„Nincs értelme másról forgatni, mint ami körülöttünk zajlik, és az egyre elviselhetetlenebb”

• Enyedi Ildikó legtehetségesebb tanítványának tartották, de nem csinált nagyjátékfilmet hosszú időn keresztül, egészen mostanáig.
• Jövő héten mozikba kerülő első filmje aztán egyből három díjat nyert Locarnóban.
• A Fekete pont az oktatás valóságán keresztül mesél egy mozdíthatatlannak látszó, zárt világról, amiben mindenki szarul érzi magát.
• Pedig nem volna kötelező.
• Interjú az Amerikába tartó Szimler Bálinttal.
  

Van a Fekete pontban filmtörténeti utalás elég, én egy olyat vennék elő, amit talán más úgysem fog: amikor csengetés előtt inogni kezd a termelői mézes befőttes üveg, majd távoli csörömpöléstől és sűrű dobogástól kísérve alázúdul a gyerektömeg a lépcsőn; nálam egyből bekapcsolta az Oroszlánkirályt és a gnúcsorda vonulásának jelenetét. Vagy csak belemagyarázom?

Nem, nem, eszembe jutott. Vagy hát valami összefüggés lehet, ha nem is teljesen tudatos, mert imádom azt a filmet. Azt biztosan tudtam, hogy akarok egy vihar előtti csend hangulatú jelenetet, ami lefesti az iskolai szünetek hirtelen változó atmoszféráját. Az ebédszünet minden visszaemlékezésben ilyen képet mutat: ahogy zúdul le a sereg a folyosón, és amilyen hirtelen, az mindenkibe beleégett. És van még egy elem mindenki közös emlékezetében: a random ember, tanár, portás, büfés, takarító, aki rád szól, hogy ne fuss a folyosón.

A film egy Berlinből Budapestre költöző kisfiú beilleszkedéséről, illetve be nem illeszkedéséről szól. Amerikában nőttél fel, hasonló korú lehettél, amikor hazaköltöztetek. Mennyire személyes indíttatású a történet?

1989-ben, amikor a rendszerváltás után kinyílt a világ, apám lett a Hungarotex textilvállalat New York-i kirendeltségének vezetője, és családostul kiköltöztünk Amerikába. Hét évet éltünk ott, kilencéves voltam, amikor 1996-ban visszajöttünk. Kultúrsokk volt. Kint imádtam iskolába járni, itthon egyáltalán nem. Nehezen tudtam beilleszkedni, de ez inkább a rendszernek szólt; a barátságaim gyorsabban kialakultak itthon, mint Amerikában. Utólag annak tudom be, hogy az amerikai iskolában inkább az önálló identitás fejlesztése a szempont; hogy ne befolyásoljanak mások. Itthon sokkal többet alakít rajtad az intézményi közeg, a szabályok, és persze a gyerekek is, akik körbevesznek. Folyamatosan úgy léptem át a határokat, hogy észre se vettem őket.

Az, hogy pofázok az órán, kint sose volt gond, itthon nem díjazták. Kb. 35 figyelmeztetőm volt egy évben. „Bálint énekelt az órán, többszöri rászólás után.”

Vannak konkrét élmények is, amik visszaköszönnek a filmben?

Kapásból a faszállítás. Amikor hazaköltöztem, nagyon értékeltem a magyar humort, megszerettem a szóvicceket. Ez új volt; Amerikában nincs ennyire erősen jelen ez a cinikus humor. A Nagyon Torgyán Viccek volt az egyik kedvencem.

Elvállaltam, hogy az akadályversenyen én adok nevet a csapatnak. Rajzoltam egy bácsit, aki tolja a talicskáját, rajta rőzse, és mi lettünk a faszállítók. Egy tanár ezen eléggé kiakadt. Másként végződött a történet, mint a filmben, mégis nagyon megmaradt bennem az az értelmetlenség, hogy egy ilyen pimf hülyeségből képes egy tanár kolosszális ügyet csinálni. Ez az emlék jó sorvezetőként szolgált aztán, köré tudtam építeni a forgatókönyvet.

Az ájuldozó gyerekek az évnyitón szintén saját. Sose értettem, miért kell vigyázzban feszíteni a nyár végi harmincvalahány fokban, amikor mindenki tudja, hogy előbb-utóbb valaki el fog ájulni. A kapcsolódás a tanárokkal, illetve annak hiánya is személyesnek mondható. De a filmnek ezzel együtt sincs önéletrajzi motivációja, az élmények inkább mankóként szolgáltak a történetvezetéshez. A gyermeki világ és az oktatás valósága régóta foglalkoztat.

Mikor fogalmazódott meg benned a könyv terve?

2020-ban történt, az SZFE szétbarmolása idején. A Filmintézet az utolsó fejlesztési körben kikukázta a filmtervemet, amin akkor már évek óta dolgoztam. Rossz szokás, aztán később Fülcsengés volt a címe. Dacos voltam és dühös.

Azt éreztem, nincs értelme másról filmet csinálni, csak arról, ami körülöttünk zajlik, és az egyre elviselhetetlenebb.

Két szempontom volt. Olyan könyvet írni, amivel soha nem is pályáznék a Filmintézethez, és amit állami támogatás nélkül is meg lehet valósítani. Vagyis lehetőleg egy helyszínen játszódik, és kevés szereplővel meg lehet oldani. Utóbbi végül nem jött össze, de innen indultunk.

Előttem van a kép, ahogy Reisz Gáborral közösen őrt álltunk az SZFE-n, és arról beszélgetünk, hogy innentől tényleg nincs értelme a Filmintézetnél (NFI) pályázni. Ennyi volt. Ő akkor kezdte el írni a Magyarázat mindenre könyvét. Az én tervem csúszott, mert közben kitaláltam egy műsort, amit aztán Gulyás Marcival és a Partizánnal közösen valósítottunk meg: ez volt a Közgyűlés, és másfél évre lekötött. Mostanra sokan megértették, hogy felesleges az NFI-vel időt fecsérelni. Annyi hasonló független film készült már, hogy én gyűjtőnéven csak „szamizdat filmeknek” hívom őket.

Ami kicsit tovább bolondította a helyzetet, azok a tanártüntetések voltak. Számomra nagyon valóságos, fontos élmény és tapasztalat volt, be is építettem a könyvbe. De egyben bénítóan is hatott, és át kellett általa értékelnem a filmtervemet. Nem akartam, hogy a kiélezett helyzetben az intézményi kritika akármilyen módon a pedagógusokon csattanjon. Sokat kellett dolgoznom a karaktereken és az egyensúlyokon, hogy ne önmagukról fogalmazzanak meg állításokat, hanem a közegről, amiben működnek.