2017 nem sikerült valami jól. Elsősorban azért nem, mert néhány hónapnyi szenvedés után októberben kimúlt a házasságom. Tízéves párkapcsolatnak lett vége ezzel, nem könnyű dolog az ilyesmi, még így, 30 alatt sem, mégiscsak egy évtizedet áldoztunk egymásra.

A saját szellemi épségemet féltve kezdtem azon gondolkodni, hogy megélem-e kellőképpen ezt a válást, és hogy mit kellene csinálnom annak érdekében, hogy lelkileg tényleg le tudjam zárni az elmúlt 10 évet. Voltak napok, amikor már-már bűnösnek éreztem magam, amiért nem gyászolom kellően azt, amit elvesztettem, akármi legyen is az.

Végül egy novemberi csütörtök éjjel, a Hollán Ernő utcán legutoljára elhúzó 75-ös troli segített.

Úgy alakult, hogy azt az éjszakát egy Hollán Ernő utcai, 2. emeleti lakásban töltöttem. Már félálomban voltam, mikor felriadtam a troli zörgésére és arra a mélyen zúgó, a házak közt visszhangzó áramszedőhangra, amit mindenki ismer, aki valaha élt már ebben az utcában. Én is ismertem, mert itt volt a lakás, ahol először együtt laktam a lánnyal, aki évekkel később a feleségem lett.

A troli hangja eszembe juttatta, milyen voltam én, milyen volt ő, és milyenek voltunk mi ketten akkoriban, és eszembe juttatott egy álmatlanul töltött 2011 nyári éjszakát, amikor sültcsirkeszag volt az egész lakásban, a félsüket szomszédnéni pedig, mint mindig, teljes hangerőn bömböltette a Klubrádió hülye szignálját. Tények, vélemények. A troli hangja összekapcsolta azt a múltbéli pillanatot a jelennel, egyszerre voltam 2011-ben és 2017 novemberében, hirtelen egyben láttam, mennyit változtam, és mennyire ugyanaz vagyok most is.

Ez talán furcsán fog hangzani, de én akkor maradéktalanul boldog voltam. Azért furcsa ez, mert – ha jól emlékszem – még abban a pillanatban sem voltam maradéktalanul boldog, amit a troli hangja felidézett bennem.

Amíg a trolit hallottam, azt éreztem, hogy ebben az időn túli, kivételes helyzetben látok valamit a saját életem – és úgy általában az élet – lényegéből, abból a mögöttes igazságból, aminek csak a létezését sejtjük, de a tartalmát nem ismerjük, hiszen az is lehet, hogy a tartalma tényleg nem több ezeknél az időből kiszakadó pillanatoknál.

2018-ban nincs könnyű dolga annak, aki szeretné meggyőzni a hallgatóságát, hogy érdemes elolvasni egy 100 évvel ezelőtt íródott, több ezer oldalas, hét kötetben kiadott regényfolyamot, márpedig én pont ezt szeretném megpróbálni: meggyőzni mindenkit arról, hogy Marcel Proust csúcsműve, Az eltűnt idő nyomában, olyan olvasmányélmény, aminek elszalasztásával valami nagyon fontosról maradnánk le. Amit itt fent leírtam, azt sem tudtam volna leírni, teljességében átérezni pedig végképp nem, ha az elmúlt egy évben nem rágtam volna végig magam ezen a háromezer néhányszáz oldalon.

Az eltűnt idő nyomában persze nagyon nehezen adja magát, nem elég, hogy rettentő hosszú, - ha hiszünk az elmúlt 100 évben a regényről írt kritikák többségének - még szinte olvashatatlan is. Akármelyik Proust-szakértő akármelyik tanulmányát akárhol felütve két-, három sőt hatoldalas mondatok elemzéseibe botlunk, vagy annak fejtegetésébe, hogy a regénynek igazából nincs is cselekménye, éveket foglal össze egy bekezdésben, és sokszor percek nyúlnak 100 oldal hosszúságúra.

Nehéz ügy.

De mégis megéri: annyira rossz azért nem lehet a szöveg, amiért Babits Mihálytól kezdve Németh Lászlón és Szerb Antalon át Nádas Péterig annyi magyar irodalmár rajongott, és nemzetközi szinten is a 20. századi irodalom egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb művének tartják. A hatása tényleg óriási, az elmúlt évszázadból nem is nagyon lehet kiválasztani olyan kulcsfontosságú regényt, amin így vagy úgy ne lenne ott Marcel Proust nyoma. Még Magyarországra is igaz ez, a nyugatos generációt annyira beszippantotta Az eltűnt idő nyomában, hogy a negyvenes évek végéig a magyar irodalom szinte minden prózai termékén érezni Proust hatását, jócskán merít belőle a Feleségem története, az Iskola a határon, de még az Utas és holdvilág is.

Proust regényét nem fontos az elején kezdeni. Az eltűnt idő nyomában ugyanis egy szinte végeláthatatlanul hosszú gondolatfolyam, amit ugyan nagyon lazán összetart egy nagyjából lineárisan felépülő cselekmény (azaz az elbeszélő élete), de inkább tekinthető a szereplők életéből vett epizódok, esszék, tájleírások és gondolatfüzérek egyvelegének, mint klasszikus értelemben vett regénynek. Már az első kötet közepére úgy tűnik, mintha az elbeszélő egyszerűen megpróbálta volna kiírni magából a tudatát. Mintha Proust azt szerette volna megörökíteni, ahogyan az ő agya működik. A regény ilyen értelmezése felé persze a keletkezési körülményeinek ismerete is csábít: Proust 38 éves korában kezdte el a regényt, párhuzamosan írta az első és az utolsó kötetet. Közben egészsége egyre romlott, és élete utolsó három évében már lényegében a halállal versenyezve szőtte tovább a történetet. Végül az író maradt alul: a főhős komoly szerelméről, féltékenységéről és szerelmi bánatáról szóló ötödik és a hatodik köteteket már össze-vissza firkált füzetekből, cédulákból és cetlikből kaparták össze a szerkesztők az író halála után, és ezek a szövegek ma sem tekinthetőek olyan értelemben befejezettnek, mint az első négy kötet, amik még Proust életében megjelentek.

Éppen ezért, Az eltűnt idő nyomában főhőse úgy meséli el az életét, hogy közben saját magát is meséli: nem elsősorban azt akarja lejegyezni, mi történt vele, hanem hogy ki is volt ő, hogy hogyan gondolkodott, mit érzett, miken tűnődött. Ha az olvasót berántja a regény, onnantól már nem is olvas, inkább csak együtt gondolkodik a szerzővel, azt veszi észre, hogy egyre gördülékenyebben halad a könyvben, bármilyen hosszúak is legyenek Proust mondatai. Szerb Antal ezt írta a regényről:

„A regény önmagáról szól; hősét Marcelnak hívják, és énformában mondja el életét. Életét? Nem életének eseményeit mondja el, nem is belső fejlődését, nem is a körülötte lejátszódó történelmet, mint az emlékiratok - mindezt együtt és mégis egyiket sem, hanem valami olyasmit, amit eddig egy önéletrajz sem mondott el: azt, hogy mit hagytak benne hátra az évek, mint belső valóságot. Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta. Az emlékezet műve és az emlékezetről szól.

Nem szőrszálhasogatás ez a megkülönböztetés? Proust úgy tudta, egészen más módszerrel dolgozik, mint a realista regényírók, akiket meglehetősen megvetett. A realisták, mondja, valóságnak veszik és valóság gyanánt írják meg a dolgokat, amelyeket látnak és hallanak. Holott nem ez az igazi valóság; a dolgok bennünk, emlékezetünkben válnak realitássá - ha ugyan realitássá válnak -sokszor évekkel megtörténtük után. Az igazi élet nem az, amit itt és most élünk: napjainkon, mint az árnyékon keresztülmegyünk, mondta már Salamon király. Az igazi élet bent játszódik le, az emlékezetben; csak az emlékezet tölti el az élményt élettel és értelemmel, igazi realitással. A külső élet és az emlékezés úgy aránylik egymáshoz, mint Bergson időelméletében az órákkal mérhető mechanikus idő a durée réelle-hez, a valóságos tartamhoz.”

Az eltűnt idő nyomában egyik legnagyobb erőssége pont abban áll, hogy bár végletesen szubjektív az egész regény, azzal, hogy képes könnyedén elsodorni az olvasót, és rávenni, hogy együtt utazzon ezzel a nagyon személyes, Proust lelkéből áramló gondolatfolyammal, rámutat, mennyi minden általános a gondolkodásunkban, mennyi gondolatmintán és képzettársításon osztozunk nemcsak a kortársainkkal, de még egy 100 éve halott franciával is.

Proust persze semmilyen szempontból nem tekinthető átlagosnak, ahogy szinte minden elemzés felhozza, a szerző páratlan megfigyelőtehetséggel rendelkezett, ami elképesztő érzékenységével együtt képessé tette arra, hogy látványokban, ízekben, hangokban, illatokban és állagokban olyan apróságokat is észrevegyen és leírjon, amik bárki más radarja alatt könnyedén elszálltak volna. Azzal viszont, hogy Proust oldalakon át képes leírni két zenei hang összecsengését, egy női váll ívét, egy ruha esését vagy egy családnév hangzását, az olvasót is figyelmesebbé teszi.

Ahogy Proust a saját művészetfelfogását is összefoglaló hetedik kötetben írja, ő nem tükröt tart az olvasó elé, hanem nagyítólencseként nyújtja át a saját benyomásait, amivel aztán az olvasó is jobban láthatja majd a sajátjait.

„Nem engem olvasnának, hanem saját magukat, hiszen könyvem csak egyfajta nagyítóüveg, olyan, mint amilyeneket a combray-i optikus nyújtott a vevők felé; könyvem arra való, hogy lehetővé tegyem számukra önmaguk olvasását.”

Persze ahhoz, hogy ezt a nagyítóüveget minél egyszerűbben megtanulhassuk használni, adni kell némi időt magunknak, hogy elmerüljünk a prousti univerzumban, vagyis inkább építsünk magunkban egy univerzumot, ami szerintünk leginkább hasonlít Proustéra. Ennek érdekében pedig azért mégiscsak a legjobb az elején kezdeni az olvasást, ahogyan Dunajcsik Mátyás költő, író, műfordító, kritikus és Proust-szakértő javasolja ebben a tanulmányában.

Aki egyszer beleszeret ezekbe a kötetekbe, úgyis rögtön érzi majd, hogy egész életében olvasni fogja őket. Hiába ér a végére, onnantól bármikor képes lesz bármelyik kötetet bárhol felütve élvezni Proust gondolatait, és mindig újabb és újabb kincseket felfedezni a szövegben. Tényleg olyan ez, mint a Biblia: ha már nagyjából megvannak a főbb szereplők, meg hogy Isten mit is akar átadni nekünk, a Bibliát is érteni fogjuk, bármelyik oldalon nyissuk is ki.

Az elejéről kezdeni Az eltűnt idő nyomában olvasását csak azért jobb, mert így ismerhetjük meg a regény szereplőinek sok-sok egymásra rakódó énjét. Magukat a szereplőket persze nem: a regény egyik alapállítása éppen az, hogy igazából sosem ismerhetünk meg senkit, sosem kerülhetünk olyan közel másokhoz, mint amennyire szeretnénk.

Ismerőseink, barátaink ugyanis csak egymást követő emlékképek lerakódásaiból állnak, a személyiség, amit nekik tulajdonítunk, nem bennük van, hanem a mi agyunkban. Barátainkat, ahogy a szerelmeinket is, mi építjük fel magunkban azokból a téglákból, amiket az együtt töltött idő emlékei adnak. Kivel ne fordult volna még elő, hogy összefutva egy rég nem látott baráttal, azt érezte: mégis ki a jóisten ez az ember?

Így ver át bennünket az idő és a tudatunk. Az ismerőseink az elménkben élnek, bezárva a közös emlékeinkbe, de közben az emberek, akiknek ismerőseink jellemét tulajdonítjuk, léteznek hús-vér valójukban is, tőlünk távol. Míg az ember folyamatosan változik, átalakul, addig az ismerőseink ugyanolyanok maradnak bennünk, és a viszontlátáskor hiába keresünk az agyunkban élő barátot vagy régi szerelmest abban az emberben, aki előttünk áll, mert ő már valaki más. Hiába szerettünk valakit évekkel ezelőtt, mikor újra összefutunk vele, csak akkor és annyiban tudjuk feléleszteni a régi érzelmeinket, ha és amennyiben a másik, már megváltozott emberben felfedezzük az emlékeinkben élő, általunk épített személy nyomait.

Ezzel a felismeréssel lohol Marcel Proust az eltűnt idő nyomában: keresi, ami elveszett, keresi a fiatalságát, régi barátait, a már leélt éveket, és csodálkozik, hogy ugyanazt olvasva, ugyanazon személyek társaságában, ugyanazokon a helyeken sem feltétlenül a múltbéli örömöt találja meg, hanem ugyanazt a jelenbe vetettséget érzi, ami elől menekülni próbált.

Egy klasszikus realista regény, ami csak a szereplői külső körülményeit mutatja be, nem tudná érzékeltetni ezt a csalódást, Proust azonban igen, hiszen ő végig arról írt, ahogyan az élet lecsapódott benne. Proust újszerű időfelfogása egyenes következménye annak, ahogy a benyomásairól ír, a benyomásainak központba helyezése pedig egyenes következménye annak, ahogyan az időről gondolkodik. Azért ír ennyire szubjektíven, hogy érzékeltesse, ahogyan végigrohan rajtunk az élet, és hangsúlyozza, hogy végül csak az emlékeink maradnak, amik viszont sokszor átvernek bennünket, nem pontosak, csak a benyomásainkhoz vezetnek vissza.

De, tetszik vagy nem, ez az életünk.

Mindent, ami történik velünk, az emlékezés helyez el a múltunkban. Hiába ömlött rólam az izzadság, amikor 2012-ben sátrat állítottam egy kempingben a horvát tengerparton, nem a dögmelegre és a kényelmetlenségre emlékszem, hanem a boldogságra, amit a rég ki nem bontott vászonsátor illata és a tenger hívott elő bennem, és – bár ebben nem lehetek teljesen biztos, de – ez az illat azért tett boldoggá már akkor is, mert arra emlékeztetett, amikor még óvodás koromban, először voltam a szüleimmel a tengernél, szintén kempingben, szintén vászonsátorban.

Ezek az emlékek és benyomások átszövik az egész életünket, látszólag véletlenszerűen kapcsolnak össze pillanatokat, viszont pont ezzel mutatnak meg valami nagyon fontosat saját magunkból. Ez a prousti öntudatlan emlékezés, azaz író szerint az emlékezés egyetlen igazi formája. Szerinte az ő feladata ezeket, a sokszor csak töredékmásodpercekig tartó élményeket megragadni, és addig nem engedni el őket, amíg nem találja meg a forrásukat, és le nem írja őket. Ezzel találja meg az elveszett időt, a regényfolyam végére ezt ismeri fel írói hivatásaként.

Ilyen emlék volt számomra a 75-ös troli zörgése is tavaly novemberben, hallgattam, és valahogy minden a helyére került bennem. Azóta jobban figyelek a hasonló élményekre, éjjelente futás közben hasonlót érzek a Margitszigeten is: a sziget ugyanaz, de már nem a Hollán Ernő utca felől megyek a Margit-hídon, hanem Budáról az Árpád-hídon, mert ott vettem ki lakást, miután szétköltöztünk. Jó így, keretben látni az életet, mert a múltban is kell élnünk egy kicsit ahhoz, hogy értékelni és szeretni tudjuk azt, akik most vagyunk. Nem tűnt el igazából az idő sem, itt van bennem minden, ami fontos.

Ha ezzel bárkit sikerült meggyőznöm arról, hogy fusson neki Az eltűnt idő nyomában olvasásának, akkor adja magát a következő kérdés: milyen nyelven érdemes elkezdeni egy ennyire fontos könyvet? Ha valaki tud olyan jól franciául, természetesen logikus, hogy az eredeti szöveggel próbálkozik, de az se búsuljon, aki nem tud, ugyanis – a rengeteg ezzel ellentétes szakmai véleménynek minden tiszteletet megadva – Proust magyar fordításai is pompásak.

Az első három kötetet, a magyarul Swann, Bimbózó lányok árnyékában és Guermantes-ék címet viselőket Gyergyai Albert fordította. Az első kettőt az 1930-as évek második felében, a harmadikat pedig majd 50 évvel később. A magyar műfordítói kánon az első két kötet fordítását általában dicséri, kiemelve, hogy azért a 30-as években keletkezett szövegek fölött is eljárt már kicsit az idő, a harmadikat viszont egy kicsit rosszabb minőségűnek tartják. Ez ne zavarjon senkit, én, mint kocaolvasó, a harmadik kötetet is élveztem magyar nyelven, és nem tűnt rosszabb minőségűnek az első kettőnél, igaz a Guermates-ékat meg sem próbáltam franciául olvasni.

A negyedik, ötödik, hatodik és hetedik köteteket (Szodoma és Gomorra, A fogoly lány, A szökevény és A megtalált idő) a kilencvenes évektől Jancsó Júlia fordította, szintén remekül. Az ötödik és hatodik kötetektől én kicsit tartottam, hiszen azokat már nem Proust szerkesztette, és a legtöbb elemzés szerint „ez néhol meg is látszik a szövegeken”, de ez sem vészes, ha az ember nem akad ki azon, hogy Cottard doktor többször is meghal, vagy hogy a nagy író, Bergotte a halála után is fel-feltűnik a regényben. A hetedik kötet pedig az egész regényciklus teteje, Proust ebben találja meg és fejti ki írói feladatát. Mivel ezt a részt még az első kötettel párhuzamosan írta, a francia eredeti is rendezettnek tekinthető, és a magyar fordításra sem lehet panasz.

Most Jancsó Júlia elkezdte újrafordítani a Gyergyai-féle köteteket is, a Swann Swannék oldala címen tavaly meg is jelent az Atlantisz Kiadónál. A cég célja, hogy a maradék két Gyergyai-féle kötetet is újrafordíttassa Jancsóval, így teljes legyen a regényciklus egy kiadónál, egy fordítóval. Jancsó Júlia tavaly nyáron több interjút is adott a fordításról, ezeket itt és itt lehet elolvasni, ez pedig egy korábbi, 2006-os beszélgetés.