„Megkíséreltük végrehajtani a műveletet, de nem sikerült. Nem vehetünk részt több olyan cselekményben, ami Amerikához lenne köthető. A műveleteket be kell fejezni.”

Ezt az üzenetet küldte a CIA Teheránban tartózkodó emberének 1953 augusztus 18-án. A művelet kifejezés a Mohamed Moszadeg iráni miniszterelnök megbuktatását célzó akciót jelenti, ami hosszú tervezés után két nappal korábban bukott el. Az üzenet címzettje Kermit Rossevelt, Theodore Roosevelt amerikai elnök unokája, a CIA helyszíni embere volt, aki három héttel korábban érkezett Iránba, hogy végrehajtsa az Operation Ajax nevű akciót. Roosevelt megkapta az üzenetet, de nem teljesítette azt. Úgy gondolta, még nem végezte el a feladatát.

Operation Ajax

A Teheránba küldött üzenet pontos tartalmát idén nyáron, 64 évvel az események után hozta nyilvánosságra a CIA, ezer oldalnyi egyéb dokumentum mellett, amik az 1953-as iráni puccs idején készültek. Az Egyesült Államok évtizedekig nem ismerte el, hogy köze volt a miniszterelnök megbuktatásához, ami Mohammad Reza sah 25 évig tartó diktatúrájához vezetett. Mivel az amerikai közvélemény lényegében nem tudott erről, nem értették, miért tört elő elemi erővel az Amerika-ellenesség, amikor 1979-ben az iszlám forradalom elsöpörte a sah rendszerét. Először a nyolcvanas években utaltak külügyi iratok arra, hogy beleavatkoztak az iráni politikába, majd Bill Clinton elnöksége idején beszéltek erről nyilvánosan. A CIA 2013-ban ismerte el a szerepét. Az Operation Ajax volt az első eset, amikor az Egyesül Államok sikerrel vett részt egy másik ország kormányának megbuktatásában, ez pedig később számos CIA-akció mintájául szolgált.

Az iráni puccs felforgató erejű történelmi fordulópont, a mai napig hat a Közel-Keletre, ezen keresztül pedig az egész világpolitikára. A borzasztóan feszült hidegháborús helyzet és a nagyhatalmi arrogancia mellett súlyos egyéni döntések is formálták az eseményt. Igazi regényes történet az egész, amit Stephen Kinzer All the Shah's Men, és Michael Axworthy Revolutionary Iran című könyvének segítségével mutatunk be.

Az Operation Ajax hátteréhez két dolgot kell tisztázni: Irán akkori szerepét a világban, és azt, hogy ki volt Mohamed Moszadeg miniszterelnök, aki 1951-ben még Harry Trumant, Dwight Eisenhowert és Winston Churchillt megelőzve volt az év embere a Time magazin címlapján.

Moszadeg a korábban elképzelhetetlent lépte meg Iránban: 

a legjövedelmezőbb brit vállalat, az Angol-Iráni Olajtársaság államosítását.

A brit tulajdonban lévő olajtársaság meghatározó volt mind a brit birodalom, mind Irán életében. A vállalat bevételének fele közvetlenül a brit kormányhoz ment, a tengerészetnek pedig töredékáron biztosította az üzemanyagot. Ernest Bevin külügyminiszter mondta azt, hogy az iráni olaj nélkül Nagy-Britannia nem lenne képes fenntartani az életszínvonalát. (Külön regényt érő történet az, ahogy 1908-ban megtalálták az iráni olajat. George Reynolds geológus évekig kereste elképesztő szívóssággal, kegyetlen körülmények között az olajmezőket. Brit szponzorai már le is mondtak a sikerről, és el is küldték neki az üzenetet, hogy nem finanszírozzák tovább a kutatást, amikor az utolsó próbafúrások egyikén megtalálta a világ legnagyobb olajmezőjét.)

A birodalmi elnyomás szimbóluma

Miközben viszont az olaj működésben tartotta a brit birodalmat, az irániaknak alig jutott valami ebből. Az alapprobléma az volt, hogy William Knox D’Arcy brit spekuláns még az olajmezők megtalálása előtt fillérekért vette meg a kizárólagos jogokat Irán akkori uralkodójáról. 1947-ben az olajtársaságnak 112 millió dollár nyeresége volt, ebből körülbelül 20 millió jutott Iránnak. Az olajvállalat iráni munkásai a Föld egyik legforróbb helyén, sanyarú körülmények között dolgoztak, napi ötven centet kerestek, áram és víz nélküli barakkokban laktak. A vállalat nem teljesítette a korábban vállalt kötelességeit sem arról, hogy jobb körülményeket biztosít a helyi munkásoknak, nem épített iskolákat, kórházakat, amiket megígért nekik. Az Angol-Iráni Olajtársaság a birodalmi elnyomás szimbóluma lett, és egyre jobban gyűlölték Iránban.

A helyzet azután vált különösen élessé, hogy Iránban azt látták, a közeli Szaúd-Arábiában meg tudtak egyezni: az Arab-Amerikai Olajtársaság 50-50 százalékban osztozott a nyereségen. Az amerikaiak akkor még azt javasolták a briteknek is, hogy kössenek hasonló megállapodást. (Sőt, ebben az időben Irakban, Mexikóban és Venezuelában is meg tudtak állapodni amerikai és európai olajcégek a helyi kormányokkal elfogadhatóbb feltételek mellett.)

Világbirodalmi öntudatuk teljében a britek ezt élből elutasították, és azt mondták, nem kell foglalkozni az éledező nacionalista hangokkal. A vállalat vezetése annyira nem érzékelte a forrongó indulatokat, hogy még azt sem vették komolyan, amikor saját helyi asszisztensük figyelmeztette őket erre levélben. Ráadásul azt gondolták, hogy mivel ők hozták felszínre az olajat, természetes módon joguk is van hozzá, a lenézett perzsáknak ez soha nem sikerült volna. És megszokták azt is, hogy bármikor érdekik szerint manipulálhatják az iráni politikusokat.

Szenvedélyes, néha elájuló nemzeti hős

Ebben a politikai helyzetben lett egyre népszerűbb Mohamed Moszadeg. A magas rangú családból származó, nyugaton tanult Moszadeg már fiatalon elkezdett politizálni, és több, véglegesnek tűnő kudarc után tért vissza újra és újra. Moszadeg engesztelhetetlen ellenfele volt a brit birodalomnak, közben alapvetően a jog uralmán alapuló, alkotmányos Iránt képzelt el. Figurája pedig egészen különleges volt: az egyik pillanatban viharos erejű, szenvedélyes beszédeket tartott, a másikban gyengélkedve elájult.

Az események az ötvenes évek elejére annyira felgyorsultak, hogy mikor az iráni parlament az államosításról szavazott, a britek már belementek volna egy 50-50-es osztozkodásba, de az addigra felkorbácsolt hangulatban ez már nem lett volna elég. Moszadeget az utcán ünnepelték fanatikus támogatói. Pedig a lépés súlyos áldozatokkal járt.

A britek ugyanis válaszul leállították a tankerhajókat, és lehetetenné tették, hogy az iráni állam olajat tudjon eladni. Megfenyegettek mindenkit, hogy ne merészeljenek Iránnal üzletelni. Amikor például Európában akartak olajipari szakembereket toborozni, a brit diplomácia elintézte, hogy senki ne kapjon vízumot, akinek ilyen képesítése volt.

Iránnak 1950-ben 45 millió dollár bevétele volt olajeladásból, ez a teljes iráni export 70 százalékát jelentette. 1951-re ez megfeleződött, 1952-re pedig szinte nullára csökkent.

1951-ben Moszadeg New Yorkba utazott az ENSZ-közgyűlésére. Ez volt az első alkalom, amikor a szegény országok hallatták a hangjukat, és a beszéd ugyan semmit sem oldott meg, mégis óriási hatása volt, az egész világon ismertté, a birodalmi függőségből szabadulni próbáló országok harcának szimbolikus figurájáva tette az iráni miniszterelnököt.

link Forrás

„A honfitársaim alapvető létszükségletekben szevednek hiányt. Az életszínvonalunk az egyik legalacsonyabb a világon, miközben az olaj a nemzeti kincsünk. Az olaj munkát és kenyeret kellene, hogy jelentsen az irániaknak, az életünket kellene, hogy jobbá tegye. Ahogy viszont most áll a helyzet, az olajipar semmivel sem járult hozzá Irán jólétéhez és fejlődéséhez.”

Megfordult a világ Irán körül

Irán sorsára két választás volt döntő hatással - és ezek közül egyik sem Iránban történt. Nagy-Britanniában 1951-ben ismét a keményvonalas, a világot szigorúan gyarmatbirodalmi keretek között értelmező Winston Churchill került kormányra a baloldali Clement Attlee helyett. A kampányban Irán téma is volt, Churchill hevesen támadta a kormányt, szerintük túl könnyen adták fel a pozícióikat. Kormányra kerülve pedig első intézkedéseinek egyike volt, hogy elküldte külügyminiszterét, Anthony Edent Washingtonba, hogy állítsa maguk mellé a kormányt.

Ennél is fontosabb volt az amerikai kormányváltás 1953-ban. Harry Truman kormánya még barátságosan állt Iránhoz és a függetlenség ügyéhez. A választást viszont Dwight Eisenhower nyerte meg erős, ideologikusan hidegháborús, nagyon hangsúlyosan antikommunista programmal. A külügy és a 1947-ben létrehozott CIA élére pedig egy testvérpár érkezett, John Foster Dulles és Allen Dulles, hasonlóan szigorú ideológiával.

Irán pedig több tényező miatt is súlyosan aggasztotta őket. Az országnak nagy közös határa volt a Szovjetunióval, a szovjetek a negyvenes években már be is törtek egyszer, és uraltak egy részt Észak-Iránból, igaz, sikerült visszaszorítani őket. Iránban pedig működött egy erős kommunista párt, a Tude („Tömegek”), közvetlen moszkvai kapcsolattal. A párt illegalitásban működött, miután egyik tagjuk merényletet kísérelt meg az iráni uralkodó, Mohammad Reza sah ellen, de így is erősek voltak. Washingtonban úgy látták, az egyre növekvő gazdasági káosz miatt Moszadeg hamarosan megbukik, és akkor ott vannak az ugrásra kész kommunisták. Ez a forgatókönyv pedig azt jelentette volna, hogy az iráni olajkincs és kikötők szovjet befolyás alá kerülnek, ami miatt akár a harmadik világháború is kitörhet.

A britek 1952-ben már megpróbáltak egy puccsot szervezni Moszadeg ellen, de ez elbukott, ki is kellett üríteni a brit konzulátust, minden Iránban dolgozó brit diplomata elhagyta az országot. Már akkor azt gondolták, amerikai segítség fog kelleni Moszadeg elmozdításához. Eisenhower hatalomra kerülésével pedig létrejött az ideális helyzet. Találkozott az olajipari érdek, és a szovjet terjeszkedés megállításának szándéka.

 Ó, Roosevelt!  

Kermit Roosevelt, a CIA ázsiai és közel-keleti divíziójának vezetője kapta meg a feladatot, hogy szervezze meg Moszadeg megbuktatását. Theodore Roosevelt unokája Buenos Aires-ben született, a Harvardon tanult, klasszikus szuperkém-figura. Az őt ismerők kifogástalan, de ártalmatlan úriemberként ismerték, munka közben viszont egészen másmilyen volt. Titkokban érkezett Iránba, a hatóságok nem is tudták a létezéséről, és mindössze három hétre volt szüksége a puccs levezényléséhez, amit egy villából irányított. Még a nevét sem árulta el, és csak egyszer bukott le majdnem. Amikor teniszezni ment a török nagykövetségre, és hibázott, akkor így szisszent fel: Ó, Roosevelt! Ellenfelei ez nem értették, de a rutinos CIA-s kivágta magát: azt mondta, megrögzött republikánus, ezért Franklin Roosevelt nevét káromkodásnak használja.

Ennél persze sokkal komolyabb munkát is végzett. Érkezésekor, 1953 júliusában már kellően fel volt korbácsolva a hangulat. A gazdaság gyengélkedett, és ugyan sokan hajlandóan voltak vállalni az áldozatokat, így is izzott a levegő. Moszadeg megpróbálta egyéb termékek exportjával pótolni a kieső bevételeket, de meg sem közelítette az olajból származó pénzt.

Eközben pedig a CIA helyi szövetségesei tudatosan, és nagyon hatékonyan gerjesztették a hangulatot. A Teheránban működő újságok körülbelül háromnegyede állt CIA-befolyás alatt, ezek folyamatosan ontották az apokaliptikus hangulatú cikkeket és álhíreket arról, hogy káosz van, és küszöbön a kommunista hatalomátvétel Iránban. A CIA 150 ezer dollárt költött a közvélemény manipulálására.

Roosevelt helyi emberei aztán elrabolták, és meggyilkolták a teheráni rendőrfőnököt. Ezzel nemcsak a káoszt élezték tovább, de egy fontos embert vettek ki a képből, aki megakadályozhatta volna a szervezkedést.

A terv az volt, hogy fizetett tüntetőkkel és randalírozókkal addig növelik a feszültséget, amíg át nem tudják venni a hatalmat az utcán, és a tarthatatlan helyzetben lemondatják a miniszterelnököt.

Sah uram, hallgassa a BBC-t!

A tervnek viszont volt egy megkerülhetetlen része. El kellett érni, hogy az iráni uralkodó, Mohammad Reza sah aláírjon egy határozatot, ami megfosztja tisztségétől Moszadeget. Formálisan ugyan csak a parlament tehetett volna ilyet, Roosevelt mégis úgy gondolta, az irániak nem fogják kétségbe vonni a döntését. Ez a határozat (firman) lett volna a fügefalvél, ami valamiféle legalitást kölcsönöz a hatalomátvételnek. A kinézett utód Zahedi tábornok volt, aki személy szerint egymillió dollárt kapott a CIA-től. A sah egyébként is éles ellentétben állt Moszadeggel, aki folyamatosan próbálta csökkenteni a monarchia hatalmát a választott tisztségviselőkkel szemben. Az ekkor 37 éves, tapasztalatlan, bizonytalan, saját népét alig ismerő uralkodó könnyen befolyásolható volt.

Roosevelt és a sah többször is titokban találkoztak a palotában, ahova Roosevelt éjszaka, álcázva jutott be. Hogy néz ki egy ilyen találkozó? Roosevelt azt mondta, igazolni tudja, hogy az amerikai és a brit kormány megbízásából van itt: megmondta a sahnak, hogy másnap hallgassa a BBC rádió adását, és figyelje meg, hogy a napi műsor nem a szokásos „most éjfél van”, hanem a „most pontosan éjfél van” mondattal fog véget érni. Ezt Churchill személyesen intézte el a rádiónál. A sah joggal tartott az akciótól Moszadeg népszerűsége miatt, végül mégis aláírta a firmant.

Az első puccskísérlet így is elbukott 1953 augusztus 15-én éjjel.

A forró teheráni éjszakán végighaladó autókonvojt Nematollah Nasri, a Birodalmi Gárda vezetője irányította. A terv az volt, hogy először letartóztatják a hadsereg vezetőit, hogy ne tudjanak Moszadeg mellé állni, majd őt magát is. Amikor viszont a konvoj az egyik letartóztatni próbált katonai vezető, Taqi Riahi házához érkezett, a célszemély nem volt otthon. Nasri nem fogta fel egyből, hogy mi történt, folytatták az utat Moszadeg házához. Ahol már Riahi emberei várták. A terv kitudódott, a puccsisták lebuktak, letartóztatták őket.

Rossevelt közben egy rejtekhelyen várakozott, de hiába várt a hívásra. Ehelyett hajnalban a teheráni rádió bejelentését hallgatta. Moszadeg maga közölte, hogy az éjszaka puccsot akadályoztak meg, amit a sah és külföldi elemek közösen szerveztek. A sah, aki az akció idejére a biztonság kedvéért eleve elhagyta Teheránt, amint meghallotta az adást, repülőre szállt, és elhagyta Iránt. Előbb Bagdadba, majd Rómába utazott, és meg volt győződve arról, hogy a következő éveket száműzetésben tölti.

Az akció elbukott, mégsem volt vége

Az utcán Moszadeg hívei ünnepelni kezdtek, az Operation Ajax pedig teljes kudarcnak látszott. Elveszett a meglepetés ereje, ezzel pedig a helyzeti előny. Elvesztettek egy csomó ügynököt, a miniszterelnök-utódnak kinézett Zahedi elbújt, a sah nem volt az országban. Ebben a helyzetben érkezett meg az üzenet Washingtonból: az akciónak vége. És Roosevelt akkor döntött úgy, hogy nem hagyja félbe, amit elkezdett. Bár a következő napokban újabb üzenet is jött a CIA-től, hogy az akciónak vége, ekkor már gyakorlatilag saját szakállára dolgozott.

Roosevelt azt gondolta, még mindig maradt elég emberük, és még mindig a kezükben volt a firman. Újságjaikban azt terjesztették, hogy valójában Moszadeg volt az, aki megpróbálta megpuccsolni a sahot, és fel akarja számolni a monarchiát, de lebukott. Eközben tömegeket fizettek le, hogy ál-Moszadeg-párti tüntetéseken törjenek-zúzzanak, és a monarchia ellen lépjenek fel. A tüntetők ledöntötték a sah szobrát is. A cél az volt, hogy minél több embert fordítsanak el Moszadegtől - a közönség nagy részének ugyanis a monarchia támadása már nem volt olyan szimpatikus, és tényleg nem akarták volna, hogy a káosz kommunista hatalomátvételhez vezessen. Bonyolította a helyzetet, hogy a Tude kommunistái tényleg fel akarták számolni a monarchiát, és ezt elég látványosan hangoztatták ekkor. Ráadásul a hadsereg jelentős része is inkább a monarchiához volt lojális, ezekkel a lépésekkel őket is felhergelték.

Mindez viszont csak a történet egyik fele, és utólag már szinte lehetetlen szétszálazni, hogy az utcán lévő tömegben hányan voltak, akik valóban maguktól mentek ki. A CIA utólagos feljegyzéseiből is az derül ki, hogy a következő napokban már ők sem pontosan tudták, ki irányítja az eseményeket.

Egy stratégiai hiba és egy döntő szereplő

Két fejlemény bizonyult döntőnek ezekben a napokban. Az egyik, hogy Kashani ajatollah nyíltan Moszadeg ellen fordult. A vallási vezetőnek a CIA is ajánlott pénzt, hogy mozgósítsa híveit, de Kashani valószínűleg enélkül is így döntött volna. Eleve voltak közöttük ellentétek, mert Moszadeg számára nem az iszlám volt az elsődleges politikai szempont. Ebben a helyzetben az egyház pedig már úgy látta, a káosz veszélyesebb Iránra nézve, Moszadegnek mennie kell.

A másik döntő pont az volt, hogy maga a miniszterelnök teljesen rosszul mérte fel a helyzetet. Egyrészt a puccs mögötti főszereplőnek a sahot tartotta. Mivel pedig ő elhagyta az országot, azt gondolta, az igazi veszély már elmúlt. Másrészt bedőlt az amerikai nagykövet, Loy Henderson látogatásának, aki Roosevelt megbízásából látogatta meg, és arról panaszkodott, hogy amerikaiakat zaklatnak és fenyegetnek a tüntetők. A miniszterelnököt sikerült kibillenti, és stratégai hibát vétett. Eddig a pontig egyáltalán nem lépett fel az elfajult tüntetésekkel szemben, ekkor viszont hatóságilag lecsapott rájuk, és felszólította a híveit, hogy maradjanak otthon.

Ezzel teljesen átengedte az utcát az ellenséges tömegeknek. Szerdán, a döntő jelentőségű napon tízezrek voltak a teheráni utcán, ezek jelentős része fizetett ember volt, köztük súlyemelők, teheráni sportkulbok tagjai és bazári bűnözők. A tömeg egyik vezetője egy Agyatlan Shaban nevű férfi volt, aki később a sah verőembereként csinált karriert, majd Los Angelesben írta meg emlékiratait. A tömeg szélén 10 rialosokat osztogattak a résztvevőknek. Ekkor már szó sem volt Mosztadeg-pártiságról, a monarchiát éltették, és betörték a kormánypárti újságok irodáinak ablakait. Közben viszont sok royalista katona is az utcákon volt, az embereknek úgy tűnt, legális, ami történik.

A kommunista pártban közben nagy volt a bizonytalanság. Az ő tömegeik megállíthatták volna a puccsot, a döntő napon mégsem mentek utcára. Egyrészt azért, mert Moszadeg határozottan nem kért belőlük. De ami ennél is fontosabb egy kommunista párt esetében az ötvenes években: néhány hónappal Sztálin halála után, a szovjet pártközpontban káosz volt, a különböző frakciók a túléléssel voltak elfoglalva. Ehhez képest nem volt elsődleges, hogy utasításokat adjanak az iráni kommunista pártnak, akik így magukra maradtak.

Miután az utcán átvették az irányítást, Roosevelt elment Zahedi rejtekhelyére, aki ekkor már két napja bujkált egy pincében. Az ember, akiből órákon belül Irán miniszterelnöke lett, éppen alsónadrágban volt, amikor értesült arról, hogy ideje átvenni a hatalmat. Egy tankon vonult be a teheráni rádióba, ahol bejelentette, mostantól ő a törvényes miniszterelnök.

Tudtam! Szeretnek engem!

Reza sah ezekben az órákban Rómában volt egy szállodában. Egyszercsak riporterek rohanták meg a hírrel, hogy Iránban épp hatalomváltás történik. A sah így kiáltott fel: „Tudtam! Mégis szeretnek engem!” Felesége nyugodtan rátette a kezét, és annyit mondott: „Milyen izgalmas.” A sah később visszanyerte önuralmát, és azt kezdte fejtegetni a riportereknek, hogy természetesen mindig is tisztában volt azzal, hogy az irániak 99 százaléka őt támogatja.

A végső összecsapás Moszadeg házánál zajlott. Eddigre már a hadsereg hozzá hű része is akcióba lépett, komoly harcok voltak az épületnél. Összesen háromszázan haltak meg aznap Teheránban, ebből 150-en a miniszterelnök házánál. Moszadeg elmenekült, majd napokkal később feladta magát. A korabeli világlapok persze beszámoltak az eseményekről, de még a helyszíni tudósítók sem tudták, mi történt igazából.

Reza sah hat nappal azután, hogy elmenekült Iránból, győzedelmesen szállt le a teheráni repülőtéren. Moszadeget letartóztatták, majd a bíróság előtt a következőt mondta:

„Az egyetlen bűnöm az iráni olajtársaság államosítása volt, és az, hogy kimozdítottam Iránt a gyarmati sorból, és a világ legnagyobb birodalmának politikai és gazdasági befolyása alól.”

Három év börtönre, majd életfogytig tartó házi őrizetre ítélték. Háza előtt élete végéig őrök álltak.

A puccs végrehajtói ünnepeltek. Roosevelt könnyes szemmel hagyta el Teheránt. Londonban találkozott Churchillel, aki azt mondta neki: „Fiatalember, ha néhány évvel fiatalabb lennénk, boldogan szolgáltam volna ön alatt egy ilyen küldetésen.” 

Amerikába hazatérve kitüntették, és már adták is volna neki a következő feladatot: egy guatemalai akciót. Roosevelt erre nemet mondott, és arra figyelmeztette a CIA-t, hogy ne higgyék, hogy ezentúl minden akció így fog menni. A CIA-nél nem hallgattak rá, hasonló akciók sorát hajtották végre a következő évtizedekben. Maga Roosevelt 2000-es haláláig meg volt győződve arról, hogy helyes volt, amit tett, és élete legnagyobb sikerének tekintette az Operation Ajax-t.

Az olajtársaság teljesen már soha nem került brit kezekbe. Egy nemzetközi konzorcium irányította ezután, Irán 40 százalékot kapott a bevételekből. A cég később Britsh Petroleum (BP) néven folytatta tovább működését. Az olajbevételekből, amerikai támogatás mellett a sah kemény diktatúrát épített.

A történelem lehelete

Moszadegről gyakorlatilag beszélni sem volt szabad a sah egyre brutálisabb rendszerében. Egyetlen alkalom volt, amikor pártja, a Nemzeti Font gyűlést tarthatott, azzal a feltétellel, hogy minden résztvevő legfeljebb csak egyszer mondja ki a nevét. Százezer ember ment el, Moszadeg nevének minden említését éljenzés kísérte. ilyen eseményt többet nem engedtek az iráni hatóságok.

Amikor a hetvenes évek végén a sah rendszere megdőlni látszott, utolsó kétségbeesett próbálkozásként Shapour Baktiart, Moszadeg egykori mukaügyi miniszter-helyettését nevezte ki miniszterenöknek. „A sah érezhette a történelem leheletét a nyakán” - írja Stephen Kinzer: Bakhtiar első dolga az volt, hogy elment Moszadeg sírjához, hűségesküt tett eszméinek, és a Nemzeti Front tagjaiból szervezett kormányt, majd minden nyilvános szereplésekor kitette Moszadeg fotóit. Ekkor már késő volt, jött a sah rendszerét és Moszadeg eszméit egyaránt gyűlölő Khomeinei ajatollah, akinek vezetésével az iszlám forradalom elsöpört mindent. Khomeini első éveiben ugyan kineveztek több Moszadeg-párti politikust is a kormányba, de hamar kiderült, hogy az ő joguralmi elképzeléseik és Khomeini rendszere nem egyeztethetőek össze.

Az amerikai-iráni kapcsolatokat végleg megmérgező teheráni túszejtés mögött is az 1953-as tapasztalat állt. Az Iránból elmenekülő sahot ugyanis Amerika fogadta be, Iránban pedig sokan meg voltak győződve arról, hogy ismét vissza fog térni amerikai segítséggel. Ekkor ejtettek túszokat a nagykövetségen. Az Amerika-ellenesség pedig a még sokkal brutálisabb rendszert bevezető, és a nemzetközi iszlamista terrort is finanszírozó rendszer hivatkozási alapjává vált. Amikor a nyolcvanas években még ezen belül is a különösen militáns elemek kerültek hatalomra Iránban, azt mondták: „Mi nem vagyunk olyan gyenge liberálisok mint Allende és Moszadeg, akiket csak úgy meg tud dönteni a CIA.”

Az Egyesült Államok 47 évvel a puccs után ismerte el a szerepét. Madeleine Albright, Bill Clinton külügyminisztere mondta egy beszédben:

“1953-ben az Egyesült Államok jelentős szerepet játszott Irán népszerű miniszterelnöke, Mohamed Moszadeg megbuktatásában. Az Eisenhower-kormány stratégiai okokból indokoltnak látta ezt a lépést. A puccs viszont nyilvánvalóan visszavetette Irán demokratikus fejlődését. Most már jól látható, miért ítélik el Iránban sokan azt, hogy Amerika így beavatkozott a belügyeikbe.”

Azt hitték, a világháborút akadályozzák meg, de tragédia lett a vége

Az iráni puccs értékelése összetett feladat, tele ellentmondásokkal. Történelmi távlatban látszik, hogy az akció tragikus következményekkel járt, egy olyan diktatúrához vezetett, ami az iszlám forradalomba torkollott. A nyolcvanas években aztán Amerika épp Szaddám Huszein Irakját támogatta az ellenségessé vált Iránnal szemben - miközben az iráni fundamentalisták többek között az afgán táliboknak jelentettek mintát.

Amellett persze szólnak érvek, hogy az első elbukott puccskísérlet után már nem feltétlenül a CIA irányította az eseményeket, és Moszadeg nélkülük is megbukott volna. Ez azonban egyrészt nem változtat a beavatkozás tényén, másrészt egészen más lett volna a helyzet, ha az elsöprően népszerű iráni politikus magától bukik meg, és a traumatikus élmény nem kapcsolódik össze az Amerika-ellenességgel. Ezután ugyanis nemcsak a kemény iszlamisták, hanem a liberális irániak körében is általánossá vált a vélemény, hogy a Nyugat szívesebben lát egy érdekeinek megfelelő diktatúrát, mint egy érdekeivel ellentétes demokráciát.

Egyfelől persze történelmietlen minden, nem szándékolt következményt levezetni ebből az egyetlen eseményből. De az is igaz, hogy sokan (például a Truman-kormányban) már az ötvenes években is figyelmeztettek arra, hogy egy iráni beavatkozás nagyon veszélyes folyamatokat indíthat el.

„Persze, hogy immorális volt a puccs. De meg kell érteni, hogy milyen veszélyes volt akkor a világpolitikai helyzet. A Nyugat nem kockáztathatott meg egy szovjet hatalomátvételt” - emlékezett vissza egy brit diplomata. A puccs végrehajtói úgy gondolták, hogy a harmadik világháborút akadályozzák meg. Utólag persze ez is spekuláció, de erős jelek mutatnak arra, hogy valójában se a kommunista Tude párt, se a Szovjetunió nem volt akkor olyan állapotban, hogy át tudták volna venni a hatalmat.

Az is igaz, hogy a világbirodalmi illúzióikat elengedni nem képes britek kompromisszumképtelensége mellett Moszadeg makacssága is kellett ahhoz, hogy idáig fajuljon a helyzet. Egy évvel a puccs előtt, támogatottságának csúcspontján, egy barátságos amerikai adminisztráció mellett megállapodhatott volna a britekkel, és győztesen jöhetett volna ki a helyzetből. Személyisége viszont lehetetlenné tette ezt. Ha olyan figura lett volna, aki kompromisszumokat köt, akkor soha nem lett volna képes kiszakítani Iránt a brit birodalom befolyása alól. Az viszont már egyértelműen az ő hibája volt, hogy nem vette észre a világpolitikai helyzet változását, és azt, hogy Irán helyzete már bőven túlmutat önmagán.

Ami biztos: Irán történetének addigi legnépszerűbb politikusát, és leginkább demokratikus kormányát nyugati részvétellel buktatták meg. Tragikus csavar, hogy Moszadeg ráadásul nem is volt Amerika-ellenes, és a puccs nem is egy szovjet bábállamban történt. A CIA idén nyáron közzétett iratai ezért nem egyszerű történelmi érdekességek, azok tartalma a mai napig formálja azt, ami a világban történik.