„Ma már nem kell különösebb politikai bátorság annak belátásához, hogy a szovjet típusú szocializmus történelmi zsákutcának bizonyult.” 1984-ben ezzel a mondattal kezdte egy tanulmányát Kolosi Tamás szociológus, aki éppen akkoriban alapította meg az első magántulajdonú társadalomkutatóintézetet Magyarországon, tovább feszegetve a rendszer egyre inkább feszegethető kereteit. Végül kiderült, hogy némi politikia bátorság mégiscsak kellett, mert a tanulmány még a puhuló diktatúra egyre szabadabb nyilvánosságában sem jelenhetett meg, egészen 1988-ig. 

Kolosi Tamást a rendszerváltás évfodulója alkalmából készülő interjúsorozatunkban kérdeztük. (A sorozat első részében Orbán Krisztián üzletember fejtette ki, miért tartja kudarcnak a rendszerváltást, illetve mit hibázott el az elit.) Kolosi három minőségében, három különböző nézőpontból figyelhette a nagy átalakulást: társadalomtudósként, mint a rendszerváltás korszakának egyik legtöbbet publikáló kutatója; politikai tanácsadóként, aki három kormány munkáját is segítette; és üzletemberként, aki már a rendszerváltás előtti években átszivárgott a „második gazdaságként” is emlegetett privát szektorba, a ‘89 után kialakuló tőkés gazdaság első vállalkozói között volt, részt vett a privatizációban, ma az ország egyik legnagyobb könyvkereskedelmi és -kiadói cégcsoportjának tulajdonosa.

„A rendszerváltás miatt Magyarország, a magyar társadalom, azok a témák, amikkel én, mint kutató foglalkoztam, nemzetközileg is divatba jöttek. Rövid konjunktúraidőszak volt a magyar szociológia számára. A kilencvenes évek elején még a legtöbbet publikáló magyar szociológus voltam, a Heidelbergi Egyetemtől amerikai egyetemekig sorra hívtak meg, sőt a nyugat-német közszolgálati tévében is tartottam egyórás előadást a magyar rendszerváltásról.”

Harminc évvel 1989 után Kolosi Tamás nem osztja azokat a nézeteket, amelyek szerint a rendszerváltás félresikerült vagy tévútra került volna: „Én a magyar rendszerváltás első évtizedét, minden probléma ellenére sikertörténetnek tartom. Egyrészt azért, mert itt alakultak ki elsőként a kilencvenes évek elején a polgári parlamentarizmus és a magántulajdonon alapuló tőkés piacgazdaság intézményes elemei. Sikertörténetnek tartom, mert a rendszerváltás itt viszonylag bársonyos, véráldozatok nélküli módon valósult meg. És sikertörténetnek tartom azért is, mert a tőkés piacgazdaság szereplői is itt jöttek leghamarabb létre.”

A spontán privatizáció és mítosza

A tőkés átalakulás már jóval az első szabad választás előtt megkezdődött. Egyrészt már a hatvanas-hetvenes évektől részben legálisan, részben a szürke zónában megjelentek a magántulajdonú gazdasági szereplők. A mezőgazdaságban a háztáji termelés, a vendéglátásban a gebinesek, a trafikosok, az iparban illetve az egyetemeken a VGMK-k. Ez a „második gazdaság” jelegzetesen magyar találmány volt, a szocialista táboron belül más nem próbált hasonlót. A teljes nemzetgazdaságnak csak kis szeletére terjedt ki, mégis tízezrek számára jelentett megélhetést, kiemelkedési lehetőséget, illetve, ha korlátok között is, de megadta a magántulajdon, az egyéni gyarapodás korábban vagy más területeken tiltott élményét.

A nyolcvanas évek közepétől már a pártvezetés számára is nyilvánvaló volt, hogy a döglődő szocialista vállalatdinoszauroszok mellett ezek a kis, magántulajdonú vállalkozási formák jól működnek, úgyhogy azt is megengedték, hogy ki-kiharapjanak egy-egy részt a haldokló óriásokból. A nyolcvanas évek második felében pedig már az is világossá vált, hogy a kapitalista termelési viszonyok teljes átvétele csak hónapok kérdése. Ebben a helyzetben indult meg az a folyamat, ami köré azután nagyon sok politikai mítosz épült: a spontán privatizáció. Azok a menedzserek, gazdasági vezetők, akik jó információkkal és összeköttetésekkel rendelkeztek, sokszor csak jelképes összegért megvásárolhattak kisebb-nagyobb darabokat vállalatokból vagy akár komplett cégeket, és sajátjukként működtették tovább.

Ez már ‘88-89-ben komoly aggodalmakat keltett az ellenzéki politikusokban,  attól tartottak, hogy a spontán privatizáció lehetővé teszi a kommunista pártkáderek hatalomátmentését. A hatalomátmentés témáját elsősorban a jobboldal, sőt a Csurka István vezette szélsőjobboldal nyomta, pedig annak idején először Hankiss Elemér szociológus hívta föl a figyelmet a veszélyre egy könyvében, illetve a régióban még a lengyel Jadwiga Staniszkis  (szintén nemzetközi hírű szociológus) foglalkozott vele.

A pártkáderek hatalomátmentésének mítosza a rendszerváltás után több mint két évtizedig jelen volt a politikai közbeszédben. Kolosi Tamás egy 2010-ben megjelent tanulmányában szerzőtársával, Szelényi Ivánnal azt próbálta ellenőrizni, hogy mi az igazság ebből a mítoszból. A magyarországi vállalkozói elitet, a leggazdagabb üzletembereket vizsgálták, honnan jöttek, milyen úton szerezték a vagyunkat. A könyv 2010-ben jelent meg, Hogyan legyünk milliárdosok? címmel a Corvina kiadónál.

„A Szelényi Ivánnal végzett kutatásaink egyértelműen azt igazolják, hogy ez, a kommunista káderek politikai hatalmának átmentése gazdasági hatalommá, nem következett be Magyaroszágon. Voltak egyes esetek, a leglátványosabb talán Kapolyi Lászlóé, aki már a Lázár-kormányban miniszter volt, akadémikus, és aki főleg a szovjet államadósság lebontása révén tudott meggazdagodni, és volt ilyen tendencia néhány KISZ-kádernél is, de ez inkább az akkori pártelit másod-harmadvonalát jellemezte, és ők sem elsősorban a politikai tőkéjüket váltották át gazdasági tőkére, hanem inkább a kapcsolati tőkéjüket. Ez a kapcsolati tőke jellemzően a hetvenes-nyolcvanas évek menedzserrétegében volt meg. Ez az a réteg, amelyet Szalai Erzsébet a késő-kádári technokráciának nevezett el. De ez nem azonos a káderelittel.”

Ez a késő-kádári technokrácia játszott tehát kulcsszerepet a spontán privatizációban, illetve később a már intézményes, törvény által szabályozott privatizációban is. A rendszerváltás után megalakult MDF-kormány és parlamenti többsége végül 1993-ra fogadta el a privatizációs törvényt. Antallékat sürgette az idő: a súlyos adósságteher alatt nyögő államnak bevételekre volt szüksége, a vállalatoknak (vagy ami éppen menthető volt belőlük) pedig új tulajdonosokra. Azt is látták, hogy ebben a helyzetben magától nem tud kialakulni hazai tulajdonosi réteg, tőkés osztály, ezért találták ki az e-hiteles, kárpótlási jegyes konstrukciót, hogy állami forrásokból segítsék tőkéhez a hazai vállalkozókat. Ezt a megoldást sokan kritizálták, de Kolosi megítélése szerint a történelem Antallékat igazolta:

„Ez a módszer, a kárpótlásijegyes e-hiteles privatizáció meggyőződésem szerint a legsikeresebb és leggyorsabb tőkés átmenetet eredményezte. Tőkés társadalom tőkés gazdaság nélkül és tőkések nékül nem létezik. És tőkések nem voltak.”

A németek gyarmatosítottak, az oroszok kinevezték a tőkéseket

Az egyes volt szocialista országok más és más módszert választottak arra, hogy létrehozzák ezt a tőkés réteget és a tőkés gazdaságot, de egyik megoldás sem bizonyult jobbnak, mint a magyar volt. A németeknek volt talán a legegyszerűbb dolguk: ott a nyugat-német tőkések egyszerűen „gyarmatosították”, fölvásárolták a kelet-német gazdaságot. Végülis sikeres átmenet volt, bár sok kínnal és szenvedéssel jár, a mai napig érezhetők a hatásai, például a szélsőséges pártok kiugróan népszerűek a keleti területeken. A lengyeleknél a jelentős létszámú emigráció vállalt fontos szerepet a magánosításban. Ez a folyamat kicsiben Magyarországon is megjelent, a leglátványosabban talán Várszegi Gábor esetében, aki annak idején „egy beatzenekar működtetésére elegendő tőkével ment ki Amerikába, és a kilencvenes évek végére Magyarország egyik legsikeresebb vállalatcsoportját hozta létre”.

A csehek és a szlovákok (1992-ig még létezett a közös állam, Csehszlovákia, együtt indították el a privatizációt) másik lehetőséget választottak, az úgynevezett kuponos privatizációt. Kolosi Tamás ezt a megoldást kevésbé sikeresnek tartja, mint a magyar kárpótlási jegyes-e-hiteles verziót, mert összehasonlíthatatlanul nagyobb tőkekoncentrációt eredményezett. Az 1989-ben megválasztott csehszlovák pénzügyminiszter, majd cseh miniszterelnök, későbbi államelnök Vacláv Klaus vezetésével kidolgozott privatizációs módszer vagyonjegyeket (kuponokat) juttatott a lakosság jelentős részének, és ezekért a kuponokért közvetlenül vagy közvetetten tulajdont lehetett szerezni. A kuponokat gyorsan fölvásárolták azok, akik jobban informáltak, tőkeerősebbek voltak, így keletkeztek hatalmas magánvagyok. Szlovákiában Vladimír Meciar hatalomra kerülésének, és végső soron a két ország különválásának egyik legfontosabb oka az volt, hogy a szegényebb szlovákiai régiókban a Klaus-féle gyors átalakítás jóval nagyobb sokkot okozott, mint a cseh részeken. Meciar a szétválás, illetve Szlovákia 1992-es megalakulása után leállította a kuponos privatizációt.

Kolosi szerint hiába tűnhetett úgy a 90-es évek elején, hogy ez egy igazságos módszer, hiába volt viszonylag népszerű a lakosság körében, ma már egyértelműen látszik, hogy sokkal nagyobb társadalmi egyenlőtlenségeket hozott létre, mint a magyar privatizáció. „Ha előveszünk egy nemzetközi Forbes-listát, azon három-négy cseh dollármilliárdost is találunk. Szlovákiában pedig gyakorlatilag három-négy tőkéscsoport tartja kézben a gazdaság nagyrészét. És ez a kuponos privatizáció miatt van.”

A szlovénok egy harmadik úton indultak el: húzták az időt, a kilencvenes években egyáltalán nem privatizáltak, hanem várták, hogy a tőkés gazdaság majd szervesebb módon alakul ki. „Ma már látjuk, hogy Szlovénia gazdasági problémai pont abból adódnak, hogy túl hosszú ideig maradt az állami gazdálkodás.”

És volt még egy út, az oroszoké, ahol gyakorlatilag a politika uralta az egész folyamatot, a politikusok maguk nevezték ki a tőkéseket. Ez így volt már Jelcin idejében is, aztán jött Putyin, és „Jelcin tőkéseit Szibériába küldték vagy Londonba menekültek, jöttek Putyin tőkései”. Ez az oligarchikus rendszer. „Ez az utóbbi öt-hat évben elég jellemző Magyarországra is, én ezt sokkal kevésbé sikeres útjának tartom a tőkés gazdaság kialakításának, mint ami Magyarországon a kilencvenes években történt.”

Kolosi professzor egyáltalán nem gondolja, hogy a magyar privatizáció igazságos, az átmenet tökéletes lett volna: „Félreértés ne essék: a kárpótlási jegyes-e-hiteles privatizáció is igazságtalan privatizáció volt. Minden privatizácó igazságtalan, mert azt eredményezi, hogy néhányan magántulajdonhoz, vagyonhoz jutnak, mások meg nem. Az igazságos privatizáció az a fából vaskarika. Tehát nem akarom idealizálni a kilencvenes évek első felének privatizációs folyamatát, csak azt mondom, hogy a lehetőségek közül még mindig a legjobbnak tartom.”

Az értelmiség útja az utóvédharcokba

Viszont az is tagadhatatlan, hogy néhány rendszerváltáskor elindult negatív folyamat még ma is érezteti hatását: „Végül a magyar rendszerváltás legnagyobb adóssága az előbb említett előnyéből adódott. Nevezetesen, hogy ez egy bársonyos rendszerváltás volt, amelyet döntő részben a nyolcvanas évek értelmisége vezényelt le. Míg a többi volt szocialista országban az értelmiség jelentős része kompromittálódott a hatalom kiszolgálása miatt, vagy perifériára került, mint ellenzék, addig Magyarországon a puha diktatúra keretei között az értelmiség nagyon jó, a politikát meghatározó pozíciókat harcolt ki magának. Tulajdonképpen Szelényi Iván és Konrád György hetvenes évek elején megírt koncepciója, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” a nyolcvanas években és a kilencvenes évek első felében valósult meg leginkább.”

link Forrás

A rendszerváltó értelmiség a világ legtermészetesebb dolgának tartotta azt, hogy le kell bontani az állami tulajdont, hogy privatizálni kell, akár munkanélküliség meg gyárbezárások árán is, de a saját területeit sikerrel óvta meg a változásoktól. „Az, hogy a diósgyőri kohász munkanélküli lett, hát, ez a rendszerváltás ára, mondta az értelmiségi. De ez az értelmiség minden erejével megakadályozta, hogy azokon a területeken, ahol neki közvetlen érdekeltsége volt, oktatásügy, tudomány, egészségügy, kultúra… ott a magánszférának nagyobb szerepe legyen. Ebből adódott, hogy ezeknek a szféráknak az átalakulása mintegy 15-20 évet megkésett. Némely területen a mai napig késik. Azok az utóvédharcok, amelyek ma is jellemzik a közéletet, többnyire ebből a megkésettségből adódnak.”

A másik negatív következménye a rendszerváltó értelmiség túlhatalmának a túlideologizáltság. „A XIX. század végén a  német szellemtörténetben alakult ki egy fogalompár, azt mondták, hogy a modern polgárságnak két nagy frakciója van: Besitzbürgertum, a tulajdonosi polgárság,  és Bildungsbürgertum, a képzettségi polgárság. A magyar rendszerváltást a Bildungsbürgertum, az értelmiség csinálta.”

A polgárság e két frakciója között sok különbség van, az egyik legfontosabb talán az, hogy a Besitzbürgertum, a tulajdonosi polgárság gondolkodásának és cselekvésének a központi fogalma a haszon. Mindent abból a szempontból néz, hogy hasznos vagy nem hasznos. A Bildungsbürgertumnak a központi fogalma viszont az ideológia, mindent az ideológiák szűrőjén keresztül ítél meg. Nem azt nézi, hogy valami hasznos-e, hanem azt, hogy az szocialista, liberális vagy konzervatív. „És mivel nálunk volt a legnagyobb a Bildungsbürgertum túlhatalma, ezért az ideológai konfliktusok nagyon erősek maradtak a közéletben. Ez Magyarországon tradíció is volt. A népi-urbánus kettősség nem a rendszerváltással jelent meg. Az Orbánéknak vagy Schmidt Marinak ez a múltidéző nosztalgiázása sem új jelenség.”

Kolosi Tamás úgy látja, hogyha volt is ára a békés, „bársonyos” átmenetnek, érdemes volt megfizetni: „Antallnak volt az a híres mondása, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni. Látom ugyan, hogy ennek a bársonyos átmenetnek milyen negatív következményei voltak, de az én röpke életem, de a családom röpke élete, talán mindannyiunk élete szempontjából is azért sokkal kellemesebb módja volt a rendszerváltásnak ez, mintha barrikádokat emeltek volna az utcán.”