Schmidt Mária ráhúzta a szexrecessziót a feministákra

„A szexuális szabadosság mostanra egyre kevesebb szexet és egyre nagyobb boldogtalanságot eredményez. Míg a szexuálisan felszabadult nők a múlt század nyolcvanas éveiben heti több, átlagosan három szexuális aktust folytattak, addig ma Nyugaton alig hat százalékuk él nemi életet, ők is legfeljebb heti, de inkább havi egyszer. A mai nők többsége arrafelé – tehát Nyugaton – ezek szerint szexmentes életre kényszerül, magányra ítéltetik, vagy magányra ítéli magát, depressziósak lesznek és terápiára szorulnak. Az egyre kielégületlenebb és elkeseredettebb nők férfiellenességükben túlszabályozzák a férfiak viselkedését, fel akarják számolni az udvarlás spontaneitását, veszélyzónává akarják változtatni a nemek közötti érintkezést. A férfiak válaszul pornófüggővé válnak és nehezükre esik, hogy férfiasságukat a virtuális téren kívül is bizonyítsák.”

(Schmidt Mária, 2024. szeptembere)

Az identitás, mint politikai fegyver című nemzetközi konferencián tartott nagy hatású, kormánylapok által egyenesen forradalminak és tabudöntögetőnek titulált nyitóbeszédet Schmidt Mária történész, a XXI. Század Intézet főigazgatója szeptember végén.

Előadásának címe Ne szeretkezz, háborúzz! volt, a gondolatmenet pedig önmagában is megér néhány szót, ha már tabudöntögetésről van szó.

Schmidt ugyanis valóban határokat feszegetett, annyiban mindenképp, hogy nem egyszer úgy tűnt, mintha a kommunizmus vívmányait értékként lobogtatta volna. Néhol viszont épp az ellenkezőjéről szólt, így nem teljesen érthető, hogy a nap végén mi a történészi álláspont szex tekintetében.

„A második világháború után a kommunizmusra kényszerített országokban, tehát nálunk is, teljeskörűen emancipálták a nőket, míg nyugati sorstársaikat visszatessékelték a háztartás és a család világába. Az ő legfőbb céljuk továbbra is a férjhez menés és a családalapítás maradt.”

Innen indulunk, a nyugatellenes kirohanás lényege, hogy míg arrafelé az egykeresős családmodell, amiben a nők gyereket neveltek és házimunkát végeztek, kiszolgáltatta őket férjeiknek, addig a „szocialista táborban a nők teljes egyenjogúságot élveztek, bármit tanulhattak, bármilyen munkakört betölthettek”, és bár mindeközben nőként, anyaként és munkaerőként is helyt kellett állniuk, de legalább az állam besegített nekik.

Hihetnénk, hogy ez egyfajta óda a szocializmushoz, ám kicsit később már ott tartunk:

A szexualitással kapcsolatos viselkedési normákat egészen az 1968-as forradalomig az angolszász, illetve a vele vetélkedő szocialista álszentség puritanizmusa határozta meg.

A forradalmi fordulat, miszerint az új generáció már örömszerzésként és nem reprodukciós aktusként tekintett a szexre, elhozta a fogamzásgátlók korát, ezzel pedig a „szexuális forradalom teoretikusai szerint a tabletta és az óvszer vált a szexuális forradalom sarlójává és kalapácsává.”

Schmidt azzal folytatja, hogy a tablettákkal végre elismertté vált a nők joga az örömszerzéshez, ezáltal magabiztosabbá váltak, és ez a férfiakat is felszabadította, mert nem kellett tartaniuk a nem várt következményektől (magyarán attól, hogy teherbe ejtenek valakit).

Gondolhatnánk, hogy ez jó dolog, csakhogy Schmidt Mária úgy folytatja, hogy az 1968-as forradalom nyugaton és keleten is „macsó mozgalom volt”, amely „a művi abortusz engedélyeztetéséért folytatott harcot” állította középpontba, és lerombolta a házasság intézményének tekintélyét is.

A magzat, az új élet ezek szerint nem érték, nem „Isten ajándéka”, és nem rendelkezik emberi joggal. A feministák szerint a magzat sorsáról hozott döntés csak és kizárólag a nőkre tartozik. Az „én testem, az én döntésem”. Ezzel a hivatkozással kirekesztik belőle a férfiakat, ami egyaránt önző a magzattal és az apával szemben, különösen, hogy a megszületett gyermek esetében az állam kikényszeríti a férfi, az apa felelősségvállalását.

Ehhez képest – így Schmidt Mária – Magyarországon már az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt véget vetettek a rövid abortusztilalmi időszaknak, a Ratkó-korszaknak, és a forradalom azt is kikényszerítette, hogy „a kommunisták takarodjanak ki a hálószobáinkból és a paplanjaink alól is.”

Kicsit később viszont már megint azt állítja:

A szexuális forradalom és a női emancipáció a huszadik századot a nők századává tette.

Innen jut el Schmidt Mária a kezdésként idézett konklúzióhoz, miszerint bár a forradalom lezajlott, a nők századában hiába értek el minden fontosat már, a feministák mégsem bírtak leállni. Ennek a nagy szabadságnak az eredményeképp pedig a nők többsége nyugaton szexmentességre kényszerül, magányos lesz és depressziós, míg a férfiak az ebből fakadó férfiellenesség miatt fordulnak a pornóhoz, függővé válnak, és a virtuális téren kívül nehezen bizonyítják férfiasságukat.

Mi következik mindebből?

Az ateistává és szexmentessé lett nyugati kultúra mára ürességet és céltalanságot eredményez, emellett gépies infantilizmushoz vezet. A társas kapcsolatok hiánya fizikai és lelki összeomlást okoz, ami miatt mindenki terápiára jár és analitikusától várja életválságának megoldását.

Hosszasan idéztem Schmidt Máriát, hogy lássuk, milyen kacskaringós, és ellentmondásos úton jut el odáig, hogy a nőket tegye felelőssé a szexmentes (így tehát gyerekmentes és emiatt demográfiai önsorsrontásba menekülő) társadalmak kialakulásáért.

Ki miért nem szexel?

Ezzel szemben a témában eddig született mérvadó kutatások nagy része nem a feministák számlájára írja a szexmentes életet.