Felcsút 1800 lakosú település mindössze fél óra autóútra Magyarország fővárosától, Budapesttől. Nem érdekelné különösebben az újságírókat, ha nem itt töltötte volna gyerekkorának egy részét az ország vezetője, aki ma is ingatlantulajdonos a faluban. Hogy mi történik pontosan Felcsúton, kik és hogy élnek ott, arról keveset tudni. A turista és az újságíró nem szívesen látott vendégek errefelé, amikor valaki a település körül szaglászik, az előtt minden kaput gyorsan bezárnak. Aki pedig támadni meri a felcsúti vezetőket, annak a teljesen agymosott helyi lakosok dühével kell szembenéznie.

A Felcsútról mégiscsak kiszivárgó hírek eddig többnyire legendás meggazdagodásról, az Európától egyre jobban leszakadó országban különösen elképesztő fejlődésről számoltak be. Az utóbbi napokban azonban rejtélyes légifelvételek kezdték el bejárni a sajtót, amiken egy, a falu méreteihez képest monstruózusan nagy, futballpálya-szerű építményt lehetett kivenni.

Csütörtökön aztán hirtelen lehetőségünk nyílt arra, hogy egy gondosan felügyelt újságírócsapat részeként felkereshessük a rejtélyes falut, és az annak szélén terpeszkedő épületet.

Az érdeklődő újságírókat központi autóbusszal szállították a helyszínre, gondoskodva arról, hogy a független média soraiba olyan sajtómunkások is férkőzzenek, akiktől megbízhatóan rezsimpárti kérdésekre lehetett számítani. Ők az egész út folyamán lelkesek voltak, és az ellenőrzésünkre kiutalt elvtársat olyan kérdésekkel bombázták, mint például “ezt az ékszerdobozt hogy lehet megóvni?”, és javasolták neki, hogy az épület közepére lógassanak be egy hatalmas címert.

A fővárosból Felcsútra vezető út mellett gondosan felállított díszletek, nemzetközi nagyvállalatok áruházai és raktárai igyekeztek a normalitás képét sugározni az újságírókülönítmény felé. Mi azonban átláttunk a szitán. Csak Budapest határáig 21 darab politikai óriásplakátot láttunk, amelyek közül kettő egy szélsőjobboldali pártot, 19 pedig a hatalmat éltette. Az uralkodó hatalmas, jóságosra retusált képe legalább féltucatszor nézett le a kívülről nyugat-európainak, belülről inkább közép-amerikainak tűnő buszunkra.

Felcsút határából már látszott, hogy a titkos légifelvételeken felfedezett építmény valóban egy stadion. A földről nem néz ki olyan irtózatosan túlméretezettnek, mint a Rjugjong Hotel, de ez elsősorban a tereprendezésnek köszönhető, annak, hogy a pályát besüllyesztették a föld felszíne alá. Ez azonban csak kicsit tud sminkelni azon a tényen, hogy

ez bizony egy 3900 fő befogadására alkalmas hatalmas sportlétesítmény lesz egy olyan településen, ahol fele ennyien sem laknak.

Magyarország nagyhatalmú vezetője napjait a sajtótól hermetikusan elzárva éli, annyit azonban tudni róla hivatalos életrejzaiból, hogy igazi futballőrült. Sokáig volt igazolt játékos, elsőszülött fia pedig még többre vitte: apja álmát megvalósítva már a világon kevéssé jegyzett magyar bajnokságban is bemutatkozhatott. Éppen abban a Puskás Akadémia SC-ben, amelynek most ezt a stadiont emelték Felcsúton.

Magát az épületet is a magyarok legendás hősének spanyol becenevéről nevezték el Pancho Arénának. Állítólag az országban sokan morgolódtak, amiért a Felcsúthoz egyáltalán nem köthető Puskást az ország vezetője így magáévá tette, ám akik kicsit is járatosak az ilyen férfiak viselt dolgaiban, azok pontosan tudják, hogy az ilyen geográfiai újítások bevett szokásnak számítanak náluk.

A stadion elé érve végre leszállhattunk a buszról. Kijelölt idegenvezetőnk el is kezdett minket vezetni a stadion felé, azonban itt szembejött egy magasabb rangú elvtárs, Szöllősi György, és egészen megdöbbentő hangnemben nyilvánosan elkezdte cseszegetni vezetőnket, amiért nem arra vezette csoportját, amerre ő parancsolta. Ilyen szervezetlenség Észak-Koreában elképzelhetetlen lenne. Szegény ember csak a kezét tudta tördelni, de szerencsére még életben volt, amikor másfél órával később elhagytuk Felcsútot.

A kavarodásnak köszönhetően volt alkalmunk megbizonyosodni arról, amiről eddig csak megbízhatatlan, Felcsútról kicsempészett szamizdatokból lehetett tudni:

az ország vezetőjének háza tényleg közvetlen szomszédja a stadionnak.

Ahogy az ilyen épületek esetében lenni szokott, semmi nem utalt arra, hogy a felújított parasztházat bárki használná. A porta szépen rendben volt tartva, két gépkocsi is állt bent az udvarban, azonban emberi életnek nyoma sem volt.

Nem úgy a stadion körül, ahol mindenhol tinédzserkorú futballistákba botlottunk. Mindannyian az ilyen elzárt közösségekben megszokott módon nyugati ruházatot és hajviselet igyekeztek hordani, kifejezetten sikertelnül. Ők a nagy stadion körüli számtalan kisebb-nagyobb műfüves pályán edzettek, mivel a stadion majd húsvéthétfőn, pap által felszentelni készült épületében még nem léphetnek a gyepre.

A stadiont eredetileg a magyar hatalom kedvenc építészének kellett volna terveznie, ám mivel ő 2011-ben meghalt, az épületet egy tanítványára, Dobrosi Tamásra bízták. Szemben a Magyarországon a hatalom által mostanában emelt épületekkel, erről a stadionról elmondható, hogy koherens gondolat van mögötte. Az épület közelről egyáltalán nem olyan nyomasztó, mint a levegőből, és legfontosabb tere, maga a pálya és körülötte a lelátók egyáltalán nem néznek ki rosszul. Megbízhatóan hozzák azt a színvonalat, amilyet egy francia kisváros kultúrházától el lehet várni.

Legfeljebb azzal lehet vitatkozni, hogy a Makovecz Imre által favorizált oganikus építészetet, aminek alappillére a harmónia a környezettel és a tradíciókkal, hogy lehet összeegyeztetni egy magyar falu szélére épített, az ott lakók számára teljesen felesleges, a hivatalos adatok szerint is több milliárd forintba kerülő, értelmetlen stadionszörnnyel.

Szöllősi 3,8 milliárd forintos összegről beszélt, azonban fontos tudni, hogy a magyar állami építkezések esetében általában semmi sincs úgy, ahogy mondják. A stadion ellenőrzött bejárása közben is számtalan ilyen az irányított magyar kapitalizmusra jellemző érdekességgel találkoztunk. A pálya körül nem világmárkák és sportszergyártók reklámjait látni, hanem OTP-, Közgép-, sőt, Mészáros és Mészáros transzparensek sorakoznak. A díszpáholyokat sem igazi cégek bérlik, hanem nagyjából ugyanezek a szereplők, megfejelve a Miniszterelnökséggel. Magyarországon tényleg erre is lehet költeni az adófizetők pénzét, akik egyébként alig másfél hete ismét kétharmados többséget szavaztak ennek a hatalomnak.

A stadion legfontosabb része tehát nem csúnya, és szerencsére a kamerák ezt fogják mutatni. A létesítmény gyomra viszont tele van olyan borzalmakkal, mint az elnöki tárgyalóban virító szörnyűségesen csúnya, hatalmas asztal. Mintha az épületet még ép ésszel tervezték volna, bent viszont már egy vidéki, hirtelen meggazdagodott vállalkozó ízlése szerint alakítottak volna ki mindent. Cserébe minden megfelel a legváltozatosabb UEFA-előírásoknak, az öltözők kialakításától a fotósoknak fenntartott wifihálózatig.

Még nem hivatalos, hogy a felszentélesen túl ki fogja húsvéthétfőn megnyitni a stadiont, de Szőllősi György abban reménykedik, hogy ketten fognak beszédet mondani. Schmitt Pál, Magyarország előző bábelnöke, akinek hazug csalóként kellett távoznia a hatalomból, és Ángel María Villar, a spanyol futballszövetség elnöke, az UEFA és a FIFA alelnöke, aki korrupciós vádról korrupciós vádra bukdácsolta át az elmúlt évtizedeket.

Hogy utána mi lesz a stadionnal, az végképp nem világos. Szöllősi szerint ez az “utánpótlás szentélye” lesz, de a magyar utánpótlásról elég annyit tudni, hogy éppen szerdán játszott döntetlent Európa leggyengébb csapatával, a gibraltárival. Így maradt az a megfejtés, hogy az ország vezetője és elsőszülött fia néha átsétálnak szomszédos házukból, apa felül a díszpáholy egyik kényelmesen párnázott székére, és ordítva korrigálja a lent tizenegyeseket gyakorló fia hibáit.