Kepes András: Ez történik, amikor a kisszerűség hatalomra jut

• Magyarországon az uralkodó túlélési stratégia a megalkuvás.
• Nem csak a tanár hallgat, nem csak az újságíró öncenzúráz, a hatalmasok is meg kell gondolják, mit mondhatnak.
• Elmenni így sem könnyű.
• Kepes András új könyve, a Két macska voltam arról szól, miként vezetnek a mindennapos stiklik odáig, hogy csalásból norma, bűnből erény válik.

444: 2008-ban jelent meg első olyan könyve, a (Polgár Juditról szóló) Matt a férfiaknak, ami már irodalmi dokumentumregénynek volt tekinthető, ezt követte az átütő sikert hozó Tövispuszta. És nagyjából ezzel egy időben, 2008 és 2009 fordulóján vonult vissza a tévézéstől is. Mitől támadtak irodalmi ambíciói?

KA: Már kamaszkoromban dédelgetett vágyam volt, hogy író leszek, ezért mentem magyar szakra és tanultam esztétikát a Bölcsészkaron, csak aztán közbejött 35 év sikeres rádiós-tévés karrier és letérített a magam választotta útról. Viccesen mondom persze, és büszke vagyok azokra az évekre, de valóban, ha az embert sikerek érik, nem jut eszébe, hogy pályát módosítson.

Amikor 1973 szeptemberében munkát ajánlottak a Magyar Rádióban, örömmel mentem, mert a szépíráshoz akkoriban még nem volt kellő bátorságom. Írtam már akkor is, de megkíméltem tőle az utókort, gondosan megsemmisítettem a verseimet és a novelláimat.

A magyar kultúrában írónak lenni amolyan, fennkölt szerep. Spiró Gyuri, ha jól emlékszem, már Kossuth-díjas volt, amikor még mindig alig merte azt mondani magára, hogy író. Úgy éreztük, hogy ez a titulus csak a halhatatlanoknak jár, és a legtöbben, akik így nevezik magukat, méltatlanul teszik.

El kellett jutnom addig, hogy belássam, ha az, aki énekel, énekes, aki táncol, táncos, akkor aki ír, az író, és ez nem minőséget, hanem tevékenységet, foglalkozást jelöl. Ady, Móricz, Mikszáth, a világirodalomban Hemingway, García Márquez, Steinbeck és hosszan sorolhatnánk a neves szerzőket újságíróként kezdték pályájukat, azt terveztem, hogy majd én is, eleinte újságíróként besündörgök az irodalomba.

444: Meddig tekintett magára újságíróként?

KA: A rádiós korszakom – amikor a kulturális rovat munkatársaként, majd rovatvezetőjeként a Gondolatjelt és a Láttuk, hallottuk című kulturális műsort szerkesztettem és vezettem – egyértelműen újságírói munkának számított. 1980-ban, amikor a televízióban Érdi Sándorral, Szegvári Katival, Győrffy Mikivel elindítottuk a Stúdió című heti kulturális magazint, azt is televíziós újságírásnak tekintem, de 1990 után az Apropó már dokumentumfilm sorozat volt, a Desszert pedig beszélgetős műsor, egyik sem újságíró műfaj.

A hagyományos újságírói eszközöket egyre szűkösebbnek éreztem, és végül a dokumentumfilmen keresztül – ami nagyobb lehetőséget kínált elmélyülni egy-egy témában –, eljutottam a regényig. A '70-es és '80-as években a politika olyan nyíltan szólt bele az újságírói munkába, hogy már akkoriban úgy éreztem váltanom kell, sőt a szakmát is ott akartam hagyni. Szerencsémre a nyolcvanas évek közepén ösztöndíjjal felvettek a Stanford egyetemre, aztán felkínáltak egy kutató-tanári állást a New York egyetemen, és akkor két évig nem kellett a sajtóra nehezedő politikai nyomással törődnöm.

444: Mennyire változott meg a politikai nyomásgyakorlás természete a rendszerváltás után?