• November elsején ismét választ Törökország.
  
• A választás intézményén kívül ott nem sok minden emlékeztet egy demokráciára.
  
• A sajtót egyre súlyosabb támadások érik, aki kritikus a kormánnyal, veszélyben van.
  
• Pedig nemcsak Törökország, hanem a menekültválság, és az egyre több frontos közel-keleti háborúk miatt is nagyon fontos, mi lesz Erdogan rendszerével.

“Kedves nézőink! Nem lepődjenek meg, ha rendőröket látnak a stúdiónkban a következő percekben” 

- mondta be élő adásban a török Bugün TV műsorvezetője szerda reggel. És valóban, nem sokkal később a tévé több munkatársát bilincsben vitték el. 

Rohamrendőrök az újságírók ellen

Ahogy a Bugün TV-hez hasonlóan a Koza İpek cégcsoporthoz tartozó, velük közös isztambuli épületben működő Bugün és MiIllet című lapok szerkesztőségeinek tagjait is. Az épület előtt újságírók tüntetni kezdtek, a rendőrség könnygázzal oszlatott.

A hatóságok nem is engedték már vissza a munkatársakat. Az ügyészség által kinevezett új menedzsment vette kézbe a dolgokat a cégnél, akiknek első dolguk volt, hogy kinevezzék saját embereiket a lapok élére. Egy nap kellett hozzá, hogy a kormánnyal szemben erősen kritikus lapok tartalma 180 fokos fordulatot vegyen. Azóta már konkrét kormánypropaganda jelenik meg az újságokban - a Millet például “Törökország egy szív alatt” címmel jelent meg pénteken, Recep Tayyip Erdogan elnök ünnepi fotójával.

Beváltott fenyegetések

Néhány héttel korábban az egyik legnépszerűbb török újságírót, Ahmet Hakant, aki a legnagyobb szekuláris lap, a Hürriyet szerkesztője, lakása előtt támadta meg négy férfi. Eltörték a bordáját és az orrát. Ahmet Hakanról már korábban azt írta a kormánypárti Star egyik, Erdogan-közeli szerzője, hogy “el tudnánk taposni, mint egy legyet, csak a kegyelmünknek köszönheted, hogy életben vagy”. A támadók közül háromról is kiderült, hogy a kormánypárt tagjai. A Hürriyet szerkesztőségét egyébként nemrég kövekkel dobálták meg a kormánypárt támogatói.

Októberben letartóztatták Bülent Kenest, a legnagyobb török angol nyelvű lap, a Today’s Zaman főszerkesztőjét, mert Twitter-posztjaiban megsértette Erdogant. 

Két hónapja kiutasították az országból a Vice News két tudósítóját, de ők még sokkal jobban jártak, mint helyi segítőjük, Mohammed Ismael Rasool, aki azóta is börtönben van anélkül, hogy vádat emeltek volna ellene.

A júniusi választások óta összesen negyven újságírót tartóztattak le munka közben. “A nyomás és a támadások miatt az újságírók sokkal kevésbé tudnak szabadon és függetlenül dolgozni. Így pedig a közvélemény sokkal kevésbé tud a tényleges információk tudatában dönteni” - mondta Muzaffar Suleymanov, a Committee to Protect Journalists nevű szervezet kutatója az Intercept című lapnak. “Újságírónak lenni Törökországban az egyik leginkább traumatikus foglalkozás. Ha nem kormánypárti médiának dolgozol, rejtőzködnöd kell, mint egy aktivistának” - mondta Sarphan Uzunoglu, az isztambuli Kadir Has egyetem oktatója ugyanebben a cikkben.

Szög a koporsóban

“Persze, hogy korátozva érzem magam. Ha nem gyakorolsz öncenzúrát, könnyen bíróság előtt találod magad.” Így pedig Cengiz Candar veterán török újságíró fogalmazott a Telegraphnak, aki szerint a Koza cégcsoport elleni támadás szög a török sajtószabadság koporsójában. Ő maga is szokta cenzúrázni önmagát, pedig az egyébként kíváló elemzéseket közlő Al-Monitorban is ír Törökországról.

A török szólásszabadság helyzete nagyon súlyos. Pénteken a világ ötven nagy szerkesztősége állt ki közös nyílt levélben az AFP-től a Süddeutsche Zeitungon keresztül a Washington Postig, melyben arra kérik Erdogant, tartsa tiszteletben a kritikus sajtót, egyben kiállnak “török kollégáik és barátaik” mellett, illetve a megfélemlítés ellen.

A sajtó korlátozása persze minden helyzetben súlyos kérdés lenne. Most viszont, hogy Törökország nagyon fontos választás előtt áll, különösen kritikus.

A júniusi parlamenti választáson Recep Tayyip Erdogan elnök pártja, az Igazság és Fejlődés (AKP) ugyan magasan a legtöbb szavazatot szerezte, de nem eleget ahhoz, hogy egyedül kormányozzanak. Ezzel 2002 óta először arra kényszerültek volna, hogy koalíciós kormányt alakítsanak. A változás fő oka a kurdpárti Népi Demokratikus Párt (HDP) előretörése volt, amelynek sikerült megugrania a parlamentbe jutáshoz szükséges 10 százalékos küszöböt. Az AKP aztán tárgyalt több másik ellenzéki párttal egy esetleges koalícióról, de ez nem jött össze, így új választásokat írtak ki. Ez történik meg november elsején.

Június óta viszont elszabadult a pokol Törökországban.

A kurdok ellen mentek

Miután az Iszlám Állam egy terrortámadásban 32 kurd diákkal végzett Suruc vársoban, a Kurd Munkáspárt (PKK) megölt két török rendőrt, mert azt feltételezték róluk, hogy összejátszanak a terroristákkal. Erre a törökök bombázni kezdték a kurdokat, és pillanatok alatt odáig jutott a helyzet, hogy vége szakadt a török-kurd békefolyamatnak. Azóta Törökország gyakorlatilag háborút vív a kurdok ellen - az akciókról a török kormányzati befolyás alatt álló média fogyasztói erős korlátok között értesülnek. Úgy, hogy mindeközben a törökök elvileg az Iszlám Állam ellen indítottak háborút. A bonyolultnak tűnő helyzet kulcsa az lehet, hogy Észak-Szíriában a kurdok sikereket kezdtek elérni az Iszlám Állam ellen - ezt pedig Törökország túlságosan veszélyesnek ítélte. Saját szempontjából veszélyesebbnek, mint az Iszlám Államot.

Aztán megtörtént Törökország modern kori történetének legsúlyosabb terrortámadása. Októberben a fővárosában, Ankarában tartottak felvonulást a békéért kurdpárti, és baloldali szervezetek. A menetben felrobbantott két bomba összesen 102 embert ölt meg.

Nem segítette a helyzet tisztázását, hogy a török hatóságok gyakorlatilag letiltották a támadásról készült beszámolókat. A kormánypárti média erőltetni kezdte a magyarázatot, ami szerint a kurdok önmaguk ellen hajtottak végre merényletet. Aztán kiderült, a merénylet egyik elkövetője, Yunus Emre Alagöz az Iszlám Államhoz köthető. Sőt, az is kiderült, hogy ő a suruci merénylő testvére. Aki ráadásul 2013 óta rendőri megfigyelés alatt állt.

Nem védték meg az ellenzéket a gyilkosoktól

Ennek ellenére valahogy el tudott jutni egy tömegrendezvényre a fővárosban, és végre tudta hajtani a merényletet. Ez alapján még a legjóindulatúbb értelmezés szerint is annyit biztosan el lehet mondani, hogy a török állam nem tett meg mindent, hogy megvédje ezt a rendezvényt. Sokan persze ennél lényegesen erősebben fogalmaztak, és gyilkosnak nevezték Erdogant.

Ennek ellenére azóta is rendszeres, hogy az áldozatokat ítélik el. Egy tévéműsorban még gúnyolódtak is rajtuk, és a kevés megmaradt független hírforrást fogyasztó, jellemzően nagyvárosi nézőket leszámítva a lakosság jelentős része továbbra is úgy tudja, a kurdok követték el a merényletet.

Ilyen hangulatban, ilyen viszonyok között jön a nagyon fontos választás. Eleve fontos lenne, mi történik egy közel nyolcvanmilliós ország vezetésével, de most, hogy a Közel-Keleten egyre több frontos háború dúl, és a menekültválságnak is Törökország az egyik kulcshelyszíne, különösen lényeges.

Az nem kérdés, hogy Erdogan pártját nem fogja legyőzni senki, de nem mindegy, hogy egypárti kormányt alakíthat, vagy kénytelen lesz koalíciót kötni. Az AKP azt ígéri, a választás eredményét tiszteletben tartják majd. Az ellenzék közben retteg attól, hogy ha mégis egyedül nyernek, akkor még sokkal sötétebb időszak vár mindenkire, aki ellentmond a hatalomnak.

Nem volt más, beállnak a kurdok mögé

A helyzetre jellemző, hogy egy kurdpárti szervezet tudott lenni a kulcsszereplő. A HDP ugyanis már messze nem csak a kurdokat tudja megszólítani, hanem nagyvárosi liberálisokat, nőket, és szinte bárkit, aki Erdogant akarja ellensúlyozni. 

A HDP vezetőjének, a karizmatikus Selahattin Demirtasnak így egyensúlyoznia kell aközött, hogy a keményvonalas kurdoknak ne legyen túl puha, de közben az egyszerűen csak Erdogan rendszerével elégedetlen törököknek se legyen túl meredek. Sok nyugati politikusnak és diplomatának lett most kedvence - más kérdés, hogy illiberális fordulata előtt Erdogan is az volt.

Barátokból halálos ellenségek

Egy másik fontos szereplő a történetben Erdogan egykori közeli szövetségese, most már halálos ellensége, az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen.

“Gülen vezeti a Hizmet (Szolgálat) nevű nemzetközi, modern, pacifista iszlám vallási-szociális mozgalmat, melynek iskoláiban a jelenlegi török elit jelentős része megfordult.

2013-ban Erdogan keresztülvitt a török parlamenten egy olyan jogszabály-módosítást, ami egy speciális, fizetős iskolatípust szüntetett volna meg, épp az olyanokat, amilyeneket Gülen mozgalma működtet. Az imám nem várt sokáig a válasszal, 2013 decemberében ki is robbant Törökország talán valaha volt legnagyobb korrupciós botránya, melyben a rendőrség számos, Erdoganhoz feltétlenül hű üzletembert és hivatalnokot vett őrizetbe.

Az akció Gülen embereitől indulhatott, hiszen az imámnak több híve van a rendőrség vezetői között, de még Erdogan pártjában is, bár maga Gülen mindvégig tagadta, hogy köze lett volna a korrupciós botrány kirobbantásához” - írtuk róla korábban. Az eleinte titkos csatornákon zajló háború ma már teljesen nyílt, a héten lerohant médiavállalat például Gülené. Az akció hivatalos oka egyébként az volt, hogy pénzügyi szabálytalanságokat találtak a cégnél. A török kormány pedig azzal vádolja Gülent, hogy gyakorlatilag párhuzamos államot működtet.

A választás még nem jelent demokráciát

A mostani választás jól példázza azt is, hogy önmagában a választások egyáltalán nem jelentik azt, hogy demokrácia van. Ezeket a viszonyokat talán senki sem nevezné demokratikusnak. A kormány olyan trükkjei, mint hogy kavartak az óraátállítással, vagy hogy most pénteken szabadnapot hirdettek, hátha a nagyvárosi szavazók közül többen mennek el egy jó utolsó hosszú hétvégére szavazás helyett, tényleg csak apróságok a nagy képhez képest.

Ezzel együtt azt sem lehet mondani, hogy Erdogan mögött ne állnának tömegek. Csak éppen ezek a tömegek jellemzően nem a nagyvárosok lakói, hanem Törökország belső részének kisebb településein élnek, akikkel nyugati újságírók már nem nagyon szoktak találkozni. Ők azok, akiknek egyébként sem sokat jelentett, hogy Törökország nem olyan régen még a térség szekuláris mintaállamának számított, a büszkeség forrása pedig náluk nem a haladáspárti, atatüki török nacionalizmus, hanem a birodalmi öntudat. Ők pedig sokkal többen vannak, mint a nagyvárosok és partvidékek világias lakói. Utóbbiak a külvilág szempontjából jobban látszanak, csak épp Törökországban veszik el egyre jobban a hangjuk.

És egyre elkeseredettebbek, aminek egyik jele, hogy az antidepresszánsok használata 160 százalékkal nőtt az utóbbi kilenc évben.