Az év, amelynek meg kellett volna változtatnia a világot

• A koronavírus napok alatt forgatta ki sarkaiból a hétköznapjainkat, veszélybe került a munkánk, a gyerekek fejlődése, a szeretteink élete.
• Az éltető levegő is fenyegetéssel volt tele, az emberi kapcsolataink átalakultak, fogalmunk sem volt, mi lesz velünk a következő héten. Tizedekkora megrázkódtatásokat is évekig dolgoz fel az ember, ehhez képest a járvány visszaszorulását sem vártuk meg, és nekiálltunk aktívan nem foglalkozni vele.
• Ha úgy teszünk, mintha nem változott volna semmi, ha feldolgozatlanul marad egy ilyen eseménysorozat, az biztos nem tesz jót. És a következő válságokra való egyéni és közösségi felkészülést is megnehezíti.
• Elolvastam három nagyon különböző könyvet, amelyek segíthetnek – legalább abban, hogy gondolkodni tudjunk minderről.

„2020 történelmi jelentőségű év, amely ugyanúgy felejthetetlen, mint 1492, 1776, 1918, 1939 vagy 1968” - írja könyvében Eric Klinenberg szociológus. Magyarországon alighanem nagyon más számokat mondanánk. Ha csak az elmúlt száz évet nézzük, akkor 1920, 1944, 1956 és 1989 biztos sokaknak eszébe jutna. Afganisztánban, Angolában és Argentínában pedig más dátumokkal dobálóznak.

Pont azért különleges 2020, mert jó eséllyel a Föld minden országának történelemkönyvébe bekerül.

Ismerünk gyilkosabb háborúkat és járványokat, a koronavírus 7 millió számozott halottjánál volt már rosszabb az emberiség történetében. A hivatalosan 700 millió, valójában ennél sokkal több fertőzött már rekordgyanús, a 2020-as, ilyen-olyan lezárások miatt felforgatott 7 milliárd élet pedig biztosan példátlan.

Az ilyen sorsfordító események emlékét hivatalos ünnepségeken és családi beszélgetésekben idézzük fel, évtizedekkel később is vitatkozunk róluk, versekben és dalokban, konferenciákon és színpadon értelmezzük újra meg újra. Amikor kitört a járvány, akkor az úgy kitöltötte a privát és a közéletünket, mint korábban semmi.

De már néhány hónap után beleuntunk, vagy legalább is próbáltunk nem foglalkozni vele. Nem csak a címlapokról kezdett eltünedezni a vírus, a hétköznapokban is egyre kevésbé foglalkoztunk vele. Fél évvel a pandémia hivatalos kezdete után, 2020 nyarán a WHO volt kénytelen figyelmeztetni a „belefáradás” veszélyeire, amelyet egyéni és állami szinten is érzékeltek. Miközben a covidot olyan egészségügyi válságnak nevezték, amely még sokáig velünk marad, és amelyből „egy évszázadban egy van”.

„Tényleg sok mindenen mentünk keresztül, ami traumatizált minket. Mi, felnőttek, úgy éljük túl a traumáinkat, hogy elfojtjuk őket. Van ez a nagyszerű szociológiai fogalom, a nemtudás akarása. Azt hiszem, elfojtottuk, amin 2020-ban keresztülmentünk, mert annyi minden történt velünk, ami megváltoztatott minket” - nyilatkozta a fent idézett Klinenberg, a NYU intézetvezető professzora.

„A hosszú covid nem csak egyéni betegség, hanem társadalmi kór is. Számos jele van annak, hogy még ma is ettől szenvedünk.”

Nem feltétlenül a trauma a megfelelő fogalom annak a leírására, ahogy a társadalmak feldolgozzák a pandémia tapasztalatait vagy szőnyeg alá söprik az emlékét. De az biztos, hogy történt velünk valami rendkívüli, amiről nem nagyon beszélünk.