Megújult a Kiscelli Múzeum, új kiállítótér nyílt benne, több mint háromszázmilliós beruházással rendbehozták az egykori kolostorépület alatti, XVIII. századi sziklapincét. A beruházást hétfőn adta át Varga Mihály pénzügyminiszter és Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes. Az új kiállítótér első programja szintén megnyílt hétfő este: Fekete Lyuk-kiállítás!

Egy pillanatra megijedtem, hogy Varga Mihály és Szalay-Bobrovniczky főpolgmesthely asszony fogják megnyitni a kiállítást is, ami azt a rémképet hívta bennem elő, hogy a decens pénzügyminiszter leveszi szemüvegét, fölkap egy Exploited-fölvarrós, szegecses bőrdzsekit, és kirúgja a pogót egy QSS-számra („Szart sem ér már szavad/nyakadon a hurok,/hírmondód sem marad,/nem lesz utókorod”). De végül ők csak a pincét adták át, a kiállítás megnyitója este hatkor volt, akkora érkeztek meg az öreg punkok és szakállas darkok, a két politikus akkor már a környéken sem volt.

Hogy mi volt az a Fekete Lyuk vagy Yuk, azt nyilván mindenki tudja, akit egy kicsit is érdekel a rockandroll.

A magyar CBGB.

Illetve, nem, az inkább a Tilos az Á volt.

Vagy inkább a Tilos az Á volt a magyar Knitting Factory?

A Lyuk meg mégis a CBGB?

Vagy tán a magyar 100 Club? (Túrót.)

A poptörténelem a zenekarok, előadók és műfajok története mellett a helyek történeteként is megírható. A helyek sokszor nagyobb hatással voltak egy-egy műfaj, műfaji mozgalom, szubkultúra kialakulására, mint maguk az előadók. Illetve az előadók is a helyekből nőttek ki. Nyáron került a kezembe a manchesteri (madchesteri) dj-ből lett poptörténész-író, David Haslam Life After Dark című könyve, amely a tizenkilencedik századtól próbálja végigkövetni Nagy-Britannia éjszakai klubjainak, zenés helyeinek történetét. Hihetetlen részletességű munka, 500 oldal tömény adat: címek, nevek, műfajok, apró sztorik. Lenyűgöző, hogy mondjuk csak Manchester kábé két tucatnyi, sosem hallott nevű elővárosában, minden második sarkon volt már poptörténeti jelentőségű klub, saját, rezidens poplegendával, műfaji profillal. Csak nagy kedvencem, a Northern Soul-korszak (amikor a hatvanas évek végén, a hippiskedést megelégelő észak-angol proligyerekek elkezdtek kiöltözni, és a detroiti feketék húzósabb zenéit hallgatták) klubszcénáját próbáltam áttekinteni, de már az is földolgozhatatlan kelet-európai aggyal.

A magyar könnyűzene története ennyire nem teszi próbára a memóriát. Itt is voltak korszakos jelentőségű klubok, koncerthelyek, de ötven év alatt sem lehetett félszáznál több igazán fontos. Akit egy kicsit érdekel a rockzene, annak a fejében megvannak ezek: Metro Klub, Danuvia, FMH, Ifipark, Bem rockpart, Csepeli Papírgyár klubja, Ikarus művház, Kassák, Ráday, Fiatal Művészek Klubja és így tovább.

A Fekete Lyuk kétségtelenül fontos eleme ennek a listának, egy korszak meghatározó klubja volt.

Hogy miért, azt nem nehéz megmondani: szerintem Magyarországon sem előtte, sem utána nem volt élőzenés hely, amely ennyire intenzíven működött volna. 1988 februári nyitástól a 1994 januári zárásig, tehát öt és háromnegyed év alatt (az utolsó időszakban azért már ritkábban voltak bulik) több mint hatszáz zenekar játszott itt, szinte minden nap volt koncert. Ez volt a hely legelőnyösebb tulajdonsága: mindig, majdnem minden nap nyitva volt, hajnalig. Át lehetett jönni éjfél után az Almásy térről, a Moszkváról, a Ráday Klubból, Csepelről, a Mészöly sörözőből, Óbudáról, akárhonnan, amikor már minden bezárt, a Lyuk akkor is nyitva volt, oda lehetett menni, ácsorogni előtte, beszélgetni, sörözni, csajozni, verekedni, kinek mi volt fontos éppen. Kihúzni valahogy az első buszig.

A kiállításmegnyitón beszélgettem Misivel, akivel többnyire együtt gyalogoltunk haza, Budaörsre a VIII. kerületi Golgota utcából a kihalt városon át annak idején, és most bevallotta, hogy „törzsvendég” létére tulajdonképpen soha, egyetlen koncertet sem látott a Lyukban. Mindig csak kinn, a bejárat előtt álldogált. Belépőt biztos nem fizetett soha. (Viszont belépőre összetarhálta egy teherautónyi sör árát.)

És még gyorsan még egy Lyuk-bejárat-sztori: két hete, a Qubit Live rendezvényen találkoztam Zsolttal, a csillagásszal, aki nemrég védte akadémiai nagydoktoriját. Ő mesélte, hogy egyszer Lyuk bejárati lépcsőjének alján sörözgetett, fent a lépcső tetején pedig Dixi (Gémes János), a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek legendás figurája vitatkozott valakivel teljesen beállva, ahogy szokott. A Lyuk bejárati lépcsője jó hosszú, meredek volt, nagyot lehetett róla esni. Egyszercsak azt vette észre, hogy Dixi nagy sebességgel legurul a lépcsőn, de úgy rendesen, mint a filmekben, bukfencezve. Odaugrott, fölsegítette a vérző költő-utcafilozófus-éleművészt, aki jellegzetes stílusában annyit mondott neki: „Ugye tudod, hogy ebben egy kicsit te is hibás vagy?!”, aztán megigazította a ruháját, és visszament piálni.

Sztorikat sajnos nem lehet kiállítani. Vagy elmesélik egymásnak a látogatók, vagy... Illetve egy-kettő mégis akad a kiállítási anyagban: vagy a videós interjúkban mesélik el, vagy a kirakott szövegek őrzik. A kedvencem az a III/3-as anyag, amelyet a Krisztina fedőnevű ügynök küldött az 1988 április 25-i koncertről:

„Most a lányok között az egyik legnagyobb szenzáció, hogy van itt 3 nyugat-német punkfiú, közülük az egyiknek narancssárga, piros, citromsárga a haja, magas, deltás, elég feltűnő jelenség. Pénteken egy Renáta nevű lánnyal távozott, akinek különben ott volt a magyar fiúja is. Másnap a nyugat-német egy új lánnyal ismerkedett meg, ezért Renáta a másik lányt fel akarta pofozni, de szétválasztották őket.”

A Lyuk a rendszerváltás éveinek jellegzetes terméke volt. A végóráit élő diktatúrában jött létre, és a szabadság első, euforikus éveiben volt csúcson.

A rendszerváltás kudarcairól okoskodó történészek, politológusok szokták mondani, hogy Magyarországon nem kísérte igazán nagy lelkesedés a kommunizmus bukását, a rendszerváltás eufóriája elmaradt. Már akinek. Nekünk, akik akkoriban voltunk 18-20 évesek, egyáltalán nem maradt el. Sőt. Akkora eufória volt 1988-94, mint ide a CBGB. (Jó, nekem 88-89 annyira nem, mert akkor katona voltam Lentiben.)

A nyolcvanas évek áporodott, reménytelenségtől nehéz levegőjét pillanatok alatt fújta ki a szabadság szele, és felszínre tört sokminden, ami a kommunista évek alatt még csak föld alatt, féllegalitásban vagy teljes illegalitásban létezhetett. Jó, képzavarban vagyok, mert a felszínre törés az underground zenei műfajok esetében nem biztos, hogy értelmes vagy kívánatos dolog, a Lyuk ráadásul pincehelyiség volt, úgyhogy… hagyjuk is.

Az egykori Ganz-Mávag (vagy Vasas Szakszervezetek) Vörösmarty Művelődési Házának pincéjében nyílt „alternatív zenei központ” történetét nem mesélném el, azt elmeséli a kiállítás, el lehet olvasni mindenfelé. (Bár nem túl összeszedetten és nem mindig pontosan; talán ha a kiállítási anyagból összerakná valaki… Itt lenne a nagyszerű alkalom!) Inkább azt próbálnám kitalálni, hogy mi is ez a kiállítás, és miért lett.

Semmiképpen sem az a diaporámás, interaktívos, robotdínós show, amiket mostanában rendezni szoktak, Schmidt Mária I. világháborús kalandparkjával sem mérhető össze.

Ez inkább valamiféle kiállítás formára hozott oral history archívum.

Készítettek egy csomó interjút egykori vendégekkel, fellépőkkel, dolgozókkal, azok mindenféle tévéken mennek, fejhallgatóval hallgathatók, aztán nagyobb kivetítőkön is. Összeszedtek még tárgyakat, amiket egy két és fél évtizede megszűnt klub emlékei közül még lehetett: fotókat, plakátokat, néhány ruhát… emulálni a Lyuk híres falfestményeit, cigány-raszta-punk, Dóka Attila „Jimmy” képeit, amelyeket élőben pingál tovább a társalkotó, Szilágyi Zoé (Dóka Attila már nem teheti, 2008-ban elhunyt)… és persze lehet még játszani zenéket: punkot, darkot, new wave-et.

A fotóanyag nagyobb része már ismerős: Bánkuti András és Urbán Tamás egyébként nagyszerű képei (utóbbiak a Fortepanon is hozzáférhetők), köztük egyébként olyanok is, amelyek nem a Lyukban készültek. (Például a CpG egy aluljáróban, még sok évvel a Lyuk megnyitása előtt – ez Bánkuti 1981-82-es punksorozatából való, kábé ez az első dokumentuma a magyar punkmozgalomnak; Tizedes töltényöves fotója is 1984-es vagy korábbi lehet; van egy Henry Rollins-kép, amely a Siketek Sportcsarnokában készülhetett…) Mai instás, mindennap FB-szelfiős fejjel tényleg elképzelhetetlenül kevés fotó készült a Lyukban. Amatőr képből alig van. Videoanyagok még szűkösebben. Bár azt a Sziámi- felvételt most láttam először, amin Kamondi Ági félmeztelenül énekel.

Lássuk be: nem triviális feladat egy huszonhárom-négy éve megszűnt zenei klubról kiállítást rendezni. Nem állítom, hogy nem sikerült, de azért látványvilágában ez nem az a bitang erős anyag.

Az egyetlen, lendületesebbnek szánt vizuális poént mindjárt a lejárat után helyezték el: a Lyuk legendásan lepusztult mellékhelyiségeit idézné föl két, deszka és tető nélküli vécécsésze. (Modern képzőművészetben jártasabbak Marcel Duchamp-parafrázisra gyanakodhatnak.) Megjegyzendő, hogy a Lyuk vécéi sosem voltak ennyire tiszták, rendezettek. Ezerszer műalkotásszerűbb volt az erdeti. (Ami a használati értékét viszont egyáltalán nem emelte.)

Bocsánat, mégsem ez az egyetlen vizuális poén, a másik az, hogy a megnyitón maguk a kiállítási tárgyak lófráltak saját képmásaik, videofélvételeik előtt. Tizedest (Tizedes meg a többiek, gitár) be is állítottam az egyik teremben kiaggatott szegecses bőrdzsekije alá. Istenem, hány évig irigyeltem azt a rohadt bőrdzsekit! Nem volt menőbb ruhadarab a magyar punkban, soha. Talán még a töltényöv hozzá, tisztára, mint a Motörhead 1978-as zenekari fotón.

A Lyukban sokféle szubkultúra turbulált, de talán kettő volt meghatározó: a punk és ez a dark wave-es, tupírozott hajú izé. A punknak ez lett a központi koncerthelyszíne, miután a nyolcvanas évek végének külvárosi klubjai bezártak. (A Tilos az Á meg túl értelmiségi és belvárosi volt.) Ekkor és itt durrant be a kőbányai hardcore, az AMD és a Leukémia, ezekre jártunk inkább, kábé kéthetente játszottak. Meg ott voltam minden Waszlavikon (Csiga-Biga).

A tárlaton kiragasztott plakátoknál ez a játék: ezen ott voltam, ezen is, ezen nem.

Tehát világos, mi volna a Kiscelli Múzeum kiállításának közönsége: mindazok, akik a Lyukba jártak. Kétlem, hogy bárki más számára érdekes lehet.

A kiállítás oka is világos. Nagyon úgy tűnik, hogy valamiféle punknosztalgia bontakozik kifele. Egy éve volt a Kieselbach Pokoli aranykor kiállítása, a korszak plakátjaiból, vizuális anyagaiból. Érdekes, hogy ez a pokol valami motívummá kezd válni, vagy korszakszimbólummá: a Kiscelli kiállításának – egy Lyukról készült korabeli hüledezős riportot idézve – Fekete Lyuk: A pokol tornáca lett a címe. Aztán dokumentumfilmek készülnek, emlékkoncertek…

A punknosztalgia okát értem. Azt is látom, hogy Angliában mekkora őrület volt belőle. De ott azért mégis a mai napig ható kulturális jelenség. Nálunk csak néhány száz tinédzser heppje volt. (Jó, persze ez is olyan, nyilván, mint a partizánszövetség, aminek az ötvenes évekre már több tízezer tagja volt. Százszor annyi, mint ahány ellenálló lehetett.)

Ha jobban belegondolok, akkor a Fekete Lyuk a magyar punk kriptája volt. Itt lett vége a diktatúrában született, illegalitásban felnőtt, ellenálló punknak. Szétporladt a szabadság levegőjén. Nagyon kis részben kommersz rockzenévé hígult, de nagyobb részben semmivé lett, megszűnt. Megtették a hatásukat a drogok és a gyógyszerek, megtette az alkohol, de mégis az idő végezte a legcsúnyább munkát.