Kis János életrajzi interjúkötetét két hét alatt olvastam végig, aztán egy fél évig kínlódtam a beszámoló megírásával. 1985-ben, 15 évesen, a szüleim polcáról levett Beszélőben olvastam először Kis egy pár évvel korábbi értékelését a lengyel puccs utáni helyzetről, és ugyan a felét se értettem, máig emlékszem a bizonyosságra, hogy bár politikáról van szó, valaki mégis végre a lényegről beszél, tisztán és pontosan. Ha fel kéne sorolni pár ma is élő embert, aki miatt jó érzés arra gondolni, hogy magyar vagyok, Kist az elsők közt említeném. Van, aki sportolókért meg énekesekért rajong. Én egy szakállas filozófusért, miközben a filozófia nem is érdekel különösebben.

Hogy kicsit érthetőbb legyen a rajongásom, íme egy idézet. 1973 van, Kis 30 éves, az úgynevezett filozófusperben épp kirúgták az akadémiai állásából.

Május 9-én délután Köpeczitől átvettem a felmondó levelet, és még aznap este szólt Tardos Márton, hogy odavesz az osztályára a Konjunktúra és Piackutató Intézetbe. Nem vagyok közgazdász, válaszoltam. Ő azonban nagyon kedvesen biztatott, hogy tudok annyit, amennyi az induláshoz szükséges, a többibe majd munka közben beletanulok. Kockázatot vállalt, hiszen egy feketeseggűt akart maga mellé venni, aki ráadásul nem is szakmabeli. Ugyanakkor biztos lehettem benne, hogy minden szempontból jól megfontolta a dolgot: Marci nem volt könnyelmű ember. Nem akartam én közgazdásszá lenni; akkor éppen a két diszciplína közti határsávban kószáló filozófusnak tudtam magamat, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Ráadásul az volt az érzésem, hogy a dologból úgysem lehetne semmi: ha a KOPINT igazgatója hajlandó volna is aláírni a kinevezésemet, a pártközpont akkor sem engedné. Mégsem ezért mondtam nemet, hanem azért, mert többedmagammal tettek lapátra, és nem éreztem volna helyesnek, hogy beevezzek egy kellemes állásba, miközben ők az utcán vannak. Az ajánlat azonban végtelenül jólesett; erőt adott az ugráshoz az ismeretlenbe.

Kicsit ismerjük egymást, tüntetéseken szoktunk néha összetalálkozni: mindig nagyon kedves, úgy érzem, valamiért tényleg örül, hogy lát, én meg zavarba jövök, aztán próbálom összeszedni magam. Ha ez a cikk rólam szólna, most belemehetnék abba, hogy miért épp Kis János hozza rám az imposztorszindróma-frászt. Egy alkalommal együtt sétáltunk át a fél Belvároson, közben mindenkit, aki megközelítette, kedvesen, de határozottan elhajtott: velem akart beszélgetni. Máig nem értem a dolgot, viszont minden szavára emlékszem.

Kis János egy szuperkedves, szelíd, komolyan érdeklődő, fantasztikusan meleg kisugárzású, aranyos ember. Azért kellett mindezzel kezdenem, mert februárban felhívott, hogy nemsokára megjelenik az életrajza, és írnék-e róla. Elvörösödtem, valamit makogtam, hogy persze, és elkezdtem izzadni. Nem mondhatok nemet Kis Jánosnak. De mégis hogyan fogok ítéletet formálni, véleményt, bármit írni az életéről? Mégiscsak ő az az ember, akit rendszerkritikusnak minősített írásai miatt a pártállam félreállított, mire ő úgy döntött, hogy leszámol a pártállammal. Írok egy jó kis kritikát, hogy mit kellett volna máshogy?

Elküldte fájlként, majd később magát a könyvet is, amolyan szelíd sürgetésként. Teltek a hónapok, írtam egy recenziót, sorra vettem benne a fontosabb eseményeket, utánaolvastam ennek-annak, aztán az egészet kihajítottam, annyira érdektelen volt. Egyre jobban kétségbeestem, hogy nem tudom megírni, lejáratom magam, mit mondok neki, mi lesz velem, az egész egy pokoli kudarc.

Aztán megint elolvastam, és rájöttem, hogy ha már egyszer belelavíroztam magam ebbe a helyzetbe, nem azzal kell foglalkozni, hogy mások mit találhatnak benne, hanem hogy nekem miért érdekes a Szabadságra ítélve. És hogy nekem nem az igazán fontos, amiről Kis konkrétan beszél, hanem ahogyan.

Az, hogy egy nagy koponya, aki valószínűleg a legmélyebben érti a hazai politikai viszonyokat, annak összefüggéseit, és minderről a legpontosabban fogalmaz, köztudott.

De egy dolog a politikát értőn elemezni, és egy másik az embernek a saját életét objektíven, torzításmentesen látni meg láttatni.
És Kis könyvében ez az ámulatba ejtő. A kritikus, elemző és önreflektív attitűd, amivel magát, a korszakot, a döntéseit, a körülötte lévő embereket és mindezek összefonódását, a sorsát vizsgálja. Meg a szelídség, ami mindezt átjárja.

A másik megrázó dolog, hogy Kis mindvégig mennyire higgadt és méltányos azokkal a szereplőkkel szemben, akikkel konfliktusa volt.