• Interjúnk első felében többek között arról volt szó, hogy Orbán kivételesen jól ismeri a magyarokat, olykor mégis évszázados beállítódásokat sért.
  
• A második részben Tölgyessy Péter arról beszél, hogy a jelenlegi gazdasági eredményeken nem lenne könnyű javítani, felelőtlen ígéretek teljesítésével viszont rontani lehetne rajta.
  
• A Fidesz módszeresen gondozza az ellenzékét.
  
• A rendszer bukása pedig nem jelentené azt, hogy automatikusan megteremtődnének egy sikeres demokrácia létrejöttének felételei.
  

Az interjú első részében szóba került, hogy a gazdaság állapota sokkal jobb, mint négy évvel ezelőtt volt. A kormány egyértelmű sikerről beszél, de mi a teljes kép?

Érdemes három részre osztani Orbán Viktor nyolc évét. Nagyjából 2012-13-ig a miniszterelnök végrehajtotta induló adócsökkentési terveit, konszolidálta az államháztartást: a nagy jóléti rendszerekből való hatalmas forráskivonással az ország kilépett az adósságcsapdából. A teljes állami adósságállomány nem túlságosan sokat csökkent, viszont a váltig három százalék alatt tartott költségvetési hiány következtében hazánk végig a pénzpiacokról tudta megújítani adósságát. Évtizedek óta először nem szorult rá ismétlődően a Valutaalap vagy az Unió mentőövére, külföldi kormányok segítségére. A miniszterelnök ezzel visszaszerezte az ország pénzügyi szuverenitását, ami mindenképpen kiemelkedő vívmány. Ez idő alatt csaknem stagnált vagy olykor visszaesett a gazdaság, lényegileg helyben jártak a reálbérek, de a térség többi államában is alig volt növekedés.

Hazánk leszakadása döntően 2004 és 2010 között következett be. Az elmúlt fél évszázadban 2004 és 2008 között volt a köztes-európai országok messze legjobb időszaka. Mi azonban ebből a konjunktúrából egyedüliként fájdalmasan kimaradtunk. A térségbeli növekedés átlaga négy év alatt 26 százalék volt, Szlovákiáé egyenesen 36 százalék, a magyar növekedés viszont a tíz százalékot sem érte el. Észtországban és Szlovákiában akadtak esztendök, amikor meghaladták az évi tíz százalékos ütemet. 2009-ben nálunk volt a visegrádi országok között a legnagyobb visszaesés, 6,5 százalékkal.

2010 után már messze kisebb a térségbeli lemaradásunk. 2013-2016-ban a magyar gazdaság lassan megindult felfelé. Körülöttünk mindenütt szerény volt a növekedés, legfeljebb két-három százalékos, így eredményeink már átlagosnak vagy inkább nem sokkal átlag alattinak bizonyultak. 2016 nyarától viszont felgyorsult a hazai növekedés, 2017 végére már meghaladta a négy százalékot. Amivel legalább egy negyedévre Magyarország az egész Európai Unió egyik legjobb eredményét érte el.

A kormány 2014-től elkezdte visszapótolni az egészségügyből és az oktatásból korábban elvont pénzeket, 2018-ra mindkét terület reálértéken már némileg a 2010-es szint fölötti erőforrásokból gazdálkodhat. 2016-tól szabályos bérforradalom indult el az országban, tavaly tíz százaléknál is gyorsabban növekedett a reálbér. Jó ideje lényegében Európa egészében, így nálunk sincsen infláció. Bár az elesettebb régiókban még mindig számottevő a munkanélküliség, Budapesten és néhány fejlettebb vidéken jelentős a munkaerőhiány. A foglalkoztatottság a rendszerváltás óta még sosem volt ilyen magas. A kormány hatalmas arányban csökkentette a vállalatok nyereség- és kisebb részt béradó terheit. A magasabb státusúak és a több gyerekes családok személyi jövedelemadója is messze kisebb lett. A magyar társadalom legfelső 7-8 százaléka 1945 óta ilyen jól még sosem élt. De a felső negyven százaléknak is jelentősen gyarapodtak a jövedelmei. Míg 2013-ban 127 ezer gépkocsit helyeztek először forgalomba az országban, addig 2017-ben már 272 ezret. Az általános jövedelemnövekedésből a választásokat megelőzően a legszegényebbeknek is lecsorgott valami. A nyolc esztendő első felében még növekedett a társadalmi polarizáció, az utolsó két évben viszont már valamelyest mérséklődtek az egyenlőtlenségek.

Ebből mi az, ami a kormány érdeme?

A növekedésgyorsulás legfőbb okozója a nemzetközi konjunktúra felívelése. A magyar gazdaság többnyire csaknem tükörképe a német gazdaság mozgásának. Németországban 11 éve nem volt olyan jelentékeny a növekedés, mint tavaly. A legnagyobb feldolgozóipari szakszervezet két évtizede nem kötött olyan kedvező megállapodást, mint 2018-ra. A második világháború után született nagylétszámú korosztályok nyugdíjba vonulása miatt a környezetünkben mindenhol általános a munkaerőhiány. Egy ideje inkább a munka áll némileg nyerésre a tőkével szemben a jövedelmek megosztásában. Annyi rossz év után szabályos helyreállítási periódusban van a magyar gazdaság: nem csak a bérek, hanem az üzleti alapú beruházások is gyorsan emelkednek. A különösen kedvező nemzetközi kamatkörnyezetnek is köszönhetően az ország adósságának finanszírozása idén hozzávetőleg ötszáz milliárd forinttal lehet kisebb teher, mint 2009-ben volt. Az üzleti környezet javításával és új kamatpolitikájával a kormány és a Jegybank is kétségkívül hozzátette a magáét az eredményekhez.

A legnagyobb német gazdasági napilap állítása szerint a hazánkkal kapcsolatban álló német üzletembereknek akár a nyolcvan százaléka is a Fidesz maradására voksolna. Ám a nemzetközi konjunktúra valószínűleg tetőpontján jár. A bérek további gyors emelését már bajosan alapozza meg a termelékenység mérsékelt javulása. A néhány jobb év kevés a történelmi lemaradás ledolgozására. A nyolc orbáni esztendő egésze megállította a további leszakadást, de az ország nyugatos felzárkózása sem került érdemileg előbbre. A központosított kegyosztással működtetett társadalom csak korlátozottan tudja nemzetközi versenyképességét emelni.

A munkaerőhiány összefügg a kivándorlás kérdésével is. Mennyire súlyos probléma ez valójában?

A kommunizmus gondosan zárt világa után a magyar társadalomnak megrendítő élménye a tömeges külföldi munkavállalás, tanulás lehetősége. Kevés család akadhat, akinek ne lenne hozzátartozója, ismerőse tartósabban idegenben. Pedig az ország fejlettségéhez képest még kifejezetten alacsony a külföldön dolgozók aránya. A romániai népesség négyszer nagyobb hányadban dolgozik hazáján kívül, mint a magyar. A távoli munkavállalás így is korábban ismeretlen gondok sorát szabadította rá az érintett emberekre. Így érthetően ez is az ellenzéki sérelmi politika tárgya. Ám egy kormányváltás önmagában aligha változtatna a külföldön való boldogulás növekedésén. Egyelőre ez lényegesen javította az itthon maradó munkavállalók alkupozícióját, ám nagysága tovább ronthatja az ország egyébként is régen megbomlott demográfiai egyensúlyát.

Ha már a kormányváltásnál tartunk, eddig csak arról beszéltünk, mi lenne, a Fidesz maradna hatalmon. De mi lesz, ha mégis elveszítik a választást?

A gazdaságban eddig elért eredményeken nem egyszerű tovább javítani, viszont annál könnyebb ezeket elrontani. Elég csak az ígéretek negyedének teljesítése, máris oda lehet a költségvetési egyensúly, és kezdődhet újra a régi „stop and go” ciklusok sora. Lényegesen többet költeni az egészségügyre és az oktatásra, a környezetvédelemre, az elesettebb emberek felemelésére kizárólag a vállalati szféra és a bajaiból éppen kiemelkedni kezdő középrétegek személyi jövedelemadójának tetemes felemelésével lehet. Ezt viszont a kampányban egyetlen ellenzéki párt nem meri nyíltan kimondani. A temérdek vonzó ígéret megvalósításához kevés a „fizessenek a gazdagok” jelszava.

Az oppozíció mozgása, jelöltállítási gyakorlata, megegyezésképtelensége egészen a hódmezővásárhelyi fordulatig arra utalt: maga is valószínűtlennek véli közös kormányzását. Ezt azonban a hatalomváltást minden vágyakozásával kívánó közönségüknek senki sem mondhatta meg. Így az ellenzéki pártok jobbára csak eljátszották híveiknek a nagy akarást. Közben tényleges magatartásuk lépten-nyomon inkább arra utalt, minden fogadkozásuk ellenére valójában nem a Fidesz legyőzésére, hanem egymás megelőzésére törekszenek. Ha a miniszterelnököt ütik, ígéretek sorát teszik, akkor is inkább egymással versenyeznek. Mindössze néhány többletmandátumot, pártonként kettő-négy, vagy jó esetben nyolc-tíz további képviselői helyet szeretnének megszerezni maguknak. Ennek jelentékeny részét sem a hatalomtól, hanem inkább a többi ellenzéki párttól remélik elnyerni. Az oppozíció politikusai számára a hozzájuk közelebb álló többi ellenzéki szervezet a legnagyobb rivális, hiszen ezektől könnyebben ragadhatnak el szavazókat, mint a nehezebben elérhető Fidesztől.

Az oppozíció pártjai az egymásközti kompromisszumteremtés legelemibb eszközeit sem tudták használni. Ott tartottak be a másiknak, ahol csak tudtak, akcióikat nem kis részt a többi ellenzéki párt leleplezése érdekében vezették. Jó előre megpróbálták a várható kudarcért való felelősséget partnereikre hárítani. (Gyurcsány Ferenc például a saját pártszékházába hívta meg nagygyűlésen tárgyalásra az eredetileg ellenében felemelkedő Jobbik vezetőit a közös választási győzelmük utáni teendőkről.) Hódmezővásárhely után ezen már változtatnának, azonban erre már alig maradt mód és idő. Kampányuk irányát, jelöltállításuk gyakorlatát már régen meghatározták, ezen a választási rendszer jutalmazási és büntetési mechanizmusai miatt sem tudnak könnyen fordítani. A betöltendő feladat rendkívüli nehézségeihez képest mindent egybevetve az ellenzék egésze ennyire megosztott és ennyire felkészületlen a kormányzásra még aligha volt 1989 óta.

Ennek mi az oka?

Az ellenzék megosztottságát döntően nem az ellenzéki politikusok alkalmatlansága vagy a Fidesz aknamunkája eredményezi. Hanem annak a hazai politikai tagoltságból levezethető mélyebb okai vannak. A választók lényegileg különböző élettapasztalataik alapján egészen különböző módokon ítélik meg a történéseket. Ezért az ellenzék legalább négy különböző pólusból, és még ennél is sokkal több pártból és más csoportosulásból áll. A még a Kádár-korszakban felnövekedett generáció elégedetlen része döntően a baloldal régi pártjaiban keresi az ellenzéki alternatívát. Ám még ezen a póluson is két párt áll, a változatlanul elsüllyeszthetetlen MSZP és ennek tántoríthatatlan riválisaként Gyurcsány Ferenc szervezete. A fiatalabb korosztályok azonban már alig figyelnek a régi baloldalra. Elégedetlenségük sokáig legnagyobb részt a Jobbikot támogatta, amely a régi jobboldali radikális mitológiák felé vitte a válságövezetek fiatalabb szavazóinak lázadását. A zöld antikapitalista újbaloldal fő ereje az LMP, szilárdan elkülönülve a régi baloldali elitek korábbi piacosító pártjaitól. Végül egy esztendeje készülődik a negyedik pólus is, a Momentum mozgalom, amelyet a globalizáció nyelvét értő, nyugatos megoldásokat kereső, ám minden idősebb generáció politikusait hevesen elutasító fiatalok mozgatnak.

Az ellenzék ígéretlicitből, odamondogatásból, tiltakozó megnyilvánulásokból építi fel kampányát. Politikusai megszólalásainak velejét a legtisztábban a Kétfarkú Kutya Párt mondta ki: „bármit megígérünk”. A Fidesz meg se próbált ebbe a versengésbe beszállni. Előre tudhatta, a kellően adótudatos választópolgárok hiányában, kormányzati helyzetben ebből csak vesztesen jöhetne ki. Alig hivatkozott utolsó két éve gazdasági eredményeire. Bizonyosan akkurátus közvélemény-kutatási mérései vannak arról, milyen kevéssé tudatosultak ezek a szavazókban, és milyen könnyedén lehet ezeket sérelmi politikával túllicitálni.

Az MSZP viszont elég sok ígéretet tett a kampányban. Az ő helyzetüket hogyan látja?

A szocialisták újra túlélték válságukat. Ismételten bizonyították: olyanok, mint a fából készült vén hadihajók, szétlőhetik őket, mégis a felszínen maradnak, ha másként nem, hát uszadékfaként. Mosolygós listavezetőjük karaktere leginkább ellenpólusa a kormányfőének. Tőle igazán nem kell félnie senkinek. Arculatadó jelöltjeik már általában fiatalabbak, mint a Fideszé. Az MSZP csaknem felhagyott sok évtizedes technokrata piaci reformer hagyományával, eddig bemutatott árnyékkormánya egyetlen kivétellel csupa posztmodern újbaloldali személyiséget egyesít. A szocialisták ijedtségükben túlságos engedményeket tettek Gyurcsány Ferenc pártjának, de így is a régi baloldal legerősebb tényezője lehetnek. Érezhetőn szívják magukhoz a baloldal választóit. Csakhogy szavazatszerző képességüket behatárolja, hogy a Kádár Jánost már csak a visszaemlékezésekből ismerő generációk induló politikai élménye éppen a szocialisták korábbi súlyos kormányzati kudarca volt.

De lehet még egyáltalán önálló tényezőként tekinteni az MSZP-re? Jelek sora mutatja, hogy legalábbis részben a Fidesz irányítja a pártot.

A Fidesz módszeresen gondozza ellenzékét. Beépített emberei is lehetnek. Ám az oppozíció több részre hasadását nem a kormányfő teremtette, azt inkább a lényegileg különböző állampolgári tapasztalatok, kulturális hagyományok magyarázzák. A centrális erőtérben nyolcadik éve játszott alárendelt szerep már ráégett a korábban még hatalmas szocialistákra. Ahogy egy színészre is ráég, ha mindig csetlő-botló, esendő, vagy éppen durván agresszív szerepeket kap.

Ha az MSZP nagy túlélő, akiket sokszor temettek már el, akkor a DK még inkább az.

Nem igazán: a szocialisták 1988-as pünkösdi pártértekezletük óta mást se tesznek, mint megújulnak, hozzájuk képest Gyurcsány Ferenc pártja kezdő túlélő. A hajdani miniszterelnöknek valószínűleg újra lesz frakciója a parlamentben. Ám legfontosabb célját, az MSZP megelőzését, csaknem bizonyosan nem érheti el. Pártja kifejezetten előnyös alkut kötött a szocialistákkal, akik egy pillanatra megtörtek a Botka László visszaléptetése körüli viharban. Gyurcsány Ferenc a hatalom legkeményebb támadásával próbálja kivédeni a szocialisták talpra állásának közönségére gyakorolt elszívó hatását. Toleráns európai pártnak mondja szervezetét, mindeközben a leginkább szenvedélykeltő kultúrharcos témákban feszül neki a hatalomnak. Ezzel aligha hódíthat el bárkit is a személyével kivételesen ellenséges túloldalról, inkább csak megacélozza a jobboldal híveinek szavazási hajlandóságát. Valóságos célja főleg a kormányképesség felmutatásával próbálkozó MSZP visszaszorítása lehet.

A baloldal szavazóit közben a középre húzódott Jobbik is magának reméli. Nekik bejött a néppártosodás?

A Jobbik 2006 őszén kirobbantotta a maga baloldali elitellenes forradalmát. Hirtelen temérdek aktivistát nyert meg a régi jobboldali radikális mítoszoknak. Csaknem a teljes hazai sajtó ellenében kevés híján az ország második legnagyobb pártja lett. Ehhez képest 2014-es eredménye már csalódást okozott híveinek. A régi elitek elleni újabb rendszerváltásával a Fidesz kisajátította a Jobbik forradalmát. A miniszterelnök elkezdett egyszerre kint és bent is egeret fogni. Egyidejűleg mozgósította az emberek labancos hatalom tiszteletét és kurucos elitellenes érzelmeit. Ezzel alig hagyott teret a Jobbiknak a további előrelépéshez. Legkésőbb az alkotmányozás idején képviselői beláthatták: pártjuknak is csak az alárendelt alkutya pozíciót szánja a hatalom. A nemrégen még vezényszóra menetelő gárdisták a saját bőrökön tapasztalhatták a demokrácia és a joguralom hiányát.
Közben döntéshozóik láthatták: a szomszédos Szerbiában hatalomra kerülhetett egy hangnemet váltott nemzeti radikális párt. Miért ne tehetnék meg ők is? Mostanáig fenntartották alapvetően vezérelvű felépítésüket. Ám megszólalásaik hangvételét sietősen mérsékeltebbé tették. Majd a korrupció támadásával hamarosan tematikájuk révén is közeledtek a baloldal pártjaihoz. Megértették, ezzel végre képesek lehetnek egyéni választókerületek megnyerésére is. A baloldali szavazók a Fidesz ellenében nagyarányban készek a Jobbikot választani, miközben a Jobbiknak tábora átszavazásától már lényegesen kevésbé kell tartania. Ugyan Budapesten és még néhány nagyobb városban lényegesen erősebb a kádári gyökerű baloldal, ám az ország többi részében nemigen kerülhet a Jobbik elé, ezért amennyiben nem a Jobbik az ellenzék legtöbb mandátumot szerző pártja, akkor bajosan győzhet az oppozíció.

Mi maradt az LMP lázadásából?

A Lehet Más a Politika eredetileg ugyanannak a régi baloldal elleni lázadásnak az eredményeként született, mint a Jobbik. Hétszázalékos áttörésében keveset számított a posztmodern, zöld alapállás. A Schiffer András vezette LMP kivételes eltökéltséggel követte induló értékeit. A szervezet jogvédő fellépése sokak előtt jótékonyan elfedte mélységes antikapitalizmusát. Az alapító társelnök elszántsága megvédte a pártot a 2014-es választások idejére újjászerveződött baloldali blokkba való belépéstől, így a szervezet megtarthatta öt fős önálló frakcióját. Ám a törpepárti létezés, a tömérdek munkával elérhető néhány többletmandátum a párt főembereinek egy részét ismétlődően elbizonytalanította további tevékenysége értelmében. Az új vezetésű LMP hamarosan rácsatlakozott a legszokványosabb ellenzéki tematikára. Az egészen kivételes ígéretlicitben is kiemelkedik záporzó ötleteinek sorával. Ezzel mára meglehetősen közel került a többi hazai politikai párthoz.

És közben megjelent ugyanerre a pozícióra a Momentum is.

A Momentum mozgalom kifejezetten piacikapitalizmus-barát párt. Így jelenleg csaknem az egyetlen érdemibb pályázó a régi nyugatos polgárosodás eszme folytatására. Ezzel a hagyományos közéleti palettán pont az ellenkező oldalon van, mint az eredetileg hevesen antikapitalista LMP. Nagyszerű fejlemény, hogy hazánkban újra jelentkeztek fiatalok, akik nem sajnáltatják magukat, hanem tehetséget, temérdek munkát tettek a közéleti tevékenységbe. Újdonságerejének elmúltával azonban a mozgalom mondanivalója egyre érdektelenebb lett. Mind biztosabban a felülről elrendelt modernizáció régi kelet-európai megoldásai felé hajlik. Közben pedig elragadta meghatározó embereit a kicsit is korosabb generációk elleni vádjaik hevülete. Agresszív nagyarcúságuk és mindent jobban tudásuk már többeket elijeszthetett. A hasonlóképpen fiatal Orbán Viktor a rendszerváltás idején sokkal megfontoltabb volt, és főleg jobban értette hazáját, mint a momentumosok jelenleg. Egyedül a legfiatalabb korosztály nyugatos részének szavazatai kevésnek tűnhetnek az öt százalék átlépéséhez, és az összes kispárt esélyeit egyébként is jelentősen csorbítja a hatalomváltó hasznos szavazat reménysége.

Mire juthat egy ilyen szertetartó pártokból álló ellenzék?

A kölcsönös visszalépések, ilyen-olyan technikai koalíciók aligha változtatnak a lényegen, az ellenzék alapvető megosztottságán és a közvélemény lázas állapotán. Mindannyiunk személyes életéről van szó, ezért tökéletesen érthető a dühös felelősségkeresés. A hosszú ideje sikertelen ország állampolgárainak úgy kell a kudarc okainak másokban való megtalálása, a belső feszültség gyűlöletrohamokkal történő levezetése, mint az életelixír. Ám ez a túlfűtött állapot újra a javak és jövedelmek egyszerű újraelosztását javasló pártokat hozza helyzetbe. Amíg a magyar közvélemény nem képes szembenézni a politika kiáltó bajain túl a többi végső okokkal, a magyar állam alacsony hatékonyságával, a vállalkozói és a munkavállalói szerényebb termelékenységével, addig jó eséllyel a legegyszerűbb megoldásokat ígérő politikusok fognak felülkerekedni az országon.

Lehetséges-e egyáltalán demokráciát, nyugatos polgárosodást teremteni Magyarországon?

Az Orbán-rendszer inkább következménye, semmint oka a magyar társadalom tartós eredménytelenségének. Esetleges bukásával nem jönne létre önmagától a sikeres demokrácia feltételrendszere. Ellenzékben nálunk csaknem mindenki demokrata. Ám a leváltott hatalom romjain nyomban megjelennének azok a politikusok, akik a saját vezetésük alatt egy másik egyközpontú berendezkedést próbálnának felépíteni. Ukrajnában ismétlődően elkergették az emberek a korrupt berendezkedést, ám már harmadik évtizede képtelenek megszilárdítani a megosztott hatalom rendjét. A Kelet országaiban a nyugatos pluralizmust tagadó autoriter rezsimek összeomlását csaknem menetrendszerűen követik a zavaros idők káoszidőszakai. Ám hazánk már ezer éve alapvetően a Nyugat keleti határán próbál felemelkedni. Ha a feltételek megvannak hozzá, térségünkben elvileg lehetséges a demokratikus konszolidáció. A két világháború között ezek még hiányoztak, Németország és Ausztria, Finnország és Spanyolország sorra leválthatatlan egyközpontú berendezkedések uralma alá került. Ám ahogy eljött az újabb demokratikus dagály, végül sikeres demokráciák lehettek.

Mi lehet akkor a megoldás, amivel ki lehet lépni az elnyomás-sérelmi politika váltakozásából?

A sikertelen feltörekvő országok közélete gyakorta alapul elnyomó hatalom és felelőtlen ellenzék szembeállásán, úgy összetartoznak, mint a levél színe és fonákja. Ha bármiért bekövetkezik a sokáig elmozdíthatatlannak látszó uralom bukása, akkor az általában a berendezkedés részét képező ellenzékkel együtt távozik. Új szereplők kapják meg a lehetőséget a zsákutcában végződő szimbiózis meghaladására. A történelmi tapasztalatok szerint ilyen új szereplő lehet a meglévő pártokon átlépő nagy nemzeti összefogást megjelenítő egységmozgalom.

Valami ilyesmi lépett fel 1989-ben Lengyelországban, Csehszlovákiában, a balti államokban és Kelet-Németországban a „mi vagyunk a nép” küldetésének elszánásával. Egy ilyen széles érdekkiegyenlítésen alapuló mozgalom nagyszámú új embert hozhat a közéletbe, hatására egycsapásra megváltozhat a jó ideje befagyni látszó közéleti klíma. Tagjai elszánt fellépésükkel visszahódíthatják az elidegenedett hatalomtól hazájukat. Ezek a mozgalmak idővel szükségképpen átadják a helyüket a részben belőlük keletkező pártoknak. Ám felszabadító hatásuk még sokáig érezhető marad. A nagy nemzeti egységmozgalmak elindította új demokráciák közvéleménye sokkal inkább elfogadta a piaci átmenethez szükséges áldozatokat, mint Magyarországon tette, ahol a kezdettől esendőbb pártok folyvást az állampolgári fogyasztás növelésének kilátásba helyezésével próbálták igazolni közéleti törekvéseiket.

Egyetlen válság sem tart örökké. A nyugatos megoldások apályát kétszáz éve még mindig azok dagálya követte. 1989-ben és 2010-ben is az elsők között nálunk indult el az új világfordító trend. Amennyiben majd készülődik az újabb felemelkedést ígérő társadalompolitikai szintézis, újabb esélyt kaphatunk a sorstól. Döntően rajtunk fog múlni, mire is megyünk vele.