Független külföldi megfigyelők híján képtelenség teljes bizonyossággal eldönteni, hogy a vasárnapi krími népszavazás mennyire tükrözi pontosan a helyiek akaratát az Oroszországhoz való csatlakozásról. Az igen szavazatok 97 százalékos aránya nyilván eleve gyanús, még akkor is, ha az ellenzők többsége – a helyi ukrán és krími tatár kisebbség – távol maradt, és nem fárasztotta magát az egyébként is felesleges nemmel szavazással.

Az átlátszó urnák és a boríték nélküli szavazólapok bizonyára nem segítették az ellenvélemény kifejezését, a teljesen egyoldalú kampányról, illetve a több tízezer orosz katonáról és helyi fegyveres szövetségeseikről nem is beszélve. Többen más kerületben szavaztak, mint ahol regisztrálva voltak, és legalább egy ember orosz útlevéllel voksolt; ez ő nevüket utólag, tollal írták rá a szavazók listájára. A putyinista nemzetközi megfigyelőknek, köztük a jobbikos Kovács Béla európai parlamenti képviselőnek, egyébként ezek közül semmi nem tűnt fel, ami részben talán annak is köszönhető, hogy a referendum napjának egy részét a Hotel Moszkva kávézójában töltötték. A „megfigyelők” szerint a voks minden elképzelhető nemzetközi sztenderdnek megfelelt, de ez a vélemény valószínűleg inkább saját egzotikus politikai nézetekeit tükrözi, mivel az európai szélsőjobb nagy része képviseltette magát a komikus társaságban.

Az oroszok többsége valószínűleg támogatja

Ezzel együtt könnyen elképzelhető, hogy a végeredmény kifejezi legalább a helyi orosz többség véleményét. Őket főleg az Oroszországhoz való tartozás egyszerű hazafias vágya vagy egyes esetekben harciasabb nacionalizmus, valamennyi szovjet nosztalgia, a jobb életszínvonal reménye, illetve az orosz nyelvű híradások elképesztő manipulációjának köszönhetően a „fasiszta” ukrán kormánytól, illetve a kaotikus kelet-ukrajnai állapotoktól való félelem vezérelte.

Ezek mind érthető érzelmek, és magyarként nem is nehéz empátiát érezni egyik-másik iránt. A furcsa az, hogy mintha az annektálást támogató oroszok közül senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a félsziget lakosságának több mint harmada, az ukránok és a krími tatárok máshogy láthatják a dolgokat. Pontos adatot értelemszerűen itt sem lehet találni, de az elmúlt két hétben összesen egy ukránnal találkoztam a Krímen, aki az Oroszországhoz való csatlakozást támogatta, tatárral pedig eggyel sem. Ahány orosznak felvetettem a problémát, csak a vállát vonogatta.

A Krím egyébként is kicsit olyan, mint egy szovjet díszlet, még a hotelek ajtónállói is úgy néznek ki, mint egy szovjet ellentengernagy. Az utakon lévő ellenőrzőpontok magasan kiemelkednek a különböző félkatonai csoportok egyébként is bizarr világából: oroszországi „kozákok” (többnyire nyugdíjas férfiak vegyes egyenruhában és kozák süvegben), szerb csetnikek borzas szakállal és halálfejes logóval, a szakadár krími kormányhoz átállt ukrán belügyi erők, helyi arcok, akik végre fontosnak érezhetik magukat, és persze egy csomó őszintén lelkes ember, aki meg van róla győződve, hogy Szevasztopolt védi a támadásra kész ukrán fasisztáktól.

Vicces volna, ha nem lenne ijesztő

Az egész fantasztikusan szórakoztató volna – különösen a profi ellenőrzőpontokra tűzött zászlók óriási választéka miatt, a volt szovjet haditengerészeti lobogótól kezdve az orosz veterántestvériség zászlajáig minden megtalálható volt itt –, ha nem lenne olyan komoly. Az oroszpárti milíciák legalább négy ukrán aktivistát „letartóztattak”, bár az elrablás valójában jobb szó, tekintve, hogy az új krími kormány hatóságát senki nem ismeri el, csak Moszkva, és közülük kettő még nem került elő. Jó néhány újságíró is rosszul járt. Egy katonai megszállás végeredményben soha nem vicces, még akkor sem, ha a lakosság egy része egyetért vele.

Hogy most mi lesz, azt nem tudni, de az biztos, hogy nem megy majd olyan könnyen, mint az orosz fegyveres segítséggel installált Szergej Akszionov, a de facto krími miniszterelnök mondja, akinek a pártja egyébként 4 százalékot kapott az utolsó választásokon, valamint két gyilkossági ügyben és más maffiaügyekben is folyt ellene nyomozás, bár vádat soha nem emeltek. Az Oroszországhoz való csatlakozás jogi-technikai része biztos káosszal jár majd, bár ez csak egy dolog.

Pofára ejtették őket

Évi több milliárd dollárnyi orosz pénzre lesz szükség ahhoz, hogy a félszigetet egyáltalán a jelenlegi szintjén tartsák, mert a Krím eddig nettó haszonélvezője volt az ukrán költségvetésnek. Hogy a helyiek túlzott várakozásainak megfeleljen (itt mintha minden orosz arra számítana, hogy megduplázódik majd a fizetése vagy a nyugdíja), Putyinnak még ennél is többet kell majd a Krímre költenie, és nem kell túlzottan cinikusnak lennünk ahhoz, hogy sejtsük, nem ez a fő prioritása. És mivel az egész elszakadást senki nem ismeri el, a régió el lesz szigetelve Ukrajnától és a világtól, ami sanyarú sors a globális gazdaságban. Szinte biztos, hogy egy év múlva elég sokan úgy fogják érezni, hogy pofára ejtették őket, és ők magukat.

És mi lesz azokkal, akik az egészből nem kérnek? A krími tatárok, akik csak nemrég jöttek haza az ötven évig tartó közép-ázsiai száműzetésből, nem mennek sehova. De ukránnal bőven találkoztam, aki már csomagol. Nekik vagy a putyini autokrácia vagy az orosz nacionalizmus nem tetszik, vagy egyszerűen nem akarnak orosz állampolgárok lenni és kész, ők ugyanis ukránok és kész. Aki marad, az sem mind akar orosz útlevelet, ami alaposan meg fogja nehezíteni az életét. Mindez könnyen feszültségekhez vezethet, különösen a tatárokkal, akik nincsenek olyan hangulatban, hogy sok mindent szó nélkül eltűrjenek az oroszoktól.

Az viszont biztos, hogy ezeknek a kérdéseknek csak egy kis része dől el majd helyben, Oroszország ugyanis egy centralizált autokrácia, bár az oroszok többségét láthatólag ez sem sem zavarja. Ez ironikus, tekintve, hogy az elmúlt két hét egyik állandó eleme a végre elérkezett önrendelkezésről való harsogás volt: eddig Kijevből diktáltak, nade majd most megmutatjuk!. Ezek után a Kremlből fognak diktálni, a Krímen pedig egy kis rablóautokrácia alakul ki, mert egy ilyen körülmények között megszületett politikai rend, ami ráadásul egy nagyobb autokrácia része, soha nem lesz képes valódi demokráciaként funkcionálni. Az eltérő politikai véleményűeket már most eltiporják, például bezárták az összes ukrán nyelvű tévét és újságot.

A helyi oroszokat tehát alaposan becsapták, ők pedig dalolva és zászlót lengetve hagyták jóvá az egészet. Tény, hogy a gyakorlatban a Krím sorsa már február végén eldőlt, amikor megkezdődött az orosz katonai megszállás. De így nyakig benne vannak valamennyien.

Számunkra persze ez mindegy. Az igazán nagy probléma az, hogy az orosz vezetés láthatóan már nem elégszik meg azzal, amivel az elmúlt húsz évben. Hogy belesimul az amerikai hegemónia által meghatározott világrendbe: hogy jó üzleteket köt, hogy víkendházakat meg focicsapatokat vesz Londonban, hogy Svájcban tartja összelopkodott vagyonát, és néha a látszat kedvéért megrázza magát egy kicsit a világpolitika porondján, mintha még mindig egy szuperhatalmat képviselne. Putyin soha nem csinált belőle titkot, hogy a Szovjetunió összeomlását a huszadik század legnagyobb geopolitikai tragédiájának tartja (ezek az ő szavai). Most úgy viselkedik, mintha helyre akarná állítani azt, ami elveszett. Ez a mostani Oroszország revansista, agresszív, nacionalista és egyre autoriterebb: életveszélyes formula ez, nem csak a Krímre és Ukrajnára, de az egész világra nézve.
Szlankó Bálint, Szimferopol