veszélyes vegyszerek túlzott felhasználása, a bolygó túlnépesedési gondjai és a hihetetlenül egyenlőtlen vagyoneloszlás látszólag senkit nem izgat” – ezek mind olyan dolgok voltak, amelyeknek Streisinger szerint sokkal inkább kellett volna izgatnia az újságokat (és olvasóikat), mint a zebrahal-klónok.

Az örök progresszív

A még egyetemistaként kipróbált civil mozgalmárkodás egy életre megfertőzte Streisingert és az IMB-ben uralkodó légkör kifejezetten támogatta az ilyen tevékenységet. Novick következetes kampányolása az atomfegyverkezés ellen csak egyike volt az intézet falai közt zajló békepárti kampányoknak. A helyi EPIC (Eugene Peace Information Center) fontos szövetségeket talált az intézet kutatóiban és talán senki más nem volt annyira aktív, mint maga Streisinger. Ő lett a nemzeti Turn Toward Peace lobbiszervezet helyi képviselője, de az igazi fontos szerepe nem is itt, hanem a mérgező gyomírtók elleni harcban lett.

Rachel Carson 1962-es Csendes tavasz című könyve sikeresen tematizálta az amerikai közvéleményt, a figyelmet a mezőgazdasági vegyszerek potenciális egészségügyi veszélyeire irányítva. A könyv, amely számos természetvédő mozgalom mellett az amerikai környezetvédelmi hatóság (EPA) megszületését is kiváltotta, a DDT veszélyeit taglalta, de nyilvánvaló volt, hogy nem csak ez az egy permetező szer van forgalomban, ami káros lehet. Oregonban az erdőkben a nagy levelű gyomok írtását dioxintartalmú vegyszerekkel végezte az erdészet, ami - mint utóbb kiderült - jogosan nyugtalanította a helyi lakosokat. Sokan tartottak a hírhedt Agent Orange-dzsal rokon anyagok talajvízben és növényekben történő felgyülemlésétől, és mivel az EPA kezdeti szakvéleményét nem tartották kielégítőnek, a helyi lakosok az IMB kutatóit is megkeresték, hogy segítsenek meggyőzni a bíróságot a dioxin mérgező voltáról. Az ekkor már akadémikus Streisinger lett a vád egyik kulcstanúja, aki korábbi tanulmányok elemzésével amellett érvelt, hogy a dioxin esetében szinte értelmezhetetlen a “biztonsági határérték” fogalma, ugyanis az anyag már egész kis dózisban is kromoszómatöréseket okoz, vagyis nagyon mutagén. Az üggyel foglalkozó bíró végül a zöld mozgalmaknak adott igazat, ezzel kötelezve az EPÁ-t új, szisztematikus hatásvizsgálatok elvégzésére, ami aztán pár év múlva a dioxin-tartalmú vegyszerek fokozatos betiltásához vezetett.

Streisinger véleményének súlyához (és vélhetően közvetve így az ügy sikeréhez is) nagyban hozzájárult, hogy genetikusként maga is sokat tanulmányozta különböző anyagok mutagenizáló hatásait. Ezeknek a vizsgálatoknak azonban nem csak toxikológiai aspektusait tekintette fontosnak (bár kétségtelen, hogy a zebrahal máig a toxikológusok kedvelt vizsgálati alanya), hanem igyekezett egyéb munkájában is hasznukat venni: ilyen mutagének (ha nem is pont a dioxin) segítségével hozta létre azokat a mutáns zebrahalakat, amelyeket későbbi munkája során részletesen megvizsgált.

George és Erwin Streisinger egyik utolsó közös képe 1981-ben, George oregoni faházának tornácán készült. (Forrás: Cory Streisinger)

A kutatás és a civil mozgalmak mellett Streisinger a tanítást is komolyan vette. Általában reggel 8-kor tartotta az előadásait, hogy a nap többi részét kísérleteinek szentelhesse, így viszont négykor kelt, hogy alaposan felkészülhessen. Sok éves tapasztalattal a háta mögött is rettenetesen izgult, hogy a diákok hogyan fogadják, amit elmond nekik, és ezért általában már az előadás első pár perce után az egész öltözete izzadságban tocsogott. Órái meglehetősen kreatívak voltak: most, amikor azt gondolná az ember, hogy a Dance your PhD verseny, valami különösen menő és eredeti, 21. századi ötlet, nem árt fejben tartani, hogy már négy évtizeddel ezelőtt a fehérjeszintézisről tartott előadását Streisinger az egyetem Tánc Tanszékének hallgatói segítségével illusztrálta.

A nyolcvanas évek elejére Streisinger immár egy új tudományág, a zebrahal-genetika atyjaként az egyre elismertebb IMB egyik sztárkutatója lett, akinek munkáját és lelkesedést nem csak a közvetlen szakma ismerte el (ekkorra már számos további kutató kezdett az IMB-n belül halakkal foglalkozni), hanem a tágabb oregoni publikum is. A huszonötödik születésnapjára készülő IMB részéről minden bizonnyal kiemelt odafigyelést kapott volna, ám egy váratlan és tragikus esemény kifejezetten Streisinger-központúvá tette a szülinapot: 1984. augusztus 11-én, mindössze pár héttel a szülinapi ünnepség előtt, Streisinger belehalt a búvárvizsgája során rátörő szívrohamba - a gyerekkori szívzörej nem múlt el nyomtalanul. Az IMB szülinap így Streisinger-emlékünnepéllyé alakult, amelyen Hersheytől Watsonig a huszadik század molekuláris genetikájának krémje tisztelgett váratlanul elhunyt kollegájuk emléke előtt.

„Szülőatyja” nélkül azonban a zebrahal, mint kísérleti rendszer jövője egy pillanatra kétségessé vált, és nem valószínű, hogy az oregoni kollegák lelkiismeretes munkája nélkül ugyanazt a karriert futotta volna be. Mára azonban teljesen egyértelműen beváltotta Streisinger reményeit: az egerek, muslicák és fonalférgek mellett messze a legtöbbet használt modellszervezet lett belőle, amelynek tanulmányozása egyszerű fejlődési folyamatoktól bonyolult emberi betegségek hátteréig számos kérdésre adott választ. A mai, ezernél is több, jól felszerelt körülmények közt dolgozó zebrahalas kutatócsoport azonban mind annak az egykori oregoni bádogbarakknak köszönheti a létét, ahol Streisinger és Walker fáradhatatlan munkával kisakkozták a nagyüzemi zebrahaltartás alapjait.

Epilógus

Streisinger ugyan egész fiatalon, 12 évesen emigrált, de azért sosem felejtette el, hogy honnan indult. A családi receptkönyv magyar receptjei nagy becsben voltak tartva (az IMB nagyobb ünnepeire saját kezőleg készítette a dobostortát), anyjával és testvérével mindig magyarul beszéltek és élete végéig erős magyar akcentussal beszélte az angolt. Mindezek ellenére egyetlen alkalomról tudunk, amikor 1939 után Magyarországra látogatott: a hatvanas években az egyik egyetem meghívására Frank Stahllal együtt Budapestre utazott előadást tartani. A látogatás jó apropót jelentett egyben a szülőváros és a rokonok meglátogatására is - apja egyik korábbi kapcsolatából származó féltestvérét is felkereste. Stahl emlékei szerint sokat sétáltak a Duna-parton, kis éttermekben ettek és kollégája nosztaligikusan idézte fel saját gyerekkori emlékeit a Gellért fürdőről. Streisinger mindenképpen szeretett volna magyarul előadni, de feltehető, hogy a vegyes akcentus és a Magyarországon egyébként is kissé idegen téma (az ország tudományos életét még erősen áthatotta a baráti Szovjetunió liszenkóista fixációja) megterhelő lehetett a közönség számára, mert pár perc után megkérték, hogy inkább angolul folytassa.

(A poszt megírásához Lotte Streisinger "From the sidelines", Jim Endersby "A Guinea Pig's History of Biology", Errol Friedberg "Sydney Brenner - A biography" című könyvei, illetve George Streisinger "Terminal Redundancy: All's Well That Ends Well" c. önéletrajzi esszéje szolgáltak alapul. Hálás vagyok Cory Streisingernek, hogy számos családi fényképet és történetet megosztott velem, illetve köszönettel tartozom Frank Stahlnak, Müller Ferencnek és Vig Juliannának a poszt születésében való közreműködésükért. A képek többségét a Streisinger család engedélyével használtuk, kivéve a James Watson féle ajánlólevelet és az Aaron Novick-ot és Szilárd Leót ábrázoló fényképet, amelyeket a Cold Spring Harbor Library hozzájárulásával közlünk.)