Szilárd az utóbbi években dolgozott már minisztériumban, önkormányzatban és vezetett önkormányzati céget is. Bár választott tisztséget sosem viselt, munkája ettől még politikai feladatnak számít. Mostani pozíciójában is jelentős pénzekről dönt.

Régóta beszélgetünk arról, hogy lehetséges-e kikerülni Magyarországon a korrupciót, és mik azok a csapdahelyzetek, amelyek elrontják a politikusokat. Miközben Szilárdnak lesújtó a véleménye sok ügyről, ami az országban történik, azt is állítja, hogy nem lehet csodát várni akkor, ha az ország általános gondolkodása olyan, amilyen. Belülről átélve a folyamatokat látja, hogyan csúsznak félre a dolgok a politikában, és azt állítja, hogy „nem lehet csak fekete és fehér színekkel leírni ezt a világot sem”. 

Elmondta, hogy milyen belső harcok, frusztrációk, vágyak és kísértések alakítják a mostani magyar politikusok döntéseit, vagyis hogyan néz ki belülről a politika.   

Mindenki csinálja, csak talán észre sem veszi

„Olvasom a feldühödött kommentelőket én is, akik lámpavasra kívánják a politikusokat. És biztos van igazság a kritikákban, de azért megnézném, hogy ezek a kommentelők kérnek-e számlát a mesterembertől. Azt gondolom, hogy a többségük ennek a néhány ezer forintnak sem tud ellenállni. Biztos, hogy nem állnának ellen ezek az emberek a kísértésnek akkor sem, ha a lebukás veszélye ugyanilyen csekély volna, ám az összeg sokezerszerese annak, amit megspórolnak ilyenkor? A mintázat ugyanaz, mint a politikai korrupciónál: az állam rosszul jár, és a közpénzen ketten osztoznak. Ezzel nem a korrupciót mentegetem, hanem jelzem, hogy milyen az ország általános hozzáállása. ”

Szerinte nagyon határozott eltökéltséggel, és a becsvágy visszafogásával lehetséges tisztán működni, de nem ez a könnyebb út. Sőt, „minden reggel a tükör előtt emlékeztetnie kell magát az embernek, hogy miért kezdett bele, hogy mit akar elérni, és milyennek akarta látni magát, amikor erre adta a fejét”.

Félelem és mohóság

Még az az egyszerűbb, bár korántsem könnyű helyzet, amikor egy vállalkozó teljes természetességgel felajánl 15 százalékot egy állami megrendelésből, és erre Szilárd azt mondja, hogy „ha tényleg ennyit meg lehet belőle spórolni, akkor ajánlja fel a pénzét jótékony célokra”, pedig valószínűleg sosem buknának le. Hanem akkor lesz még nehezebb az ellenállás, amikor valaki rájön, hogy a sikeres karrierjéhez szükségesek csúszópénzes ügyletek. Akár azért, hogy a lojalitását fejezze ki egy vezető politikus felé, amikor elintézi a főnöknek fontos, ám vitatható feltételekkel megkötött üzletet. Akár pedig azért, hogy a lekötelezettek csapatából fontos háttértámogatókat szerezzen magának, akik később politikai vagy gazdasági segítséget tudnak nyújtani. „A félelem és a mohóság a romlás két forrása” – állítja.

Szilárd előre eldöntötte, hogy nem hajt rá választott tisztségre, nem akar sem polgármester, sem képviselő lenni. Szakértői karriert nézett ki magának, és itt sem nyomul erőből pozíciókra, illetve a tudományos szférában is épít karriert magának.

Nagy ambíciók, szép kezdetek

„Ahhoz, hogy valaki politikai vonalon akarjon érvényesülni, mindenképpen szokatlanul nagy ambíció kell, ám ennek forrása sokféle lehet. A tapasztalataim szerint fakadhat ez abból, hogy valaki különösen vágyik az elismerésre, például mert gyerekkorában ezt nem kapta meg. Vagy éppen olyan közegből jön, ahol alapvető elvárás volt, hogy kiválónak kell lenni, többnek mint a többiek. Előfordul olyan is, hogy valaki megfelelési vágyból tör előre, hogy bizonyítsa háláját annak, aki elindította, támogatta korábban, és így kerül bele ebbe a világba. És ezek mellett állítom, hogy legalább a kezdet kezdetén szinte mindenkiben munkál egy olyan buzgalom, hogy hisz abban, hogy ő majd jót tesz a világgal. Főleg a helyi szinten politizálók körében tényleg fontos szempont, hogy tenni akarnak valamit a környékért, az ott élő emberekért.”

Az indulás Szilárd szerint egyáltalán nem nehéz, főleg helyi szinten nem. „Kicsi az ország és kevés a tehetség, általános káderhiány van. Ha szakmailag jó vagy és bírod a terhelést, akkor könnyen utat tudsz törni magadnak. Főleg ha belépsz egy pártba is, ez sokat segíthet.” Nyilván mostanság a Fideszbe érdemes belépni, de Szilárd szeretett volna általános képet adni a politikai osztály helyzetéről, és szerinte a baloldali kormányzás alatt is hasonlóan mentek a dolgok, ezért mindig általánosságban fogalmazott.

„Huszonévesen vagy kora harmincasként elkezded, és napi 12-14 órákat dolgozol, és iszonyú erővel hat rád, hogy látod, hogy tényleg tudod befolyásolni a dolgokat. Pörget, hogy te nem a kisember vagy, akivel történnek a dolgok, hanem te vagy az, aki a hírek mögött van. Te írod a prezentációt, amit a miniszter a sajtó előtt előad; a te kezed és az ötleted is benne van az új törvényben; te harcoltad ki, hogy legyen ott zebra; azért nyert a pályázaton a városod egy csomó pénzt, mert te írtad meg ilyen jóra. Ha kevesen is tudják, hogy benne vagy, azt érezheted, hogy irányítod az eseményeket. Lehet, hogy két-három szinttel a dolgokat a nyilvánosság felé eladó politikus alatt vagy, de tudod, hogy mennyi mindent te készítettél elő belőle.”

Aztán sok esetben jön a botladozás.

Első botlás: több kell

Szilárd szerint ekkor lenne szükség nagy türelemre. „Sokan ekkor rontják el, mert nem bírnak várni, vagy túl sokat képzelnek magukról.” Az egyik nagy csapda, ha nincs az emberben kellő alázat: azt gondolja, hogy mindent jobban tud másoknál, és nem kell végighallgatnia az okvetetlenkedőket. A másik probléma a határok feszegetése, képességekben és hatáskörben is. „Arról is dönteni akarsz, amihez vagy nem is értesz eléggé, vagy nem rád tartozik, és másnak kellene döntenie benne. Az óriásira növő egók problémája ez.”

Ám a romlás felé más is vezethet, például sokakat a frusztráció térít el: „Azt látod, hogy a feletted lévők nem értik azt, amit csinálsz vagy mondasz, pedig tudod, hogy neked van igazad. Vagy azt érzed, hogy nem becsülnek, pedig nélküled semmire se mennének.” Ennél is idegesítőbb, ha az ember azt érzi, hogy bűnbaknak használják, és a felsőbb szinteken elrontott dolgokért a felelősséget rányomják.

Ha nem kap nyilvános dicséretet a munkatárs, az is baj. Könnyen kialakul az „én melózom, ő meg nyilatkozik, de én még azt is jobban csinálnám” érzése. Szilárd szerint fontos, hogy a nyilvánosságból jusson valamennyi a háttérben dolgozóknak is, „lássa a család, hogy milyen fontos ember lett belőle”.

Ezeket a frusztrációkat egy jó főnök el tudja oszlatni. Szilárd szerint ezért is lenne nagyon fontos, hogy a politikában lévők tudják, hogy mikor hova juthatnak, legyen előttük egy világos pályakép. Ha nincs ilyen, akkor a vezető mögötti stábban klikkek alakulnak, egymással vetélkednek az emberek.

Az elégedetlenség összekeveredhet azzal az érzéssel, hogy az egész városnak, az egész országnak jobb lesz, ha megbuktatja a vezetőt, és ő lép a helyébe. Ez Szilárd szerint minden esetben önbecsapás. „Annyi konfliktust és kompromisszumot kell átélni a győzelemig, hogy túl sok lesz a bilincs rajtad ahhoz, hogy érdemben változtatni tudj a dolgokon, mire odajutsz. Nem fogod végül megváltani a világot.”

Akár a frusztráció, akár az önmagába vetett messianisztikus hit vezeti a puccsra készülőt, sokszor a sötét erőkkel kell szövetkeznie, mert pénz és kapcsolatok kellenek a gyors és erőszakos sikerhez. Ezért sokakat a belső hatalmi harcok korrumpálnak.

Második botlás: a harc lesz az élet

A belső harcok, furkálódások Szilárd szerint nagyon legyengítik a kísértéssel szembeni ellenállást. „Sokan érzik a fenyegetettséget. A közszférában minden sértés csontig hatol, könnyű az egókba beletaposni. A harcok megvívásához pedig nagyon kell a gazdasági hátország, amit sokszor nem lehet tiszta eszközökkel felépíteni.”

A hatalmi harc önmagában is élvezetet okozhat, és a hatalom akarása innentől öncéllá válhat. „Amikor rálépsz a mások kinyírásához vezető ösvényre, akkor a többiek manipulálása örömet fog okozni, érezni kezded az erődet.” Szilárd szerint nem a világ vége, ha valakit magabiztossá tesz mások manipulálása, viszont nagyon fontos, hogy az ember mindig tudja, hogy mit miért tesz, és ne hitesse el magával, hogy valami magasztos cél érdekében szemétkedik.

Az egyik leghatékonyabb módszer a vezető megdöntésére, ha a dolgozók között ellenségeskedést szít a puccsra készülő. Ettől nehézkessé és lassabbá válik az ügyek intézése, és ilyenkor jelennek meg a kínos szivárogtatások is.

Külön eset a politikai kinevezettek köre, akik eleve kapcsolataiknak, és nem szakértelmüknek köszönhetően kerültek pozícióba. Nekik pláne élet-halál kérdés az érvényesülés és a riválisok eltiprása, mert nem tudnának a civil életben hasonlóan jó pozícióban elhelyezkedni, így egzisztenciális kérdés számukra, hogy a politikában maradjanak. Ők ezért könnyebben készek harcba menni, és ennek érdekében rossz kompromisszumokat kötni.

A belső harcokból következik sokszor a gátlástalanság, ami tovább növeli a korrupttá válás kockázatát.

Harmadik botlás: úgyis gyűlölnek, ezeknek kár jónak lenni

Eddig Szilárd a belső folyamatokról beszélt, de vannak külső hatások is, amelyek – ahogy fogalmazott – „a sötét oldalra” terelik a politikában lévőket.

„Az az alap percepció, amit mindenhonnan megkapsz, hogy korrupt vagy és még hülye is. Már az első évben tuti belefutsz olyan kommentekbe, cikkekbe, posztokba, amelyek személyesen is bántanak. Felmegy az adrenalin, az agyad elborul, szorít a gyomrod. Olvassa a családod, és neked tűrnöd kellene. Hidd el, ez helyi szinten, ahol az emberek személyesen is ismerik egymást, még kiélezettebb.” Erre sokan nincsenek felkészülve, nem tudják a helyén kezelni a sértettséget. Azt gondolják, hogy a beszólók sokkal rosszabbul végeznék ugyanezt a munkát, és eleve ellenségesek lesznek minden kritikával szemben.

Ebből kialakulhat az az érzés is, hogy még több hatalom kell, mert akkor már nem mernek támadni, hiszen akkor már olyan erős leszel, hogy békén hagynak végre. „És akkor megint csak az lesz az egyetlen célod, hogy menj előre. Ám ez önáltatás, mert ahogy nő a hatalmad, csak egyre nagyobb lesz a támadási felület.”

A politikusok rossz megítélése és a politikusok rossz viselkedése egy róka fogta csuka helyzetet hoz szerinte: kialakul bennük az az érzés, hogy ha mindenki úgyis azt gondolja, hogy lopok, akkor miért legyek becsületes.

„Az ellenérdekeltek rajtad vernek le mindent. Csak egy ártatlan példa: elintézed, hogy legyenek új padok a lakótelepen. Kikerülnek, aztán jönnek a panaszok, hogy a fiatalok odaszoktak, és hangoskodnak meg szemetelnek. Elviteted a padokat, erre jönnek a panaszok, hogy hol vannak azok a jó kis padok. Ez most csak egy képletes példa, de az valódi probléma, hogy nincsenek normális érdekvédő szervezetek, proxiként használnak, és az egymással való vitáikat is a politikuson keresztül intézik el.”

Szilárd szerint el kell fogadni, hogy „mindenkinek úgyse leszel jó” és „úgy sosem tudod csinálni, hogy ne legyen valaki elégedetlen”. Sokakban kialakul az érzés, hogy „ezek hálátlanok”, és ez elveszi a kedvet attól, hogy figyeljenek mások érzékenységére. Szilárd szerint a visszajelzések értékelésekor a trendeket kell figyelni, és nem a bántó személyeskedéssel foglalkozni.

A kommentelőkön kívül a sajtóra is ki vannak akadva a politikusok. Ezek az általános panaszaik: „Felszínesen kapargatnak dolgokat, nem szúrják ki a dokumentumokból a lényeget, belső kiszivárogtatásokkal bosszantanak, nem is azt hozzák le, amit mondtam.” És jön a gyanakvás, hogy „ezeket az újságírókat lefizette valaki, a Simicska, a Soros, a Habony, biztosan valakinek a megrendelésére dolgoznak”. Innentől pedig már kevésbé érdekli őket, hogy milyen a sajtójuk, nem lesz visszatartó erő a nyilvános kritika.

Szilárdnak is volt olyan tapasztalata, hogy nem azt látta viszont egy lapban, amit ő mondott, „de nem kell ehhez TV2-nek lenni, az is lehet, hogy csak hülyék”. Ugyanakkor szerinte sokat javítana a helyzeten, ha az újságírók felkészültebbek és alaposabbak lennének, és kevesebb prekoncepcióval dolgoznának.

A sajtó és a politika egészen bizarr kapcsolatát jól jellemzi, hogy Szilárd szerint a leleplezőnek szánt írások sok esetben reklámot jelentenek egy-egy érintett cégnek. „Vidéken az összefonódásokat feltáró cikkek olyanok, mint a szaknévsor, sokszor így derül ki egyértelműen, hogy X cég kinél fekszik jól az országos politika szintjén. Olvassa a polgármester, hogy ez fideszes cég, és azt mondja magában, hogy akkor én is őt hívom. Mert akkor jó pont lehet velük szerződni, az avatóünnepségre lejöhet valami nagy ember, könnyebben kap rá pénzt fentről. Ezt a kormánypárti sajtóból sosem fogják megtudni.” Így a kellemetlennek szánt írások sokszor éppen az adott cég gyorsabb növekedését segítik.

Negyedik botlás: itt írja alá, nagyon jó lesz

De nem kell megsértődni, puccsra készülni vagy messianisztikus küldetéstudattól megtébolyodni ahhoz, hogy valaki letérjen a törvényes útról. A kísértés jön magától is, sőt, tukmálja magát.

„Ha pozícióban vagy, akkor szakajtónyi szélhámos keres meg, jönnek a konstrukcióikkal, kéréseikkel, termékeikkel és szolgáltatásaikkal, hivatkoznak mindenkire, egészen magas szintekre. Biztos, hogy vannak olyanok is, akiket csak simán megvezetnek, mert nem elég felkészültek ezek kivédésére. És ha már belekeveredik egy csúszós ügybe valaki, akkor egymásból következnek a dolgok.”

Szilárd szerint míg a piaci szférában általában sok év tapasztalat után lesz vezető valakiből, addig a politikában ez nem feltétlenül van így, ott sokkal inkább lehetséges, hogy egy ember hirtelen a csúcson találja magát. „Pedig egy 25-40 ezer fős település legalább annyi ember és pénz irányítását jelenti, mint egy középvállalat vezetése. Nem egyszerűbb egy önkormányzati beruházást sem végigcsinálni, mint egy nagy céget vezetni. Hatósági engedélyek, közbeszerzések, rendezési tervek, pályázatok, hatástanulmányok, lakossági vélemények, egyeztetés a vállalkozókkal, rengeteg mindenre kell figyelni, és könnyű megcsúszni.”

És mindig beüthet a krach, ami felerősíti a kísértést. „Bedől a vállalkozásod, váltok a házastársaddal, nagybeteg van a családban, férjhez megy a lányod, azt látod, hogy a szomszédnak sokkal több pénze van, ezer ok lehet, hogy azt érezd, csak most az egyszer meginoghatsz, mert nagyon olyan a helyzet. A stresszhelyzet segít az önnyugtatásban. És ha egyszer meginogsz, akkor másodszor már könnyen megy.”

Szilárdnak ezért az a tapasztalata, hogy a semmi vagy 1 forint elfogadása között nagyobb a vízválasztó, mint a 300 ezer vagy 30 millió elfogadása között. „Az ismétléssel már megerősíted magadat is. Azt is mondhatod, hogy hiszen a másik is csinálja. Nagyon nagy a csábítás, sokszor nem is kell tenni érte semmit, csak felajánlják a lehetőséget. Voltam ilyen helyzetben, tudom, hogy milyen érzés. De nemet kell mondani.”

Ötödik botlás: erő kell

Ha sikerül felkerülni komoly pozícióba, akkor Szilárd szerint rájön az ember, hogy nem elég a cím. A valódi erőhöz gazdasági hátország is kell. A „túlerő” szerinte a kulcsszó, ez kell a hatékony működéshez Magyarországon. "A magyarok fegyelmezetlenek, és csak az erőből értenek. Sokszor rebelliskednek, de ezt a legtöbbször nem nyíltan teszik. Egy vezető sosem lehet biztos benne, hogy tényleg megcsinálják az emberei azt, amiről szó volt. Az tud hatékonyan vezetni, akitől tartanak, és ehhez túlerő kell."

A politikai sikerhez eleve jó kapcsolatrendszer kell. „Ha valami látványos eredményt akarsz elérni, akkor két lehetőséged van: területi alapon szervezkedni egy konkrét cél érdekében, vagy valamilyen általánosabb ügy mentén országos mozgalmat indítani. Magyarországon az előbbi sokkal könnyebben megszervezhető. Ki kell választani egy helyi célt, és ehhez össze kell szedni az érdekelteket. Erre nagyon jók az építkezéssel járó beruházások: a cégek pénzt kapnak, lesz munka, élénkül a kereskedelem, és újra fognak választani. A politikus egy dolgot tud ebbe beletenni: a kapcsolatrendszerét. Ehhez pedig szintén erős hátország kell, kapcsolatok felfelé az országos politikából és szövetséges vállalkozók.” Muszáj tehát sokakkal jóban lenni, szövetségi rendszereket létrehozni.

Az erős hátország általában is szükséges a túléléshez. „Erőt kell mutatnod, rendet kell tartanod, és ez csak akkor megy, ha tartanak tőled.” A megfelelő hátországhoz elsősorban pénz kell. „Elég hamar rájössz, hogy úgyis hátba fognak szúrni, ezért is muszáj kiépíteni az erőt magad körül”.

Ha az erőt nem sikerül legálisan kiépíteni, akkor jön a korrupció. Azzal gyorsabban és hatékonyabban fel lehet építeni a hátországot. „A gazdasági hátország véd a belső harcokban. A legkönnyebben pedig ezt úgy lehet megszerezni, ha elteszel a közpénzből. Könnyű, mert ott van az asztalon. Nemet mondani rá sokkal nehezebb.”

Ahogy egyre komolyabb pozícióban van az ember, Szilárd tapasztalatai szerint egyre könnyebben hiszi el, hogy nem kell minden szabályt betartania. „Azt látod, hogy a bürokraták kiszolgálnak, az emberek lesik a szavaidat.”

A választott tisztségre hajtóknak külön szempont, hogy a kampányra is sok pénz kell. A legális források Magyarországon ehhez meglehetősen szűkösek, a hatásos kampányhoz muszáj még hozzátenni más forrásból is.

Hatodik botlás: összezárva a csapatoddal

A komoly pozícióban lévő vezető egy idő után rájön, hogy kik azok, akikben tényleg megbízhat, akik hatékonyan dolgoznak, és ezzel jelentősen szűkül az a kör, akikkel érdemi kapcsolatban marad.

Szilárd tapasztalata szerint ha a vezető nem figyel az embereire, a belső harcok csillapítására, és nem őrködik, hogy ne legyenek rázós ügyek, akkor az állandó árulások és átverések nyomán ez a bizalmi kör egyre csak szűkül.

Egy idő után a vezető arra is rájön, hogy kényelmesebb kevés, de befolyásos emberre támaszkodva irányítani a szervezetét. „A konfliktusok is lemorzsolják az embereket, és ahogy egyre fontosabb vagy, az időd is egyre kevesebb, hogy sok emberrel tartsál érdemi kapcsolatot.”

A szűk körbe jellemzően a gazdasági élet kiválasztottjai és a bürokraták egy kisebb csoportja kerülhet be. A csoport tagjait bőkezűen kell jutalmazni, mert nélkülük már nem lehet működtetni a szervezetet. És meg kell védeni őket a külső támadásoktól. Utóbbi nem csupán azért fontos, hogy megmaradjanak a stábban, hanem a belső harcok logikája miatt is.

„Rájössz, hogy az a legfontosabb, hogy a saját oldaladon számítsál jónak, mert így tudsz erős maradni. Ha kívülről támadják egy emberedet, akkor azt kell kommunikálnod, hogy nem az számít, hogy kifele milyen a megítélése, hanem az, hogy ő mennyire lojális hozzád. És ha lojális, akkor meg kell védened, mert ezzel befele üzensz, hogy az az egy fontos, hogy veled milyen a viszonya.”

Ha kialakul ez a szűk kör a vezető körül, akkor a vezető már teljesen rájuk lesz utalva. Nem lehet tőlük akkor sem megszabadulni, ha gátlástalanul viselkednek, mert eddigre nincs igazi másodvonal. „Ha vállalhatatlan lesz egy nagyon fontos embered, akkor sem tudsz vele mit kezdeni egy idő után.” Ez pedig összeforrasztja a vezetőt a közvetlen körének korrupt ügyeivel.

Hetedik botlás: nem lehet kiszállni

Egy komoly vezető Szilárd tapasztalatai szerint általában nem képes már visszavonulni . Az állandó döntéskényszerből fakadó stimulációhoz hozzászokik az agy, „senkinek érzed magad, ha abbahagyod”. A magas pozícióban lévő vezetők Szilárd szerint azért sem képesek már figyelni a részletkérdésekre, az alaposabb elemzésekre, mert az agyuk átáll arra, hogy a gyorsaság izgatja őket, mindig új problémára akarnak választ adni, és általánosságban legfeljebb a taktika kitalálása érdekli őket. „Egy idő után már 3 oldal szöveg is fárasztóvá, unalmassá válik, nem képesek elmélyedni benne.”

Nem egyszerű normálisan csinálni

Szilárd szerint ezeket a csapdahelyzeteket ki lehet védeni, de nagyon erős elhatározás, önkontroll, türelem és állandó önvizsgálat kell hozzá. Egyszerre kell függetlenedni a támadásoktól, a környezet nyomásától, a kísértéstől. Előre kell tervezni, és ragaszkodni a lefektetett elvekhez.

Jól jellemzi a nehéz környezetet, hogy Szilárd észrevételeit nem akarta a saját nevén nyilvánosságra hozni, (igazából nem így hívják), mert még általánosítva, konkrét történetek nélkül is túl sok kellemetlenségtől tartott. Azt viszont reméli, hogy példáján felbuzdulva mások is előjönnek tapasztalataikkal, akár konkrétabb történeteikkel, névvel vagy név nélkül, hogy jobban megértsük, miért éppen ilyen ez az ország.

Címlapkép: Mozgólépcső a metró Keleti pályaudvari állomásánál Budapesten, 1975. Fortepan/Somlai Tibor, képszám: 24106;