„A magyar nemzetépítésben döntő részt vállalt a zsidóság”

• Októberben jelent meg magyarul Karády Viktor és a 2008-ban elhunyt Kemény István Zsidóság a magyar nemzetépítésben a numerus clausus előtt és azután című könyve, amelyet eredetileg Franciaországban adtak ki 1978-ban.
• A könyv kapcsán beszélgetettünk Karádyval, az MTA külsős tagjával, aki harmincöt éven keresztül a párizsi Nemzeti Tudományos Kutatóközpontban volt kutatási igazgató, és aki a közép-európai zsidóság egyik legismertebb kutatója.
• A szerző a Budapesttel és Béccsel foglalkozó Offbeat alapítója.

Össze lehet röviden foglalni a könyv tartalmát?

Magyarország úttörő volt abban, hogy korán és sikeresen valósította meg a zsidók egyenjogúsítását. A könyv szociológiai áttekintés arról, hogy a reformkortól kezdve 1918-ig a nemesi uralkodó osztály egyfajta társadalmi szövetséget kötött a magyar zsidósággal, amely elvezetett a zsidó lakosság messzemenő polgárosodásához és közel teljes elmagyarosodásához. Ez egy magyar-zsidó specifikum, amire máshol Kelet- és Közép-Európában nem volt példa, és aminek a hatásai tulajdonképpen máig érezhetők.

Például miben?

A legtöbb zsidó magyar hazafi lett. Úgy érezték, hogy magyarok, hogy itt vannak otthon. Megsiratták Trianont. Ez a nagyon erős kötöttség a lakhelyhez és a szülőföldhöz egy nyugat-európai típusú fejlődés eredménye. A francia zsidók francia hazafiak lettek, az angol zsidók angolok, ellentétben a kelet-európai országokkal, ahol a zsidók különálló nemzetiség tagjai maradtak. A lengyel és a román zsidó ritkán lett lengyel és román hazafi.

Ezzel függ össze, hogy Magyarországon gyenge volt a cionizmus fogadtatása?

Pontosan. Én nem vagyok zsidó, sváb hátterű családból származom, de a feleségem kimondottan ortodox családból jött. Anyósom élete végéig kóser konyhát tartott, de soha nem gondolt arra, hogy kivándoroljon, akár Izraelbe, akár Nyugatra, pedig erre minden lehetősége megvolt. Teljesen magyarnak érezte magát.

Lépjünk vissza egyet. A török kor után mikor jelentek meg a zsidók Magyarországon?

Amikor 1670-ben Bécsből kiűzték a zsidókat, az Esterházyak rögtön befogadták őket burgenlandi birtokaikon. Nagyobb számban 1726 után jöttek, amikor a császár, Mária Terézia apja kitalálta, hogy minél kevesebb a zsidó, annál jobb, ezért minden zsidó családban csak a legidősebb fiúnak engedélyezte a házasságot. Ennek a furcsa családjogi törvénynek az volt a következménye, hogy komoly migráció indult a Habsburg Birodalom nyugati területeiről, főleg Csehországból Magyarország felé, mivel itt ezek a törvények nem voltak érvényben.

Később aztán keletről is jöttek zsidók.

Miután Lengyelországot kezdték 1772-ben felosztani, annak déli része, Galícia a Habsburg Birodalomhoz került, ahol rengeteg szegény zsidó élt. Magyarországon a török uralom után emberhiány volt, így a földesurak nemcsak svábokat telepítettek Németországból vagy szlovákokat az Alföldre, hanem azt is szívesen vették, hogy galíciai zsidók is jönnek. A zsidók dolgoztak, kereskedtek, árut hoztak, különféle adókat fizettek.

Zökkenőmentes volt a megjelenésük?

A városokban volt ellenállás. Főképp a Felvidéken, ahol volt egy erős német nyelvű polgárság, akiknek konkurenciát jelentettek a zsidók, vagy például a Nyíregyháza környéki tirpák szlovák rétegnek. De itt is befogadták a zsidókat, ha hoztak pénzt és fizettek a letelepedés fejében. A vidéki nemeseknek viszont kizárólag hasznot hoztak, aminek fejében a legtöbb földesúr megengedte, hogy zsinagógát, iskolát, házakat építsenek, hitközséget alapítsanak. Az is hamar kiderült, hogy a zsidók készek az asszimilációra.

Ez miért volt fontos?

A zsidó bevándorlás csúcspontja az 1830-as és 1840-es években egybeesett a reformmozgalommal és a politikai nemzetépítés kezdetével. A magyar nemesség egy olyan országban akart magyar nemzetállamot építeni, ahol a magyarság kisebbségben volt. A népesség 60-65 százaléka nem is beszélt magyarul. Kik lesznek így a szövetségesek? Az erdélyi szászokra semmiképp, a románokra és a szerbekre nemigen (merthogy ezek a szomszédos rokon népekhez húztak), a szlovákokra is csak részben lehetett számítani. A svábokban volt némi asszimilációs hajlandóság – mint Herczeg Ferenc példája is mutatja –, de közel sem olyan radikálisan, mint a zsidókban.

Maradtak a zsidók.

Kossuth és Széchenyi is tisztán látta, hogy a zsidókra lehet építeni. Megtanulnak magyarul, elkezdenek magyar klubokba beiratkozni, amikor ezekbe befogadást nyernek, alapítanak magyarító egyletet, ráadásul dolgoznak, tőkéjük is van, mert gyűjtenek (alulfogyasztói beállítottsággal). Iskoláztatják a gyerekeket a lehetőség szerint magyar iskolákban, sőt saját iskoláikat is gyorsabban magyarosítják, mint a többi nyelvi-kulturális kisebbség. Így alakult ki az a helyzet, hogy a magyar nemzetépítésben döntő részt vállalt a zsidóság, még Nyugat-Európához hasonlítva is sokkal inkább.

Ezt pontosan hogy érti?

Nagyon finoman és egyben nagyon durván is mondva: minden, ami 1919 előtt modern lett az országban, azt nagyrészt (néha teljesen) a zsidók csinálták. Ez így csúnyán hangozhat, de ezt mutatják az adatok. A nagyipart, a bankrendszert, a nagy- és kiskereskedelmi és a közlekedési hálózat kiépítésének jó részét, a tömegsajtót, a városi kultúra magánintézményeit (mozi, filmipar, fényképészet, könyvkiadás, orfeumok, kávéházak hálózata). Ugyanez a helyzet például az egyetemen kívüli szellemi tudományokkal (pszichoanalízis, pszichológia, szociológia) és a társadalmi haladás mozgalmaival (Galilei Kör, szabadgondolkodó társaságok, eszperantisták, feministák, párbajellenesek).

Miért tudtak a zsidók gyorsabban beilleszkedni és polgárosodni, mint más nemzetiségek?

A zsidók vallási okokból tudtak írni-olvasni. Európában nem volt más olyan népesség, ahol a társadalmi státusztól függetlenül minden férfitól elvárták, hogy írjon és olvasson egy vagy több nyelven. Számolni is tudtak. Hol tudott egy parasztember számolni? Még a kisnemesek jelentős része is írástudatlan volt Magyarországon a 19. század első feléig. Amikor azt mondják, hogy a zsidók egy batyuval jöttek, az igaz, de a fejükben rengeteg mindent hoztak. Sokféle készséget, beállítottságot. Például az életfegyelmet. Hogy dolgozni kell, beosztani, a jövőt tervezni, a kockázatokat számolni, ezekre készülni, az időt hasznosan tölteni, kizárva minden mást (így a keresztény világban mindenütt dívó alkoholizálást, kocsmázást). Maga az emigráció egy stratégiai élettervezés része.

És ha kellett, harcoltak is.

Az 1848-as szabadságharcban kiderült, hogy a zsidók nemcsak pénzt, hanem vért is hajlandók áldozni a magyar hazáért. Nem kell mitizálni a zsidók hősiességét, ahogy Jókai tette, de tény, hogy tömegesen harcoltak zsidók a magyar honvédségben. A magyar nemesi politikai vezetésben ez értelemszerűen jó benyomást keltett, és az első világháború végéig fennmaradt ez a szimbiózis. Nagy, minden cinizmus nélküli összeborulások voltak a magyar nemesi és a zsidó elit között.

Ez miben nyilvánult meg a politikai vezetés részéről?

Abban, hogy a magyar államhatalom a Monarchia bukásáig csírájában elfojtotta az antiszemitizmust. Voltak antiszemita pártok és pogromkísérletek – ezeket általában a helyi katolikus kispapság kezdeményezte –, de az állam nem adott teret az antiszemitizmusnak. A kormány és Ferenc József azonnal közbelépett, és ha kellett, kirendelte a hadsereget a pogromkísérletek letörésére.

Magyarországon korán megtörtént a zsidók egyenjogúsítása.

Az 1867-es zsidó emancipáció és az 1895-ös vallási törvények után a zsidó polgárság egyenjogú félként csatlakozhatott a magyar nemzeti uralkodó osztályhoz, sőt zsidók és keresztények számára megvolt a polgári házasságkötés lehetősége. Ez unikálisnak számít ebben a korban, hiszen Magyarországon kívül szinte sehol sem adatott meg. Ausztriában például csak az 1920-as évektől házasodhatott össze legálisan egy zsidó és egy keresztény.

Ezért írják a könyvben, hogy a magyar beépülés nyugat-európai típusú volt?

Szinte teljesen nyugat-európai típusú volt. Azért csak szinte, mert a magyar társadalomban megmaradt az a kettősség, hogy a közhatalom funkciói legyenek keresztény kézben. A zsidókat szeretjük, legyenek ügyvédek, orvosok, de ha zsidó be akar épülni a politikába, akkor tessék kitérni. Nyugat-Európában nem volt ilyen. Az angol, francia, olasz kormányokba már a 19. századtól bevettek zsidókat, és senki nem várta el, hogy térjenek ki.

Mi volt a helyzet Bécsben? Ferenc József császár nem tudta megakadályozni, hogy a nyíltan zsidóellenes Karl Lueger legyen a polgármester 1897-ben.

Ez igaz, bár kezdetben nem írta alá a kinevezését, csak két évvel később, amikor látta, hogy a választók kitartanak mellette. Ausztriában inkább vidéken volt egykor sok protonáci beállítottságú ember, de az osztrák zsidók kilencven százaléka Bécsben élt. Grazban volt egy kis hitközség, de közel sem akkora mint nálunk Nagyváradon, Pozsonyban vagy más vidéki városokban, például Veszprémben. Magyarországon mindenütt óriási volt a látható hatása a zsidó polgárosodásnak.

A századfordulós Magyarországon az orvosok, mérnökök, ügyvédek nagyjából fele zsidó volt. Miért alakultak ki ezek az aránytalanságok a polgári foglalkozásokban?

Iskolázottságban igen nagyok voltak a felekezeti alapon mérhető egyenlőtlenségek. Magyarországon arányaiban hatszor annyi zsidó járt egyetemre, mint a zsidók számaránya a népességben, jóval több, mint az itteni németek esetében, pedig ők is túlképzettek voltak a magyarokhoz és a szlávokhoz képest. Ez azt jelentette, hogy a legigényesebb tudományos képzőhelyeken, például a Műegyetemen 35-40 százalék, az orvoskarokon 40-50 százalék volt a zsidók aránya. Köztudott volt, hogy a Műegyetemre leginkább svábok és zsidók jártak, alig voltak a dzsentri világból jött keresztények. Ennélfogva jóval több modern, diplomás szakértelmiségi képződött a zsidók között. Ez a zsidó túliskolázottsági jelenség más országokban is tipikus volt, például Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban, csak ott nem volt olyan tömegű zsidó népesség, mint nálunk.

Mi volt a helyzet a művészetekben?

Hasonló arányokat találunk. 1919 előtt a Zeneakadémia hallgatóinak 42 százaléka volt zsidó. Bartók tanítványainak többsége is zsidó volt. De ez nem volt téma. Bartókot és Kodályt nem érdekelte, hogy ki zsidó, és ki nem, ha tehetségre bukkantak. A Nyugat folyóirat is ilyenfajta fúziónak volt a terméke. A zsidó főszerkesztőt, Osvát Ernőt úgy tisztelték, mint egy istent.

Mennyire állja meg a helyét az a sztereotípia, hogy a zsidók csak a szellemi foglalkozásokban jók, és sportban például egyáltalán nem?

A negatív sztereotípiát megerősítik ismereteink a hagyományos zsidóság férfi fiataljainak erősen szellemi beállítottságáról, ami háttérbe szorította a férfiasság kiélésének a keresztény fiatalok széles köreiben dívó, a fizikai erőt is fitogtató, és persze alkoholizmussal is együttjáró szokásrendjét. A városi neológ zsidóknál ez már megváltozott, bár az elitképző középiskolákban sokszorosan túlképviselt zsidó fiatalok is hajlamosak voltak elhanyagolni testnevelési jegyeiket (ehhez nemritkán, a világháborúk közötti időkben leszerelt katonatisztekből lett antiszemita tornatanáraik is hozzájárultak), míg a kemény szellemi tárgyakban rendre sokkal jobban teljesítettek nem zsidó társaiknál.

Mi volt a helyzet a felnőttek között?

A felnőtt zsidó polgárság már aktív, sőt gyakran kezdeményező részt vállalt az elitsportok művelésében. Ez része lett a modern férfiasság viselkedési és szabadidő-töltési normáinak, melynek volt egy asszimilációs aspektusa is. Nem véletlen, hogy a foci, az úszás és az atlétika mellett a magyar zsidók már a 19. század végén erősen túl voltak képviselve a párbajozás miatt elítéltek, majd később a vívás olimpiai kiválóságai között, ami kifejezetten egyfajta dzsentri habitust kívánt.

Nyugat-Európában is ennyire jelentős szerepet töltöttek be a zsidók?

Közel sem. Nyugat-Európában nem volt „szükség” a zsidókra a modern nemzetállam megteremtéséhez, mert már létezett egy előrehaladott helyi polgárság, amely képes volt ellátni ezt a feladatot. Ott jóval kevesebb is volt a zsidó. Amikor 1894-ben kitört a Dreyfus-ügy, annyi zsidó élt Franciaországban összesen, mint Budapest ötödik és hatodik kerületében. A legtöbb francia kisvárosban, ahol pogromszerű tüntetéseket tartottak a szerencsétlen Dreyfus kapitány ellen „halál a zsidókra” jelszóval, soha nem láttak zsidót. Magyarországon ekkor már közel egymillió zsidó volt, Oroszország után a legtöbb Európában.

Trianon után az addig kisebbségben lévő magyaroknak nem volt többé szükségük a zsidók támogatására. Ezzel magyarázható, hogy a Monarchia zsidóbarát politikája véget ért a Horthy-korszakban?

Részben. Magyarországon az úriság egyet jelentett a dzsentri életmóddal. A dzsentri életmód nagyon szép volt, amíg a zsidók építették az országot, fizették az adót, csinálták az ipart. De 1918 után hirtelen előjött az, hogy a zsidók a sikeres polgárosodásban valamelyest meggazdagodtak, a többi magyar meg alig. Egyre több nem zsidó középosztálybelinek szúrta a szemét a zsidók teljesítményre épülő sikere, amelyet „térfoglalás” gyanánt lehetett panaszolni.

Már nagybirtokaik is voltak.

A világháború után kialakult egy olyan könnyen belátható érve az antiszemitizmusnak, hogy a zsidókat vissza lehet minősíteni „nem magyarokká”, és ezután kigondolni, hogyan lehet átvenni tőlük minél többet abból, amit felépítettek. Ez a rablóösztön 1919 után korán elszabadult, és később, 1938-tól mintegy normává vált. A Csepel Művek már itt vannak, a bankok itt vannak, a nagy könyvkiadók itt vannak. Csak ki kell találni a törvénnyel igazolt módozatot kisajátításukra. Erre voltak jók a zsidótörvények, kezdve a numerus claususszal. Az igazoló ideológiát az adta, hogy a zsidó polgárosodás tulajdonképpen nem volt legitim.

Ez Hitler előtt volt?

Jóval. 1920-ban Magyarországon fegyveres diákszázadok foglalták el az egyetemeket, és vadászták a zsidókat. Deklaráltan azt akarták, hogy zsidók többé egyáltalán ne járhassanak magyar egyetemekre. Ez késztette a törvényhozást és az egyetemi vezetést a zsidó kvóták bevezetésére. A numerus clausus törvénynek viszonylagos csillapító hatása volt a magyar középosztályban egyre radikálisabban feltörő zsidóellenességre.

Sok zsidó értelmiségi a numerus clausus vagy a Tanácsköztársaság utáni retorziók miatt külföldre ment tanulni, és közülük sokan soha nem jöttek vissza Magyarországra.

Ez nagy kárt jelentett az országnak. Ugyanakkor Magyarország hírneve ma a világban lényegében nekik köszönhető. Külföldön ki tudja, hogy mi az a magyar Puskáson és Bartókon kívül? Azt tudják, ki volt Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János, Moholy-Nagy László. A szociológusok ismerik Mannheim Károlyt vagy Polányi Károlyt. A zenészek a nagy magyar zsidó karmestereket. A több mint egy tucat itt született Nobel-díjasunk többsége zsidó volt.

A vidéki zsidósággal ellentétben hogyan élte túl a budapesti zsidóság többsége a holokausztot?

A történelemben sok a véletlen. A vidéki zsidókat 1944 májusában gyorsan, rettentő hatékonysággal és brutalitással kezdték deportálni Kárpátalján, és a vidéki deportálás június végével gyakorlatilag le is zárult. Aztán megtörtént a normandiai partra szállás, az oroszok már az országban voltak, augusztus végén pedig a románok átálltak a németellenes táborba. Evidens volt, hogy a németek elvesztették a háborút. Horthyt egyre többen figyelmeztették, hogy személyesen felelősségre fogják vonni, és ebben a helyzetben július 6-án leállította a budapesti deportálásokat.

Budapesten ma nagyjából százezer zsidó él.

Budapest ma az egyetlen nagyváros Közép- és Kelet-Európában, ahol még van zsidó élet. Bécsben néhány ezer zsidó maradt, kevés túlélő tért oda vissza. Lengyelországban, miután a megszállás alatt kiirtották a zsidókat, majd 1968-ban az utolsó néhány tízezer túlélőt is kiüldözték, csak folklór formájában tartják fenn emléküket, mint az egyfajta zsidó Disneylandek számító krakkói Kazimierzben. A bolgár zsidók testületileg mentek Izraelbe közvetlenül 1945 után, annak ellenére, hogy őket egyedülálló politikai összefogással a bolgár egyházi és világi hatóságok mentették meg. Romániából fokozatosan, hullámokban zajlott az elvándorlás a kommunista időkben. Magyarországról is volt ilyen 1950 előtt, 1956-ban és részben azután is, de a holokausztot túlélő zsidóság nagyobbik része mégis szülőföldjén maradt. Ez is egyedülállónak mondható a kelet-közép-európai térségben.

Milyen lenne a mai Budapest zsidók nélkül?

Valószínűleg a kultúrafogyasztók körében – könyveket olvasók, színházba és moziba járók között – ma is a többinél sokkal magasabb a zsidó részvétel. Ez annak a kultúraéhségnek a lenyomata, aminek a jeleit meg lehet találni a régi polgárosodási és iskolázottsági adatokban. Nehéz elképzelni, hogy egy dzsentri vidékről feljöjjön, és beüljön Bartókot hallgatni a Zeneakadémián, ahelyett, hogy vendéglőbe menjen mulatni vagy máshová. Nincs rá adat, de feltételezem, hogy a Nyugat előfizetőinek nagy hányada is a művelt zsidóságból került ki. A városi kultúrát nagyrészt zsidók találták ki, működtették, és a zsidó polgárság tartotta életben. Azt hiszem, ez nem kisrészt ma is így van, csak sokkal kevésbé átlátható, mint 1919 előtt.

(A borítókép forrása a Fortepan)