A világ legfontosabb szigete

• Az év első igazán fontos választását Tajvanon tartják szombaton, új elnöke és parlamentje lesz az országnak, amit a legszorosabb szövetségesei se ismernek el független államként.
• A világ egyik legfeszültebb régiójában az eredmények nemcsak belföldön lesznek fontosak, Peking reakciója miatt mindenütt nagy érdeklődés kíséri azokat.
• A kampány felfokozott hangulatban telt, az ellenzék szerint a tajvaniak a béke és a háború között választhatnak, a kormánypárt szerint az ellenzék gyanúsan baráti hangot ütne meg Pekinggel.
• Majdnem lett esélyes ellenzéki összefogás is, de élő adásban omlott össze az utolsó pillanatban.
• Egy esetleges konfliktus beláthatatlan károkat okozna a világgazdaságnak, és olyan hullámokat vetne, amiket Magyarországon is bőven megéreznénk.
• Helyszíni riport az országból, ahol a szándékos kétértelműségek a politika mindennapi részének számítanak.
  

A Tajvanhoz tartozó Macu-szigetek székhelyén, Nangan kisváros kikötőjében a Kínába induló kompra várakozó utasok között pásztázunk, interjúalanyokat keresünk, akik reményeink szerint mesélnének arról, hogyan élik mindennapjaikat a világ egyik legnagyobb nemzetközi figyelemmel kísért, legfeszültebb régiójában. Az utasok között egyszer csak feltűnik egy üldögélve várakozó fiatal férfi a tajvani hadsereg egyenruhájában. Európai újságírókból álló csapatunk egy emberként rohanja meg, mindenki arra kíváncsi, vajon miért akar Kínába utazni. A férfi nevetve közli, hogy katonaként még ha akarna, akkor se utazhatna Kínába, és a teremben ülők többségével szemben ő egy másik tajvani szigetre készül átutazni.

Ha van Tajvanon megfelelője a „le kell menni vidékre” mantrának, akkor az a Macu-szigetek felkeresése: a 19 apró sziget nagyjából 200 kilométerre fekszik az ország jelentős részét kitevő nagy szigettől, olyan közel Kínához, hogy már szabad szemmel is látni a kínai szárazföldet, rajta a rengeteg szélturbinával. A Macu-szigetek legnagyobb kikötőjéből naponta többször indulnak kompok Kínába, az itt élők számára a tíz-egynéhány kilométernyire lévő Fucsien tartományba történő utazás könnyebben kivitelezhető, mintha Tajvan fővárosát, Tajpejt szeretnék meglátogatni.

A katona, aki azt kérte, hogy csak Lee-ként hivatkozzunk rá, öt éve szolgál hivatásosként a tajvani hadseregben, és a következő évtizedeit is ott képzeli el. Mindennapjairól sokat nem árulhatott el, de annyit elmondott, hogy rendszeresek a hadgyakorlatok, és ezeken nem túl meglepő módon egy Kína elleni esetleges konfliktusra készülnek fel. Mint fogalmazott, a szigetek a frontvonalban vannak, abban az értelemben mindenképp, hogy Kína közelsége miatt folyamatosan látják a gyakorlatozó hadihajókat.

A tajvani hadgyakorlatok gyakoriságáról nekünk is lehetett elképzelésünk, egyetlen napot töltöttünk Macu két szigetén, de a háttérben gyakori volt a fegyverropogás zaja, és a helyiek elmondása szerint általában is ez szokott lenni a helyzet. Nem sikerült pontos információt megtudnunk arról, hány tajvani katona lehet a szigeteken, de a hadsereg masszív jelenléte számos jelből egyértelmű volt. Közben ugyanezekről a szigetekről napi szinten közlekednek a kompjáratok Kínába, ahol a szigeten élők családtagjai, barátai, üzletfelei élnek. Ahogy Lee-nek is, aki ugyan a tajvani hadsereg tagja, de az apja Sanghajban lakik.

Ez a kettősség az egész Tajvanon töltött hét alatt meghatározó élményünk volt. Tajvan státusza hosszú évtizedek óta finoman szólva is bizonytalan, és az elmúlt években Peking a korábbiaknál is világosabban üzente meg, hogy az egyetlen elképzelhető útnak a sziget beolvasztását tekintik. Ez viszont elég egyértelműen nem az a jövő, amit a tajvaniak szeretnének maguknak.

Közben Tajvan ezer szálon kötődik Kínához, kulturálisan, gazdaságilag, emberi kapcsolatok sokaságán keresztül, épp ezért félrevisz, ha tajvani–kínai konfliktusként próbáljuk meg megérteni a helyzetet. A Tajvanon élő emberek elsősorban a Kínai Kommunista Pártból nem kérnek, és abból a jövőből, amit szerintük a párt a szigetnek szánna.

Sokáig nem volt ennyire fontos

A Magyarországnál két és félszer kisebb területű Tajvan 24 millió ember otthona, és nem nagy túlzás arról beszélni, hogy az elmúlt években nem lehetett úgy olvasni a világsajtót, hogy ne fussunk bele szinte azonnal a szigetek jövőjéről szóló cikkekbe. Ennek fő oka az egyre erősödő kínai fenyegetés, Peking ugyanis a területet a Kínai Népköztársaság részének tekinti, és szerintük csak idő kérdése, mikor történik meg az újraegyesülés, ha kell, akár erővel kikényszerítve.

Tajvan évszázadokon át klasszikus határvidéknek számított, már a Csing-dinasztia is a saját területének tekintette, de a kínai központi hatalom számára fontossá mindig akkor vált, amikor mások is elkezdtek érdeklődni iránta. A sziget az első japán–kínai háborút követően 1895-ben japán kézre került, ahonnan a második világháború végén, Japán kapitulációja után került vissza a Kínai Köztársasághoz.

Csakhogy a kínai polgárháborúban a kommunistáktól vereséget szenvedő nacionalista Kuomintang (KMT) tagjai 1949 végén Tajvanra menekültek, és ott rendezkedtek be, a tervek szerint átmenetileg, amíg vissza tudják foglalni a szárazföldi Kínát a Kínai Kommunista Párttól (KKP). Tajvanra ekkor kétmillió ember – köztük sok katona – költözött át, és a Csang Kaj-sek vezetésével érkező nacionalisták jelentős vagyont is „átmentettek”.

A súlyos belföldi gondokkal küzdő KKP-nek kisebb baja is nagyobb volt annál, hogy Tajvant visszafoglalja, miközben Csang könyörtelen eszközökkel vette át a hatalmat: a modern Tajvan történelmének egyik legfontosabb napja 1947. február 28-án jött el, amikor a KMT-kormány elleni tüntetéseket a Kuomintang vérbe fojtotta: a következő hetek megtorlásában több tízezer embert gyilkoltak meg. Ezután vezették be a statáriumot, ami világrekordot jelentő módon 37 éven át hatályban maradt.

A fehérterror néven ismert időszak alatt több mint százezer embert börtönöztek be, ezreket végeztek ki, miközben a kommunista Kínától tartó Egyesült Államok 1955-ben védelmi megállapodást kötött a tajvani rezsimmel, ami a nyolcvanas évek elejéig, az amerikai Kína-nyitásig érvényben maradt. Bár ez az időszak nagyon súlyos politikai elnyomást hozott, gazdaságilag jóval liberálisabb volt a rendszer, hamar felismerték a technológiai fejlesztések fontosságát, beengedték a nyugati tőkét, és a hetvenes évektől kezdve az egyik legdinamikusabban fejlődő ázsiai ország lettek, megalapozva gazdagságukat. Ma az egy főre jutó GDP alapján Dél-Koreával és Japánnal állnak egy szinten.

Ez is magyarázhatja, hogy a diktatúrát fokozatosan szétfeszítő demokratikus mozgalmak győzelme után a KMT nem szűnt meg, sőt: a mai napig az egyik nagyobb párt lehet Tajvanon. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az eredetileg a Kínát visszafoglalni akaró, nacionalista Kuomintang ma az a párt, amelyik jobb viszonyt ápol Pekinggel. A másik nagy alakulat a Demokratikus Progresszív Párt (DPP), ami kevéssel a statárium vége előtt jött létre, kifejezetten a demokráciát és az emberi jogokat képviselve, amolyan klasszikus rendszerváltó mozgalomként, ahogy hasonlóra Kelet-Európából is bőven ismerhetünk példákat.

Tajvanon 1996-ban tartottak először teljesen szabad elnökválasztást, azóta a két nagy párt adta az államfőt. Az elmúlt nyolc évben az a DPP, amit Pekingben veszedelmes szeparatista alakulatnak tekintenek.

A DPP-nek idén is van esélye a győzelemre, és lehet arra is számítani, hogy ezt kínai válaszreakciók kísérik. A most leköszönő Caj Jing-ven helyett eddigi alelnöke, Lai Csing-te a párt elnökjelöltje, aki a múltban elég konkrétan célozgatott arra, hogy céljuk lehet a függetlenség kimondása. A DPP a kilencvenes években még nyíltan függetlenségpárti mozgalom volt, de az utóbbi időszakban a párt politikusai azzal szokták megkerülni a kérdést, hogy közlik, Tajvan igazából jelenleg is független, szuverén állam, szóval nincs szükség ennek kimondására.

Tajvan a tajvaniaké

Magyarországtól az Egyesült Államokig sok helyen felkapott mondás, hogy külpolitikai kérdésekkel nem lehet választást nyerni, de ez Tajvanon biztosan nem igaz. A szigeten minden elnökválasztási kampány hangsúlyos részét teszik ki a nemzetbiztonsági kérdések, és a választókat kifejezetten foglalkoztatja, hogy melyik párt mit állít a Kínával való viszonyról.

A DPP és a KMT legfőbb külpolitikai kampányüzenete az volt, hogy alapvetően a status quót akarják fenntartani, kisebb hangsúlybeli módosításokkal, és a másik pártot támadták azzal, hogy ők bezzeg fel akarják rúgni a rendszert. Az viszont nagyon nehezen megmondható, hogy pontosan mi is ez a status quo: Tajvan egy gazdag, technológiailag nagyon fejlett, jól menő ország, a világ élmezőnyébe sorolt demokráciával, emberi jogokkal, sajtószabadsággal, ám rendkívül zavaros külkapcsolatokkal, aminek szerves része, hogy bizonyos dolgokat inkább senki nem mond ki nyilvánosan.

Mára mindössze 13 ország maradt, amelyik elismeri Tajvant önálló államként, és ezek többsége apró szigetország, bármiféle nemzetközi súly nélkül. Tajvan úgy lett az elmúlt évtizedekben a nemzetközi közösség egyre fontosabb szereplője és a nyugati szövetségi rendszer kvázi része, hogy közben sem az ENSZ-nek, sem az ENSZ alá tartozó nemzetközi szervezeteknek nem lehet tagja, és a legtöbb ország hivatalos diplomáciai kapcsolatot sem tart fenn a szigettel. A helyzet abszurditását mutatja, hogy miközben Tajvan az Egyesült Államok egyik legfontosabb regionális szövetségese, tajvani kormánytag nem utazhat Washingtonba. Erről mondta nekünk Tajvan külügyminisztere, Joseph Vu, hogy tajvani külügyminiszterként más országokat látogatni nem a legkönnyebb munka a világon.

A bizonytalanság előjön a közvélemény-kutatásokban is: a tajvani kutatásokról Jü Csing-hszin, a Nemzeti Csengcsi Egyetem választáskutató központjának igazgatója beszélt nekünk: intézetük a kilencvenes évek óta kutatja a tajvani lakosság politikai preferenciáit, és ez az időtáv lehetőséget teremtett néhány világos változás megfigyelésére. Egyrészt, hogy hogyan alakult a tajvaniak gondolkodása a Kínával való egyesülés, illetve a függetlenedés kérdéséről:

Látszik, hogy a tajvani lakosság döntő többsége status quo-párti, különbségek csak abban mutatkoznak, hogy egy távoli, meghatározatlan jövőben mi történjen az országgal. Az adatokból világosan látni, hogy a demokratikus átmenet óta a két véglet, azaz az azonnali függetlenség kihirdetése, illetve az azonnali egyesülés Kínával végig csak kevesek támogatását élvezte, és nem véletlen, hogy a nagy pártok soha nem karolták fel nyíltan ezeket az álláspontokat. (Az azonnali egyesülés annyira népszerűtlen, hogy arra csak egy többszörösen elítélt bandavezér, a verőembereit taxitársaságba szervező, Fehér Farkas néven ismert Csang An-Lo szervezett pártot, akivel kapcsolatban többször felmerült a gyanú, hogy Pekingből pénzelhetik, és aki az idei választási kampányban sokak meglepetésére csendben maradt.)

A status quo megítélésének bizonytalansága ugyanakkor kiderült abból, hogy Jü hozzátette: ha úgy teszik fel a kérdést a tajvaniaknak,

hogy támogatnák-e a függetlenség kimondását, ha tudhatnák, hogy biztosan nem követi ezt kínai katonai megtorlás, akkor a 2022. decemberi adatgyűjtés szerint a válaszadók közel 75 százaléka támogatná, míg ha biztosan lehet tudni, hogy Kína támadni fog, akkor 55 százalék fölött van a függetlenséget elutasítók aránya.

Azaz a függetlenségpárti gondolat abszolút jelen van a tajvani társadalomban, csak a külső környezet (a nyílt kínai fenyegetés) érthető óvatosságra int sokakat. Szorosan összefügg ez a folyamat azzal, ahogy az elmúlt évtizedekben a tajvani identitás kialakulását figyelhették meg a kutatók:

Nem kell társadalomtudósnak lenni, hogy érteni véljük a változások dinamikáját: az 1996 óta eltelt időszakban Tajvan minden indikátor alapján jól működő, egyre gazdagabb országgá vált, számos olyan szabadságjogot biztosítva az állampolgárainak, amelyek kevéssel korábban elérhetetlennek tűntek, és ebben az időszakban egyre többen lettek, főleg a fiatalok között, akik már elsősorban tajvaninak tartják magukat. Erről mondta egy friss interjúban a DPP korábbi főtitkár-helyettese, Lin Fej-fan, hogy a demokrácia alakította át az emberek identitását.

Az is elég biztosan állítható, hogy a Hszi Csin-ping hatalomra kerülését követően erősödő kínai fenyegetések is számítottak: a fenti ábrán 2020 környékén nagy ugrást lehetett látni a magukat csak tajvaninak vallók arányában, míg meredeken csökkent a tajvani-kínai kettős identitást vállalók aránya. A változás magyarázata egyszerű: ekkor zajlottak a demokráciapárti tüntetések Hongkongban, amelyeket Peking vérbe fojtott. A Hongkongnak Peking által adott, majd be nem tartott ígéret éppen az az „egy ország, két rendszer” volt, amt Hszi Tajvan számára is nyíltan kínálgat évek óta.

A hongkongi példa megmutatta, hogy Kínán belül nem maradhat fenn egy demokratikus zárvány, és hogy a központi hatalom kész ezt erővel is megszüntetni.

A hongkongi történéseknek konkrét hatása is lehetett a tajvani belpolitikai helyzetre: a 2020-as választások előtt a 2016 óta kormányzó DPP nem állt fényesen a felmérések szerint, ám a hongkongi tüntetések leverése komoly lökést adott a párt támogatásának.

A DPP főtitkárhelyettese, Andrea Ji-san Jang is úgy fogalmazott, bármennyire is szörnyű ezt mondani, de ami Hongkongban történt, az Tajvan előnyére vált, sokat tanultak a brutális példából. Ugyanakkor Ji-san Jang szerint Kína is tanult az ott történtekből, és megértették, hogy ha nyilvánosan és hangosan kommentálnák a tajvani választásokat, azzal maguk alatt vágnák a fát, ezért a 2022-es helyhatósági választás volt az első alkalom, amikor Peking nyilvánosan nem szólt bele a kampányba, és a DPP politikusai erre számítottak idén is.

Az üzengetések azért nem maradtak el: a DPP elnökjelöltje, Lai Csing-te néhány napja arról beszélt újságíróknak, hogy soha nem látott mértékben tapasztaltak kínai beavatkozási kísérleteket a választási folyamatba, míg Peking nem közvetlenül a tajvani politikai fejleményeket kommentálva, hanem az Egyesült Államoknak címezve, de szintén világosan üzent: soha nem fognak megalkudni Tajvan kérdésében.

Bár sejthető, hogy Peking számára a Kuomintang győzelme lenne a jobb hír, a kínai vezetés közvetlenül nem üzente ezt meg. Az elmúlt időszakban ugyanakkor nagyon jelentős kínai dezinformációs törekvésekről számolt be több tajvani IT-szakértő is. Mint elmondták, Tajvan régóta a világ hackertámadásoknak és dezinformációs kampányoknak leginkább kitett országai közé tartozik, az utóbbi időben még erőteljesebb kampányokat tapasztaltak. A hamis hírekre és félrevezető információkra épülő kampányok általában nem Kína-barát üzeneteket közvetítenek, hiszen sejthető, hogy azok nem mozgatnának meg sokakat, inkább a politikai rendszer iránti bizalom aláásását és a társadalmi feszültségek szítását szolgálják.

A sok éve tartó erőteljes kínai információs hadviselés lépéskényszerbe hozta az egymást követő tajvani kormányokat, így olyan védelmi infrastruktúrát alakítottak ki, amit világszerte egyre többen tartanak követendő példának. Az országban nagy hangsúly jut a fiatalok médiatudatosságának fejlesztésére, létezik állami és számos civil alkalmazás is, ami azonnal segít megmondani egy online tartalomról, hogy megbízható forrásból származik-e, és külön minisztériuma van a digitális ügyeknek.

Ennek ellenére minden kutató egyetértett abban, hogy rendkívül nagy kihívással állnak szemben: a Tajvanon is népszerű TikTokon például ellenőrizhetetlenül ömlik a tartalom a fiatal felhasználókra, és az országban, ahol a sokévnyi kemény diktatúra után a szólásszabadság az egyik legfontosabb, mindenki által osztott érték, komoly felháborodást váltana ki az alkalmazás korlátozása.

Élő adásban széteső ellenzéki összefogás

A helyi szabályok szerint az utolsó közvélemény-kutatási adatokat a választások előtt 10 nappal lehet publikálni, ezek szerint továbbra is vezet a DPP elnökjelöltje, de még mindig sok a bizonytalan szavazó. Az idei helyzetet bonyolítja, hogy míg a korábbi választásokkor rendre a két nagy párt és velük szövetségre lépő számos kisebb párt indult, idén megjelent egy harmadik nagyobb formáció is, a fiatalokat ügyesen megszólító Tajvani Néppárt (TPP), amit Tajpej egykori polgármestere, Ko Ven-je vezet.

A kampányban egy darabig úgy nézett ki, hogy a Kuomintang és a TPP össze is bútorozhat, a felmérések szerint az ellenzéki összefogás simán fölénybe kerülhetett volna, de végül a jelöltállítási határidő előtti utolsó pillanatban, kamerák előtt omlott össze a tárgyalássorozat, miután a két pártvezér összeveszett.

link Forrás

Bár a Kuomintang egyik befolyásos politikusa próbálta ezt úgy keretezni nekünk, hogy a néppárti Kót a nyolcvanas években járó anyja irányítja, és az idős nő fúrta meg az ellenzéki összefogást, tajvani újságírók ezt egyszerű hülyeségnek nevezték, szerintük annyi történt, hogy a két hatalmas egót nem bírta el a szövetség.

Azzal, hogy három nagyobb párt indult, a kormányzó DPP lépéselőnybe került, ám így is könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy ők adják az elnököt, de az elnökválasztással egyszerre zajló parlamenti választásokon az ellenzék szerez többséget, ami meglehetősen nehézkessé teheti majd a kormányzást a következő ciklusban.

Mire december elején megérkeztünk Tajpejbe, már lezárult a határidő, eldőlt, hogy a három nagyobb párt külön indul. Szerencsénkre az érkezésünk hétvégéjén a DPP és a Kuomintang is kampánygyűlést tartott a fővárosban, így közelről láthattuk, hogyan zajlik élesben a kampány.

A KMT vasárnap délelőttre szervezte a gyűlését Tajpej első kerületének egy kisebb parkjába, ahol hiába vonult fel a teljes pártvezetés és az elnökjelöltjük, csak pár százan jöttek össze, zömében nyugdíjas szavazók. Tolmácsok segítségével tudtunk beszélgetni pár szavazóval, például a 71 éves Leóval, aki exrendőr, ezért is szavaz az egykori rendőri vezető Húra. Kínával kapcsolatban az idős szavazó is ugyanazt mondta, amit aztán sokat hallottunk KMT-s politikusoktól és támogatóktól: a legfontosabb a béke, ehhez higgadt hozzáállásra és párbeszédre van szükség, és ezeket a KMT tudja garantálni.

Hallgatva a kampánybeszédeket érezhető volt, hogy a KMT-s politikusok bármiről szívesebben beszélnek, mint a Kína-kérdésről, de persze ezt megúszni a tajvani kampányban nem lehet. Az elnökjelölt Hu Ju-ih fő üzenete a Kína esetében alkalmazandó 3D-stratégia volt, azaz egyszerre van szükség a deterrence (elrettentés), dialogue (párbeszéd), de-risking (kockázatcsökkentés) hármasára, és a hadsereg fejlesztését az ellenzéki párt is prioritásnak tekinti.

Ugyan becslések szerint a diktatúra évtizedei alatt az állammal szorosan összefonódó Kuomintang a világ egyik leggazdagabb pártja volt, ez a vagyon mostanra megcsappanhatott, a kampány során a KMT politikusai nyíltan is panaszkodtak a forráshiányra, és ez látszott a rendezvényeik visszafogottságán is.

Látványos volt a különbség a délutáni eseménnyel, ahol a kormányzó DPP tagjai, élükön a leköszönő Caj elnökkel sokkal profibb infrastruktúrával és jóval nagyobb tömeg előtt beszéltek. A DPP politikusai kifejezetten hangsúlyozták a párt nemzetközi beágyazottságát és nyugati kapcsolatait, a 76 éves exminiszterelnök és pártelnök Su Ceng-csang azzal büszkélkedett, hogy egész Ázsiában Tajvanon legalizálták először az azonos neműek házasságát, Cej pedig többek között a hongkongi tőzsde tajvani részvényeket összefogó indexének alakulását mutató grafikont, illetve a Transparency International demokráciaindexének eredményeit vetítette ki beszéde közben a háta mögé.

Cej és a DPP többi politikusa is arról beszélt, hogy a KMT arra akarja kihegyezni a választást, hogy béke és háború között választhatnak a tajvaniak, de ez nem igaz, a DPP is békét akar, csak nem olyat, amit Hongkongban láthattak. Mint Cej fogalmazott, Tajvan nem provokálja Kínát, de ettől még fel kell készülni egy esetleges támadásra, ennek elmulasztása jelenti az igazi veszélyt.

Erről beszélt nekünk pár nappal később a DPP alelnökjelöltje, Hsziao Bi-kim is, aki nem sokkal korábban még Tajvan washingtoni képviselője volt (nagykövete nem lehet az országnak), és onnan tért vissza a hazai politikába, amiben Peking annak egyértelmű bizonyítékát látja, hogy hogyan fonódik össze az amerikai kormány és a DPP. Hsziao szerint Kína céljai teljesen egyértelműek, át akarják venni Tajvan irányítását, csak az a kérdés, hogy ezt hogyan akarják megtenni. Pontosan lehet tudni, hogy Kína a világ összes többi országát lenyomva fektet haderőfejlesztésbe, ezzel Tajvan nem tud és nem is akar versenybe szállni. Ehelyett költséghatékonyabb és mobilabb hadseregfejlesztésre van szükség, a Kínával szembeni elrettentés másik eszköze pedig a Tajvan mögötti nemzetközi támogatás.

A KMT külügyi vezetői szerint ugyanakkor a Tajvani-szorosbeli kapcsolatok rosszabbodása teszi egyre fenyegetőbbé a helyzetet a régióban. „A KMT az egyetlen párt, melynek két irányba van kapcsolata: egy Washingtonba és egy Pekingbe” – hangsúlyozta Alexander Huang, a KMT külpolitikai kapcsolatokért felelős vezetője. Huang rutinos diplomata, évtizedekig élt Washingtonban is, pártjának amerikai kapcsolataiért felelős, és bár udvariasan elhessegette a felvetést, nem nehéz elképzelni, hogy egy esetleges KMT-kormányban ő töltené be a külügyminiszteri posztot.

Huang szerint a KMT versenyelőnye, hogy mindenki tudja róluk, zsigerileg ellenzik a függetlenséget, ezért Pekingben nem tekintenék fenyegetésnek a hatalomra kerülésüket. Így egy KMT-kormány megalakulásával gyakorlatilag azonnal végbe is menne a deeszkaláció, nem kéne semmi továbbit tenniük ezért. A veterán diplomata ugyanakkor igyekezett hangsúlyozni, hogy a kormányváltás nem jelentené azt, hogy onnantól Peking diktálna, szerinte egyszerűen csak két dolgot nem szabad soha megtenni: egyrészt gyengeséget mutatni a kommunisták előtt, másrészt pusztán belpolitikai okokból a középső ujjukat mutogatni nekik.

Arra a kérdésre, hogy a KMT-kormány idején például fogadnák-e Tajvanon az amerikai Képviselőház elnökét, ahogy az a DPP-kormány idején Nancy Pelosi látogatásakor történt, ami rendkívül heves válaszreakciókat váltott ki Pekingből, Huang elmondta: ha ők lennének hatalmon, lenne közvetlen kommunikációs csatorna a két kormány között, így odaszólhatnának Pekingbe, hogy

„Hey bro, it's just Nancy, ok? it's just less than 24 hours, so shut the fuck up”,

ami szerinte a diplomácia nyelvén annyit jelentett volna, hogy Pelosi érkezik, és fogadni fogják, de Peking ne csináljon semmi hülyeséget, mert az egyik félnek sem jó.